Művelődés

Nem könnyű fel­adat 2006-ban, jó más­fél év­szá­zad­dal, egész pon­to­san 157 év­vel, az ese­mé­nyek után Enyed pusz­tu­lá­sá­ról meg­em­lé­kez­ni. 1849. ja­nu­ár 8-a és ezt követően 9–11-e Enyed gyász­nap­jai, azok­ban pe­dig a bor­za­lom, a gyil­ko­lás, a fagy- és éh­ha­lál ret­te­ne­tes – nem­ze­dé­kek em­lé­ke­ze­té­be író­dott, majd tör­té­ne­lem­mé je­ge­ce­se­dett – ese­mé­nyei. Ne­héz ma erről kendőzetlenül, a jó cél ér­de­ké­ben vissza­fo­got­tan, szót ej­te­ni. Egy­részt ott van az enyedi vár­fal alat­ti sánc­ban nyug­vó, ár­tat­la­nul le­mé­szá­rolt nyolc­száz te­tem, és ugyan­ak­kor nem hagy­ha­tó fi­gyel­men kí­vül az enyedi ma­gyar­ság szór­vány hely­ze­te. Az ezt irá­nyí­tó és különböző tiszt­sé­ge­ket betöltők ép­pen a meg nem al­ku­vás, de a több­ség jó ér­zé­sű vezetőivel va­ló együtt­mű­kö­dés ré­vén ér­ték el azt, hogy ma há­rom­nyel­vű városjelző táb­la lát­ha­tó a bevezető út men­tén. Ami ugyan jel­kép csu­pán, de mö­göt­te egy ki­ala­ku­ló együtt­élé­si kép­let sej­lik fel. Ép­pen ezért ar­ra kér­tem a ve­lünk egy gon­dol­ko­dá­sú több­sé­gi­e­ket, akik­hez en­nek a meg­em­lé­ke­zés­nek a hí­re el­jut, hogy ne gon­dol­ják: mi is a kom­mu­nis­ták gon­dol­ko­dás­mód­já­val az iva­dé­ko­kat is felelőssé tesszük a felmenőkért, ha­nem ép­pen azt há­moz­zák ki sza­va­im­ból, hogy ma­gyar nem­ze­dék­tár­sa­im­tól ké­rem szá­mon a múlt­hoz va­ló hű­sé­get és a már­tí­rok irán­ti ke­gye­le­tet. Már a 19. szá­zad vé­gén szó­vá tet­te Szil­ágyi Far­kas enyedi parókus lel­kész, az ese­mé­nyek egy­ko­ri szem­ta­nú­ja és megörökítője, hogy mi­lyen feltűnően csök­ken a ja­nu­ár 8-i temp­lo­mi ün­nep­sé­ge­ken va­ló rész­vé­tel.

Historia est magistra vi­tae – a tör­té­ne­lem az élet ta­ní­tó­mes­te­re – tart­ja a la­tin böl­cses­ség. Ezért a tör­té­nel­mi té­nye­ket el­hall­gat­ni nem sza­bad, okul­ni kell belőlük, ér­tel­mez­ni őket pe­dig böl­csen, a kor függ­vé­nyé­ben kell. Köz­tu­dott, hogy az enyedi tra­gi­kus ese­mé­nyek ne­ga­tív főszereplői Axente Sever sza­bad­csa­pa­tai, de ah­hoz, hogy a ro­mán­sá­got az oszt­rák kor­mány a ma­gya­rok el­len lá­zít­has­sa, bi­zo­nyá­ra dön­tően hoz­zá­já­rult a ro­mán­ság nem­ze­ti­sé­gi és gaz­da­sá­gi hely­ze­te. Saj­nos ezt a ta­nul­sá­got az 1920 előtti ma­gyar po­li­ti­ka sem ér­té­ke­sí­tet­te.

De tér­jünk vissza az 1848-as ese­mé­nyek­hez. A ma­gyar nem­ze­ti­ség meg­szi­lár­dí­tá­sá­ért fo­lyó küz­de­lem­ben Alsó-Fehér me­gye és Enyed vit­ték a vezető sze­re­pet – ír­ja Szil­ágyi Far­kas a 19. szá­zad első fe­lé­re utal­va. Az er­dé­lyi ma­gya­rok, élü­kön az Alsó-Fehér me­gye­i­ek­kel nagy lel­ke­se­dés­sel csat­la­koz­tak az uni­ó­hoz, mely ki­mond­ta Er­dély és az anya­or­szág egye­sü­lé­sét. En­nek el­len­lé­pé­se­ként a szebeni oszt­rák pa­rancs­nok­ság fel­biz­tat­ta az er­dé­lyi ro­mán­sá­got, hogy ma­gu­kat 1848. szep­tem­ber 16-án önál­ló nem­zet­nek nyil­vá­nít­sák. A balázsfalvi gyű­lé­sen Schurber oszt­rák tá­bor­nok meg­ígér­te, hogy 10 000 fegy­vert ad a ro­mán nemzetőröknek. Az Enyed-vidéki ma­gyar­sá­got ag­go­da­lom­mal töl­töt­te el a ro­mán­ság fegy­ver­ke­zé­se, akik fal­vak-szer­te lán­dzsa­ké­szí­tés­sel fog­lal­koz­tak. Enyed meg­telt ma­gyar menekülőkkel.

Az Axente Sever és Simion Prodan ve­ze­té­se alatt ál­ló csa­pa­tok, 1849. ja­nu­ár 8-án mint­egy 4000 fegy­ver­te­len em­bert ro­han­tak meg Enyeden. Éj­jel gyö­nyö­rű­en tisz­ta volt az ég­bolt, de 30 ^oC hi­deg der­mesz­tet­te a levegőt. Axente Sever es­te 10 óra kö­rül fel­es­ket­te Csombordon lévő tá­bo­rát, hogy az el­pusz­tít­sa Enyedet. Em­be­rei a Szent­ki­rá­lyi (ma Creangă) ut­cán és a Váradi-kert felől, a mai vas­út­ál­lo­más irá­nyá­ból, a Ma­gyar (ma Transilvania) ut­ca al­só végéből nyo­mul­tak előre. Az első épü­let fel­gyúj­tá­sa után „kez­de­tét vet­te a lö­völ­dö­zés, az ab­la­kok és ka­puk be­tö­ré­se, a rab­lás és or­dí­to­zás, a meg­tá­ma­dot­tak ré­mes si­kol­to­zá­sai és jaj­ve­szé­ke­lé­sei, olyan po­ko­li lár­ma, mely­nek hal­la­tá­ra az em­ber tes­té­ben a vér meg­fa­gyott” – írja Szil­ágyi Far­kas. Hogy mi­lyen mé­re­tű lár­ma volt Enyeden, ar­ról fo­gal­mat al­kot­ha­tunk ab­ból, hogy az a 22 km-re lévő Mihálcfalváig el­hal­lat­szott, ahol a Zérics-tetőről néz­ték Enyed égé­sét. A fel­vert la­kók több­sé­ge, felső ru­há­ját hát­ra­hagy­va me­ne­kült, ha tu­dott az erdők irá­nyá­ba. Az ut­cák­ra tó­dul­ta­kat lelőtték, lán­dzsá­val le­szúr­ták, vagy fej­szék­kel, vas­vil­lá­val, do­ron­gok­kal ver­ték agyba-főbe. Utób­bi­ak egy ré­sze le­ír­ha­tat­lan szen­ve­dé­sek kö­zött még na­po­kig vo­nag­lott. Nem rész­le­te­zem a le­írt bor­zal­ma­kat, mert nem cé­lom ma a te­tem­re­hí­vás. Csak tény­ként em­lí­tem, hogy az ége­tés és gyil­ko­lás 9-én vált ál­ta­lá­nos­sá és 10-én ér­te el a tetőpontját. Az egyé­ni tra­gé­di­ák kö­zül Viskóczi Hen­rik mi­no­ri­ta házfőnök szen­ve­dé­se­it em­lí­tem csu­pán meg, mert ta­nul­sá­gos. Ő a rend­há­zat oda­hagy­va Prodan pre­fek­tus­hoz si­e­tett, hogy az ígé­re­té­hez hí­ven véd­je meg a vá­rost. Ha­za­me­net sú­lyo­san meg­se­be­sí­tet­ték. Ő így ír erről: „Ma­gam valék első ál­do­za­ta a gyil­ko­sok­nak, kik is fe­je­men öt ha­lá­los se­bet ejt­vén, két uj­ja­mat le­vág­va és két szu­rony­szú­rás­sal az ol­da­la­mat majd ha­lá­lo­san ki­lyu­kaszt­va, fél­hol­tan a föld­re hir­te­len le­te­rí­tet­tek, és min­den ru­há­tól levetkőztetve, hét lö­vés­sel idvezlettek.” Ke­re­sé­sé­re in­dult pap­jai vit­ték eb­ben az ál­la­pot­ban a rend­ház­ba.

Itt, eb­ben a temp­lom­ban, ahol meg­em­lé­ke­zünk, fel­dön­töt­ték és össze­tör­ték az úr­asz­ta­lát, ha­son­ló­an az or­go­nát és a pa­do­kat, le­szag­gat­ták a kar­zat szép vas­ros­té­lyát, be­tör­ték az ab­la­ko­kat. Mind­ezek után a tri­bu­nok vé­res pa­tá­jú lo­va­ik­kal ke­resz­tül lo­va­gol­tak a temp­lo­mon. Fel­gyúj­tot­ták a papilak mag­tá­rát, a pro­fesszo­ri és a ha­ran­go­zói la­kot, a to­rony­ban szét­rom­bol­ták az órát.

A mi­no­ri­ta rend­ház­ba ja­nu­ár 9-én tör­tek be. 10-én, az ebédlőben ha­lá­los se­bek­kel fekvő házfőnököt a rab­lók be­ha­to­ló csa­pa­ta egy becei ma­gyar ve­ze­té­sé­vel – is­mét­lem egy ma­gyar ve­ze­té­sé­vel – újó­lag üt­le­gel­ni kezd­ték, és még egy, im­már a nyol­ca­dik go­lyót eresz­tet­ték be­lé. Is­ten azon­ban nem en­ged­te meg­hal­ni, előbb a ma­jo­ros­nál buj­tat­ták el, majd sze­ké­ren me­ne­kí­tet­ték Tordára. Dél kö­rül Nemeš Ioan tri­bun ki­nyit­tat­ta a temp­lom aj­ta­ját, be­lo­va­golt a temp­lom­ba, ki­za­var­ta az oda­me­ne­kül­te­ket az ut­cá­ra, ahol azo­kat ha­lom­ra gyil­kol­ták. A rab­lók össze­ha­so­gat­ták a szen­tek ké­pe­it, nem kí­mél­ték az ol­tárt és az or­go­nát sem. A rend­ház­ban meg­bújt nőket felső ru­há­ik­tól meg­foszt­va, me­zít­láb, vérző test­tel, tört ta­gok­kal, né­me­lye­ket sí­ró csecsemőjükkel a kar­ju­kon űz­ték ki az ud­var­ra és pi­ac­ra, hogy ott fagy­ja­nak meg és pusz­tul­ja­nak el. Fél­szá­zat tesz ki a szo­bák­ból ki­űzöt­tek és le­gyil­kol­tak szá­ma, nem szá­mít­va azo­kat, aki­ket a temp­lom­ból ki­ker­get­ve öl­tek meg. Le­égett a temp­lom fe­de­le és a rend­ház is, ki­vé­ve az észa­ki szár­nyat. A temp­lom pad­lá­sán meg­bújt fér­fi­ak úgy me­ne­kül­tek meg, hogy 11-én es­te meg­ér­kez­tek Tordáról és Ko­lozs­vár­ról a felmentő csa­pa­tok, me­lyek ad­dig Ko­lozs­vár vé­del­mé­re hi­vat­koz­va Enyedet a több­szö­ri se­gély­ké­rés el­le­né­re a sor­sá­ra hagy­ták.

A tör­té­nel­mi igaz­ság­nak azon­ban mind­két ol­da­lá­ra rá kell vi­lá­gí­ta­nunk. A rab­lók kö­zött nem­csak a fel­buj­ta­tott ro­má­nok ta­lál­ha­tók meg, de ma­gya­rok is. Szil­ágyi Far­kas szán­dé­ko­san nem akar­ja le­ír­ni ezek­nek a ne­vét, hogy csa­lád­ju­kat ne bé­lye­gez­ze meg. Ugyan­ak­kor szép­szá­mú ne­mes lel­kű, a ma­gya­rok­kal együtt érző ro­mán­ról em­lé­ke­zik meg. Raducz Ioan kereskedőnél szám­ta­lan ma­gyar húz­ta meg ma­gát és vé­szel­te át az ese­mé­nye­ket. Hirceaga Ioan, egy­sze­rű zsel­lér, bát­ran ol­tal­maz­ta a hoz­zá me­ne­kül­te­ket, és ami­kor ez már le­he­tet­len­nek tűnt, ökör­fo­ga­tá­val szál­lí­tot­ta őket és ve­zet­te a hoz­zá csat­la­ko­zó­kat Csombordra. Ott egy Nicodim ne­vű em­ber­re bíz­ta vé­den­ce­it, akik így meg is ma­rad­tak. Maier Ioan tom­pa­há­zi gö­rög ka­to­li­kus pap, ami­kor egy tri­bun az agg Bernád Pé­ter nyu­gal­ma­zott ka­pi­tányt főbe akar­ta lőni, pus­ka­aggyal olyan ütést mért a tá­ma­dó há­tá­ra, hogy fegy­ve­re ket­té­tört. Az idős úr meg­me­ne­kült. Vol­tak más ne­mes és lélekemelő cse­le­ke­de­tek is. Egy nö­ven­dék lány tes­tén a leg­al­só ru­ha­da­ra­bot is ronggyá tép­ték. Egy tá­ma­dó ezt lát­ván azon­nal női ru­ha­da­ra­bot ke­rí­tett és át­ad­ta a sze­ren­csét­len lány­nak. Más eset­ben is ro­má­nok öl­töz­tet­tek fel asszo­nyo­kat és gyer­me­ke­ket, hogy meg ne fagy­ja­nak. Ma­gát a még gyer­mek Szil­ágyi Far­kast is egy ro­mán asszony, szin­te az éle­tét koc­káz­tat­va véd­te né­hány na­pig, míg jobb­nak lát­ta a gyer­me­ket me­ne­kü­lés­re bír­ni. Vagy har­minc me­ne­kül­tet egy tri­bun ve­ze­tett Felenyedre, ahol ro­mán csa­lá­dok gond­ja­i­ra bíz­ta őket. Nem is bán­tot­ta azo­kat sen­ki. Ma­ga Prodan pre­fek­tus sem volt hí­ve az öl­dök­lés­nek. Meg­pró­bál­ta em­be­re­it a rend­csi­ná­lás­ra buz­dí­ta­ni, nem sok ered­ménnyel. Sej­tet­te Enyed tra­gi­kus sor­sá­nak be­kö­vet­ke­zé­sét, ezért a szem­ta­núk sze­rint le­vert és gond­ter­helt volt. A vé­gén azon­ban be­ad­ta a de­re­kát. Ha most meg­em­lé­ke­zünk az ál­do­za­tok­ról, ak­kor gon­dol­junk há­lá­val azok­ra a jó­ér­zé­sű ro­má­nok­ra is, akik se­gí­tet­ték a túlélőket.

Mi a ta­nul­ság mindebből má­ra? Az er­dé­lyi ro­má­nok és ma­gya­rok szá­za­dok óta él­nek egy­más mel­lett. Akar­va nem akar­va ez olyan tár­sa­dal­mi hely­zet, mellyel mind­két részről szá­mot kell vet­ni. Nem sza­bad a múlt hi­bá­i­nak megismétlődnie. Egy­más­ra va­gyunk utal­va. Ne ál­mo­doz­zunk ar­ról, hogy belső prob­lé­má­in­kat majd külföldről old­ják meg. Csak egy­mást tá­mo­gat­va, egy­mást erősítve te­remt­he­tünk meg egy – hadd hasz­nál­jam a di­va­tos ki­fe­je­zést – Eu­ró­pá­ba illeszkedő Er­délyt. A transz­szil­va­niz­mus nem­csak a ma­gyar­ság­nak, ha­nem az it­te­ni ro­mán­ság­nak is ősi for­rás­vi­ze. Ebből kell kö­zö­sen táp­lál­koz­nunk. Ez nem je­len­ti sem a ma­gya­rok hűt­len­sé­gét az anya­or­szág­hoz, sem a ro­má­no­két Ro­má­ni­á­hoz. De van va­la­mi, ami kö­zös kin­csünk, az hogy mind­nyá­jan er­dé­lyi­ek va­gyunk. Ép­pen er­dé­lyi­sé­günk ré­vén hi­á­nyo­lunk or­szá­gos szin­ten lé­nye­ges ered­mé­nye­ket. Ezért kér­jük szá­mon sa­ját vezetőinktől a be nem vál­tott ígé­re­te­ket. Együtt az au­to­nó­mi­á­ért! – hang­zott a vá­lasz­tá­si jel­mon­dat. Ez­zel szem­ben még a ki­sebb­sé­gi tör­vény meg­sza­va­zá­sa is ké­sik, úgy­szin­tén az ál­la­mi ma­gyar egye­tem lét­re­ho­zá­sa. A csík­sze­re­dai főkonzulátus meg­nyi­tá­sa sem ha­zai vív­mány, ha­nem kor­mány­kö­zi egyez­mény. Hosszú vol­na a vesz­te­ség­lis­ta fel­so­ro­lá­sa és ér­tel­met­len is vol­na. Mint­hogy ta­lán az is az, ha ki­té­rek a ma­gyar kor­mány úgy­ne­ve­zett gon­dos­ko­dá­sá­ra a nem­ze­ti ví­zum ál­tal. Mitől nem­ze­ti? Bár­ki kér­he­ti, aki meg­hí­vó le­ve­let kap, de sem mun­ka­vál­la­lás­ra, sem or­vo­si el­lá­tás­ra nem jo­go­sít.

Ma Fe­hér me­gye pél­dát mu­tat az éssze­rű ki­sebb­sé­gi po­li­ti­ká­ra, az em­ber­sé­ges román–magyar együtt­élés lehetőségére. Ma­gyar alprefektusunk van és ma­gyar Enyed al­pol­gár­mes­te­re, no­ha a ma­gyar­ság szám­ará­nya nem éri el ná­lunk a 20%-ot. Ma ta­lán már sen­ki sem há­bo­ro­dik fel, ha az enyedi pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal­ban ma­gyar szót hall. Nem aka­rom a hely­ze­tün­ket egy­ön­te­tű­en ró­zsa­szí­nű­re fes­te­ni, de az el­mon­dot­ta­kat biz­ta­tó kez­det­nek tar­tom. Kö­vet­ke­ze­te­sen, meg­hát­rá­lás nél­kül, de meg­ér­tés­re tö­re­ked­ve kell Er­dély­ben ma­gyar­nak len­nünk. Ne ad­juk fel ma­gunk­tól azo­kat a védőbástyákat, me­lyek fel­adá­sá­ra nem kény­sze­rít sen­ki. Hogy egy va­lós tényt em­lít­sek, ab­ban a temp­lom­ban, melyből a tri­bun lo­von űz­te ki az oda­me­ne­kül­te­ket, a ma­gyar elem las­sú el­sor­va­dá­sá­nak va­gyunk ta­núi. Az egy­ko­ri becei ma­gyar ma­ga­tar­tás kí­sért? Ma­rad­junk hű­ek ön­ma­gunk­hoz ak­kor is, ha őszinte test­vér­ke­zet nyúj­tunk má­sok­nak. Ép­pen meg­ma­ra­dá­sunk ér­de­ké­ben.

Ta­lán el­jön egy­szer az az idő is, ami­kor az enyedi ál­do­za­to­kért hi­va­ta­lo­san is el­né­zést kér­nek. Ha a ka­to­li­kus pá­pa meg­tet­te ezt a deb­re­ce­ni nagytemlomban a pro­tes­táns gá­lya­rab­ok ese­té­ben, ak­kor ta­lán e fel­té­te­le­zés sem na­iv kép­zel­gés, mi­vel egy­kor a fe­le­ke­ze­ti el­len­tét sem volt ki­sebb, mint a nem­ze­ti. Ezért az enyedi vár­fal alatt örök álom­ban nyug­vók­hoz így szó­lok: nyu­god­ja­tok bé­ké­ben. Mi itt élők min­dent meg­te­szünk azért, hogy em­lé­ke­tek ne ham­vad­jon el utó­da­i­tok­ban. Az em­lé­ke­zés a nek­tek ki­já­ró gyer­tya­láng, nem sza­bad, hogy ki­alud­jon. E fo­ga­da­lom­mal he­lyez­zük a ke­gye­let ko­szo­rú­ját sí­ro­tok­ra. Imád­koz­za­tok éret­tünk az örök ha­zá­ban. Ámen.