Művelődés

(Folytatás az előző lapszámból)

A fel­ke­lés tör­té­ne­te

Vá­rat­lan for­du­lat éb­resz­tet­te fel Bocskai Istvánban  a ten­ni vá­gyást. A tö­rök­höz me­ne­kült fi­a­tal Beth­len Gá­bor biz­ta­tá­sá­ra egyik fog­lya, Murat tö­rök emír ál­tal több­ször üze­ne­tet vál­tott a Por­tá­val. Kér­te, já­rul­ja­nak hoz­zá az er­dé­lyi fe­je­de­lem­ség meg­szer­zé­sé­hez. Vé­gül meg­jött a kedvező vá­lasz. Ma­ga az emig­ráns Beth­len is le­vél­ben kér­te fel Bocs­ka­it, hogy vál­lal­ja el az er­dé­lyi fe­je­de­lem­sé­get: „az Is­ten­re néz­ve elsőbben, an­nak utá­na ha­zá­já­nak, nem­ze­té­nek utol­só ve­sze­del­mét lát­ván el­kö­ze­lí­te­ni, ser­ken­jen fel és kös­se fel az ha­ran­got” – ír­ta. Ugyan­csak ő in­téz­te el a Por­tá­nál, hogy Bocs­kai meg­kap­ja a szul­tán megerősítését (atnáméját).

A csá­szá­ri­ak sej­tet­ték Bocs­kai szán­dé­ka­it, ezért Belgiojoso ge­ne­rá­lis fel­szó­lí­tot­ta a ma­gyar főurat, hogy je­len­jen meg tá­bo­rá­ban. Bocs­kai ha­bo­zott, mert sej­tet­te, hogy csap­da vár rá. Eköz­ben a csá­szá­ri csa­pa­tok el­fog­lal­ják a Bocs­kai bir­to­ká­ban lévő Szentjobbot, és ost­ro­mol­ni kez­dik kereki vá­rát. Bocs­kai el­ha­tá­roz­za, hogy szem­be­száll a csá­szá­ri ha­ta­lom erőivel, és a haj­dúk­hoz for­dul se­gít­sé­gért. 1604 szep­tem­be­ré­ben kö­ve­te­ket kül­dött a csá­szár szol­gá­la­tá­ban ál­ló haj­dúk ka­pi­tá­nyá­hoz, s fel­szó­lí­tot­ta ha­di­né­pét, hogy áll­ja­nak mel­lé. Mind a Szentjobbot el­fog­la­ló, mind a kereki vá­rát ost­rom­ló haj­dú csa­pa­tok el­fo­gad­ták aján­la­tát, és zász­la­ja alá si­et­tek. Mege­rősödve Bocs­kai meg­in­dí­tot­ta a fel­ke­lést a Habs­burg ha­ta­lom el­len.

Belgiojoso kas­sai főkapitány csa­pa­ta­i­val meg­in­dul a felkelők el­len. A se­re­gé­ben lévő haj­dúk öt ka­pi­tá­nya köz­ben már szö­vet­ke­zett Bocs­ka­i­val „az körösztinsig­nek, az mi or­szá­gunk­nak s ides ha­zánk­nak” meg­ol­tal­ma­zá­sá­ra. 1604. ok­tó­ber 15-én éj­jel Álmosdnál Bocs­kai rá­tör a menetelő csá­szá­ri had­osz­lop­ra, a haj­dúk a meg­ál­la­po­dás sze­rint át­áll­nak, s jó­for­mán meg­sem­mi­sí­tik a csá­szá­ri ha­da­kat. Belgioioso Vá­rad­ra me­ne­kül, Bocs­kai pe­dig a haj­dúk élén, a zsák­má­nyolt zász­lók alatt di­a­dal­ma­san be­vo­nul Deb­re­cen­be.

Az álmosdi győzelem után a sza­bad­ság­moz­gal­mat elsősorban a föld né­pe ka­rol­ta fel. Haj­dúk, pa­rasz­tok, vég­vá­ri ka­to­nák, job­bá­gyok özön­löt­tek a zász­lók alá. Egy­re na­gyobb szám­ban tűn­tek fel „hátbőrös, gu­bás, me­zít­lá­bas em­be­rek, egy szál bal­tá­val vagy ka­szá­val, né­me­lyi­kük csak füty­kös­sel a ke­zé­ben”. A se­reg ja­va­ré­sze af­fé­le „Körös–Tisza-vidéki ma­gyar volt” – ír­ja a kró­ni­kás. Kez­det­ben a sza­bad­ság­harc­nak ez a pa­rasz­ti jel­le­ge ha­tá­roz­ta meg a ne­mes­ség ma­ga­tar­tá­sát, amely ele­in­te nem­csak óva­tos, ha­nem bi­zal­mat­lan, sőt el­len­sé­ges volt. Az álmosdi ve­re­ség után Belgiojoso rö­vi­de­sen, sor­sá­ra hagy­va Váradot, Er­dély ka­pu­ját, Kas­sa fe­lé vo­nult vissza, de To­kaj alatt Rakamaz­nál a haj­dúk szét­szór­ták a meg­ma­radt, meg­té­pá­zott se­re­gét. Belgiojoso Kas­sán ke­re­sett vol­na me­ne­dé­ket, de a vá­ros pol­gár­sá­ga meg­hall­ván Bocs­kai és a fel­ke­lők si­ke­re­it, nem bo­csá­tot­ta be a vá­ros­ba. El­len­ben az ide­ér­ke­zett Bocs­kai se­re­ge előtt meg­nyi­tot­ták a vá­ros ka­pu­it (1604. no­vem­ber 12).

Bocs­kai Kas­sá­ról bo­csá­tot­ta ki első fel­hí­vá­sát a ma­gyar­or­szá­gi ren­dek­hez, amely­ben meg­in­do­kol­ta a fel­ke­lés oka­it. Le­ír­ta a ma­gyar­ság ke­ser­ves sor­sát, a csá­szá­ri ha­dak pusz­tí­tá­sa­it, ke­gyet­len­ke­dé­se­it, az or­szág rom­lá­sát, majd a sa­ját sé­rel­me­it so­rol­ta fel. Vé­gül ki­nyil­vá­ní­tot­ta, hogy nem ön­ma­gá­ért, de az egész ma­gyar nem­zet sza­bad­sá­gá­ért von­ta ki kard­ját, s nem te­szi vissza hü­ve­lyé­be, míg ki nem vív­ja a ma­gyar nem­zet jo­ga­i­nak el­is­me­ré­sét: „Ma­gunk és az egész ma­gyar nem­zet­ség­nek, éle­té­nek és az mel­lett reli­giójának, sza­bad­sá­gá­nak és ja­va­i­nak meg­tar­tá­sa vé­gett” ra­ga­dott fegy­vert, „s mind­azt meg­gon­dol­ván, mi­vel tar­toz­zék min­den ma­gyar ke­resz­tyén em­ber, s az ki igaz ma­gyar, ha­zá­já­nak és nem­ze­té­nek”. E ki­ált­vány egyik cél­ja az volt, hogy el­osz­las­sa a ne­mes­ség bi­zal­mat­lan­sá­gát a még né­pi jel­le­gű moz­ga­lom iránt, fel­éb­ressze ha­zá­juk és reli­gi­ójuk irán­ti felelősségüket, és csat­la­ko­zás­ra bír­ja őket.

En­nek ér­de­ké­ben össze­hív­ta Kas­sa kör­nyé­ki me­gyék ne­me­si gyű­lé­sét, és el­tö­röl­te a csá­szá­ri ura­lom jog­el­le­nes in­téz­ke­dé­se­it, az el­kob­zott ja­va­kat vissza­ad­ta a tu­laj­do­no­sok­nak. Bár a fel­hí­vás pro­tes­táns jel­le­ge ta­gad­ha­tat­lan – hisz a ma­gyar­ság nagy ré­sze ek­ko­ri­ban pro­tes­táns volt – Bocs­kai tu­da­to­san tö­re­ke­dett a ka­to­li­kus ren­dek meg­nye­ré­sé­re is, meg­ígér­ve min­den val­lás sza­bad gya­kor­lá­sát.

Bocs­kai fel­hí­vá­sá­ra, va­la­mint el­ért si­ke­rei hí­ré­re a felső-magyarországi sza­bad ki­rá­lyi vá­ro­sok és bá­nya­vá­ros­ok rend­re a felkelők mel­lé áll­tak az­zal az el­ha­tá­ro­zás­sal, hogy meg­vé­dik, ha kell erőszakkal is a pro­tes­táns val­lás­gya­kor­la­tot.

A csá­szá­ri ud­var fel­is­mer­te a fel­ke­lés ál­ta­lá­nos jel­le­gét, s ma­ga Má­tyás főherceg azt ír­ja hogy: „Bocs­kai lá­za­dá­sá­ban a val­lás csak ürügy... szí­vé­ben nem a religio, a regio van” (az­az: nem a val­lás, ha­nem az or­szág ügye van). A csá­szá­ri ud­var ele­in­te csak haj­dú­lá­za­dás­nak vél­te a moz­gal­mat, de Kas­sa el­vesz­té­se, Belgiojoso ha­dá­nak pusz­tu­lá­sa meg­ijesz­tet­te, s Má­tyás főherceg sür­ge­té­sé­re Basta el­in­dí­tot­ta jól szer­ve­zett se­re­ge­it a sza­bad­ság­moz­ga­lom le­ve­ré­sé­re.

Bocs­kai lel­kes, de rosszul fel­sze­relt, több­nyi­re haj­dúk­ból és ka­to­na­i­lag kép­zet­len job­bá­gyok­ból ál­ló ha­dai fel­vet­ték a har­cot Basta jól fel­sze­relt és be­gya­ko­rolt zsol­dos ka­to­na­sá­gá­val, de min­den vi­téz­sé­gük el­le­né­re ve­re­sé­get szen­ved­tek. Basta el­in­dult Kas­sa vissza­fog­la­lá­sá­ra. A haj­dúk azon­ban nem ad­ták fel a har­cot. Ál­lan­dó por­tyá­zás­sal, raj­ta­ütés­sel nyug­ta­la­ní­tot­ták az ost­rom­ló­kat, akik pár nap múl­va  a szi­go­rú tél mi­att is le­mond­tak Kas­sa ost­ro­má­ról, s Basta Eper­jes­re vo­nult vissza.

A csa­ta­vesz­tés után be­ál­ló vi­szony­la­gos nyu­gal­mi időszakot Bocs­kai ar­ra hasz­nál­ta fel, hogy bé­kés meg­egye­zés­re jus­son a csá­szá­ri­ak­kal. 1605. ja­nu­ár de­re­kán kö­ve­te­ket kül­dött Bastához az­zal az üze­net­tel, hogy ha a csá­szár el­is­me­ri őt Er­dély fe­je­del­mé­nek, s meg­hagy­ja ke­zén Er­délyt meg a ti­szán­tú­li Ré­sze­ket, meg­tart­ja a ma­gyar tör­vé­nye­ket, és meg­ad­ja a val­lás­sza­bad­sá­got, ak­kor le­te­szi a fegy­vert. Ru­dolf csá­szár azon­ban hal­la­ni sem akart az eret­ne­kek­kel va­ló egyez­kedésről. A Habs­bur­gok sem az önál­ló Er­dély­be, sem a pro­tes­tán­sok sza­bad val­lás­gya­kor­lá­sá­ba nem egyez­tek be­le.

1605 ele­jén Bocs­kai hoz­zá­fo­gott a haj­dúk re­gu­lá­ris had­se­reg­gé szer­ve­zé­sé­hez. A zsold­já­ban ál­ló több mint 10 000 haj­dú mel­lett tá­bo­rá­ban meg­je­len­tek a me­gyei csa­pa­tok is. Em­be­rei egy­sé­ges kép­zé­sét ma­ga irá­nyí­tot­ta, s az év ta­va­szá­ra már terv­sze­rű­en irá­nyít­ha­tó se­reg­gé ne­vel­te őket.

Az ural­ko­dó ne­ga­tív vá­la­szá­ra Bocs­kai ez­zel az újon­nan szer­ve­zett had­se­re­gé­vel meg­kezd­te az elő­nyo­mulást. Meg­in­dult Felső-Magyarország fel­sza­ba­dí­tá­sa. Alig né­hány hét le­for­gá­sa alatt a felkelők ke­zé­re ke­rült Felső-Magyarország nagy ré­sze egé­szen Besz­ter­ce­bá­nyá­ig. A vég­vi­dék vá­rai egy­más után tár­ták ki ka­pu­i­kat az ost­rom­lók előtt. Csak Fü­le­ket és Besz­tercebányát kel­lett ost­rom­mal be­ven­ni. Köz­ben Basta vissza­vo­nult Po­zsony fe­lé, de a haj­dúk szét­ver­ték csa­pa­ta­it. Meg­nyílt az út Nyu­gat-Ma­gyar­or­szág fe­lé. A ta­vasz fo­lya­mán Bocs­kai ha­dai Érsekúj­vár–Léva vo­na­lá­ig bir­to­kuk­ba vet­ték a ki­rá­lyi Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tét.

A győzelmes had­já­rat csat­la­ko­zás­ra kész­tet­te a ma­gyar ural­ko­dó osz­tályt. A ren­dek ki­ált­ványt in­téz­tek Eu­ró­pá­hoz, amely­ben pa­naszt tet­tek I. Ru­dolf csá­szár-ki­rály tör­vény­te­len és zsar­no­ki ural­ma el­len, ami fegy­ve­res fel­ke­lés­re kész­tet­te őket. 1605. áp­ri­lis 20-ra Bocs­kai or­szág­gyű­lést hí­vott össze Sze­rencs­re, ek­kor­ra már tá­bo­rá­ban tud­hat­ta nem­csak a haj­dú­kat, szé­ke­lye­ket, ha­nem a ne­mes­ség zö­mét is, pro­tes­tán­so­kat és ka­to­li­ku­so­kat egy­aránt. Sza­mos­kö­zi Ist­ván meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban: „Nem va­la­mi rész sze­rint va­ló in­du­lat, ha­nem az egész ma­gyar­ság eh­hez két kéz­zel nyúlt, elannyi­ra, hogy ha­son­ló egy­ség so­ha még az ma­gyar közt nem lett vol­na.” En­nek megfelelően a ren­dek Bocs­ka­it Ma­gyar­or­szág fe­je­del­mé­vé vá­lasz­tot­ták.

Mi tör­tént köz­ben Er­dély­ben? Mi­u­tán 1604. no­vem­ber 20-án Beth­len Gá­bor egy csa­usz kí­sé­re­té­ben Kas­sá­ra meg­hoz­ta Bocs­ka­i­nak a Por­ta ál­tal kül­dött er­dé­lyi fe­je­del­mi jel­vé­nye­ket, Bocs­kai de­cem­ber 12-én a sza­bad­ság­harc­hoz va­ló csat­la­ko­zás­ra szó­lí­tot­ta fel Er­dély rend­je­it. Meg­in­dult a harc a csá­szá­ri csa­pa­tok ki­szo­rí­tá­sá­ra a fe­je­de­lem­ség területéről. 1605. ja­nu­ár 22-én Gyulaffy Lász­ló, Bocs­kai er­dé­lyi csa­pa­ta­i­nak főve­zé­re el­fog­lal­ta Szatmár vá­rát. Az­ál­tal, hogy ki­ált­vány­ban biz­to­sít­ja a köz­szé­ke­lyek sza­bad­ság­jo­ga­i­nak hely­re­ál­lí­tá­sát, Bocs­kai ma­ga mel­lé ál­lí­tot­ta a szé­kely­sé­get. Hogy meg­szi­lár­dít­sa Er­dély hely­ze­tét, meg­nye­ri szö­vet­sé­ge­sé­nek a mold­vai, majd a ha­vas­al­föl­di vaj­dát. E ka­to­nai és dip­lo­má­ci­ai si­ke­rek lát­tán 1605. feb­ru­ár 12-én az er­dé­lyi or­szág­gyű­lés Marosszeredán (ma Nyárádszereda) a ne­mes­ség és szé­ke­lyek kö­ve­tei Bocs­kai Ist­vánt meg­vá­laszt­ják Er­dély fe­je­del­mé­nek.

1605 nya­rán Bocs­kai vissza­tér Er­dély­be, au­gusz­tus­ban már Ko­lozs­vá­ron ta­lál­juk. Ha­dai ha­ma­ro­san el­fog­lal­ják Se­ges­várt, a szász el­len­ál­lás köz­pont­ját, s a Ki­rály­föld meg­hó­dí­tá­sá­val egész Er­dély bir­to­ká­ba ke­rül. Így az­tán szep­tem­ber 14-én az er­dé­lyi or­szág­gyű­lés Medgyesen be­ik­tat­ja Er­dély fe­je­del­mi szé­ké­be.

Bé­ke­al­ku­do­zá­sok

Felső-Magyarországon is ja­vá­ra ala­kul­tak az ese­mé­nyek. 1605 nya­rán Bocs­kai haj­dúi már Al­só-Auszt­ri­á­ban, Mor­va­or­szág­ban és Szi­lé­zi­á­ban por­tyáz­nak. A Du­nán­túl ál­lan­dó csa­tá­ro­zá­sok szín­te­ré­vé vált. Oly­annyi­ra, hogy Ru­dolf meg­bíz­za Má­tyás főherceget, kezd­jen tár­gya­lá­so­kat Bocs­ka­i­val.

Bocs­kai Kas­sán át­ad­ja a ki­rá­lyi biz­to­sok­nak békeföltételeit. Főbb pont­jai: a pro­tes­táns val­lás egyen­jo­gú­sí­tá­sa, Ma­gyar­or­szág önál­ló­sá­gát és a ren­di sza­bad­sá­got ért sé­rel­mek or­vos­lá­sa, az Er­dé­lyi Fe­je­de­lem­ség te­rü­le­ti ki­ter­jesz­té­se és önál­ló­sá­gá­nak biz­to­sí­tá­sa. Bocs­kai kí­ván­sá­ga: Ru­dolf az ő köz­ve­tí­té­sé­vel kös­sön bé­két a szul­tán­nal.

Is­me­re­tes, hogy sza­bad­ság­moz­gal­ma alatt Bocs­kai a szul­tán tá­mo­ga­tá­sát él­vez­te, sőt a két fel­vi­dé­ki vár ost­ro­má­nál tö­rök csa­pa­tok is részt vet­tek. No­vem­ber 11-én – ami­kor fé­nyes kí­sé­ret­tel be­vo­nul Pest­re – a nagy­ve­zír a szul­tán ne­vé­ben Ma­gyar­or­szág ki­rá­lyá­nak cí­me­zi, és ki­rá­lyi ko­ro­nát nyújt át ne­ki. Bocs­kai azon­ban a ko­ro­nát csak aján­dé­kul, és nem mint ki­rá­lyi fel­ség­jel­vényt fo­gad­ta el. Cse­le­ke­de­tét az in­do­kol­ta, hogy a ko­ro­na el­fo­ga­dá­sa ese­tén egész Ma­gya­ror­szá­got a szul­tán va­zal­lu­sá­nak is­mer­te vol­na el.

A csá­szár vá­la­sza a bé­ke­fel­té­te­lek­re csak késő ősszel ér­ke­zett meg, és an­nak meg­tár­gya­lá­sá­ra Bocs­kai no­vem­ber 24-re or­szág­gyű­lést hí­vott össze Korponára. Az or­szág­gyű­lé­sen meg­je­len­tek az irány­adó po­li­ti­kai erők kö­ve­tei. Fel­vo­nul­tak az összes felső-ma­gyar­országi főurak, lévén bir­to­ka­ik Bocs­kai fenn­ha­tó­sá­ga alat­ti te­rü­le­te­ken fe­küd­tek. Je­len vol­tak a köz­ne­me­sek, akik lel­kes hí­vei a fe­je­de­lem­nek, hi­szen Bocs­kai szá­mos sé­rel­mü­ket or­vo­sol­ta. Vé­gül meg­je­len­tek Korponán a nagy fel­vi­dé­ki vá­ro­sok képviselői is.

A haj­dúk ki­vált­ság­le­ve­le

A korponai or­szág­gyű­lés ide­jén Bocs­kai, mint Ma­gyar­or­szág és Er­dély fe­je­del­me, ki­ad­ta a haj­dúk­nak ado­má­nyo­zott ki­vált­ság­le­ve­let (1605. de­cem­ber 12.), amely­nek ér­tel­mé­ben meg­ne­me­sít és le­te­le­pít 9254 haj­dút Sza­bolcs me­gyé­ben. In­dok­lá­sul fel­so­rol­ta a sza­bad­ság­harc si­ke­re ér­de­ké­ben haj­dúk ál­tal nyúj­tott ka­to­nai tá­mo­ga­tást (Kereki és Sólyomkő vá­rá­nak fel­sza­ba­dí­tá­sa, az álmosdi győzelem, Kas­sa fel­sza­ba­dí­tá­sa, ha­di si­ke­re­ik Felső-Magyarországon), me­lyek kö­vet­kez­té­ben Ru­dolf bé­két kért a ma­gyar nemzettől, „s tel­jes egé­szé­ben vissza­ál­lí­tot­ta a tör­vé­nyek­nek és val­lá­sok­nak le­ti­port sza­bad­sá­gát”. „A korponai or­szág­gyű­lé­sén meg­je­lent ka­rok és ren­dek hoz­zá­já­ru­lá­sá­val és hely­ben­ha­gyá­sá­val a haj­dú­kat egyen­ként és összes­sé­gük­ben a pa­rasz­ti és nem ne­me­si ál­la­pot­ból, mely­ben szü­let­tek, és amely­ben ed­dig él­tek, ke­gyel­me­sen ki­emel­jük és el­ren­del­jük, hogy em­lí­tett ka­to­ná­in­kat, tör­vé­nyes utó­da­ik­kal együtt a mai Ma­gyar- és Er­dély­or­szá­gunk iga­zi ne­me­sei so­rá­ba szám­lál­ják és be­ír­ják” – ír­ta a ki­vált­ság­le­vél.

„Hogy pe­dig a mi em­lí­tett vi­té­ze­ink bi­zony­ta­lan lakhelyeikről el ne szé­led­je­nek, együt­te­sen min­dig ké­szen ta­lál­tas­sa­nak: ne­kik ado­má­nyoz­zuk Sza­bolcs vár­me­gyé­ben fekvő Kálló vá­ro­sát” s ez­zel együtt jó né­hány bir­to­kot. Az ado­mány­le­vél­ben a haj­dúk­nak biz­to­sí­tott jo­gok fel­té­te­lé­ül meg­ha­tá­roz­ta, „hogy ők és az ő örö­kö­se­ik ne­künk, Ma­gyar- és Er­dély­or­szág­nak es­kü­vel kö­te­lez­zék ma­gu­kat, (...) hogy fegy­ver­rel és fel­sze­re­lés­sel jól fel­ké­szül­ve, a mi vagy utó­da­ink pa­ran­csá­ra min­den had­já­rat­ban kö­te­le­sek le­gye­nek meg­je­len­ni, és a ha­zá­nak hí­ven szol­gál­ni.”

Egy év múl­va ha­son­ló ki­vált­sá­gok­kal lát­ta el és te­le­pí­tet­te le már­ci­us 16-án kelt ado­mány­le­ve­lé­vel Kö­le­séren a hoz­zá Eg­ri Ist­ván ve­ze­té­sé­vel leg­ko­ráb­ban csat­la­ko­zó 300 haj­dút (akik később Sza­lon­tá­ra köl­töz­tek át), szep­tem­ber­ben pe­dig Szoboszlón Ha­la­si Fe­ke­te Pé­ter ka­pi­tány 700 lo­vas haj­dú­ját.

A bé­csi bé­ke

Bocs­kai ha­tá­ro­zott lé­pé­se­i­nek ha­tá­sá­ra nagy vál­to­zás állt be a csá­szá­ri ud­var fel­ke­lés irán­ti ál­lás­pont­já­ban. Ru­dolf csá­szár sú­lyos be­te­gen fe­küdt, kép­te­len volt a kor­mány­za­ti teendőket el­lát­ni. A cseh ren­dek s a né­met pro­tes­táns fe­je­del­mek is elé­ge­det­len­ked­tek. A bi­ro­da­lom pénz­tá­ra ki­ürült s a tö­rök új­ra moz­go­lód­ni kez­dett. Ta­ná­csos volt a ma­gya­rok­kal meg­bé­kél­ni. Mind­ezek köz­re­ját­szot­tak ab­ban, hogy a Habs­bur­gok csa­lá­di ta­ná­csa fel­ha­tal­maz­ta Má­tyás főher­ceget a bé­ke meg­kö­té­sé­re. 1606 ja­nu­ár­já­ban Bécs­ben megkezdődtek a bé­ke­tár­gya­lás­ok a felkelők képvi­selői és Ru­dolf meg­bí­zot­tai kö­zött. Több­ször megismétlődő, hosszas vi­ták és al­ku­do­zá­sok után fél év múl­va, 1606. jú­ni­us 23-án meg­kö­tik a bé­két, ame­lyet a bi­ro­da­lom cseh­or­szá­gi, mor­va­or­szá­gi, szi­lé­zi­ai és auszt­ri­ai rend­jei is sza­va­tol­nak.

Au­gusz­tus 17-én Kas­sán Bocs­kai is el­fo­gad­ja a bé­csi bé­két, mely­nek főbb pont­jai: a pro­tes­táns val­lás gya­kor­lá­sa – a ka­to­li­kus val­lás sé­rel­me nél­kül – sza­bad; bé­ke kötendő a tö­rök­kel; vá­lassza­nak ná­dort Ma­gya­ror­szág­nak; a Szent Ko­ro­nát hoz­zák Ma­gya­ror­szág­ra; a je­zsu­i­ták­nak az or­szág­ban nem le­het­nek bir­to­ka­ik; a tiszt­sé­ge­ket ma­gyar­or­szá­gi­ak kap­ják – val­lá­suk­ra va­ló te­kin­tet nél­kül; Bocs­kai Ist­ván meg­kap­ja Er­délyt, a Ré­sze­ket, Ugocsa, Bereg, va­la­mint Szatmár vár­me­gyé­ket; a ke­zé­ben lévő töb­bi te­rü­le­te­ket Bocs­kai át­ad­ja a ki­rály­nak. Au­gusz­tus hó fo­lya­mán Ru­dolf Prá­gá­ban, Bocs­kai pe­dig szep­tem­ber 23-án Kas­sán megerősíti a bé­csi bé­két.

A bé­csi bé­ke kor­szak­al­ko­tó jelentőségű volt. Nem csak azért, mert ren­dez­te a köz­jo­gi prob­lé­má­kat a Habs­burg-ház és a ma­gyar nem­zet kö­zött, ha­nem fő­ként val­lá­si in­téz­ke­dé­sei mi­att. Első cik­ke­lye ugyan­is ki­mond­ta: a ma­gyar­or­szá­gi ka­rok és ren­dek, mág­ná­sok, sza­bad ki­rá­lyi vá­ro­sok, mezővárosok, a vé­gek ma­gyar ka­to­nái és a fal­vak, val­lá­suk­ban és hi­tük­ben sza­ba­don él­hes­se­nek, ab­ban sen­ki őket ne gá­tol­ja.

Az ősz fo­lya­mán a tö­rök­kel va­ló meg­bé­ké­lés is lét­re­jön. A bé­ke­tár­gya­lás­ok Zsitvatorokban (Ko­má­rom me­gye) foly­nak Bocs­kai fe­je­de­lem, Ru­dolf csá­szár és Ah­med szul­tán meg­bí­zot­tai kö­zött. 1606. no­vem­ber 11-én a fe­lek 20 év­re szó­ló békeszerződést ír­nak alá: vá­ra­kat vív­ni, ra­bo­kat ej­te­ni ti­los, a je­len­le­gi ra­bo­kat köl­csö­nö­sen ki­ad­ják. A bé­ke­kö­tés ér­tel­mé­ben meg­szün­tet­ték a ma­gyar ki­rály évi adó­ját, kö­ve­te nem volt töb­bé alá­ren­delt sze­mély a Por­tán, sőt ez­után a tö­rök is kény­te­len volt te­kin­té­lyes kö­ve­tet kül­de­ni Bécs­be. A zsitvatoroki bé­ke meg­sza­ba­dí­tot­ta a csá­szárt ed­di­gi le­alá­zó helyzetéből, s po­li­ti­kai egyen­súly­hely­ze­tet te­rem­tett a két nagy­ha­ta­lom kö­zött. Az erőviszonyok fel­éb­reszt­het­ték a szí­vek­ben a re­ményt, hogy a két csá­szár kö­zött si­ke­rült biz­to­sí­ta­ni a ma­gyar­ság bé­ké­jét.

De­cem­ber 13-ra Bocs­kai or­szág­gyű­lést hí­vott össze Kas­sá­ra meg­tár­gyal­ni a bé­csi bé­ké­ben el­ért ered­mé­nye­ket. En­nek főbb pont­jai: a val­lás­gya­kor­lat sza­bad­sá­gát a fal­vak­ra is ter­jesszék ki, a ná­dort ré­gi jo­gai biz­to­sí­tá­sá­val vá­lasszák, je­zsu­i­ták nem tar­tóz­kod­hat­nak az or­szág­ban. Ma­gyar­or­szág és Er­dély kö­zött örö­kös szö­vet­ség jöj­jön lét­re. Er­dély küld­jön kö­ve­te­ket a ma­gyar­or­szá­gi or­szág­gyű­lés­re.

Négy nap­ra rá, de­cem­ber 17-én Bocs­kai meg­fo­gal­maz­za po­li­ti­kai vég­ren­de­let­ét, mely­ben az ide­gen ki­rállyal szem­ben az er­dé­lyi nem­ze­ti fe­je­de­lem­ség fenn­tar­tá­sát tart­ja szük­sé­ges­nek, utód­já­ul pe­dig Homonnai Drugeth Mi­hályt ajánl­ja.

Vil­lám­csa­pás­ként ér­te a ma­gyar­sá­got Bocs­kai Ist­ván vá­rat­lan ha­lá­la. 1606. de­cem­ber 29-én haj­na­li öt óra­kor, Kas­sán, kí­nos szen­ve­dés után be­fe­jez­te föl­di pá­lya­fu­tá­sát. Hir­te­len ha­lá­la gya­nút kel­tett. Az a hír jár­ta, hogy kan­cel­lár­ja, Kátai Mi­hály meg­étet­te, az­az meg­mér­gez­te, ta­lán ép­pen prá­gai kö­rök biz­ta­tá­sá­ra. Ezért a haj­dúk – Bocs­kai legőszintébb hí­vei – el­ke­se­re­dé­sük­ben Kátait fel­kon­col­ták.

Ha­lá­lá­val Bocs­ka­i­nak ak­kor kel­lett el­sza­kad­nia nemzetétől, ami­kor a leg­na­gyobb szük­ség lett vol­na rá. Vég­aka­ra­tát nem tel­je­sí­tet­te sem Ru­dolf, sem az er­dé­lyi ren­dek. Nem lett utó­da az ál­ta­la aján­lott Homonnai. A haj­dúk ural­ko­dó nél­kül ma­rad­tak. So­kan fáj­lal­ták tá­vo­zá­sát, de iga­zán a sze­gény­ség és a haj­dúk si­rat­ták meg.

Bocs­kai Ist­vánt szülővárosában, Ko­lozs­vá­rott, a főtéri nagy­temp­lom­ban ra­va­ta­loz­ták fel. Ra­va­ta­lá­nál ott zo­ko­gott szülővárosa né­pe, és az if­jak és vé­nek úgy bú­csúz­tak tőle, mint a meg­sza­ba­dí­tó fejede­lem­től.

Kí­ván­sá­gá­ra a gyu­la­fe­hér­vá­ri szé­kes­egy­ház­ban he­­lyez­­ték örök nyu­ga­lom­ra.

Utó­dot nem ha­gyott ma­ga után, al­ko­tá­sa tor­zó­ban ma­radt. Har­cos éle­te még­sem volt hi­á­ba­va­ló: a leg­re­mény­te­le­nebb na­pok­ban ér­ke­zett és meg­ál­lí­tot­ta a ma­gyar­ság pusz­tu­lá­sát. Em­lé­kez­zünk sze­re­tet­tel, el­is­me­rés­sel és tisz­te­let­tel Bocs­kai Ist­ván fe­je­de­lem­re s pél­dá­já­ból me­rít­sünk vi­gasz­ta­lást és bá­tor­sá­got né­pünk ne­héz per­ce­i­ben.