Művelődés

„Aki du­dás akar len­ni, po­kol­ra kell an­nak men­ni”. Egy tu­da­tos po­kol­já­rót, egy el­szánt du­dást mu­ta­tok most be Önök­nek, aki nem ki­sebb ki­hí­vást vá­lasz­tott ma­gá­nak, mint az előadó­mű­vé­sze­tek leg­il­lé­ko­nyab­bi­kát. A tán­cot, amely zsi­ge­ri erővel ké­pes hat­ni ér­zé­ke­ink­re, még­is meg­fog­ha­tat­la­nabb, mint a szín­ház. Ön­ma­ga két­sé­ge­i­nek pok­lá­ba lemerülő mű­vé­szünk olyan nyel­ven ta­nul, olyan nyel­vet be­szél, amely ott kezdődik, ahol a szó ab­ba­ma­rad.

Ta­nul­ja, mert szá­mos előző út után mind a mai na­pig nép­raj­zi gyűj­té­sek­kel is fog­lal­ko­zik, rá­adá­sul Mezőség, Ka­lo­ta­szeg és Szé­kely­föld tánc­éle­té­nek és eh­hez fűződő nép­szo­ká­sa­i­nak ku­ta­tá­sá­ban nem ki­sebb part­nert ta­lált e mun­ká­hoz, mint a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Ze­ne­tu­do­má­nyi In­té­ze­te.

Nem csak anya­nyel­vi szin­ten be­szé­li, de újít­ja is ezt a nyel­vet, hi­szen nem­csak hi­va­tá­sos tán­cos­ként ara­tott si­ke­re­ket több éven át, de ko­re­og­rá­fus­ként is új színt ho­zott a nép­tán­co­sok vi­lá­gá­ba. A folk­lór hi­te­les, értő gyűjtőjeként és előadójaként szem­be­sült a nép­tánc sze­rep­vesz­té­sé­vel, a szín­pa­di folk­lór­mű­so­rok mes­ter­sé­ges nyel­ve­ze­té­vel. Úgy a nép­szo­ká­so­kat fel­dol­go­zó előadásai – Sze­rel­mi va­rázs­lás, Far­sang Il­lés sze­ke­rén, Ad­vent a Har­gi­tá­val, a Há­rom­szék­kel és a Pa­ku­lár­nó­ta –, mint a ma­gyar mi­to­ló­gi­á­ból ih­le­tett előadások – az Ég­be nyú­ló fa, a Szar­vas re­ge, vagy a most készülő Tu­rul – a nép­tánc-anya­nyelv szín­pa­di új­ra­gon­do­lá­sa.  Ko­re­og­rá­fus­ként volt ere­je és bá­tor­sá­ga értő szak­ma­i­ság­gal, mű­vé­szi alá­zat­tal hoz­zá­nyúl­ni, al­ko­tó­ele­me­i­re szed­ni és meglepő for­mák­ba át­gyúr­va új je­len­tést ad­ni néptánckin­cse­ink­nek. Értékteremtő út­ke­re­sé­se so­rán más moz­gás­mű­vé­sze­ti irány­za­tok­kal is öt­vöz­te, pró­bá­ra tet­te ezt a szá­má­ra oly ér­té­kes alap­anya­got, így szü­let­het­tek olyan mérföldkő fon­tos­sá­gú pro­duk­ci­ók, mint Sztra­vinsz­kij Ta­va­szi ál­do­za­tá­nak ro­má­ni­ai ősbemutatója, vagy a Cson­gor és Tün­de első nép­tán­cos ala­pú meg­fo­gal­ma­zá­sa.

Ál­lan­dó éb­ren- és ké­szen­lét, ön­ma­ga kérdőre és felelőségre vo­ná­sa, fo­lya­ma­tos al­ko­tói ví­vó­dás tart­ja azon az úton, amely­nek he­lyes irá­nyát szak­mai el­is­me­ré­sek, meg­hí­vá­sok so­ra jel­zi. A hosszú sor­ból csak a leg­ran­go­sabb pél­dá­kat emel­ném ki: a Har­gi­ta, Há­rom­szék és Ma­ros tánc­együt­te­sek mel­lett dol­go­zott már a Va­sas Mű­vész­együt­tes­nél, majd Ro­mán Sán­dor tár­su­la­tá­ban, az Experidance-ben, de hosz­szabb időn át ko­re­og­rá­fus volt a Novák Fe­renc ve­zet­te Hon­véd Tánc­szín­ház­ban is. A Fe­ke­te gyön­gyök, vagy Mozgásőrület cí­mű előadásokban jegy­zett ko­re­og­rá­fi­á­it az er­dé­lyi kö­zön­ség­gel el­len­tét­ben több tu­cat or­szág­ban lát­ták Bra­zí­li­á­tól Ja­pá­nig. A ha­zai kö­zön­sé­get vi­szont bőségesen kár­pó­tol­ta mind­ezért az Ist­ván, a ki­rály em­lé­ke­ze­tes csíksomlyói be­mu­ta­tó­ja, mely előadásnak társ­al­ko­tó­ja, ko­re­og­rá­fu­sa volt Ta­ta ren­de­zé­se alatt.

E fen­ti pár­hu­zam te­szi iga­zán pél­da­ér­té­kű­vé szá­mom­ra és megbecsülendő kinccsé az er­dé­lyi köz­mű­ve­lődési élet szá­má­ra azt a gesz­tust, amely­hez ha­son­lót, saj­nos, egy­re ke­ve­seb­bet lá­tunk a mai fi­a­ta­lok kö­ré­ben. An­nak el­le­né­re, hogy Bu­da­pes­ten vé­gez­te el a Ma­gyar Tánc­mű­vé­sze­ti Főiskola ko­re­og­rá­fus sza­kát, és ver­sen­ge­nek mun­ká­i­ért az anya­or­szá­gi együt­te­sek; bár vár­va várt tag­ja a du­na­új­vá­ro­si Bar­tók Tánc­szín­ház ko­re­og­rá­fu­si mű­he­lyé­nek; no­ha be­lak­ta (és kí­vá­nom, hogy ez­után is be­lak­ja) mun­ká­i­val az egész Kár­pát-me­den­cét, a Har­gi­tá­tól Győrig, Pécstől Bu­da­pes­tig, ő még­is ha­za­jött él­ni, al­kot­ni Er­dély­be.

Ér­zé­keny mű­vész­ként tért vissza, aki a főváros zson­gó szak­mai éle­te után sem vesz­tet­te el fo­gé­kony­sá­gát az egy­sze­rű dol­gok tö­ké­le­tes­sé­ge iránt. Tisz­tel­ni tud­ja Mocsel An­tal Rémuszt, aki az őrkői ci­gány kö­zös­ség egyik leg­vir­tu­ó­zabb tán­co­sa, és még­sem tud két­szer ugyan­úgy tán­col­ni. Ho­gyan is te­het­né, hi­szen min­den al­ka­lom­mal tánc­ban új­ra­fo­gal­maz­za az ab­ban a pil­la­nat­ban ér­vé­nyes ön­ma­gát, és ez­ál­tal a teremtő gesz­tus ál­tal éli meg az al­ko­tás is­te­ni ke­gyét s vá­lik – ha pár pil­la­na­tig is – hall­ha­tat­lan­ná. Ta­lán az ilyen pil­la­na­tok má­sok­kal va­ló meg­osz­tá­sá­nak gon­do­la­ta kész­tet­te a most mél­ta­tott ko­re­og­rá­fust, hogy élet­re hív­ja a kom­man­dói ci­gány folk­lór­tá­bort, mely­nek az­óta is mű­vé­sze­ti vezetője. Zár­szó­ként a he­te­dik al­ka­lom­nál tar­tó, nagy­si­ke­rű nem­zet­kö­zi tá­bor egyik volt részvevőjének leveléből idé­zek: „Kü­lön sze­ret­nénk meg­kö­szön­ni azt a ren­ge­teg em­be­ri pluszt, amit Tőled kap­tunk. Olyan hi­he­tet­len mennyi­sé­gű spi­ri­tu­a­li­tást, in­tel­lek­tust, ener­gi­át és hu­mort vit­tél be­le a tá­bo­ri élet­be, hogy nem­csak kö­zös­sé­get for­mál­tál ez­ál­tal, ha­nem pó­tol­ha­tat­lan ér­té­ke­ket is köz­ve­tí­tet­tél.”

Én szívből kí­vá­nom Orza Călinnek, hogy hosszú éve­ken át si­ker­rel foly­tas­sa az al­ko­tói mun­kát, az ér­ték­köz­ve­tí­tést a ro­má­ni­ai és egye­te­mes ma­gyar közművelődés nagy tá­bo­rá­ban!