Művelődés

In memoriam Benkő Éva

Az aláb­bi so­rok­kal az éle­te de­re­kán el­hunyt képzőművész­nő­re sze­ret­nék em­lé­kez­ni.

Ko­rai tá­vo­zá­sa kettősen is fáj­dal­mat je­len­tett mind­nyá­junk – a Csík­sze­re­dá­ban élő és a képző­mű­vészeteket kedvelő kö­zös­ség – szá­má­ra. Egy­részt, mert al­ko­tó­ere­jé­nek tel­jé­ben, igen­csak ko­rán tá­vo­zott. Másfelől, mert ko­rai ha­lá­la tá­ton­gó űrt ha­gyott a vá­ros pezs­gő, szín­vo­na­las képzőmű­vé­szeti éle­té­ben.

Az jegy­zet, mellyel mint­egy tisz­te­leg­ni kí­vá­nok em­lé­ke előtt, utol­só, 1997 feb­ru­ár­já­ban meg­ren­de­zett egyé­ni tár­la­ta al­kal­má­val író­dott.

„Ahol meg­szű­nik ha­tal­ma a szó­nak, ott kezdődik a ze­ne.”

Mi­ként is ju­tott eszem­be a hí­res fran­cia zeneszerző, De­bus­sy szép gon­do­la­ta egy fes­té­sze­ti tár­la­ton?

Nos, tá­vol­ról sem vé­let­le­nül, hi­­szen, amint áll­tam ott a ki­ál­lí­tó­te­rem kö­ze­pén a csend­ben, és kö­rül­hor­doz­tam te­kin­te­tem a fest­mé­nye­ken, egy­szer­re csak is­mert ak­kor­dok töl­töt­ték el lel­kem.

Né­zem a ké­pe­ket – pá­ro­sok és trip­ti­cho­nok vál­to­gat­ják egy­mást a fa­la­kon. Formák… Színek… Ma­­da­rak.  Meg­fog­ha­tat­lan vi­lág. Az em­ber leg­me­ré­szebb ál­ma. Repülés… Szárnyalás. A magas­ba… A vég­te­len­be. Hogy levet­kőz­zük a lán­co­kat, bék­lyó­kat, rossz pil­la­na­to­kat, ne­héz, kí­nos per­ce­ket, fáj­dal­ma­kat, ki­csi­nyes­sé­get, kö­zöm­bös­sé­get. És fö­lül­emel­ked­jünk min­de­nen, sza­bad­já­ra en­ged­jük vá­gya­in­kat, kép­ze­le­tün­ket.

Mert, bár a ma­da­rak cso­dás vi­lá­gá­ba ve­zet­nek el a fest­mé­nyek, a for­mák és szí­nek mö­gött, mi ma­gunk ál­lunk – az em­be­rek. Örö­­kös gond­ja­ink­kal, ví­vó­dá­sa­ink­kal.

Mennyi­re mély és még­is mily ma­gá­tól értetődő – tá­vol­ról sem vé­let­len­sze­rű, ön­cé­lú – a mű­vész vo­nal­ve­ze­té­se, áb­rá­zo­lá­sa. Né­hol könnyed, len­ge já­ték, más­hol ke­mény gyöt­re­lem.

S a szí­nek rend­kí­vül gaz­dag és szé­les ská­lán, de min­dig az adott hely­zet­nek, te­ma­ti­ká­nak alá­vet­ve, fo­koz­va; mind a pá­ros ké­pe­ken, mind a trip­ti­cho­no­kon, annyi­ra sok­­szí­nű­en és még­is oly egy­be­han­gol­tan buk­kan­nak fel. Szár­nya­lás… Zu­ha­nás. Csönd és ki­ál­tás.

Lát­tat­va, de hal­lat­va is ezt, az oly is­mert és meg­annyi tit­kot hor­do­zó, rejtő vi­lá­got, mely a ma­da­ra­ké.

Né­zem a ké­pe­ket. A sza­vak­ba sem­mi­kép­pen sem fog­lal­ha­tó szí­ne­ket. S va­la­hon­nan messziről, régről is­mert for­mák, szí­nek – ké­pek – ug­ra­nak be. A tá­vo­li ke­let ősi, de a je­len­kor­ban meg­idé­zett mű­vé­sze­té­nek cso­dá­la­tos ma­dár­mo­tí­vu­mai.

Ma­da­rak. For­mák és szí­nek. Lán­go­lás és bé­kés egyen­súly. Egy perc­re be­hu­nyom sze­me­im és új­ra hal­lom az ak­kor­do­kat, a ze­nét.

Sok ki­ál­lí­tást, tár­la­tot volt al­kal­mam meg­néz­ni – kö­zöst és egyé­nit egy­aránt. Ám, va­la­hány­szor az al­ko­tók nők vol­tak, min­dig egy meg­ma­gya­ráz­ha­tat­la­nul kü­lö­nös ér­zés ke­rí­tett ha­tal­má­ba. A ze­ne su­gall­ja a leg­job­ban, a leg­tisz­táb­ban ezt az ér­zést.

Mű­vé­sze­tük ma­gá­ban tud­ja hor­doz­ni sa­já­tos ér­zel­me­i­ket, gon­­do­la­ta­i­kat – élet- és vi­lág­szem­lé­le­tü­ket.

Ami­ó­ta al­kal­mam volt lát­ni Kákonyi Csil­la és Ba­ra­bás Éva (hogy csu­pán a két leg­is­mer­teb­bet em­lít­sem) szí­ne­i­nek, fest­mé­nye­i­nek, oly le­ír­ha­tat­la­nul egye­di vi­lá­gát, ki­tö­rül­he­tet­le­nül ben­nem ma­rad­tak. Hi­szem és ér­zem, hogy ugyan­így le­szek Benkő Éva for­ma- és szín­vi­lá­gá­val, fest­mé­nye­i­vel is.

Élet­raj­zi ada­tok

Benkő Szil­ágyi Éva (1952–1999) képzőművész 1976-ban vé­gez­te el a ko­lozs­vá­ri Ion Andreescu Kép­zőművészeti Főiskola üveg és ke­rá­mia sza­kát, Eg­ri Lász­ló osztály­vezető ta­nár irá­nyí­tá­sa alatt. 1976-tól 1990-ig a Har­gi­ta Mű­vé­sze­te kis­ipa­ri szö­vet­ke­zet, tex­til és ke­rá­mia tervezőjeként, majd 1982-től a ter­ve­zé­si osz­tály vezető­je­ként dol­go­zik. 1978 és 1995 kö­zött a gyergyószárhegyi Szépte­remtő Ka­lá­ka ke­re­té­ben a szövők és var­rónők szak­irá­nyí­tó­ja. 1990 és 1992 kö­zött a Har­gi­ta Me­gyei Mű­ve­lő­dési Felügyelőség Al­ko­tá­sok Há­zá­nak az igaz­ga­tó­ja. 1992-től ha­lá­lá­ig a csík­sze­re­dai Nagy Ist­ván Képzőművészeti Kö­zép­is­ko­la rajz és fes­té­sze­ti szak­ta­ná­ra.

Fon­to­sabb egyé­ni és cso­por­tos ki­ál­lí­tá­sai:

Csík­sze­re­da – 1977-től 1988-ig fo­lya­ma­to­san je­len van mun­ká­i­val min­den me­gyei tár­la­ton, va­la­mint 1992-ben, 1996-ban és 1997-ben egyé­ni tár­la­to­kon; Bu­ka­rest – Ipar­mű­vé­sze­ti Biennálé – 1978, 1980 és 1982; Bu­ka­rest – Ipar­mű­vé­sze­ti Quadrienálé – 1978 és 1982; Ko­lozs­vár – 1979, 1980, 1985, 1993 és 1994; Kovászna – 1980, 1990, 199l, 1992, 1993, 1994, 1997 és 1998; Sep­si­szent­györgy – 1980, 1990 és 199l; Kézdivásárhely – 1980, 1990 és 199l; Nagy­sze­ben – 1985 és 1988; Nagy­bá­nya – 1988; Galac – 1988; Bu­da­pest – 1990, 199l és 1992; Gyu­la – 1992, 1993 és 1995; Szé­kes­fe­hér­vár – 1994 és 1996; Sze­ged – 1996; Győr – 1996; Pan­non­hal­ma – 1996 és 1997; Pá­rizs – 1995.

Szak­mai el­is­me­ré­se­ként több nem­zet­kö­zi mű­vész­te­le­pen meg­hí­vott­ként vett részt és al­ko­tott, így: Gyer­gyószárhegyen, Pan­non­hal­mán, Gyu­lán. Tag­ja volt a Ro­má­ni­ai Ipar­mű­vé­szek Tes­tü­le­té­nek és a Ro­má­ni­ai Képzőmű­vé­szek Szö­vet­sé­gé­nek.