Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Járay Fekete Katalin: A vers – csoda!


Az utób­bi időben Ma­ros­vá­sár­helyt is meg­so­ka­sod­tak a jó­té­kony­sá­gi célt szol­gá­ló ren­dez­vé­nyek. Ok­tó­ber 29-én a Vár­temp­lom­ban az él­vo­nal­be­li előadóművész, Mol­nár Tün­de kon­cer­te­zett, aki a kö­zel­múlt­ban fel­újí­tott mű­em­lék­or­go­nát szó­lal­tat­ta meg. Más­nap a szó­szék előtti kis do­bo­gót a ver­sek avat­ták szín­pa­di pó­di­um­má. A ver­ses be­széd a ma­ros­vá­sár­he­lyi mű­vész­pá­ros: Kozsik Jó­zsef és Kozsik Il­di­kó, va­la­mint a zene–pedagógia sza­kos Sza­bolcs fi­uk aj­kán kelt. Mint­ha kor­társ er­dé­lyi költők le­xi­kon­já­ban la­poz­gat­tunk volna… Dán Éva, Egyed Eme­se, Far­kas Ár­pád, Hervay Gi­zel­la, Kányádi Sán­dor, Ko­vács And­rás Fe­renc, Lendvay Éva, Magyari La­jos, Szil­ágyi Do­mo­kos, Szőcs Kál­mán és Vá­sár­he­lyi Gé­za kö­zel negy­ven ver­se ha­gyott más­fél óra alatt nyo­mot lel­künk­ben, em­lé­ke­ze­tünk­ben. Ott­ho­nuk­ban be­szél­get­tünk el mű­so­ruk cél­já­ról, a vá­lo­ga­tás­sal kap­cso­la­tos el­gon­do­lá­sa­ik­ról s iz­gal­mas mű­hely­mun­ká­juk­ról.

 

Kozsik Jó­zsef: – Azért vál­lal­koz­tunk er­re a mű­sor­ra, mi­vel a Vár­temp­lom egy­ház­köz­ség­éhez tar­to­zunk, és rég­óta sze­ret­tünk vol­na ké­pes­sé­ge­ink sze­rint be­kap­cso­lód­ni éle­té­be. Azt a te­het­sé­get, ké­pes­sé­get, ami­vel Is­ten meg­ál­dott ben­nün­ket, ka­ma­toz­tat­nunk kell és gyü­möl­cse­it meg­osz­ta­nunk má­sok­kal is. Er­re al­kal­ma­sabb hely egy temp­lom­nál alig­ha van. Is­ten há­zá­ban aján­dé­koz­tuk hát meg a gyü­le­ke­zet tag­ja­it, a vers­ba­rá­to­kat. Ez­zel is ma­gya­ráz­ha­tó, hogy a han­gu­lat emel­ke­det­teb­bé vált, mint egye­bütt ilyen­kor szo­kott. Azért is lép­tünk kö­zön­ség elé ott, mi­vel a temp­lom má­sik or­go­ná­já­nak a fel­újí­tá­sa, il­let­ve az eh­hez szük­sé­ges anya­gi alap köz­ada­ko­zás­ból történő előte­rem­té­sé­ben kí­ván­tunk mi is se­géd­kez­ni.

Kozsik Il­di­kó: – Meg­tisz­tel­te­tés szá­munk­ra a hoz­zá­já­ru­lás lehetősége, mi­vel, ha nem té­ve­dek, or­szá­gos vi­szony­lat­ban a Vár­temp­lom lesz az egyet­len temp­lom, mely­ben két, jól hang­zó or­go­na szól majd.

 

Ar­ról nem is szól­va, mennyi­re örül­nek majd en­nek a vokálszimfónikus ze­ne hí­vei is, hi­szen tud­va­le­vő, hogy mi­se, rek­vi­em úgy se­hol nem hang­zik, mint temp­lom­ban. Ho­gyan szü­le­tett meg a Le­vél helyett… cí­met viselő mű­sor­nak az öt­le­te? A mű­vész-há­zas­pár pá­lya­fu­tá­sa be­szé­des bi­zony­sá­ga an­nak, hogy a vers szá­muk­ra so­sem évül el. Kü­lön­ben nem ál­lít­hat­nánk, hogy a Tamacisza Tár­su­lat tag­ja­i­ként, nyolc éve sza­bad­úszók­ként dol­go­zó Kozsik Jó­zsef és Ko­zsik Il­di­kó szá­má­ra a vers­mon­dás szük­ség­let.

Kozsik Jó­zsef: – Mély és ne­héz vi­lág a ver­se­ké. Mi azon sze­ren­csé­sek kö­zé tar­to­zunk, akik fel­szín­re tud­ják hoz­ni mind­azo­kat az ér­zel­me­ket, s rá tud­juk bíz­ni a hall­ga­tók­ra azt a költői üze­ne­tet, me­lyet a szerző kí­vánt hoz­zá­juk el­jut­tat­ni. Eb­ben az ér­ték­vesz­tett, több te­kin­tet­ben is fe­je te­te­jé­re ál­lí­tott vi­lág­ban a mű­vé­szek is ezért vál­hat­nak a vers­mon­dás­sal – a szó kifejező és meggyőző ere­jé­vel – gondolatközvetítőkké, üze­net­to­váb­bí­tók­ká.

Kozsik Il­di­kó: – Füg­get­le­nül at­tól, hogy a vers­mon­dás tör­té­ne­te­sen a mun­ka­esz­kö­zünk, a vers szá­munk­ra rend­kí­vül sze­mé­lyes. Óri­á­si sze­ren­cse, hogy e te­kin­tet­ben is a fér­jem­mel egy­más­ra ta­lál­tunk, s most már Sza­bolcs is csat­la­ko­zott hoz­zánk. Mert így vá­lik az em­ber sze­mé­lyes éle­te kis­sé köz­éle­ti­vé is.

 

Egy–két–tíz– száz vers ol­vas­tán, egy­sze­rű­en mű­köd­ni kezd a jó ér­te­lem­ben vett köz­lés­kény­szer?

Kozsik Il­di­kó: – A vers sze­rin­tem a kagy­ló gyön­gyé­hez ha­son­lít­ha­tó. A költő pe­dig a kagy­ló­hoz, mely kí­nok, ke­ser­vek árán szü­li meg gyön­gyét. A vers, akár az igaz­gyöngy: cso­da! És hogy mi ki­mond­hat­juk ma­gunk­ból eze­ket a cso­dá­kat, örö­möt je­lent, és ha er­re utóbb po­zi­tív vissza­jel­zést ka­punk, kettős örö­möt.

Kozsik Jó­zsef: – Rég fog­lal­koz­tat ben­nün­ket egy kor­társ er­dé­lyi költők al­ko­tá­sa­i­ból történő vá­lo­ga­tás. Há­rom éve, ami­kor Fel­vi­dé­ken lép­tünk kö­zön­ség elé Petőfi-műsorunkkal, meg­hí­vó­ink el­mond­ták, meny­nyi­re sze­ret­nék, ha a következő al­ka­lom­mal egy, ki­fe­je­zet­ten kor­társ er­dé­lyi költők terméséből ké­szült mű­sor­ral lep­nénk meg őket. Szé­gyen­kez­ve val­lot­ták be, hogy ró­luk sem­mit nem tud­nak. Az­tán a fel­vi­dé­ki be­mu­ta­tót követően, egy esztendővel később itt­hon, Ma­ros­vá­sár­he­lyen is előadtuk új mű­so­run­kat.

 

Si­ke­rült a költők kö­zül va­la­­kit a vá­sár­he­lyi be­mu­ta­tó­ra meg­hív­ni?

Kozsik Il­di­kó: – A Bernády György Mű­ve­lődési Köz­pont­ban meg­ren­de­zett előadásunkat meg­tisz­tel­te je­len­lé­té­vel Dán Éva, Egyed Eme­se, Magyari La­jos és Ko­vács And­rás Fe­renc. A műsor­ve­zető Spielmann Mi­hály volt.

 

És ho­gyan re­a­gál­tak a pro­duk­ci­ó­ra?

Kozsik Il­di­kó: – Vá­lo­ga­tá­sunk el­nyer­te tet­szé­sü­ket. Úgy tűnt, szin­te va­la­mennyi­en fel­is­mer­ték, hogy sa­já­tos ér­tel­me­zés­ben, a meg­szo­kot­tól eltérő kon­tex­tus­ban, új­sze­rű­en szó­lal­tat­tuk meg ver­se­i­ket.

Mi, akik na­gyon sok he­lyen meg­for­dul­tunk a vi­lág­ban és a legkülönbözőbb em­be­rek­kel ta­lál­koz­tunk, meg­ál­la­pít­hat­tuk, hogy 5000 ki­lo­mé­ter­rel odébb sok­kal ke­ve­sebb mun­ká­val job­ban él az em­ber, több a be­csü­le­te, mint az it­te­ni­ek­nek. Él­jünk mi is az ott adott lehetőségekkel, vagy szá­munk­ra fon­to­sabb, hogy itt­hon, Er­dély­ben, az ür­mö­si temp­lom­ban pél­dá­ul, a 80-90 esztendős né­nik kívülről tud­nak húsz sza­ka­szos ver­set a sza­bad­ság­harc­ról?

Kozsik Jó­zsef: – Ez a fon­to­sabb! Épp ezek a né­nik já­rul­hat­nak a ma­guk mód­ján hoz­zá ah­hoz, hogy ne okoz­has­son gon­dot az em­ber­nek az em­lí­tett lehető­ségek kö­zött vá­lasz­ta­ni. Mű­so­runk meg­va­ló­sí­tá­sá­ra az is ösz­tön­zött, hogy va­la­hány­szor Er­dély ha­tá­ra­in ju­tot­tunk túl, ta­pasz­tal­nunk kel­lett, mennyi­re fon­tos az ott élők szá­má­ra mind­azok­kal ta­lál­koz­ni, akik itt él­nek, al­kot­nak. Hogy mennyi­re érdeklődnek éle­tük, mun­kás­sá­guk, ví­vó­dá­sa­ik, küz­del­me­ik iránt. Mit, mennyit tu­dunk – különösen a fi­a­ta­lok – pél­dá­ul a ko­rán el­hunyt ma­ros­vá­sár­he­lyi Szőcs Kál­mán­ról? Ver­se­it csu­pán egy­ko­ri ba­rá­tai s né­hány ma­gyar sza­kos ta­nár is­me­ri itt­hon is. Vers­lánc­ba fűz­ve né­há­nyat kö­zü­lük, a ma­gyar sza­kos ta­ná­rok se­gít­sé­gé­re is si­et­tünk, akik­nek egyéb­ként annyi min­den­re kell fi­gyel­ni­ük.

 

És miről szól­nak ed­di­gi ta­pasz­ta­la­ta­ik? Mu­tat­ko­zik er­re igény részükről?

Kozsik Jó­zsef: – A kö­zel­múlt­ban pél­dá­ul a Har­gi­ta me­gyei Szentábrahámba utaz­tunk a fi­a­tal uni­tá­ri­u­sok vi­lág­ta­lál­ko­zó­já­ra. Es­te ki­lenc órá­tól kel­lett vol­na kezdődnie a mi Jó­zsef At­ti­la-mű­so­runk­nak, a csú­szás mi­att azon­ban éj­jel két óra­kor lép­tünk szín­pad­ra. A mű­sor után jó­val, haj­na­li négy óra­kor még fag­gat­tak ben­nün­ket a fi­a­ta­lok a költőről, verseiről, ar­ról, ho­gyan vá­lik mű­sor­rá egy-egy ilyen összeállítás…

 

– Ez érthető is, mi­vel a ver­sek üze­ne­té­nek, mű­vé­szi eré­nye­i­nek és sok egyéb­nek köszönhetően is, a vá­lo­ga­tás fo­ko­zott gon­do­la­ti, ér­zel­mi ha­tás­sal bír. Ez­zel is ma­gya­ráz­ha­tó az a kö­zös él­mény, mely a gyü­le­ke­zet tag­ja­it a Vár­temp­lom­ban is szin­te eggyé for­rasz­tot­ta.

Kozsik Jó­zsef: – Öröm ezt ta­pasz­tal­ni, mi­vel úgy tű­nik, a ver­sek, da­lok bi­zo­nyos te­kin­tet­ben szá­muk­ra az ön­vizs­gá­lat lehetőségét is je­len­tet­ték. Saj­nos, el kell fo­gad­nunk, egy­re sebezhetőbbekké vá­lunk. Ép­pen az­ál­tal, hogy – di­va­tos szó­hasz­ná­lat­tal él­ve – annyi­ra hi­ány­cikk mi­fe­lénk az olyan er­köl­csi jellemző mint az őszinteség, ál­do­zat­kész­ség és oda­adás, be­csü­le­tes­ség és bi­za­lom és ez utób­bi­val kéz a kéz­ben já­ró felelős­ség­érzet, nem be­szél­ve az együttérzésről, önzetlen­ség­ről, igaz­sá­gos­ság­ról. Akik­nek mind­ezek mi­ben­lé­té­ről fo­gal­munk sincs, azok ön­be­csü­lés dol­gá­ban sem áll­hat­nak kü­lön­bül. Er­köl­csi bá­tor­ság­ra vol­na szük­sé­günk min­de­nek előtt ah­hoz, hogy ezt el­is­mer­jük.

 

– A já­ték­tár­sak em­ber­ként is kö­zel áll­nak egy­más­hoz, hi­szen csa­lád­tag­ok. Nem oko­zott gon­dot a fel­ké­szü­lés­ben?

Kozsik Il­di­kó: – A nyolc év alatt, ami­ó­ta így együtt dol­go­zunk, sok ze­nésszel is na­gyon ered­mé­nyes volt együtt­mű­kö­dé­sünk. Most Sza­bolcs is odanőtt, és Maier And­rás szer­ze­mé­nye­it ének­li sa­ját gi­tár­kí­sé­ret­tel. A mű­sor­ra ké­szül­ve, né­hány es­tét együtt töl­töt­tünk And­rás­sal, mi­köz­ben ver­set ol­vas­tunk, be­szél­tünk a szövegből felsejlő üzenetről, a belőle su­gár­zó szépségekről, mi­vel a ze­né­re ép­pen olyan fon­tos sze­rep vár, mint a ver­sek meg­szó­lal­ta­tó­i­ra. Szük­ség van a költő, zeneszerező és előadó köz­ti össz­hang­ra. Egyik előadáson sem ke­rül előtérbe egyi­künk sem. Csu­pán ki­egé­szít­jük egy­mást.

Kozsik Jó­zsef: – Sza­bolcs is meg­ér­tet­te, amiről Il­di­kó most be­szélt. Be­kap­cso­ló­dá­sa azért az ál­tal ör­ven­de­tes, mert ze­nés re­zo­nan­ci­á­kat kel­tet­tek ben­ne, és meg­ér­tet­te eze­ket a ver­se­ket. Mint ahogy azt is, hogy mind­ez mi­ért tör­té­nik így. Egész­sé­ges, szép szí­nek­kel gaz­da­gí­tot­ta a mű­sort, ré­szé­vé vál­va an­nak a tel­jes­ség­nek, me­lyet csak együtt nyújt­hat­tunk.

Kozsik Sza­bolcs: – Né­hány meg­ze­né­sí­tett vers­be be­le­vit­tem a ma­gam ér­zel­mi vi­lá­gát is. Akad­tak olyan kis tö­re­dé­kek, sa­já­tos mo­tí­vu­mok is ben­nük, me­lye­ket egy-egy vers mon­da­ni­va­ló­já­ra han­gol­tam rá.

 

– Ezért is érez­he­ted ki­csit ma­ga­dé­nak is a vá­lo­ga­tást.

Kozsik Sza­bolcs: Na­gyon örü­lök, ha ezt a néző is meg­érez­te. Annyi­ra jóleső ér­zés­sel ta­pasz­tal­tam, hogy előadásról előadásra, egy­más­tól annyi­ra különböző ér­zé­sek tá­mad­nak ben­nem. A ze­ne­szám­ok pe­dig komp­le­xeb­bé, szí­ne­seb­bé te­het­ték a mű­sort.

 

– Min­dent össze­vet­ve, szó sem le­het a be­ta­nult költői szö­veg­nek csu­pán a fel­mon­dá­sá­ról. Az al­ko­tó fan­tá­zi­á­nak, az elbeszélőt lí­ra­i­val vagy drá­ma­i­val fel­vál­tó tol­má­cso­lás­nak, a mind­vé­gig ter­mé­sze­tes, érzelemgazdag hang­nak, a he­lyes, szép be­széd­nek köszönhetően a kö­zön­ség lel­ké­ben mél­tán kö­vet­ke­zett be a ka­tar­zis.

Kozsik Il­di­kó: – Ezt volt a cé­lunk! Kü­lön­ben volt már szó ar­ról, hogy a vers szá­munk­ra na­gyon sze­mé­lyes do­log. Ezért is érez­zük úgy, hogy min­den elő­adás ki­csit vissza­té­rés szá­munk­ra az időben, mi­köz­ben min­dig ugyan­azt él­jük át, de más és más mó­don. Feltehetően azért, mi­vel időközben mi is vál­to­zunk.

 

– Mint ahogy a kö­rü­löt­tünk ta­pasz­tal­ha­tó va­ló­ság is.

Kozsik Il­di­kó: – És ez at­tól függ, mi­kor, mennyi­re bi­zo­nyu­lunk sebezhetőknek, ki­szol­gál­ta­tot­tak­nak. Az előadás min­den al­ka­lom­mal ki­csit ke­reszt­met­sze­te ed­di­gi éle­tem­nek.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008