Művelődés

 Jó há­rom év­ti­ze­de, 1975 ok­tó­be­ré­ben jár­tam először ke­ze­lés­re be­utalt be­teg­ként a há­rom­szé­ki Kovászna vá­ros­hoz tar­to­zó, már ak­kor hí­res-ne­ve­ze­tes szív­sza­na­tó­ri­um­ban, mely­nek lét­re­ho­zá­sa tel­jes egé­szé­ben Be­ne­dek Gé­za – ma már ré­ges-rég nyug­dí­jas – főorvos ne­vé­hez fűződik, aki ak­kor az egész gyógykomplexum igaz­ga­tó­ja volt. (őszintén, szívből jövően kí­ván­juk ne­ki, hogy még so­ká­ig jó egész­ség­nek ör­vend­jen!)

Ám én itt most elsősorban a bé­la­falvi csűrmúzeumot lét­re­ho­zott Or­bán Láz­ár, Lazi bá­csi cen­te­ná­ri­u­mi szü­le­tés­nap­já­ra ren­de­zett szep­tem­ber 10-i szü­le­tés­nap­já­ról kí­vá­nok be­szá­mol­ni. Már ak­kor ama 75-ös, első szív­kór­há­zi gyógy­üdü­lé­sünk alatt De­me­ter Jenő bel­gyó­gyász főorvos ba­rá­tom­mal meg­lá­to­gat­tuk és meg­cso­dál­tuk Lazi bá­csi év­ti­ze­dek fá­rad­sá­gos, időt, költ­sé­get nem kímélő mun­ká­já­val össze­gyűj­tött, gaz­dag és iga­zán lát­vá­nyos csűrmúzeumát. Ta­valy szep­tem­ber­ben újó­lag be­uta­lót kap­tam a tün­dér­völ­gyi szív­sza­na­tó­ri­um­ba. A va­ló­ban völgy­ben fekvő, Tö­rök Sán­dor főorvos irá­nyí­tot­ta ket­tes vil­lá­ban nyer­tem el­he­lye­zést. Öröm­­mel ol­vas­tam a má­so­dik na­pon meg­vá­sá­rolt új­sá­gok kö­zött sze­re­tett szülővárosom ked­velt he­ti­lap­já­ban, a Bras­sói La­pok szept. 9-i szá­má­ban Ba­kó Zol­tán majd­nem egész ol­da­las ri­port­já­ból a kö­vér­be­tűs nyom­ta­tás­sal ki­emelt be­ha­ran­go­zó cik­ké­nek be­ve­zető mon­da­ta­it: „Hol­nap nagy ün­nep lészen a há­rom­szé­ki Bé­la­fal­ván. Az Or­bán csa­lá­dot kö­szön­ti a fa­lu né­pe 67. há­zas­sá­gi év­for­du­ló­ján, no meg a családfőt, a csűrmúzeum-ala­pí­tó Lazi bá­csit ab­ból az al­ka­lom­ból, hogy öt nap múl­va töl­ti 100. élet­év­ét.”

Más­nap reg­gel leg­újabb ba­rá­tom­mal, a kitűnő fo­tós Sza­bó Ist­ván­nal, a kis­ba­co­ni Be­ne­dek Elek Em­lék­ház őrével ide­je­ko­rán el­in­dul­tam, hogy le ne ma­rad­junk va­la­­mi­ről (ő lett a fotósom is).

A fa­lu vezetői öt nap­pal az Orbán Lázár 100. szü­le­tés­nap­já­nak be­töl­té­se előtti szom­ba­ti nap­ra időzítették a gyö­nyö­rű­en fel­dí­szí­tett köz­sé­gi mű­ve­­lődési ház nagy­ter­mé­ben tar­tan­dó ren­dez­vény­so­ro­zat meg­nyi­tá­sát. A kö­zel száz meg­hí­vot­tat a csak­nem ugyan­ennyi al­kal­mi ven­dég­gel együtt – akik kö­zé mi is tar­toz­tunk –, elsőnek Bol­di­zsár Bé­la me­gyei ta­ná­csos kö­szön­töt­te, aki csak­úgy, mint még so­kan má­sok is, szé­kely ru­há­ba öl­töz­ve vett részt.

A fő he­lyen ott dí­szel­gett a 100-as szám­mal jel­zett cso­da­szép tor­ta. A má­so­dik felköszöntőt a sep­si­szent­györ­gyi Szé­kely Nem­ze­ti Mú­ze­um nyu­gal­ma­zott igaz­ga­tó­ja, Kó­nya Ádám szö­ve­gez­te meg, kü­lön nyo­ma­té­ko­sít­va, hogy Lazi bá­csi el­évül­he­tet­len ér­de­me­ket mond­hat ma­gá­é­nak: fá­rad­sá­gos gyűj­tőmunkája nél­kül sok­kal sze­gé­nyebb len­ne Felső-Háromszék. Utá­na e so­rok író­ja is szót ka­pott, a Művelődés szerkesztő­sége ne­vé­ben üd­vö­zöl­te Or­bán Lá­zárt és csa­lád­ját, Tom­pa Lász­ló őszi üd­vöz­let cí­mű verséből vett idé­ze­tek­kel is fű­sze­rez­ve, mint­egy alá­tá­maszt­va mon­dan­dó­ját. Fel­szó­lalt Ja­kab Edit pol­gár­mes­ter is, majd Krizsán Vil­mos, a Vaj­da­sá­gi Nagy­csa­lá­dos­ok Egye­sü­le­té­nek vezetője.

     Jó volt lát­ni, hogy a ma­tu­zsá­le­mi élet­ko­ra el­le­né­re ki­fo­gás­ta­lan egész­ség­nek örvendő Lazi bá­csi­nak mind moz­gá­sa, mind gon­dol­ko­dá­sa ugyan­olyan üde, mint­ha legfennebb het­ven­ked­ne – aho­gyan har­minc éve sa­ját sza­va­i­val jel­le­mez­te tré­fá­san az ön­ma­ga szá­má­ra ki­dol­go­zott csűrdöngö­lőjét, amit ró­ka­tánc­nak be­cé­zett. Azt több­ször is em­le­get­te, hogy még most is foly­ton me­het­nék­je van, de ma már nem in­dul­hat ne­ki na­gyobb ke­rék­pár­tú­rák­nak, mint haj­da­nán, ami­kor kézi bics­ka­gyár­tás­sal fog­lal­ko­zott. Mint­egy har­minc­ezer bics­kát fa­ra­gott, fa­nye­lű zseb­ké­se­ket, ami­vel kitűnően le­he­tett a gyü­mölcs­fák ol­tá­sát-szem­zé­sét vé­gez­ni. Ez nem­csak szó­ra­ko­zás volt szá­má­ra, no­ha ő an­nak érez­te, ha­nem jól jövedelmező mun­ka is, amit de­rűs ke­déllyel, mond­hat­ni igaz öröm­mel, jó­for­mán já­ték­nak te­kint­ve vég­zett.

    1916-ban édes­ap­ja dön­té­se alap­ján ugyan a kor­ban hoz­zá kö­zel ál­ló test­vér­báty­já­val együtt be­so­rol­tat­ták az esztelneki Fe­renc-ren­di ko­los­tor­ba, mert – úgy­mond – ek­kép­pen a to­vább­ta­nu­lás lehe­tősége is meg­ol­dó­dik. Ám ez a kol­du­ló ba­rá­ti stá­tus nem­igen fe­let meg a Lazi bá­csi vér­mér­sék­let­ének. Ki is lé­pett rö­vi­de­sen a rendből, s au­to­di­dak­ta mó­don sok­ol­da­lú fa­fa­ra­gó­mű­vésszé ké­pez­te ki ma­gát, mi­köz­ben gyűj­tő­útjait össze­kö­töt­te sa­ját ter­mé­ke­i­nek ér­té­ke­sí­té­sé­vel. Két ro­kon­szen­ves felnőtt fia, An­tal (1941) és La­jos (1948) is je­len volt, és osz­to­zott a kö­zös öröm­ün­nep­lés­ben. Büsz­ke rá­juk Lazi bá­csi, kü­lö­nö­sen a Bras­só­ban súlyemelő edzőként működő La­jos fi­á­ra, aki ugyan Kézdivásárhelyt szü­le­tett, de Bé­la­falván nőtt fel. Eu­ró­pa-baj­no­kok és -csúcs­tartók ke­rül­tek ki a ke­ze alól. Első, vi­lág­baj­nok­sá­gon má­so­dik he­lye­zést nyert ta­nít­vá­nya Av­ram Florin 1994-ben Dzsa­kartában áll­ha­tott fel a do­bo­gó­ra, a kö­vet­kező év­ben má­sik ta­nít­vá­nya, Dozvan Ilie két­sze­res vi­lág­baj­nok­sá­got nyert és be­ál­lí­tot­ta a vi­lág­csú­csot. Szin­tén az ő ta­nít­vá­nya Tiron Genoveva, aki ide­ha­za el­ső­ként emelt a nők kö­zött 100 kg-ot.

    Lazi bácsi azt azon­ban igen­is fáj­lal­ja, hogy ők an­nak ide­jén tí­zen vol­tak test­vé­rek, ne­kik vi­szont csak egy szál uno­ká­juk van. Va­sár­nap es­te a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Nép­mű­vé­szek Szö­vet­sé­ge Élet­mű­díj­jal tün­tet­te ki Or­bán Lá­zárt, majd töb­ben is értékelő kö­szön­tőt mond­tak, a pak­si Pro Artis Ka­ma­ra­kó­rus pe­dig ün­ne­pi elő­a­dással tisz­tel­te meg a csűrmúzeum lét­re­ho­zó­ját.

     Meg­kér­dez­ték tőle: mi a szán­dé­ka a csűrmúzeum­mal? Ké­szen volt a vá­lasz: Haszmann Pa­li bá­csi, a ná­la alig há­rom év­vel idősebb alsócsernátoni hí­res-ne­ve­ze­tes ta­ní­tó tes­ti-lel­ki jó ba­rát­ja volt, két talp­ra­esett, igen ügyes iker fia: Jó­zsef és Pál ap­juk nyom­do­ka­in ha­lad­va pár­ját rit­kí­tó in­téz­ményt hoz­tak lét­re a ha­gyo­má­nyos ma­gyar kul­tú­ra sa­já­tos há­rom­szé­ki ágá­nak ápo­lá­sá­ra, to­vább­él­te­té­sé­re.

    – Úgy ér­zem, jó tár­sa­ság­ban, jó ke­zek­re lesz bíz­va a csűrmúzeum gond­nok­sá­ga is – mond­ja Lazi bá­csi bi­za­ko­dón mo­so­lyog­va. Mi is így hisszük, és szívből kí­ván­juk is, hogy Lazi bá­csi de­rű­lá­tó jö­ven­dö­lé­se be­tel­je­sed­jék. Ez után már csak IV. Bé­la ki­rá­lyunk név­te­len jegyzőjét idéz­ve, a …fecerunt mag­num áldomás… volt hát­ra. Az is ra­gyo­gó­an si­ke­rült!