|
|||||||||
Demeter András István:
Kövesdy István
Viszonylag későn állt be Thália istennő papjainak sorába. Negyven éves már, amikor elvégzi a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémiát. Mégis egy olyan nemzedékhez tartozik, amelyet fiatalnak nevezünk Egy olyan nemzedékhez, amely a szabadságban bontott szárnyat. Hadd ne fontolgassuk most, mekkora ez a szabadság, és hogy ajándékba kapta-e ez a nemzedék, vagy maga is tett valamit azért, hogy a kizökkent időt a helyére tolja. Tulajdonképpen mindenkinek, nemcsak a művészembernek, meg kell küzdenie a maga szabadságáért. De a művész élete szüntelen szabadságharcban telik el: megcsontosodott előítéletekkel, hagyományossá merevedett formákkal, valahol valami okból megrekedt gondolkozásssal kel megküzdenie nap mint nap, annak is, aki az üres vászonnal, annak is, aki az üres papírlappal, annak is, aki az üres színpaddal szembesül. Mindannyian azzal az elszántsággal indulunk útnak, hogy földi vándorútunk ne maradjon nyomtalan. Hogy valami maradjon utánunk, hogy valamit adjunk a világnak, amelyben élni ítéltettünk. Csakhogy az, aki az üres vászon, az üresen ásító papírlap révén vívja csatáját a halhatalnasággal, egy kissé előnyben van azzal szemben, akinek az írott szóba kell életet lehelnie, akinek a színpadon kell egy új, más világot teremtenie. Mert utóbbi után nem marad mű, amelybe belevarázsolhatta volna önmagát. A színpadi szó elhangzik és tovaröppen, a díszeletet előadás után lebontják, előbb-utóbb elbontják, átalakítják. Ezért kell a színház művészét még életében nagyon szeretni. Elhitetni vele, hogy megőrzi őt a romlandó emlékezet. Ezért nagy öröme a színpad művészének, amikor egy ilyen ünnepi alkalommal, kézzelfogható jelét kapja annak, hogy számon tartják. Hogy jelent valamit. Nemcsak annak, aki az elismerésben részesül, hanem mindenkinek, aki ezt a pályát választotta. Én most örömmel emlékezem és emlékeztetek. Az alkotóereje teljében levő Kövesdy Istvánra, aki Marosváráhelyen, abban a városban szívta magába a színház tudását, amelyet olyannyira szeretek. Akinek művészi indulása Temesvárhoz kötődik, ahhoz a városhoz, amelyet olyannyira szeretek. Ott rendezte még főiskolás korában a Dundo Marojet. Azóta az ország minden színházi városában rendezett előadást – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Csíkszeredában, Nagyváradon és nemrég ismét Temesváron. Azóta megtalálta az ő egyedi, elidegeníthetetlen hangját, azon szól hozzánk bemutatóról bemutatóra, estéről estére. Shakespeare, Drzic, Brecht, Moličre, Schiller, Bulgakov, Kleist, Dosztojevszkij üzenetét tolmácsolva érthető mai nyelven, és a maiak Tom Stoppard, Spiró György, Gyurkó László, Parti Nagy Lajos, Peter Shaffer, Mrozek üzenetét. Egy olyan nemzedék tagjaként, amely mára – másfél évtized alatt – meghódította a színházba járó közönséget. Egy olyan nemzedék tagjaként, amely saját törvényei szerint teremt színházat a mának. Amely azt vallja, hogy a színház, ha nem is elsősorban, de mindenképpen a rendező művészete. A rendezőé, aki újraértelmezi a halott szót, aki soha nem látott, gyönyörű világot varázsol a színpadra. Aki nem egyszerűen szórakoztatni akar, hanem ennek a művészetnek a lényegeként, szüntelen párbeszédre provokál. Hallgassuk őket, hallgassuk, mit üzen színházról színházra, társulatról tásrulatra Kövesdy István. Ezt az üzenetet nem kell szentírásnak venni. Kövesdytől és attól az egész nemzedéktől, amelyhez tartozik, és amely csendes forradalmával mára megváltoztatta a hazai magyar színjászás arculatát mi sem áll távolabb, mint az az ambíció, hogy ő mondja ki az utolsó szót. De amit üzen, azt felelősségteljesen teszi. Felelősséggel elsősorban a színpad művészete iránt. Amelyet nem hajlandó egyszerűen interpretatív művészetnek elfogadni. Nagy öröm nekem, hogy elmondhatom elenyészően kis részét, annak, amit érzek. Hadd mondjam el, hogy boldog vagyok, mert egy nemzédhez tartozom vele, mert társa lehetek a romániai magyar színjátszás megújítását célzó próbálkozásokban. A színjátszás szüntelen megújításában. Hadd mondjam el, hogy szerencsés vagyok, mert alkalmam adódott itt ma őt dicsérni. És hitet tenni azon művészet nagyszerűsége mellett, amelyet vállalt, és amelyet vállalunk. Hadd mondjam el, hogy szeretjük őt, ha nem is osztatlanul és nem is kivétel nélkül. Mindenki szeretetében részesülni a Jóisten kiváltsága. És a Jóistennek sincs része ebben maradéktalanul. Ne hangozzék istenkáromlásként, de a művész is teremtő. A teremtő művészt köszöntöm ezen a kivételes napon. Kívánom neki, ne roppanjon bele a szüntelen teremtésbe. És abba se, ha látni kénytelen, hogy a teremtés hálátlan dolog. Ezért, no meg, mintegy kárpótlásul azért, hogy nem tudja kőbe vésni, papírra varázsolni azt, amit megálmodott, arra szólítom fel a tisztelt ünneplő gyülekezetet, részesítsük a színpad művészének szinte egyetlen jutalmában. Abban, amely a színésznek estéről-estére kijut, de neki, a rendezőnek csak ritkán, a bemutatón adatik meg: tapsoljuk meg! vissza a kiadáshoz minden cikke FŐLAPTEST rovat összes cikke |
|||||||||
|