Művelődés

A tö­kély ki­sze­melt­je. Ami­kor úgy 35 év­vel ezelőtt a ma­ros­vá­sár­he­lyi diákművelődési ren­dez­vé­nye­ken fel­tűnt egy ki­vá­ló­an éneklő, sa­ját da­la­it an­gol nyel­ven előadó, sza­val­ni, tán­col­ni, ze­nél­ni fa­na­ti­ku­sán szerető, csu­pa tűz di­ák­lány, aki ha­ma­ro­san a Szentgyörgyi Ist­ván Szín­mű­vé­sze­ti In­té­zet hall­ga­tó­ja lett, még ke­ve­sen gon­dol­tak-gon­dol­tunk ar­ra, hogy az er­dé­lyi szín­ját­szás egyik leg­szí­ne­sebb, mond­hat­ni ka­lan­dos, sok te­kin­tet­ben há­nya­tott élet­pá­lyá­ja ve­szi kez­de­tét. A le­gen­dás Dentes együt­tes és a Thália Folk Group fel­lé­pé­se­in ara­tott si­ke­re­it ha­ma­ro­san kö­vet­ték em­lé­ke­ze­tes sze­re­pei a Stú­dió szín­pa­dán az Egy fő az egy főben (Hocinesze Leokádia), és az Egy sze­re­lem há­rom éj­sza­ká­já­ban (Me­lit­ta). Az ál­ta­la éne­kelt da­lok a kor­szak slá­ge­rei let­tek. Ígé­re­tes főiskolai évei után a sep­si­szent­györ­gyi pá­lya­kez­dés (elsősorban em­lé­ke­ze­tes Tün­de ala­kí­tá­sa) kö­vet­ke­zett. Ek­kor már a szak­ma és a kö­zön­ség egy­aránt érez­te, hogy jelentős szí­nész­egyé­ni­ség je­lent meg az er­dé­lyi pá­lyán. Há­zas­sá­ga ré­vén a Vaj­da­ság­ba tá­vo­zott, ahol az ak­kor igen jelentős új­vi­dé­ki és sza­bad­kai szín­há­zi mű­he­lyek­ben foly­ta­tó­dott te­het­sé­gé­nek ki­bon­ta­ko­zá­sa. Jelentős sze­re­pek, ta­lál­ko­zá­sok ne­ves rendezőkkel (kü­lö­nö­sen fon­tos rész­vé­te­le Ha­rag György szín­ház­tör­té­ne­ti jelentőségű vaj­da­sá­gi Cse­hov-tri­ló­gi­á­já­nak mű­hely­mun­ká­i­ban, va­la­mint Ljubisa Risztics hí­res Madách-előadásában) gaz­da­gí­tot­ták pá­lya­ké­pét, mely­ben a kiemelkedő sze­rep­for­má­lá­so­kat a szín­vo­na­las vaj­da­sá­gi fesz­ti­vá­lo­kon el­nyert dí­jak ál­tal is el­is­mer­te az ot­ta­ni szak­mai köz­vé­le­mény. Ját­szott szerb és an­gol nyel­ven is, és igen erőteljes, sa­já­tos hang­vé­te­lű-for­ma­vi­lá­gú egyé­ni előadóestjeivel (Kí­gyó­ölő, Pszi­ché, Asszony­tánc, Ma­gam ta­lán kö­zép­re ál­lok, stb.) ha­ma­ro­san a ma­gyar­or­szá­gi ven­dég­sze­rep­lé­sek ré­vén szé­le­sebb kö­rök­ben is is­mert­té vált szí­nes egyé­ni­sé­ge. A Pszi­chét a 80-as évek it­te­ni ide­o­ló­gi­ai szi­go­rát és az ár­gus-sze­mű őrzök éber­sé­gét ki­játsz­va egy tit­kos éj­sza­kai előadáson a ma­ros­vá­sár­he­lyi Stú­di­ó­ban is lát­hat­tuk. Eb­ben a szö­veg­mon­dás, a ba­lett, az ének és a ze­ne­tu­dás olyan ská­lá­ját vo­nul­tat­ta fel, mely­re ad­dig nem igen volt pél­da a pó­di­um mű­so­rok tör­té­ne­té­ben.

Ter­mé­sze­te­sen e ki­vé­te­les ered­mé­nyek mö­gött szí­vós aka­rat­tal vég­zett mun­ka, fo­lya­ma­tos ta­nu­lás, a fá­rasz­tó tré­nin­gek szá­mo­lat­lan órái, a tö­kély­re va­ló ren­dü­let­len el­szánt­ság, sok­szor az em­be­ri teljesí­tő­képesség ha­tá­ra­it feszegető, tel­jes élet­for­mát igénylő meg­szál­lott­ság állt. A So­ros Ala­pít­vány ösz­tön­dí­ja­sa­ként éle­té­ben igen sze­ren­csés­nek mond­ha­tó ta­lál­ko­zá­sok­ra ke­rült sor a né­met­or­szá­gi tánc­szín­há­zak él­vo­nal­be­li mű­vé­sze­i­vel, köz­tük a vi­lág­hí­rű, le­gen­dás Pi­na Bauschsal, va­la­mint Robert Wilsonnal, a pá­ri­zsi Jel Szín­ház vezetőjével, Nagy Jó­zsef­fel, ta­nul­má­nyoz­hat­ta a kor­szak meg­ha­tá­ro­zó moz­gás­szín­há­zi tech­ni­ká­it, a buttót, a pan­to­mi­met, a Graham-technikát, s a bu­da­pes­ti RS9 szín­ház­ban újabb mű­so­rok­kal je­lent­ke­zett, me­lyek az előadóművészet új út­ja­it kereső ál­lo­má­sai élet­pá­lyá­já­nak.

Szí­nész­ként, dalszerzőként, költőként, sa­ját kö­te­te­it il­luszt­rá­ló, képzőművészként is te­het­sé­ges, sok­szí­nű pá­lyá­já­nak ala­ku­lá­sát a ju­go­szlá­vi­ai ese­mé­nyek a 90-es évek­ben fe­nye­ge­tett hely­zet­be hoz­ták. A lé­tért és az egész­sé­gért, az al­ko­tó sze­mé­lyi­sé­gé­nek in­teg­ri­tá­sá­ért, foly­ta­tott szí­vós és el­szánt küz­del­mei so­rán vissza­tért a kez­de­tek hely­szí­né­re: Sep­si­szent­györ­gyön az ot­ta­ni mű­hely men­to­ra, Bocsárdi Lász­ló se­gí­tett az er­dé­lyi szín­pad­ra va­ló vissza­té­ré­sét Mihai Măniuřiu im­már hí­res­sé vált Médeia előadásában. E vissza­té­rés szak­mai és kö­zön­ség­si­ker­ét a ma­ros­vá­sár­he­lyi lát­vány­szín­há­zi fesz­ti­vá­lon, a gyergyó­szent­­miklósi Nem­ze­ti­sé­gi Kol­lok­vi­u­mon, a POSZT-on (Pé­csi Or­szá­gos Szín­há­zi Ta­lál­ko­zó) ki­vál­tott vissz­hang­ok és dí­jak jel­zik.

Bics­kei Daróczi Zsu­zsa, gaz­dag és vál­to­za­tos, gyak­ran küz­del­mes élet­pá­lyá­já­ra vissza­gon­dol­va el­ső­sorban ar­ra kell fi­gyel­mez­nünk, hogy a minőség megőrzéséért, a mű­vész mél­tó­sá­gá­ért ví­vott küz­de­lem­nek igen­is van ér­tel­me, még ak­kor is, ha az út ál­do­za­tos, a lét né­ha bi­zony­ta­lan, a harc időnként ki­lá­tás­ta­lan­nak tűnő. Az er­dé­lyi – tá­gabb ér­te­lem­ben a Kár­pát-me­den­cei – mű­vész éle­te is ma­gá­ban rej­ti a szé­le­sebb ho­ri­zon­to­kat, aho­vá csak a – Far­kas Ár­pád-i ki­fe­je­zés­sel él­ve – a tö­kély ki­sze­melt­jei jut­hat­nak el. De ők el­jut­nak, s ez bá­to­rí­tó-vi­gasz­ta­ló tu­dat­ként nem is ke­vés...