Művelődés

Egy olyan nem­zet lá­nya­ként; mely­nek volt egy­kor Ko­dá­lya és Bar­tók­ja, úgy ér­zem, nem mél­tó egy ze­ne­ta­nár pá­lyá­ját más­ként mél­tat­ni, mint vi­szo­nyí­ta­ni az ál­ta­luk fel­ál­lí­tott zsi­nór­mér­ték­hez. Ez a zsi­nór­mér­ték a ma­ga rend­jén nem­csak ko­moly el­vá­rást ál­lít a ze­ne­pe­da­gó­gus elé, ha­nem hi­telt is ad mun­ká­já­nak. Ko­dály egy egész né­pet akart ta­ní­ta­ni, s a szé­les vi­lág fi­gyelt fel er­re a ta­ní­tás­ra. Csak saj­nos nem azok, akik a nem­zet sor­sát in­téz­ték. Nem tisz­tem mél­tat­ni, hogy mennyi­ben si­ke­rült a ma­gyar ze­ne­ok­ta­tás­nak kö­vet­nie a ko­dá­lyi út­mu­ta­tást, de en­ged­tes­sék meg, hogy egyet­len pá­lya­társ mun­ká­já­nak ér­té­ke­lé­sé­ben meg­te­gyem ezt.

„Aho­gyan a gö­rö­gök­nél a ze­né­nek köz­pon­ti sze­re­pe volt a ne­ve­lés­ben, ná­lunk is rang­ra kell emel­ni” – mon­dot­ta Ko­dály. És azt hi­szem, kü­lön fel­ada­tot szánt eb­ben a nem­zet azon nap­szá­mo­sa­i­nak, akik a Ze­ne­aka­dé­mia pad­ja­i­ból ki­ke­rül­ve – ami­kor az em­ber azért még­is­csak mű­vész­nek ér­zi ma­gát –, nem res­tell­ték el­fo­gad­ni a frátai ál­ta­lá­nos is­ko­la ének­ta­ná­ri ka­ted­rá­ját, amint azt Bedő Ág­nes is tet­te. Frátát egy rö­vid Roska köz­sé­gi in­ter­mez­zo előzte meg, ahol azért nem ma­rad­ha­tott, mert mind­össze 4 ének­óra volt az is­ko­lá­ban.

Bő nyolc éves meg­sza­kí­tást kel­lett meg­él­nie ta­ná­ri pá­lya­fu­tá­sá­ban, mi­kor a tör­vény a ko­lozs­vá­ri sze­mély­azo­nos­sá­gi fel­adá­sá­ra kö­te­lez­te vol­na. Há­la Is­ten­nek, nem kel­lett túl messzi­re ke­rül­nie a tu­do­mány és mű­vé­szet vi­lá­gá­tól. En­nek el­le­né­re bi­zo­nyo­san ko­moly lel­ki pró­bát je­len­tett, hogy a tu­do­mányt és mű­vé­sze­tet nem a ka­ted­ra mellől ül­tet­het­te a ne­bu­lók fe­jé­be és szí­vé­be, ha­nem a pult mö­gül kel­lett árul­nia az ar­ra éhe­sek­nek.

A Bedő Ág­nes éle­té­ben az 1989-as ese­mé­nyek va­ló­ban for­ra­dal­mat je­len­tet­tek, hi­szen en­nek köszönhetően nyílt lehetősége már 1990-ben ar­ra, hogy új­ra ko­mo­lyan ve­hes­se ko­dá­lyi meg­bí­za­tá­sát. A 3-as szá­mú is­ko­lát az Eminescu, majd az Apá­czai Gimnázium kö­vet­te, míg­nem meg­ér­ke­zett mai ál­lo­más­he­lyé­re, a ko­lozs­vá­ri Sigismund Toduřă Ze­ne­mű­vé­sze­ti Kö­zép­is­ko­lá­ba. Te­het­sé­ges, jó­részt mo­ti­vált ze­ne­is­ko­lá­sok­nak ze­ne­el­mé­le­tet és más szak­tár­gya­kat ta­ní­ta­ni csak ki­vá­ló szak­mai fel­ké­szült­ség­gel le­het. A lel­ki­is­me­re­te­sen meg­tar­tott, mód­sze­re­sen és rend­sze­re­sen fel­épí­tett órá­kon a gye­re­kek tu­dás­szom­já­nak ki­elé­gí­té­sén kí­vül sok­fé­le elég­té­telt sze­rez­he­tett. Kü­lö­nö­sen sok erőráfordítással az évek so­rán szín­vo­na­las ka­rá­cso­nyi és év vé­gi ün­ne­pé­lye­ket ren­de­zett az ele­mis­ták­nak, a felső ta­go­za­tos di­ák­jai pe­dig or­szá­gos tan­tárgy­olim­pi­án szer­zett dí­jak­kal ör­ven­dez­tet­ték meg.

Na­gyon fon­tos a kar­ének­lés:  a kol­lek­tív ér­zés, a kö­zös erőfeszítésből eredő szép ered­mény örö­me fe­gyel­me­zett, ne­mes em­ber­ré tesz.

A kar­ének­lés­nek rég nem adat­tak ide­á­lis kö­rül­mé­nyek. De ta­lán so­ha oly mos­to­hák, mint az el­múlt rend­szer Ro­má­ni­á­já­ban a ma­gyar kar­ének­lés­nek. Ta­lá­lé­kony ze­ne­pe­da­gó­gus­ként azon­ban Bedő Ág­nes a frátai is­ko­la kó­ru­sá­nak is adott egy esélyt. Ha az egyet­len fel­lé­pé­si lehetőség a Meg­ének­lünk, Ro­má­nia volt is, a ver­se­nyek re­per­to­ár­já­ba min­dig si­ke­rült va­la­mi ér­té­ke­set is be­csem­pész­ni a kötelező mű­vek mel­lé. Mek­ko­ra el­hi­va­tott­ság kel­lett ah­hoz, hogy fa­lu­si felnőtt kó­rus­ve­ze­tést is vál­lal­jon az in­gá­zó pe­da­gó­gus!

Meggyőződéssel igye­kez­te meg­sze­ret­tet­ni a kö­zös ének­lést és meg­érez­tet­ni az együtt­mu­zsi­ká­lás ka­tar­ti­kus örö­mét min­den is­ko­lá­ban, ahol ez­után is ta­ní­tott. Olyan évek is vol­tak, ami­kor 120 ta­gú gyer­mek­kó­rus ve­ze­té­sét vál­lal­ta a vá­ros különböző is­ko­lá­i­ból, óvo­dá­i­ból szár­ma­zó 5–14 éves gyer­me­kek szá­má­ra. Je­len­leg a ze­ne­is­ko­la ma­gyar ta­go­za­tá­nak V–VIII. osz­tá­lyos kó­ru­sát ve­ze­ti, mellyel sok szín­vo­na­las fel­lé­pést, kó­rus­ta­lál­ko­zón, könyv­be­mu­ta­tón va­ló rész­vé­telt tud­hat a há­ta mö­gött. Sa­ját pél­dá­já­val is elöl jár a kar­ének­lés­ben: al­kal­man­ként együtt éne­kel a tordaszentlászlói női kar­ral, osz­toz­va a mun­ka és a si­ker örö­mé­ben.

A ze­ne­ok­ta­tás sze­ren­csé­je – Ko­dály sza­va­i­val él­ve, hogy az ered­mé­nyes mun­ká­ra vá­gyó ta­ná­rok a dé­li ha­rang­szó­kor nem te­szik le a va­ko­ló­ka­na­lat a mal­te­ros lá­dá­ba... Ha­nem uta­zá­sok­kal, tan­fo­lyam­ok­kal, szak­mai ta­lál­ko­zó­kon va­ló rész­vé­tel­lel fi­gyel­met, ener­gi­át, anya­gi rá­for­dí­tást ál­doz­nak azért, hogy ta­nít­vá­nya­ik töb­bet, szeb­bet kap­ja­nak „az élet­út vi­rá­gos kert­je­in.”

Bedő Ág­nes ta­ná­ri pá­lyá­já­ban is kü­lön fi­gyel­met ér­de­mel a sa­ját foly­to­nos ta­nu­lá­sá­ra for­dí­tott ener­gia. A to­vább­kép­zést egy ré­szét ná­la is a véglegesítő vizs­ga, a má­so­dik, il­let­ve első ta­ná­ri fo­ko­zat meg­szer­zé­se je­len­tet­te. Emel­lett nyá­ri szünidőkben vál­to­za­tos te­ma­ti­ká­jú tan­fo­lyam­okon vett részt: Bu­da­pes­ten mód­szer­ta­ni továbbképző tan­fo­lya­mon, Bécs­ben gre­go­ri­án kong­resszu­son, Székelyudvarhelyen, Ko­lozs­vá­ron, Vá­con gre­go­ri­án tan­fo­lya­mon, Sep­si­szent­györ­gyön és Szat­már­né­me­ti­ben egy­ház­ze­nei előadásokon. Az évek so­rán nem­csak is­me­re­te­it gaz­da­gí­tot­ta, ha­nem ka­ma­toz­tat­ta is azo­kat, töb­bek kö­zött az 1996-ban meg­je­lent, ál­ta­la át­dol­go­zott III–IV. osz­tá­lyos ének-ze­ne tan­könyv­ben, va­la­mint nép­dal­ver­se­nyek zsű­ri­tag­ja­ként.

Be­fe­je­zés­ként új­ra Ko­dályt idé­zem, hi­szen ta­lán ő fo­gal­maz­ta meg a leg­szeb­ben, hogy mi­ért si­et vissza a ka­ted­rá­hoz az anya­gi­lag egyéb­ként a pe­da­gó­gus­sztrájk alatt és után is ki­sem­mi­zett, vagy az időlegesen be­teg­ágy­ra kény­sze­rült pe­da­gó­gus: „rö­vi­den: mert azt akar­ja, hogy ta­nít­vá­nyai bol­do­gab­bak le­gye­nek. Mert le­het mai ko­runk­nak akár­mennyi tech­ni­kai vív­má­nya, ah­hoz, hogy az em­be­rek bol­do­gok le­gye­nek, csu­pán a vív­mány, jó­lét, ké­nye­lem nem elég. A kö­zös­sé­gi és az egyé­ni lel­ki har­mó­nia ki­ala­kí­tá­sá­hoz a ze­ne lé­nye­ges se­gít­sé­get tud ad­ni, ezért van kulcs­fon­tos­sá­gú sze­re­pe a ze­nei ne­ve­lés­nek.”