Művelődés

Va­la­mi­kor a 90-es évek ele­jén a barátosi fú­vós­ta­lál­ko­zón egy szim­pa­ti­kus fi­a­tal­em­bert pil­lan­tot­tam meg B-Helikonnal a nya­ká­ban ve­zé­nyel­ve a ze­ne­kart. Ami­kor utá­na érdeklődtem, hogy ki ez a nem szo­ká­sos mó­don vezénylő kar­nagy ak­kor tud­tam meg, hogy Kö­ve­csi Csa­ba, aki faj­tá­ját el nem hagy­va, ve­le és ál­ta­la pró­bál él­ni a vi­lág­nak.

De ki is ez a fú­vós, aki amel­lett, hogy gé­pész­mér­nök­ként ter­vez­te a se­ges­vá­ri üveg­gyár ter­mé­ke­it, be­ke­rült a fú­vós­ze­ne vi­lá­gá­ba? Mint mind­annyi­unk éle­té­ben a gye­rek­kor az az időszak, ami­kor meg­érint a ze­ne szel­le­me, és ez Kö­ve­csi Csa­ba éle­té­ben ki­emel­ten ér­vé­nyes. Egy fúvóscsálád di­nasz­ti­á­já­nak har­ma­dik nem­ze­dé­ke, ahol a nagy­apa az 1931-ben ala­kult fe­hér­egy­há­zi ze­ne­kar ala­pí­tó tag­ja, édes­ap­ja a ze­ne­kar tag­ja és hang­szer­észe, ő a ze­ne­kar ok­ta­tó­ja, vezetője és hang­szer­észe.

Már ele­mis­ta ko­rá­ban akkordeonon ta­nul Se­ges­vá­ron, amit to­vább bővit a ma­ros­vá­sár­he­lyi Nép­mű­vé­sze­ti Is­ko­lá­ban mint bolyais di­ák. Köz­ben or­go­na­ja­ví­tást ta­nul, az is­ko­la dísz­ter­mé­ben ja­vít­ja az or­go­nát, mind­ezt azért, hogy kö­zel le­gyen a hang­szer­hez és ezen ke­resz­tül a ze­né­hez. Ka­to­na­ként is kap­cso­lat­ba lé­pett a ka­to­na­ze­ne­kar­ral, mint bras­sói egye­te­mis­ta az egye­tem tánc­cso­port­já­nak ze­né­sze­ként vált is­mert­té.

Élet­pá­lyá­ja több ro­kon te­rü­le­ten bon­ta­ko­zik ki: a fú­vós­hang­szer-ok­ta­tás, kar­ve­ze­tés, hang­sze­re­lés és a hang­szer­ja­ví­tás. Kö­zel tíz­éves kap­cso­la­tunk lehe­tő­sé­get ad ar­ra, hogy ér­té­kel­jem Kö­ve­csi Csa­ba fú­vós­kar­nagy ér­de­me­it az er­dé­lyi ma­gyar fú­vós­ze­ne vi­lá­gá­ban. Mint szór­vány­vi­dé­ken élő és tevékenykedő fi­a­tal ér­tel­mi­sé­git va­ló­szí­nű, az a kí­nai köz­mon­dás ve­zé­re­li:  „a gyer­tyát meg kell gyúj­ta­ni és nem szid­ni a sö­tét­sé­get”, és azt is tud­ja és vall­ja, hogy ott él­ni, ahol Petőfi vé­re áz­tat­ta a föl­det nem min­den­na­pi ki­hí­vá­sok he­lye. Hogy mit je­lent egy szór­vány­te­le­pü­lé­sen ma­gyar műkedvelő együt­test szer­vez­ni és fenn­tar­ta­ni azt a szom­szé­dos Héjjasfalva kar­na­gya Szali Mó­zes fo­gal­maz­ta meg: „Egyet­len fo­gan­tyúnk az egy­ház, ha an­nak olyan pap­ja van, aki részt vál­lal az if­jú­ság ne­ve­lé­sé­ben.” És ha nincs, ma­gunk­ra ma­rad­va küsz­kö­dünk, pró­bá­lunk túl­él­ni.

Kö­ve­csi Csa­ba a Sóvidéktől Ud­var­he­lyig, Ke­reszt­úr­tól Marosszékig azon ügy­kö­dik, hogy mi­nél több kar­nagy ve­gyen részt kép­zé­se­in­ken, mi­nél töb­ben jár­ja­nak ze­nei szak­in­téz­mé­nyek­be, hogy az Er­dé­lyi Ma­gyar Fú­vós­ze­ne mi­nél nép­sze­rűb­bé vál­jék és ma­ga­sabb szín­vo­nal­ra emel­ked­jen.

Iga­zi mun­ka­társ­ra és ba­rát­ra lel­tem a kar­nagy úr sze­mé­lyé­ben, aki ko­mo­lyan vesz min­den olyan lé­pé­sün­ket, amit a Da­los­szö­vet­ség Fú­vós­ta­go­za­ta in­dít­vá­nyoz.

Együt­te­sét jó szín­vo­nal­ra emel­te, szol­gál­ja szű­kebb ha­zá­ja – Se­ges­vár kör­nyé­kén élő – magyarságát és mind­azo­kat, akik hall­gat­ják ze­ne­ka­rá­nak mu­zsi­ká­ját. Az a tény, hogy hang­szer­ja­ví­tó­ként egy­re is­mer­teb­bé vá­lik, na­gyon sok er­dé­lyi ze­ne­kar éle­té­ben vál­to­zást je­lent, mi­vel vál­toz­hat a ze­ne­kar­ok le­rob­bant hang­szer­ál­lo­má­nyá­nak a hely­ze­te. Vég­re Ku­bát Fe­renc bras­sói hang­szer­ész után egy iga­zi szak­em­bert kö­szönt­he­tünk kö­rünk­ben.

Mind­eze­kért egy őszinte, tisz­tes­sé­ges, be­csü­le­tes fi­a­tal kar­nagy­nak ja­va­so­lom ma­gam és az er­dé­lyi ma­gyar kar­nagy­ok ne­vé­ben a Ró­nai An­tal-dí­jat.