|
|||||||||
Járay Fekete Katalin:
A vers – csoda!
Az utóbbi időben Marosvásárhelyt is megsokasodtak a jótékonysági célt szolgáló rendezvények. Október 29-én a Vártemplomban az élvonalbeli előadóművész, Molnár Tünde koncertezett, aki a közelmúltban felújított műemlékorgonát szólaltatta meg. Másnap a szószék előtti kis dobogót a versek avatták színpadi pódiummá. A verses beszéd a marosvásárhelyi művészpáros: Kozsik József és Kozsik Ildikó, valamint a zene–pedagógia szakos Szabolcs fiuk ajkán kelt. Mintha kortárs erdélyi költők lexikonjában lapozgattunk volna… Dán Éva, Egyed Emese, Farkas Árpád, Hervay Gizella, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Lendvay Éva, Magyari Lajos, Szilágyi Domokos, Szőcs Kálmán és Vásárhelyi Géza közel negyven verse hagyott másfél óra alatt nyomot lelkünkben, emlékezetünkben. Otthonukban beszélgettünk el műsoruk céljáról, a válogatással kapcsolatos elgondolásaikról s izgalmas műhelymunkájukról.
Kozsik József: – Azért vállalkoztunk erre a műsorra, mivel a Vártemplom egyházközségéhez tartozunk, és régóta szerettünk volna képességeink szerint bekapcsolódni életébe. Azt a tehetséget, képességet, amivel Isten megáldott bennünket, kamatoztatnunk kell és gyümölcseit megosztanunk másokkal is. Erre alkalmasabb hely egy templomnál aligha van. Isten házában ajándékoztuk hát meg a gyülekezet tagjait, a versbarátokat. Ezzel is magyarázható, hogy a hangulat emelkedettebbé vált, mint egyebütt ilyenkor szokott. Azért is léptünk közönség elé ott, mivel a templom másik orgonájának a felújítása, illetve az ehhez szükséges anyagi alap közadakozásból történő előteremtésében kívántunk mi is segédkezni. Kozsik Ildikó: – Megtiszteltetés számunkra a hozzájárulás lehetősége, mivel, ha nem tévedek, országos viszonylatban a Vártemplom lesz az egyetlen templom, melyben két, jól hangzó orgona szól majd.
– Arról nem is szólva, mennyire örülnek majd ennek a vokálszimfónikus zene hívei is, hiszen tudvalevő, hogy mise, rekviem úgy sehol nem hangzik, mint templomban. Hogyan született meg a Levél helyett… címet viselő műsornak az ötlete? A művész-házaspár pályafutása beszédes bizonysága annak, hogy a vers számukra sosem évül el. Különben nem állíthatnánk, hogy a Tamacisza Társulat tagjaiként, nyolc éve szabadúszókként dolgozó Kozsik József és Kozsik Ildikó számára a versmondás szükséglet. Kozsik József: – Mély és nehéz világ a verseké. Mi azon szerencsések közé tartozunk, akik felszínre tudják hozni mindazokat az érzelmeket, s rá tudjuk bízni a hallgatókra azt a költői üzenetet, melyet a szerző kívánt hozzájuk eljuttatni. Ebben az értékvesztett, több tekintetben is feje tetejére állított világban a művészek is ezért válhatnak a versmondással – a szó kifejező és meggyőző erejével – gondolatközvetítőkké, üzenettovábbítókká. Kozsik Ildikó: – Függetlenül attól, hogy a versmondás történetesen a munkaeszközünk, a vers számunkra rendkívül személyes. Óriási szerencse, hogy e tekintetben is a férjemmel egymásra találtunk, s most már Szabolcs is csatlakozott hozzánk. Mert így válik az ember személyes élete kissé közéletivé is.
– Egy–két–tíz– száz vers olvastán, egyszerűen működni kezd a jó értelemben vett közléskényszer? Kozsik Ildikó: – A vers szerintem a kagyló gyöngyéhez hasonlítható. A költő pedig a kagylóhoz, mely kínok, keservek árán szüli meg gyöngyét. A vers, akár az igazgyöngy: csoda! És hogy mi kimondhatjuk magunkból ezeket a csodákat, örömöt jelent, és ha erre utóbb pozitív visszajelzést kapunk, kettős örömöt. Kozsik József: – Rég foglalkoztat bennünket egy kortárs erdélyi költők alkotásaiból történő válogatás. Három éve, amikor Felvidéken léptünk közönség elé Petőfi-műsorunkkal, meghívóink elmondták, menynyire szeretnék, ha a következő alkalommal egy, kifejezetten kortárs erdélyi költők terméséből készült műsorral lepnénk meg őket. Szégyenkezve vallották be, hogy róluk semmit nem tudnak. Aztán a felvidéki bemutatót követően, egy esztendővel később itthon, Marosvásárhelyen is előadtuk új műsorunkat.
– Sikerült a költők közül valakit a vásárhelyi bemutatóra meghívni? Kozsik Ildikó: – A Bernády György Művelődési Központban megrendezett előadásunkat megtisztelte jelenlétével Dán Éva, Egyed Emese, Magyari Lajos és Kovács András Ferenc. A műsorvezető Spielmann Mihály volt.
– És hogyan reagáltak a produkcióra? Kozsik Ildikó: – Válogatásunk elnyerte tetszésüket. Úgy tűnt, szinte valamennyien felismerték, hogy sajátos értelmezésben, a megszokottól eltérő kontextusban, újszerűen szólaltattuk meg verseiket. Mi, akik nagyon sok helyen megfordultunk a világban és a legkülönbözőbb emberekkel találkoztunk, megállapíthattuk, hogy 5000 kilométerrel odébb sokkal kevesebb munkával jobban él az ember, több a becsülete, mint az ittenieknek. Éljünk mi is az ott adott lehetőségekkel, vagy számunkra fontosabb, hogy itthon, Erdélyben, az ürmösi templomban például, a 80-90 esztendős nénik kívülről tudnak húsz szakaszos verset a szabadságharcról? Kozsik József: – Ez a fontosabb! Épp ezek a nénik járulhatnak a maguk módján hozzá ahhoz, hogy ne okozhasson gondot az embernek az említett lehetőségek között választani. Műsorunk megvalósítására az is ösztönzött, hogy valahányszor Erdély határain jutottunk túl, tapasztalnunk kellett, mennyire fontos az ott élők számára mindazokkal találkozni, akik itt élnek, alkotnak. Hogy mennyire érdeklődnek életük, munkásságuk, vívódásaik, küzdelmeik iránt. Mit, mennyit tudunk – különösen a fiatalok – például a korán elhunyt marosvásárhelyi Szőcs Kálmánról? Verseit csupán egykori barátai s néhány magyar szakos tanár ismeri itthon is. Versláncba fűzve néhányat közülük, a magyar szakos tanárok segítségére is siettünk, akiknek egyébként annyi mindenre kell figyelniük.
– És miről szólnak eddigi tapasztalataik? Mutatkozik erre igény részükről? Kozsik József: – A közelmúltban például a Hargita megyei Szentábrahámba utaztunk a fiatal unitáriusok világtalálkozójára. Este kilenc órától kellett volna kezdődnie a mi József Attila-műsorunknak, a csúszás miatt azonban éjjel két órakor léptünk színpadra. A műsor után jóval, hajnali négy órakor még faggattak bennünket a fiatalok a költőről, verseiről, arról, hogyan válik műsorrá egy-egy ilyen összeállítás…
– Ez érthető is, mivel a versek üzenetének, művészi erényeinek és sok egyébnek köszönhetően is, a válogatás fokozott gondolati, érzelmi hatással bír. Ezzel is magyarázható az a közös élmény, mely a gyülekezet tagjait a Vártemplomban is szinte eggyé forrasztotta. Kozsik József: – Öröm ezt tapasztalni, mivel úgy tűnik, a versek, dalok bizonyos tekintetben számukra az önvizsgálat lehetőségét is jelentették. Sajnos, el kell fogadnunk, egyre sebezhetőbbekké válunk. Éppen azáltal, hogy – divatos szóhasználattal élve – annyira hiánycikk mifelénk az olyan erkölcsi jellemző mint az őszinteség, áldozatkészség és odaadás, becsületesség és bizalom és ez utóbbival kéz a kézben járó felelősségérzet, nem beszélve az együttérzésről, önzetlenségről, igazságosságról. Akiknek mindezek mibenlétéről fogalmunk sincs, azok önbecsülés dolgában sem állhatnak különbül. Erkölcsi bátorságra volna szükségünk mindenek előtt ahhoz, hogy ezt elismerjük.
– A játéktársak emberként is közel állnak egymáshoz, hiszen családtagok. Nem okozott gondot a felkészülésben? Kozsik Ildikó: – A nyolc év alatt, amióta így együtt dolgozunk, sok zenésszel is nagyon eredményes volt együttműködésünk. Most Szabolcs is odanőtt, és Maier András szerzeményeit énekli saját gitárkísérettel. A műsorra készülve, néhány estét együtt töltöttünk Andrással, miközben verset olvastunk, beszéltünk a szövegből felsejlő üzenetről, a belőle sugárzó szépségekről, mivel a zenére éppen olyan fontos szerep vár, mint a versek megszólaltatóira. Szükség van a költő, zeneszerező és előadó közti összhangra. Egyik előadáson sem kerül előtérbe egyikünk sem. Csupán kiegészítjük egymást. Kozsik József: – Szabolcs is megértette, amiről Ildikó most beszélt. Bekapcsolódása azért az által örvendetes, mert zenés rezonanciákat keltettek benne, és megértette ezeket a verseket. Mint ahogy azt is, hogy mindez miért történik így. Egészséges, szép színekkel gazdagította a műsort, részévé válva annak a teljességnek, melyet csak együtt nyújthattunk. Kozsik Szabolcs: – Néhány megzenésített versbe belevittem a magam érzelmi világát is. Akadtak olyan kis töredékek, sajátos motívumok is bennük, melyeket egy-egy vers mondanivalójára hangoltam rá.
– Ezért is érezheted kicsit magadénak is a válogatást. Kozsik Szabolcs: Nagyon örülök, ha ezt a néző is megérezte. Annyira jóleső érzéssel tapasztaltam, hogy előadásról előadásra, egymástól annyira különböző érzések támadnak bennem. A zeneszámok pedig komplexebbé, színesebbé tehették a műsort.
– Mindent összevetve, szó sem lehet a betanult költői szövegnek csupán a felmondásáról. Az alkotó fantáziának, az elbeszélőt líraival vagy drámaival felváltó tolmácsolásnak, a mindvégig természetes, érzelemgazdag hangnak, a helyes, szép beszédnek köszönhetően a közönség lelkében méltán következett be a katarzis. Kozsik Ildikó: – Ezt volt a célunk! Különben volt már szó arról, hogy a vers számunkra nagyon személyes dolog. Ezért is érezzük úgy, hogy minden előadás kicsit visszatérés számunkra az időben, miközben mindig ugyanazt éljük át, de más és más módon. Feltehetően azért, mivel időközben mi is változunk.
– Mint ahogy a körülöttünk tapasztalható valóság is. Kozsik Ildikó: – És ez attól függ, mikor, mennyire bizonyulunk sebezhetőknek, kiszolgáltatottaknak. Az előadás minden alkalommal kicsit keresztmetszete eddigi életemnek. vissza a kiadáshoz minden cikke FŐLAPTEST rovat összes cikke |
|||||||||
|