Művelődés

Szü­le­té­si cen­te­ná­ri­u­ma min­den­ki­nek csak egy­szer le­het, még ak­kor is, ha olyan ki­ma­gas­ló­an je­les sze­mé­lyi­ség, mint Gy. Sza­bó Bé­la, a ro­má­ni­ai kép­ző­mű­vészet Ér­de­mes Mes­te­re. Mert ami­kor 1905. au­gusz­tus 26-án Gyu­la­fe­hér­vá­ron vi­lág­ra jött, a leg­ter­mé­sze­te­sebb egy­sze­rű­ség­gel Sza­bó Bé­la né­ven anya­köny­vez­ték, és csak felnőtt ko­rá­ban il­lesz­tet­te szü­lő­vá­rosának ini­ci­á­lé­ját, a Gy. be­tűt ne­ve elé, meg­kü­lön­böztető jel­ként meglehetősen gya­ko­ri név­ro­ko­na­i­tól.

Nos, a ke­rek év­for­du­ló al­kal­má­ból au­gusz­tus 11-én nagy­sza­bá­sú ki­ál­lí­tást nyi­tot­tak meg a hí­res-ne­ve­ze­tes Bánffy-palotában székelő Vá­ro­si Mű­vé­sze­ti  Mú­ze­um eme­le­ti ter­me­i­ben. A meg­ren­de­zett cen­te­ná­ri­u­mi ün­nep­ség ke­re­té­ben a kép­tár te­kin­té­lyes főkutató asszo­nya, Ale­xand­ra Rus, va­la­mint a nagy mű­vész ha­gya­té­ká­nak lel­ki­is­me­re­tes gon­do­zó­ja, Fe­ren­czy Mik­lós re­for­má­tus lel­kész tar­tott meg­nyi­tó­be­szé­det. Per­sze már ko­ráb­ban is – még már­ci­us­ban – Nagy­vá­ra­don a Királyhágómelléki Re­for­má­tus Egy­ház­ke­rü­let szék­há­zá­ban is jó egy hó­na­pig gyö­nyör­köd­het­tek az ugyan­csak Ferenczy Mik­lós gon­do­zá­sá­ban tető alá ho­zott ha­son­ló­an nagy­sza­bá­sú ki­ál­lí­tás­ban a váradi művészetkedvelők, még azelőtt pe­dig Szászrégenben ugyan­csak cen­te­ná­ri­u­mi ren­dez­vény je­gyé­ben a Je­le­né­sek Köny­vé­nek ih­le­té­ben fo­gant Is­te­ni szín­já­ték szerzőjének, Dan­te Alighierinek Ba­bits Mi­hály for­dí­tá­sá­ban meg­je­lent idé­ze­tek­kel meg­tűz­delt kö­te­te alap­ján ren­dez­tek tel­jes egy hó­na­pig nyit­va tar­tott gyö­nyö­rű szép ki­ál­lí­tást.

A rö­vid Ma­gam­ról cí­mű ön­élet­raj­zi val­lo­má­sá­ban ír­ja Gy. Sza­bó Bé­la: „Stephenson az oka mindennek(…) Ha nem ta­lál­ja fel a vas­utat, ak­kor szü­le­im sem lesz­nek vas­uta­sok, és so­ha­sem he­lye­zik őket Gyu­la­fe­hér­vár­ra.” Ott az­tán a ka­to­li­kus főgimnáziumban a kál­vi­nis­ta di­ák első emi­nens­ként érett­sé­gi­zik, de azt gyak­ran han­goz­tat­ta, hogy so­ha sem­mi­lyen hát­rányt nem je­len­tett szá­má­ra fe­le­ke­ze­ti kü­lön­bözősége. Ki­vá­ló rajz­ta­ná­ra, Reithofer Jenő pe­dig, aki Bu­da­pes­ten Szé­kely Ber­ta­lan és Edvi Il­lés Ala­dár ta­nít­vá­nya volt, ko­rán fel­is­mer­te ta­nít­vá­nya ki­vé­te­les rajz­kész­sé­gét, és kü­lön is fog­lal­ko­zott ve­le, de a mű­vész­pá­lyá­tól óv­ta – bi­zo­nyá­ra va­la­mi ré­gi seb­zett­ség mi­att –, ezért ta­ná­csá­ra is, meg szü­lei kí­ván­sá­gá­ra is (mert rend­kí­vül szó­fo­ga­dó, jó fiú volt) Bu­da­pes­ten  a Mű­egye­te­men szer­zett gé­pész­mér­nö­ki ok­le­ve­let. 1933-ban, a gaz­da­sá­gi vi­lág­vál­ság­nak köszönhetően már mun­ka­nél­kü­li volt. Kós Kár­oly biz­ta­tá­sá­ra, aki azt kér­dez­te tőle: „Fi­a­tal­em­ber, mi­ért nem má­szik fá­ra?” – az­az mi­ért nem fog ne­ki a fametszésnek?… hát ne­ki­fo­gott. Így szü­le­tett meg a Liber miserorum cí­mű, 50 kis­mé­re­tű fa­met­sze­tet tar­tal­ma­zó kép­re­gé­nye. No­ha a mű még a pályakezdő al­ko­tá­sok so­rá­ba tar­to­zik, ta­lán ma­ga sem gon­dol­ta, hogy olyan átütő si­ke­re lesz. Ám ami­kor a na­gyon igé­nye­sen bí­rá­ló-sze­lek­tá­ló Ma­gyar Bib­li­o­fil Tár­sa­ság dön­té­se 1935-ben Az év leg­szebb köny­ve ki­tün­te­tés­sel ju­tal­maz­ta Gy. Sza­bó Bé­la re­mek­lé­sét, sor­sa vég­ér­vé­nye­sen eldőlt. Köz­ben per­sze pasz­tel­le­zett is, sőt olaj­ké­pe­ket is fes­tett, fa­met­sze­tei is ka­pó­sak let­tek, nyu­god­tan meg­élt te­hát mű­vé­szi tevékeny­ségéből is. De sa­ját mű­vé­szi igé­nyei is ma­ga­sab­bak vol­tak. Ezért 1936 őszén új­ra a ma­gyar fővárosba uta­zott, hogy a Képzőművészeti Főiskolán amo­lyan külső hall­ga­tó­ként Var­ga Nán­dor La­jos osz­tá­lyán, kvá­zi ta­nít­vá­nya­ként, si­ke­rült meg­sze­rez­nie a va­ló­di szak­kép­zett­sé­get.

1939-ben már egy újabb kép­re­génnyel, a Baran­go­ló­könyvvel je­lent­ke­zett. A szak­saj­tó Masereelt em­le­get­te, a cso­dá­la­tos kép­re­gé­nyek mes­te­rét – és mél­tán. Mert gra­fi­ku­sunk va­ló­ban hoz­zá ha­son­ló kva­li­tá­so­kat mu­ta­tott, anél­kül azon­ban, hogy epi­gon­ság­ról bár­ki is szót ej­tett vol­na, mert Gy. Sza­bó Bé­la szi­go­rú­an a sa­ját, egyé­ni út­ját jár­ta. Szá­mos ki­tün­te­tés­ben volt ré­sze, al­ko­tá­sai na­gyon is ka­pó­sak vol­tak.

1952-ben Ál­la­mi díj­jal ju­tal­maz­ták ide­ha­za is mű­ve­it.

Hány­szor meg­cso­dál­tam 1940-ben met­szett Jú­lia cí­mű fa­met­szet­port­ré­ját, ame­lyik mű­te­remlaká­sá­nak be­já­ra­tá­nál a jobb ol­da­li fa­lat dí­szí­tet­te (tud­tom­mal ma is ott áll a Bo­lyai ut­cai Em­lék­ház­ban). De a Divi­na Commedia 1975–1976-ban ké­szült húsz nagy­mé­re­tű fa­met­sze­te már a leg­ma­ga­sabb szin­tet jel­zi.

So­kat le­het­ne – és kel­le­ne is – még ír­ni/be­szél­ni Gy. Sza­bó Bé­la 1985. no­vem­ber 30-án be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig tar­tó, gaz­dag ered­mé­nye­ket fel­mu­ta­tó életéről. Hálistennek azon­ban Murádin Jenő 1980-ban a Kriterion Könyv­ki­adó Kis­mo­nog­rá­fi­ák so­ro­za­tá­ban meg­je­len­te­tett, ki­vá­ló szak­ér­te­lem­mel meg­írt kö­te­te min­den va­la­mi­re va­ló ha­zai könyv­tár­ban fellelhető, sőt a bib­li­o­fil ol­va­sók is félt­ve őrzött kin­csünk­nek tart­ják, de ko­moly, meg­bíz­ha­tó érdeklő­dők­nek azért köl­csön ad­ják. És min­den új be­le­la­po­zás igaz örö­met je­lent.

A Ko­lozs­vá­ri Mű­vé­sze­ti Mú­ze­um ter­me­i­ben meg­nyílt cen­te­ná­ri­u­mi em­lék­ki­ál­lí­tá­son vá­ro­sunk mű­vé­sze­tet kedvelő kö­zön­sé­ge át­fo­gó ké­pet al­kot­ha­tott Gy. Sza­bó Bé­la ki­ma­gas­ló élet­művének leg­szebb da­rab­ja­i­ról.

Hisszük – sőt meggyőződésünk –, hogy Gy. Sza­bó Bé­la fe­ke­te-fe­hér­ben al­ko­tott fa­met­sze­tei, Dsida Jenőt idéz­ve, ugyan­olyan szín­pom­pás al­ko­tá­sok, mint pasz­tell­ké­pei és olaj­fest­mé­nyei, mind­örök­re a ha­zai ma­gyar képzőművészek leg­ki­vá­lóbb­jai kö­zött van ma­ra­dan­dó he­lyük.