Művelődés

A mai el­is­me­rés, me­lyet a köz­mű­velődés te­rén ki­fej­tett gaz­dag te­vé­keny­sé­gé­ért  vesz át Kováts Lász­ló ba­rá­tom, akár élet­mű-díj is le­het­ne. No­ha már négy éve nyug­díj­ba vo­nult, ma is épp olyan friss, ak­tív és lel­kes és lelkesítő mint fi­a­tal ta­nár ko­rá­ban ami­kor a szín­ját­szás irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gé­nek első gyü­möl­csét – a Kőmíves Ke­le­men­né bal­la­da szín­pa­di vál­to­za­tá­val a Bras­só tar­to­má­nyi di­ák­szín­ját­szó fesz­ti­vá­lon – az első dí­jat ma­gá­é­nak mond­hat­ta.

Al­ma nem esik messze fá­já­tól – tart­ja a köz­mon­dás. És ez mennyi­re igaz Kováts Lász­ló ese­té­ben. Szí­nész csa­lád­ból szár­ma­zik. Szü­lei az ala­ku­ló ma­ros­vá­sár­he­lyi Szé­kely Szín­ház ala­pí­tó tag­jai, majd a sep­si­szent­györ­gyi – ma Ta­má­si Áron – szín­ház szí­né­szei, Dezső bá­csi – édes­ap­ja – nyug­dí­ja­zá­sá­ig en­nek el­is­mert és tisz­telt igaz­ga­tó­ja volt. Kováts Lász­ló szí­nész­ként kezd­te pá­lya­fu­tá­sát, majd volt fa­lu­si is­ko­lák ta­ná­ra, if­jú­sá­gi kul­tu­rá­lis felügyelő Kovászna me­gyé­ben, majd Bu­ka­rest­ben, de volt, párt­uta­sí­tás­ra „sport-szakértő” is.

1988–2001 kö­zött a Di­dak­ti­kai és Pe­da­gó­gi­ai Ki­adó ma­gyar nyel­vű szerkesztője és an­nak vezetője nyug­díj­ba vo­nu­lá­sá­ig. Mind­eze­kért fi­ze­tést ka­pott. Elég volt-e meg­él­he­té­sé­nek, nem tu­dom, de az biz­tos, hogy va­la­mi hi­ány­zott életéből. S ez a kö­zért va­ló ten­ni aka­rás volt. S mi állt hoz­zá a leg­kö­ze­lebb? A ma­gyar szó, a ma­gyar kul­tú­ra – amit a szín­ház tud a legkifejezőbben el­jut­tat­ni a  hall­ga­tó­ság­hoz. Az alap meg volt: szár­ma­zá­sa, vég­zett­sé­ge – szí­nész és ma­gyar sza­kos ta­nár – és ezekből fa­ka­dó el­hí­va­tott­sá­ga. Ezért aján­lot­ta fel ön­kén­tes szol­gá­la­tát a bu­ka­res­ti Petőfi Sán­dor Művelődési Ház­nál 1990 ta­va­szán. Per­sze ezt, az ak­ko­ri igaz­ga­tó, a vá­sár­he­lyi szo­mo­rú ese­mé­nyek ha­tá­sa alatt, el­uta­sí­tot­ta.

La­ci nem tört meg, a fővárosi ma­gyar temp­lo­mo­kat jár­ta, szereplőket to­bor­zott a meg­ál­mo­dott szín­ját­szó kör be­in­dí­tá­sá­ra. A kész mun­kát már el­fo­gad­ta az igaz­ga­tó, La­ci ál­ma be­tel­je­sült: meg­szü­le­tett az első előadás, ami a Petőfi Szín­kör és Iro­dal­mi Szín­pad, a mai Petőfi Szín­kör ke­reszt­le­ve­le is volt.

Az el­múlt 14 év ál­dá­sos mun­ká­ját, ered­mé­nye­it – na meg ke­se­rű­sé­ge­it – ne­héz len­ne fel­ele­ve­ní­te­ni. A ma­guk­ra ha­gyott bu­ka­res­ti ma­gya­rok tud­ták és tud­ják, hogy csak annyit ér­nek, amennyit a sa­ját szel­le­mi ér­té­ke­i­ket fel­mu­tat­va je­len­te­nek. Eb­ben a so­ha­sem hi­val­ko­dó mu­to­ga­tás­ban a leg­na­gyobb és leg­lát­vá­nyo­sabb, ta­lán a legérthetőbb cse­le­ke­det e ki­csi szín­ház sze­re­pel­te­té­se egy két­szer hat­mé­te­res pó­di­u­mon.

In­nen in­dul­tak el a bu­ka­res­ti szín­házala­pí­tók út­juk­ra, Er­dély és ha­tá­ron tú­li előadásokra, fesz­ti­vá­lok­ra. A sok új­ság­cikk, ok­le­vél kö­zül nem tud­tam melyikből vol­na ér­de­mes idéz­ni, fel­idéz­ni a si­ke­res sze­rep­lé­sü­ket. Tény, hogy az el­múlt 14 év­ben a ma­gyar drá­ma­iro­da­lom leg­ja­vá­ból vá­lo­gat­va 17 ma­gyar szerző mű­vét vit­ték szín­pad­ra, 120 al­ka­lom­mal em­lé­kez­tek meg az iro­dal­mi szín­pa­don író­ink­ról és költőinkről.

Mind­annyi előadás ma­ra­dan­dó él­ményt nyúj­tott, örö­met sze­rez­ve a ma­rok­nyi, de ön­ma­gát fel nem adó bu­ka­res­ti ma­gyar kö­zös­ség­nek.

A Jádzó Tár­sa­ság Ku­ra­tó­ri­u­ma jól dön­tött, ami­kor Kováts Lász­lót ja­va­sol­ta az EMKE-díjra.

Laudációmat, hadd zár­jam Sze­le Pé­ter kol­le­gá­ja őszinte gon­do­la­ta­i­val: „Le­gyen ez az el­is­me­rés, meg kö­szö­net azok­tól, akik el­is­me­rik, be­csü­lik ge­rin­ces tar­tá­sát, a mo­rá­lis erőt, az anya­nyelv sze­re­te­tét, igé­nyes­sé­gét, a szép szót a te­át­rum iránt, mert min­den, amit tett és tesz a bu­ka­res­ti ma­gyar­sá­gért tet­te és te­szi, fé­kez­ve a be­ol­va­dást, erősítve az össze­tar­tást és ma­gyar­ság tu­da­tát.”

Kováts Lász­ló min­dig újrakezdő em­ber.

Ad­ja Is­ten, hogy so­ká­ig le­gyen ere­je, szí­ve, lel­ke­se­dé­se az új­ra­te­rem­tés­hez!