Művelődés

„Kis-Küküllő vi­dé­ke – is­me­ret­len föld” – mond­ja dr. Kós Ká­roly az 1978-ban meg­je­lent mo­nog­rá­fi­á­ban (Kós Kár­oly – Szentimrei Ju­dit – Nagy Jenő: Kis-Küküllő vi­dé­ki ma­gyar nép­mű­vé­szet. Bu­ka­rest, 1978), mely­ben rész­le­te­sen elem­zi a vi­dék épít­ke­zé­si szo­ká­sa­it, ha­gyo­má­nya­it, a szőtteseket, var­rot­ta­sa­kat, az öl­tö­ze­tet. E dol­go­zat nem ezek­hez a té­mák­hoz kí­ván újabb ada­tok­kal szol­gál­ni, ha­nem egy ed­dig rit­kán em­lí­tett te­vé­keny­sé­get vizs­gál: a szotyorkötést (a fa­lu­be­li el­ne­ve­zés­hez iga­zod­va ez­zel a szó­val fo­gok il­let­ni min­den­faj­ta lapifeldolgozást). A 20. szá­zad vé­gén, a 21. szá­zad ele­jén a Ken­de­ken és a szom­szé­dos Szentdemeteren már nem a Kós Károlyék ál­tal le­írt szö­vés, var­rás je­len­ti a kiegészítő ke­re­se­tet, ha­nem a la­pi­ból kö­tött szaty­rok.

A ku­ta­tás szín­he­lye a Kis-Küküllő völ­gyé­ben fekvő Nagy­kend, amely fél­úton he­lyez­ke­dik el (28–28 km) Ma­ros­vá­sár­hely és Se­ges­vár kö­zött az E60-as úton. Kis- és Nagykend köz­igaz­ga­tá­si­lag tel­je­sen össze­ol­vadt, de kul­tu­rá­li­san to­vább­ra is két kü­lön fa­lu. La­kos­ság szem­pont­já­ból Nagykend majd­nem két­sze­re­se Kiskendnek. A 2002-es nép­szám­lá­lás ada­tai sze­rint Kend la­kos­sá­ga 1499 fő, en­nek 99,5%-a ma­gyar. A fe­le­ke­ze­ti össze­té­tel a következő: 95,5%-a re­for­má­tus, 2,5%-a ró­mai ka­to­li­kus, 0,5%-a or­to­dox, 1,5%-a egyéb.

A fa­lu­nak van szín­ját­szó cso­port­ja, és né­ha a kör­nyék­be­li fal­vak­ból, vá­ro­sok­ból is el­lá­to­gat­nak a szín­tár­su­lat­ok, néptáncegyüttesek. A Petőfi Sán­dor ne­vét viselő kul­tú­rott­hont 2001-ben kezd­ték el ja­ví­ta­ni. A Kiskenddel kö­zös, Sá­mu­el Jó­zsef lel­kész ne­vét viselő ál­ta­lá­nos is­ko­la ad ott­hont a ke­vés lét­szám mi­att fel­szá­molt szentdemeteri is­ko­la V–VIII. osz­tá­lyos di­ák­ja­i­nak is. Az I–IV. osz­tá­lyok­ban 75, az V–VIII. osz­tá­lyok­ban 52 di­ák (V. osz­tály után so­kan Gyulakutára és Erdőszentgyörgy­re men­nek) ta­nul.

A la­kos­ság több­sé­ge ma­nap­ság is mezőgazdasággal fog­lal­ko­zik: nö­vény­ter­mesz­tés­sel (bú­za, ku­ko­ri­ca, szőlő, krump­li stb.), ál­lat­te­nyész­tés­sel (disz­nó, szar­vas­mar­ha). A kör­nyék­be­li (főleg ba­la­vásári) pi­a­co­kon ér­té­ke­sí­tik ga­bo­ná­ju­kat, ál­la­ta­i­kat. Ál­ta­lá­nos ezen kí­vül a kiegészítő ke­re­set­ként mű­velt sza­tyor­kö­tés, főleg té­len, ami­kor nincs me­zei mun­ka. A pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal 32 vál­lal­ko­zói en­ge­délyt bo­csá­tott ki, ebből 19 ke­res­ke­del­mi jel­le­gű (a töb­bi mezőgazdasági jel­le­gű). En­nek több­sé­gét az utób­bi időben korondi min­tá­ra di­vat­tá vált ki­ra­ko­dó üz­le­tek te­szik ki. Ez tu­laj­don­kép­pen a szatyorkötésből nőtt ki. Per­sze, egy­re töb­ben ke­res­nek a kör­nyék­be­li vá­ro­sok­ban mun­ka­he­lyet.

Meg­pró­bál­tam a „szotyorkö­tők tár­sa­dal­má­nak” különböző ré­te­ge­i­nek képviselőit meg­szó­lal­tat­ni. Volt kö­zöt­tük pa­raszt­spe­ci­a­lis­ta és a sza­tyor­kö­tést há­zi­ipar­ként művelő is (A ka­te­gó­ri­ák el­ne­ve­zé­sére lásd Ju­hász An­tal: A vessző, gyé­kény, szal­ma és más nö­vé­nyi nyers­anyag­ok fel­dol­go­zá­sa. Ma­gyar nép­rajz III. Kéz­mű­ves­ség. B­p. Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1991. 464–482). Egy eset­ben ta­pasz­tal­tam né­mi hu­za­ko­dást a szak­mai tit­kok el­áru­lá­sá­val kap­cso­lat­ban; a vá­lasz­adást nem erőltettem. Ket­ten kö­zü­lük nem először vol­tak in­ter­jú­ala­nyok.

A mun­ka­fo­lya­mat

A meg­kér­de­zet­tek különböző ku­ko­ri­ca­faj­tá­kat is­mer­tek, N. M. meg­kü­lön­böz­tet­te a nyolc­so­ros („fe­hér la­pi­ja van”) és a micsu­rin („rozs­dás­bar­na szí­nű”), Sz. M. pe­dig a ha­gyo­má­nyos, ló­fo­gú („pu­ha a la­pi­ja”) és a hib­rid („a la­pi szé­le pi­ro­sas”) faj­tát. A bő ter­mést ígérő hib­rid (micsurin) faj­ták­nak nincs iga­zán szép la­pi­ja. Leg­al­kal­ma­sabb a ha­gyo­má­nyos (nyolc­so­ros, ló­fo­gú) ku­ko­ri­ca len­ne, en­nek a le­ve­le hosszú, megfe­lelően pu­ha, sely­mes és szép fe­hér.

Ma már az ül­te­tés és a mű­trá­gyá­val va­ló be­hin­tés több­nyi­re gép­pel tör­té­nik, de azt több­szö­ri, kéz­zel történő ka­pá­lás kö­ve­ti, és a be­gyűj­tést is kéz­zel vég­zik. Ka­lá­kák ala­kul­nak ki, kö­zö­sen sze­dik, tisz­tít­ják a tö­rök­bú­zát, majd vá­lo­gat­ják a la­pit. Akik na­gyobb mennyi­ség­ben dol­goz­zák fel, vá­sá­rol­nak meg más­tól is, a meg­kér­de­zet­tek kö­zül Sz. M. és csa­lád­ja 50, míg N. M. és csa­lád­ja 300 zsák­kal hasz­nál el egy év­ben. A fris­sen sze­dett la­pit kén­nel, „bü­dös­kővel” fe­hé­rí­tik: „A fe­hé­rí­tés, az úgy tör­té­nik, hogy egy nagy fó­li­á­ba be­rak­juk, egy nagy nájlon fó­li­á­ba, ak­kor egy rossz ve­der­be még be­le­he­lye­zünk egy edényt, ami­be meg­gyújt­suk a pa­pírt, a pa­pír­ra rá­szór­juk ezt a kén­port. A ved­ret annyi­ra le­föd­jük, hogy csak úgy szűrődjék át a füst, a szé­lit le­csi­nál­juk, be­csa­var­juk, s úgy csip­te­tővel be­csíp­tes­sük, s ak­kor hagy­juk egy olyan más­fél, két órát, hogy jól jár­ja át a füst, ak­kor meg­for­dít­juk, hogy mind a két fe­le jól füstölődjék meg, ami­kor meg­füs­tö­lődött, ak­kor ki­bo­rít­juk és meg­szá­rítjuk… ősszel meg­szá­rít­juk, vaegy hó­na­pot, más­fe­let kitőtsük a pad­lás fődjére, ak­kor azu­tán össze­szed­jük, zsá­kok­ba nyom­juk, hogy még­is ne porosodjanak.”(Sz. M.)

Mi­nél fris­sebb a la­pi, an­nál könnyebb dol­goz­ni ve­le. A ré­gi la­pi meg­sár­gul, rom­lik a sza­tyor minősége. Fel­dol­go­zás előtt me­leg víz­ben áz­tat­ják, meg­pu­hít­ják, és le­vág­ják a ke­mé­nyebb, fel­dol­goz­ha­tat­lan vé­gét. Ko­sár­ban, le­ta­kar­va, hogy ne szá­rad­jon, ma­guk mel­lett tart­ják a mun­ká­lat alatt, ami tör­tén­het a ház­ban, az ud­va­ron, a ka­pu előtt, ahol töb­ben tö­mö­rül­nek, be­szél­get­nek, vic­ce­ket mon­da­nak (ezért is ter­jedt el a kendiekről, hogy min­dig min­den­ki a ka­pu­ban, úton van, mint­ha sem­mi dol­ga nem vol­na). A szaty­ro­kat fá­ból ké­szült, sze­gek­kel ki­vert rá­mák­ra „húz­zák fel” a la­pit se­rít­ve. A rá­mát tér­dük kö­zé szo­rít­ják, és fö­lé ha­jol­nak. Ez a ké­nyel­met­len po­zí­ció gyak­ran tes­ti fáj­dal­mak­kal jár (láb, kéz, kar, hát, nyak) és hát­ge­rinc­fer­dü­lés­hez is ve­zet. A tu­laj­don­kép­pe­ni be­szö­vés azu­tán tör­té­nik, alul­ról fel­fe­le, belülről ki­fe­le elv alap­ján. Itt különböző min­tá­jú kö­tés (la­pos, se­rí­tett), dí­szí­tés (ba­rack­ma­gos, csí­kos, csip­kés stb.) le­het­sé­ges. A szé­le­ket szegővel erősítik meg. Egyet­len se­géd­esz­köz­ük a ho­rog (a ne­he­zen elérhető he­lye­ken ez­zel húz­zák át a szá­lat). A leg­vé­gén ke­rül­nek fel a fü­lek, a dí­szí­té­sek. Az el­ké­szült szaty­rot a méretétől függően egy-két na­pig szá­rít­ják, hogy „meg­tart­sa a for­má­ját”. Ré­gen (és né­hol még ma is) ez­után jött a ké­nes fe­hé­rí­tés: „Be­lé­tet­tük egy nagy kád­ba vagy egy hambárba, ügye­sen ka­ró­ba húz­tuk a fü­li­nél fog­va, alól meg­csi­nál­tuk azt füstölődógot, s ön­töt­tünk ria bü­dös követ.”(R. E.) Ér­té­ke­sí­tés előtt ol­ló­val meg­tisz­tít­ják a ki­ál­ló szá­lak­tól. A tár­gyak ren­del­te­té­sük sze­rint na­gyon sok­fé­lék le­het­nek: be­vá­sár­ló­sza­tyor, különböző for­má­jú, mé­re­tű sza­tyor (váll­tás­ka ala­kú), lábasalávaló (alá­tét), lábtörlő, ke­nyér­tar­tó, szemetesveder, fa­ka­nál-, gyu­fa-, vi­rág­cse­rép-, ce­ru­za­tar­tó, be­font üve­gek, ka­la­pok stb.

A te­vé­keny­ség sze­re­pe a fa­lu éle­té­ben

A sza­tyor­kö­tés ere­de­tét csak rész­ben si­ke­rült fel­fed­ni. Sz. M., a 40 éves adatközlőm azt nyi­lat­koz­ta, hogy nem le­het is­mer­ni e te­vé­keny­ség ere­de­tét. A 61 éves P. K. és a 68 éves R. E. azt mond­ja, hogy egy öreg szentdemeteri papbácsi hoz­ta be Ma­gya­ror­szág­ról, a II. vi­lág­há­bo­rú előtt. A 65 éves B. B. ál­lí­tá­sa meg­egye­zik az előző két vé­le­ménnyel: „A há­bo­rú után (I. vi­lág­há­bo­rú) na­gyon sze­gény volt a nép. A szentdemeteri pap azt mond­ta, hogy en­nek vé­ge kell le­gyen, mert éhen hal­nak az em­be­rek. Ak­kor el­ment va­la­ho­va, ahol meg­ta­nult szotyrot köt­ni, itt­hon meg­ta­ní­tot­ta a szentdemeteri asszo­nyo­kat. Nagykendről is át­ment egy pár asszony, és meg­ta­nul­ta. Azok a töb­bi­nek is meg­ta­ní­tot­ták.” Azt vi­szont egyi­kük sem tud­ta, hogy hív­ták ezt az öreg pa­pot, pon­to­san mi­kor és hol ta­nul­ta a sza­tyor­kö­tést.

Már az ele­jén sem csak sa­ját szük­ség­le­tük­re ké­szí­tet­ték (lé­vén, hogy ezek olyan esz­kö­zök, me­lyek­ből egy ház­tar­tás­ba nem kell sok), ha­nem ér­té­ke­sí­tés cél­já­ból. R. E. me­sé­li, hogy mi­re hasz­nál­ták ők a nagy be­vá­sár­ló­szaty­ro­kat: „a mezőre vit­tük a de­let ben­ne”, „ami­kor  még a zöld­sé­ges­be jár­tam (a termelőszö­vet­ke­zet ide­jén), tud­tam be­lé pa­ra­di­cso­mot, pap­ri­kát pa­kol­ni, s nem lát­szott úgy, mint a ko­sár­ban”. Por­té­ká­i­kat a szom­szé­dos fal­vak vá­sá­ra­i­ra vit­ték el (Balavásár, Ná­das): „hát annyi, hogy ha egy­szer pénz ke­rül belőle, ak­kor az em­ber jobb kedv­vel dolgozik.”(Sz. M.)

A sza­tyor­kö­tés, mi­vel gyors és vé­kony uj­ja­kat igé­nyel, már a kezdetektől női mun­ka volt. A gye­re­ke­ket, főleg a lá­nyo­kat már kis­kor­tól er­re szok­tat­ják. A 3-4 éves kis­lány már segítkezik any­já­nak, a 10 éves már egye­dül meg­kö­ti az egy­sze­rűbb mo­del­le­ket. Ma­nap­ság nincs olyan nő a fa­lu­ban, a be­há­za­so­dot­ta­kat is be­le­szá­mít­va, aki ne tud­na szaty­rot köt­ni, per­sze nem min­den­ki gya­ko­rol­ja ezt a pénz­ke­re­sé­si lehe­tőséget.

A kom­mu­niz­mus éve­i­ben vált ál­ta­lá­nos­sá a sza­tyor­kö­tés, ami­kor té­len a „kol­lek­tív­ben” is ezt kö­töt­ték, sőt a be­te­ge­sek nyá­ron is ez­zel fog­lal­koz­tak. A fa­lu­si né­nik nem tud­ják, hogy kik­nek ad­ták el ak­ko­ri­ban eze­ket, de azt tud­ják, hogy a megrendelők mo­del­le­ket, min­tá­kat, mé­re­te­ket hoz­tak. Ez nagy fejlődést je­len­tett az ad­dig va­ló­szí­nű­leg elég sze­gé­nyes min­ta­tár­nak. A kom­mu­niz­mus évei után a ke­res­kedők, főleg a korondiak, ma­guk ke­res­ték fel az ez­zel fog­lal­ko­zó­kat és ad­ták le ren­de­lé­se­i­ket. Eb­ben az időben ez a te­vé­keny­ség csak kiegészítő ke­re­set volt, főleg té­len mű­vel­ték. A korondi keres­kedőkkel egye­sek szo­ro­sabb kap­cso­la­tot ala­kí­tot­tak ki, így idővel szer­ve­zet­teb­bé vált az el­adás: olyan sze­mé­lyek vál­tak ki, akik vál­lal­ták a kap­cso­lat­tar­tást, fel­vet­ték a ren­de­lé­se­ket, össze­­gyűj­töt­ték az árut a többiektől is.

Ta­lán ezek­nek a továbbfej­lő­dé­sei a korondi min­tá­ra, a ház elé, az ut­ca szé­lé­re épülő fa­bó­dék (90-es évek ele­je), me­lyek­ben a ken­di szaty­ro­kon kí­vül korondi ke­rá­mia, vesszőből, gyékényből, fá­ból, gyap­jú­ból stb. ké­szült ter­mé­kek, var­rot­ta­sak is ta­lál­ha­tók. Amint el­mond­ják, a vá­sár­lók a ké­zi­mun­ká­kat ré­sze­sí­tik előnyben. Ma már ezek a kereskedők bo­nyo­lít­ják az áru ér­té­ke­sí­té­sét. A fa­lu­ban ren­ge­te­get fel­vá­sá­rol­nak, majd a megfelelő he­lyen, a megfelelő áru­ra cse­ré­lik. Meg­in­dult az áru­cse­re kap­cso­lat, de nem­csak a korondiakkal. Kap­cso­lat­ban áll­nak a székelyudvarhelyi, székelykeresztúri, sö­vény­fal­vi termelőkkel is.

A ho­ri­zont el­moz­du­lá­sa

Ken­den az első fa­bó­dét kö­rül­be­lül 10 év­vel ezelőtt épí­tet­te meg, N. M. adatközlőm és az az­óta már el­hunyt fér­je: „na­gyon sze­ret­tük ezt a mun­kát, és úgy lát­tuk, hogy Korondon is min­den­ki­nek van ilyen üz­le­te. Hát el­be­szél­get­tük  a fér­jem­mel, hogy itt is ugyan­úgy le­het­ne, mer’ a korondiak is fel­vá­sá­rol­ják a nagykendi munkát…” Öt­le­tük­nek na­gyon sok követője akadt, má­ra a két fa­lu­ban (Kiskend, Nagykend) 15  fa­bó­dé van. Szentdemeteren azért nem ter­jed­he­tett el, mert a fa­lu tá­vol esik a főúttól.

Sz. M. és csa­lád­ja is ilyen bó­dé­tu­laj­do­nos. El­mond­ta, hogy ál­lan­dó kap­cso­lat­ban áll a korondiakkal, a nagy meg­ren­de­lé­sek­nek né­ha már nem tud ele­get ten­ni, a csa­lád ilyen­kor min­den mun­kát el­hagy, és csak ezt csi­nál­ja, ilyen­kor a fa­lu asszo­nya­i­val is köt­tet. „Az üz­le­ti kap­cso­la­tok úgy jöt­tek, hogy mi is men­tünk áru­ért, s egyik-má­sik meg­mond­ta, hogy ez ezt csi­nál, az azt csi­nál.” (Sz. M.) Szer­ve­zett áru­cse­re fo­lyik. Nem­csak bel­föld­ön si­ke­rült kap­cso­la­tot ki­épí­te­ni­ük, a ka­pu előtt meg­ál­ló vá­sár­lók több­sé­ge kül­föl­di tu­ris­ta, akik adatközlőm el­mon­dá­sa sze­rint igény­lik, sze­re­tik és hasz­nál­ják is a ken­di szaty­ro­kat. A volt vá­sár­lók kö­zül nem eggyel ma is tart­ják a kap­cso­la­tot, azok rend­sze­re­sen vissza­tér­nek. Nem cso­dál­koz­ha­tunk te­hát azon sem, hogy olasz­or­szá­gi megrendelői is van­nak.

N. M. és  csa­lád­ja a családfő ha­lá­la után ab­ba­hagy­ta az ez­zel va­ló fog­lal­ko­zást. N. M. ér­zék­le­te­sen me­sé­li, hogy fér­je ha­lá­la mi­att ér­zett fáj­dal­má­ban, a mun­ká­ba me­ne­kül­ve, új mo­dellt ta­lált ki: a vi­rá­got. „Ezek a mo­del­lek saj­nos a bá­nat­ból jöt­tek, mert 9 év­vel ezelőtt meg­halt a fér­jem, s ak­kor annyi­ra bús vol­tam, sír­tam, hogy gon­dol­tam, hogy azt ki se le­het bír­ni. Két hét múl­va le­men­tem, van üz­le­tünk Kiskenden, ki­nyi­tot­tam az üz­le­tet, s mi­kor lát­tam, hogy hogy te­li van az egész ház áru­val, s mennyi min­den van, hát ott or­dí­tot­tam egye­dül, hogy Úr­is­ten, itt mennyi min­den van, s az uram a temetőbe van, hát ez nem igaz, bár­csak meg­hal­hat­nék én is. S ak­kor le­ül­tem dol­goz­ni, meg­már­tot­tam a lapimat, s le­ül­tem dol­goz­ni, mehát úgy jó volt, me do­log nél­kül nem tud­tam azelőtt se ül­ni, s így hogy fog­lal­jam egy ki­csit el ma­ga­mat, s mi­kor ne­ki­fog­tam dol­goz­ni, hát gon­dol­tam Úr­is­ten, úgy sze­ret­tem, mint a leg­szebb vi­rá­got, mer’ a vi­rág így jött lét­re, s úgy kell mond­jam, ahogy volt. S ahogy el­gon­dol­tam, ak­kor ju­tott eszem­be, hogy a ró­zsát sze­ret­te a leg­job­ban. S gon­do­lom, hogy jaj, Is­te­nem, va­jon nem tud­nék én ebből a la­pi­ból ké­szí­te­ni egy olyan ró­zsát, s ahogy el­gon­dol­tam, ab­ba a szent hely­be lát­tam is, de a ke­zem csi­nál­ta is, azon­nal meg tud­tam csi­nál­ni aztat a ró­zsát.” „Utá­na ami­lyen vi­rág­ra gon­dol­tam, mer’ én a gyöngy­vi­rá­got sze­re­tem a leg­job­ban a vi­rá­gok kö­zül, ak­kor a gyöngy­vi­rá­got csi­nál­tam meg, s utá­na az egé­szet. Még én is cso­dál­koz­tam raj­ta, Is­te­nem, hát hogy is tud­tam megcsi­nálni.”(N. M.)

A vi­rág a fa­lu­ban tel­je­sen új min­tá­nak szá­mí­tott, N. M. el­ju­tott ve­le a szebeni Há­rom­száz Mes­ter kéz­mű­ves ki­ál­lí­tás­ra, ahol ki­vá­lasz­tot­ták, hogy Ame­ri­ká­ban is be­mu­tat­has­sa tu­do­má­nyát. „Itt vol­tak az ame­ri­ka­i­ak, hogy vá­lassza­nak ki 26 sze­mélyt, aki­ket meg­hív­tak a wa­shing­to­ni fesz­ti­vál­ra. S meg­lát­ták, hogy én mit csi­ná­lok, ott hely­be kel­lett ké­szí­te­ni is, ab­ba a hely­be ír­ták fel a ne­ve­met, s meg­hív­tak en­gem is. Ott nagy si­ke­rem volt. Egyesegyedül kel­lett au­tog­ra­mot ad­jak a sok nép közül… annyi­ra tet­szett a virág… és éj­jel-nap­pal kel­lett ké­szít­sem. Min­den­ki­nek volt stand­ja külen, s jöt­tek az em­be­rek, néz­ték, hogy ki mit dol­go­zik. Olyan szép sza­va­kat nem hal­lot­tam so­ha éle­tem­ben, mint ami­ket ott mond­tak ne­kem. Olyan jól érez­tem ma­ga­mat mintha a mennyből száll­tam vol­na le, annyi­ra tet­szett a vi­rág, s min­den­ki úgy fel­di­csér­te, s min­den­ki sze­ret­te, s meg is vették” (N. M.) Amint mond­ja, si­ke­re volt, és az­óta egy­foly­tá­ban az van. Eu­ró­pa különböző or­szá­ga­i­ba lá­to­gat­ha­tott el, ren­ge­teg meg­ren­de­lé­se van, ő és csa­lád­ja az­óta a vi­rág­ból él. 

Ez a fel­fo­gás, ez az el­ren­de­zés már nem az, ami az 1950-es évek­ben, vagy nap­ja­ink­ban a fa­lu egy­sze­rűbb pa­raszt­spe­ci­a­lis­tá­i­nál meg­­­ta­lál­ha­tó. Ezek­nek az em­be­rek­nek az éle­té­ben már nem jövede­lemkiegészítő sze­re­pe van a sza­tyor­kö­tés­nek, élet­for­má­vá vált. Az or­szá­gon be­lü­li és a nem­zet­kö­zi kap­cso­la­tok ki­épü­lé­sé­vel, kül­föld­ön va­ló jár­tas­ság­gal és je­len­tős anya­gi ha­szon­nal jár. A te­le­pü­lé­sen be­lül érzékelhető a te­vé­keny­sé­get há­zi­ipar­ként műve­lők irán­ti irigy­ség­gel te­lí­tett tisz­te­let. Te­kin­téllyel, anya­gi ja­vak­kal, meg­be­csü­lés­sel, kap­cso­la­tok­kal, a lá­tó­kör szé­le­se­dé­sé­vel jár, az ön­ér­té­ke­lés nö­ve­ke­dé­sé­vel. N. M. mon­da­ni­va­ló­ja már tel­je­sen előkészítettnek tűnt, nagy ön­bi­za­lom­ról, ma­gas önértékelésről, ön­tu­dat­ról árul­ko­dott vi­sel­ke­dé­se, be­széd­mo­do­ra (na­gyon szí­ve­sen be­szélt kül­föl­di kap­cso­la­ta­i­ról, si­ke­reiről, tehetségéről). De mi­ért van az, hogy ami­kor az újon­nan ki­ta­lált vi­rá­gok festéséről, elké­szí­té­séről kér­dez­tem vo­na­ko­dott vá­la­szol­ni? Idős adatközlőm ezt így mond­ta: „Tu­dod, hogy hogy van most? Úgy van, hogy ők ami­ket csi­nál­nak, hát nem szí­ve­sen mu­tas­sák meg senkinekse, ha­nem hogy ne­hogy va­la­ki el­lop­ja a mo­del­le­ket.” (R. E.)

Pün­kösd va­sár­nap­ján jár­tam Sz. M.-ék­nél. Már meg volt kez­dődve az is­ten­tisz­te­let, de ők ott­hon vol­tak, és ta­lán a csíksomlyói bú­csú­sok­ra vár­tak, ahogy azt az azelőtti nap Korondon is lát­tam. Ami­kor N. M. kü­lön­le­ges te­het­sé­ge ke­rült szó­ba, meg­je­gyez­te, hogy me­se az egész, ma­gyar­or­szá­gi kéz­mű­ves könyv­ben lát­ta a mo­del­le­ket.

A fen­ti üt­köz­te­té­sek cél­ja az, hogy ki­mu­tas­suk, mi­lyen éle­sen elkülöníthetőek az időben és tér­ben különböző sí­kok­ban elhelyezkedő, de alap­já­ban vé­ve azo­nos te­vé­keny­ség funk­ci­ói,  a tár­sa­da­lom­ban be­töl­tött sze­re­pe, a kép­vi­selt ér­ték sze­rint.