Művelődés

Vi­szony­lag későn állt be Thália istennő pap­ja­i­nak so­rá­ba. Negy­ven éves már, ami­kor el­vég­zi a Ma­ros­vá­sár­he­lyi Szín­mű­vé­sze­ti Aka­dé­mi­át. Még­is egy olyan nem­ze­dék­hez tar­to­zik, ame­lyet fi­a­tal­nak ne­ve­zünk Egy olyan nem­ze­dék­hez, amely a sza­bad­ság­ban bon­tott szár­nyat. Hadd ne fon­tol­gas­suk most, mek­ko­ra ez a sza­bad­ság, és hogy aján­dék­ba kap­ta-e ez a nem­ze­dék, vagy ma­ga is tett va­la­mit azért, hogy a ki­zök­kent időt a he­lyé­re tol­ja. Tu­laj­don­kép­pen min­den­ki­nek, nem­csak a mű­vészem­ber­nek, meg kell küz­de­nie a ma­ga sza­bad­sá­gá­ért. De a mű­vész éle­te szün­te­len sza­bad­ság­harc­ban te­lik el: meg­cson­to­so­dott előítéletekkel, ha­gyo­má­nyos­sá me­re­ve­dett for­mák­kal, va­la­hol va­la­mi ok­ból meg­re­kedt gondolkozásssal kel meg­küz­de­nie nap mint nap, an­nak is, aki az üres vá­szon­nal, an­nak is, aki az üres pa­pír­lap­pal, an­nak is, aki az üres szín­pad­dal szem­be­sül. Mind­annyi­an az­zal az el­szánt­ság­gal in­du­lunk út­nak, hogy föl­di vándorútunk ne ma­rad­jon nyom­ta­lan. Hogy va­la­mi ma­rad­jon utá­nunk, hogy va­la­mit ad­junk a vi­lág­nak, amely­ben él­ni ítél­tet­tünk. Csak­hogy az, aki az üres vá­szon, az üre­sen ásí­tó pa­pír­lap ré­vén vív­ja csa­tá­ját a halhatalnasággal, egy kis­sé előnyben van az­zal szem­ben, aki­nek az írott szó­ba kell éle­tet le­hel­nie, aki­nek a szín­pa­don kell egy új, más vi­lá­got te­rem­te­nie. Mert utób­bi után nem ma­rad mű, amely­be be­le­va­rá­zsol­hat­ta vol­na ön­ma­gát. A szín­pa­di szó el­hang­zik és to­va­röp­pen, a díszeletet előadás után le­bont­ják, előbb-utóbb el­bont­ják, át­ala­kít­ják. Ezért kell a szín­ház mű­vé­szét még éle­té­ben na­gyon sze­ret­ni. El­hi­tet­ni ve­le, hogy megőrzi őt a rom­lan­dó em­lé­ke­zet. Ezért nagy örö­me a szín­pad mű­vé­szé­nek, ami­kor egy ilyen ün­ne­pi al­ka­lom­mal, kéz­zel­fog­ha­tó je­lét kap­ja an­nak, hogy szá­mon tart­ják. Hogy je­lent va­la­mit. Nem­csak an­nak, aki az el­is­me­rés­ben ré­sze­sül, ha­nem min­den­ki­nek, aki ezt a pá­lyát vá­lasz­tot­ta.

Én most öröm­mel em­lé­ke­zem és em­lé­kez­te­tek. Az al­ko­tó­ere­je tel­jé­ben levő Kövesdy Ist­ván­ra, aki Ma­rosváráhelyen, ab­ban a vá­ros­ban szív­ta ma­gá­ba a szín­ház tu­dá­sát, ame­lyet oly­annyi­ra sze­re­tek. Aki­nek mű­vé­szi in­du­lá­sa Te­mes­vár­hoz kötődik, ah­hoz a vá­ros­hoz, ame­lyet oly­annyi­ra sze­re­tek. Ott ren­dez­te még főiskolás ko­rá­ban a Dundo Marojet. Az­óta az or­szág min­den szín­há­zi vá­ro­sá­ban ren­de­zett elő­a­dást – Ko­lozs­vá­ron, Ma­ros­vá­sár­he­lyen, Sep­si­szent­györ­gyön, Szat­már­né­me­ti­ben, Csík­sze­re­dá­ban, Nagy­vá­ra­don és nem­rég is­mét Te­mes­vá­ron. Az­óta meg­ta­lál­ta az ő egye­di, el­ide­ge­nít­he­tet­len hang­ját, azon szól hoz­zánk be­mu­ta­tó­ról be­mu­ta­tó­ra, estéről es­té­re. Shakes­peare, Drzic, Brecht, Moličre, Schil­ler, Bul­ga­kov, Kleist, Dosz­to­jevsz­kij üze­ne­tét tol­má­csol­va érthető mai nyel­ven, és a ma­i­ak Tom Stoppard, Spiró György, Gyurkó Lász­ló, Par­ti Nagy La­jos, Pe­ter Shaffer, Mrozek üze­ne­tét. Egy olyan nem­ze­dék tag­ja­ként, amely má­ra – más­fél év­ti­zed alatt – meg­hó­dí­tot­ta a szín­ház­ba já­ró kö­zön­sé­get. Egy olyan nem­ze­dék tag­ja­ként, amely sa­ját tör­vé­nyei sze­rint te­remt szín­há­zat a má­nak. Amely azt vall­ja, hogy a szín­ház, ha nem is elsősorban, de min­den­kép­pen a rendező mű­vé­sze­te. A rendezőé, aki új­ra­ér­tel­me­zi a ha­lott szót, aki so­ha nem lá­tott, gyö­nyö­rű vi­lá­got va­rá­zsol a szín­pad­ra. Aki nem egy­sze­rű­en szó­ra­koz­tat­ni akar, ha­nem en­nek a mű­vé­szet­nek a lé­nye­ge­ként, szün­te­len pár­be­széd­re pro­vo­kál. Hall­gas­suk őket, hall­gas­suk, mit üzen szín­ház­ról szín­ház­ra, tár­su­lat­ról tásrulatra Kövesdy Ist­ván. Ezt az üze­ne­tet nem kell szent­írás­nak ven­ni. Kövesdytől és at­tól az egész nemzedéktől, amely­hez tar­to­zik, és amely csen­des for­ra­dal­má­val má­ra meg­vál­toz­tat­ta a ha­zai ma­gyar színjászás ar­cu­la­tát mi sem áll tá­vo­labb, mint az az am­bí­ció, hogy ő mond­ja ki az utol­só szót. De amit üzen, azt felelősségteljesen te­szi. Felelősséggel elsősorban a szín­pad mű­vé­sze­te iránt. Ame­lyet nem haj­lan­dó egy­sze­rű­en interpretatív mű­vé­szet­nek el­fo­gad­ni.

Nagy öröm ne­kem, hogy el­mond­ha­tom ele­nyé­sző­en kis ré­szét, an­nak, amit ér­zek.

Hadd mond­jam el, hogy bol­dog va­gyok, mert egy nemzédhez tar­to­zom ve­le, mert tár­sa le­he­tek a ro­má­ni­ai ma­gyar szín­ját­szás meg­újí­tá­sát cél­zó pró­bál­ko­zá­sok­ban. A szín­ját­szás szün­te­len meg­újí­tá­sá­ban.

Hadd mond­jam el, hogy sze­ren­csés va­gyok, mert al­kal­mam adó­dott itt ma őt di­csér­ni. És hi­tet ten­ni azon mű­vé­szet nagy­sze­rű­sé­ge mel­lett, ame­lyet vál­lalt, és ame­lyet vál­la­lunk.

Hadd mond­jam el, hogy sze­ret­jük őt, ha nem is osz­tat­la­nul és nem is ki­vé­tel nél­kül. Min­den­ki sze­re­te­té­ben ré­sze­sül­ni a Jó­is­ten ki­vált­sá­ga. És a Jó­is­ten­nek sincs ré­sze eb­ben ma­ra­dék­ta­la­nul.

Ne han­goz­zék is­ten­ká­rom­lás­ként, de a mű­vész is teremtő. A teremtő mű­vészt kö­szön­töm ezen a ki­vé­te­les na­pon. Kí­vá­nom ne­ki, ne rop­pan­jon be­le a szün­te­len te­rem­tés­be. És ab­ba se, ha lát­ni kény­te­len, hogy a te­rem­tés há­lát­lan do­log.

Ezért, no meg, mint­egy kár­pót­lá­sul azért, hogy nem tud­ja kőbe vés­ni, pa­pír­ra va­rá­zsol­ni azt, amit meg­ál­mo­dott, ar­ra szó­lí­tom fel a tisz­telt ünneplő gyü­le­ke­ze­tet, ré­sze­sít­sük a szín­pad mű­vé­szé­nek szin­te egyet­len ju­tal­má­ban. Ab­ban, amely a szí­nész­nek estéről-estére ki­jut, de ne­ki, a rendezőnek csak rit­kán, a be­mu­ta­tón ada­tik meg: tap­sol­juk meg!