Művelődés

A megtisztelő fel­ké­rés­kor, ahogy a zenetanárnőről, kolleganőről, ba­rát­ról: Hal­mos Ka­ta­lin­ról laudációt ír­jak, az ju­tott eszem­be, amit Kazantzakisz a Zorbász, a gö­rög­ben ír: „Tán­col­ni kell Uram! A ze­ne majd csak meg­jön va­la­hon­nan.”

Hal­mos Ka­ta­lin egész pá­lyá­ja ezt bi­zo­nyít­ja, ő tud­ja, hogy a ze­ne cso­dá­la­ta, belső aka­rá­sa azok részéről, akik­nek meg akar­ta ta­ní­ta­ni, csak úgy le­het­sé­ges, ha kö­vet­ke­ze­te­sen meg­dol­go­zik ér­te ta­nár és ta­nu­ló együtt. Már a bá­csi ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban ezt val­lot­ta, és 1979-től foly­tat­ta a mai Bá­tho­ry Gim­ná­zi­um­ban. Az itt töl­tött első tan­év­ben már nagy fel­adat­tal né­zett szem­be, ugyan­is az is­ko­la ala­pí­tá­sá­nak négy­szá­za­dik év­for­du­ló­ját ün­ne­pel­te, és ün­nep kó­rus és ze­ne nél­kül nincs. A kó­rust lét­re kel­lett hoz­ni, a mun­ka to­bor­zás­sal, vá­lo­ga­tás­sal és sok-sok pró­bá­val kezdődött. Ezek ered­mé­nye a si­ke­res fel­lé­pés és Hal­mos Ka­ti első kó­ru­sá­nak meg­ala­ku­lá­sa. A le­mor­zso­ló­dott nagy­kó­rus­ból egy cso­dá­la­tos össze­té­te­lű ka­ma­ra­kó­rus jött lét­re, amely a későbbi kó­ru­sok alap­ja lett.

Az­óta, több mint 25 esz­ten­de­je van az úgy, hogy a szé­pen csilingelő gyer­mek-, de in­kább if­jú ének­han­got hall mind­az, aki a Far­kas ut­cá­ban vé­gig­sé­tál pén­tek késő dél­után. Le­het, hogy nem is olyan szép min­den­kor az a csi­lin­ge­lés, vagy sok­szor nem is ép­pen csi­lin­gel, ha­nem dör­mög, eset­leg kis­sé ha­mi­san re­szel. „Va­ló­szí­nű nem is hall­ja meg min­den­ki, aki ar­ra sé­tál, de so­kan ak­kor is hall­juk – ír­ja Maksay Ágnés volt kó­rus­tag – a felcsendülő mad­ri­gá­lo­kat, ha tör­té­ne­te­sen hétfő dél­után, ami­kor nincs kó­rus­pró­ba, ro­ha­nunk el egy­ko­ri is­ko­lánk előtt, már szülői ér­te­kez­let­re ipar­kod­va.” Ezek a volt kó­rus­ta­gok azért hall­ják ma is a ze­nét, mert Hal­mos Ka­ta­lin Ko­dály meggyőződését vall­va ta­nít, mely sze­rint „a cél, ze­nét művelő, ze­nét élvező és értő kö­zön­sé­get ne­vel­ni.” A cél fe­le ha­la­dás egy ko­moly ál­lo­má­sa 1995, ami­kor a tanárnő kó­ru­sá­val részt vesz IV. Eu­ró­pai If­jú­sá­gi Ze­nei Fesz­ti­vá­lon. A ha­zai előadások már 1990-től ki­e­gé­szül­nek a Pé­csen, Mo­son­ma­gya­ró­vá­ron, Bu­da­pes­ten történő fel­lé­pé­sek­kel és si­ke­rek­kel.

1999-­ben ün­nepelte a Bá­tho­ry Ist­ván Gim­­ná­zi­um fenn­ál­lá­sá­nak 420. év­for­du­ló­ját. Ebből az al­ka­lom­ból húsz év­fo­lyam volt kó­rus­tag­jai lép­tek fel egy fe­lejt­he­tet­len kon­cer­ten Hal­mos tanárnő ve­ze­té­sé­vel. Ke­vés em­ber­nek ada­tik meg, hogy mun­ká­já­nak ered­mé­nyes­sé­ge ilyen bi­zo­nyí­té­kot nyer­jen, húsz év mun­ká­ja vissza­kö­szön­jön, és azt mond­ja, ez a Te mű­ved. Húsz év­fo­lyam ötvöződése egy kon­cer­ten, így sum­máz­ha­tó az, ami ek­kor tör­tént. Pusz­tai Enikő egy­ko­ri kó­rus­tag így em­lék­szik er­re: „Is­me­rő­sök, is­me­ret­le­nek érez­tük azt, hogy va­la­mi össze­kö­ti a tár­sa­sá­got, né­ha még Ka­ti né­ni is csak kar­ba tett kéz­zel néz­te, hogy mitől szól ez ennyi­re együtt? Pe­dig ezt a va­la­mit főleg őneki kö­szön­het­jük.”

A nagy fel­lé­pé­sek kö­zött pe­dig foly­nak a min­den­nap­ok, a kö­vet­ke­ze­tes mun­ka ze­ne­órá­kon, a szol­mi­zá­lás ap­ró de lé­nye­gi mun­ká­já­nak tu­da­tos vál­la­lá­sa. Hal­mos Ka­ta­lin tanárnő azt vall­ja, hogy azok a di­á­kok, akik a ma­te­ma­ti­kát ké­pe­sek ma­gas szin­ten mű­vel­ni, játsz­va ta­nul­hat­ják meg a szol­mi­zá­lást, biz­tos ala­pot te­remt­ve így a tisz­ta ének­lés­nek. Ebből az el­vá­rá­sá­ból a tanárnő so­ha nem en­ge­dett.

Az együtt­ének­lés közösségteremtő ere­jét bi­zo­nyí­tot­ta az a már ha­gyo­má­nyos kon­cert is, amely­re az is­ko­la fenn­ál­lá­sá­nak 425. év­for­du­ló­ján ke­rült sor. Most már 25 év­fo­lyam kó­rus­tag­jai ver­se­nyez­tek és éne­kel­tek kö­zö­sen az is­ko­la ak­ko­ri kó­ru­sá­val. Szülő és gyer­mek ta­lál­ko­zott a szín­pa­don. A volt kó­rus­ta­gok gyer­me­kei is ott áll­tak már a Hal­mos Ka­ta­lin ál­tal ve­ze­tett kó­rus­ban, kö­zö­sen él­vez­ték a jól meg­ér­de­melt és szűn­ni nem aka­ró tap­sot.

A pe­da­gó­gu­si mun­ka sok éves ta­pasz­ta­la­ta és a ro­má­ni­ai ma­gyar ze­ne­ok­ta­tás sa­já­tos hely­ze­te, újabb fel­adat fel­vál­la­lá­sá­ra ösz­tö­nöz­te Hal­mos tanárnőt. Meg­ír­ta az V–VIII. osz­tá­lyo­sok szá­má­ra a ma­gyar ze­ne­ok­ta­tás tan­terv­ét. Ez nem csak tu­dást, mun­kát, hoz­zá­ér­tést, de ko­moly har­cot is igé­nyelt. A bu­ka­res­ti tan­ügy-mi­nisz­té­ri­um ne­he­zen fo­gad­ta el a ma­gyar is­ko­lák szá­má­ra írt prog­ra­mot. Hal­mos Ka­ta­lin itt is ki­tar­tó, kö­vet­ke­ze­tes volt és vé­gül tan­terv­ét el­fo­gad­ták.

A je­len­le­gi sza­kasz­ban már új te­rü­le­tek kör­vo­na­la­zód­nak a tanárnő te­vé­keny­sé­gé­ben: ze­ne­ok­ta­tás, kó­rus­ve­ze­tés, tan­terv­ké­szí­tés után tan­könyv­írás áll a jövő ter­vei kö­zött. Eh­hez már csak időre van szük­sé­ge a tanárnőnek, hogy mind­azt, amit hosszú évek alatt meg­va­ló­sí­tott, pa­pír­ra is vet­hes­se.

A Ro­má­ni­ai Ma­gyar Da­los­szö­vet­ség Már­kos Al­bert-dí­ja meg­tisz­tel­te­tés, de ugyan­ak­kor meg­ér­de­melt el­is­me­ré­se is az el­vég­zett mun­ká­nak, va­la­mint biz­ta­tás a következő fel­ada­tok­hoz.