Művelődés

Beszélgetés Kulcsár Szabolccsal, a Kolozsvári Állami Magyar Opera karigazgatójával

A 2004–2005-ös évad az egyik legjelentősebb volt a sé­ta­té­ri ope­ra­ház tör­té­nel­mé­ben, en­nek jelentőségéről kér­dez­tem Kul­csár Szabolcsot, a Ko­lozs­vá­ri Ál­la­mi Ma­gyar Ope­ra kar­igaz­ga­tó­ját. Érdeklőd­tem a 2005. má­jus 30– jú­ni­us 14. kö­zött meg­szer­ve­zett vi­lág­pre­mi­er­nek szá­mí­tó Bar­tók Bé­la Nem­zet­kö­zi Operakarmester-versenyről. Kér­dé­se­im ki­tér­nek ar­ra is, hogy mi­ként szer­ve­zi min­den­nap­ja­it a Ko­lozs­vá­ri Ál­la­mi Ma­gyar Ope­ra, mi­lyen gon­dok­kal küzd. Vé­ge­ze­tül a fi­a­tal, pályakezdő karmester-kar­ve­zető terveiről szá­mo­lunk be.

– Mi ve­zet­te ar­ra, hogy végső so­ron a ze­nei pá­lyát vá­lassza?

– Ze­né­vel nőttem fel, ez csor­gott a vé­rem­ben. Első osz­tály­tól ter­mé­sze­tes volt szá­mom­ra, hogy ze­nei té­ren fo­gom ké­pez­ni ma­gam. Hogy ope­rá­ba ke­rül­tem, az egy későbbi me­se, ba­rá­ti körömből szá­mo­san már ré­gen ope­ra­tár­su­la­ti ta­gok vol­tak. Cso­dál­koz­tam, mennyi­re bizonyos a prog­ram­juk és hogy tud­nak így él­ni. Egye­te­mi éve­im alatt el sem tud­tam kép­zel­ni, hogy ezt bár­ki is bír­ná, sőt, több mun­ka­hellyel egyez­tet­ni. Mind­ez ad­dig volt így, míg Si­mon Gá­bor igaz­ga­tó te­le­fo­non érdeklődött, nem vál­lal­nám el az ének­kar ve­ze­té­sét? Mi­vel kis­ko­rom­tól a mai na­pig ének­kar­ban éne­ke­lek, szin­te egy­ér­tel­mű­en el­vál­lal­tam a ki­hí­vást. Köz­ben ta­ní­tok a ko­lozs­vá­ri ze­ne­is­ko­lá­ban és a nagy­vá­ra­di Partiumi Ke­resz­tény Egye­te­men. Az egye­te­men kar­mes­te­ri sza­kot vé­gez­tem, és az a tény, hogy az in­téz­mé­nyen be­lül kar­mes­te­ri meg­bí­zá­so­kat is ka­pok azon kí­vül, hogy az ének­kar­ral fog­lal­ko­zom, egy óri­á­si le­he­tő­ség egy fi­a­tal, még kezdőnek szá­mí­tó mű­vész­nek. Mind­két fel­ada­tot pár­hu­za­mo­san vég­zem, az ének­kart na­gyon meg­sze­ret­tem, jól dol­go­zunk együtt, ők ér­zik és ér­tik stí­lu­so­mat és én is rá­érez­tem ar­ra, ho­gyan kell ve­lük kom­mu­ni­kál­ni. A ze­ne­kar­ral úgy­szin­tén na­gyon jól dol­go­zom, fon­tos szá­mom­ra, hogy a pró­bá­i­mon jó han­gu­lat ural­kod­jon.

– Mi­ként szü­le­tett az öt­let, hogy a Ko­lozs­vá­ri Ál­la­mi Ma­gyar Ope­rá­ban egy olyan mé­re­tű ren­dez­vényt szer­vez­ze­nek, mint ami­lyen az ope­ra­kar­mes­ter-ver­seny volt? A tár­su­lat helyt tu­dott áll­ni?

– A terv egy év­vel ezelőtt szü­le­tett egy bé­csi imp­resszá­rió részéről. Én az ének­kart kel­lett be­ta­nít­sam és fel­ké­szít­sem oly­annyi­ra, hogy nem­zet­kö­zi szint­nek meg­fe­lel­jen. Nagy örö­münk­re már a ver­seny ide­je alatt po­zi­tív vissza­jel­zé­se­ket kap­tunk. Az első dí­jas fran­cia kar­mes­ter úgy nyi­lat­ko­zott a fér­fi­kar Rigolettójáról, hogy „ezt meg­tart­ja ma­gá­nak”. Sze­rin­tem ma­xi­mu­mon tel­je­sí­tet­tünk, min­den­ki meg volt elé­ged­ve. Sze­ren­csé­re in­to­ná­ci­ós gond­ja­ink nem vol­tak, és ki­zá­ró­lag mű­vé­szi szem­pont­ból kel­lett a kar­mes­te­rek­nek dol­goz­ni­uk az ének­kar­ral.

– Mennyi­ben se­gí­tett a ver­seny ab­ban, hogy a ko­lozs­vá­ri ma­gyar ope­ra kül­föld­ön is is­mert le­gyen?

– Mi­vel na­gyon ke­vés ven­dég­kar­mes­tert hí­vunk – és őket is Ro­má­ni­á­ból, leg­jobb eset­ben Ma­gya­ror­szág­ról –, elég ke­ve­sen tud­nak ró­lunk. Az, hogy most az egész vi­lág­ból ér­kez­tek versenyzők, szá­munk­ra na­gyon jó. El kel­lett már in­dul­jon egy me­net, hogy lé­te­zik a Ko­lozs­vá­ri Ál­la­mi Ma­gyar Ope­ra és most ezt Fran­ci­a­or­szág­ban is tud­ják. Ezután, re­mé­lem, érdeklődnek fog­nak irán­tunk. Ezen­túl na­gyon jó ní­vón kell tel­je­sí­te­nünk és en­nek hosszú tá­von, sze­rin­tem az lesz a kö­vet­kez­mé­nye, hogy majd különböző or­szá­gok­ból ka­punk meg­hí­vá­so­kat.

– Mit ki­fo­gá­sol a ver­seny szer­ve­zé­sét illetően?

– A jó az volt, hogy na­gyon sok kezdő éne­kes be tu­dott mu­tat­koz­ni, lé­vén, hogy a tár­su­la­tunk szó­lis­ta­gár­dá­ja elég kis lét­szá­mú. Jó­for­mán ugyan­az a né­hány em­ber éne­kel ope­ret­tet, ope­rát, két­na­pon­ta stí­lust, eset­leg hang­fajt és ének­tech­ni­kát vált­va kö­ze­lí­ti meg a különböző mű­fa­jú da­ra­bo­kat. Ezért volt szük­ség új em­be­rek­re is. Szer­ve­zés szem­pont­já­ból lé­nye­ges aka­dály­ról nem be­szél­he­tek. Ah­hoz ké­pest, hogy az or­szág­ban na­gyon ke­vés az eh­hez ha­son­ló ren­dez­vény és mi először szer­ve­zünk ilyen mé­re­tű dol­got, úgy hi­szem, na­gyon jól meg tud­tuk szer­vez­ni.

– Mi­vel ma­gya­ráz­ha­tó az, hogy csak az ün­ne­pi gá­lán volt telt ház, a ver­seny első, má­so­dik és vé­gül döntő sza­ka­szá­ban előadott és ki­dol­go­zott da­ra­bok­ra csu­pán né­hány em­bert volt kí­ván­csi?

– Az egy­re in­kább elérdektelenedő ko­lozs­vá­ri kö­zön­ség a ro­vá­sá­ra ír­ha­tó a je­len­ség. Hogy a szak­mát és a kö­zön­sé­get ennyi­re nem ér­de­kel­te az, hogy sa­ját 3-4 kar­mes­te­rén kí­vül – aki­ket egész év­ben lát­hat – most hir­te­len 30 or­szág­ból 38 fé­le megközelítésből lát­hat­nak, hall­hat­nak különböző rész­le­te­ket, meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan ma­rad szá­mom­ra.

– Mit tud­na mon­da­ni a ver­seny kri­té­ri­u­ma­i­ról és a szereplő karmesterekről?

– Meglepődtem azon, hogy Nyu­ga­ton már el­is­mert ne­vek is je­lent­kez­tek a ver­seny­re. Ál­ta­lá­ban a nem­zet­kö­zi ver­se­nyek­nek van egy írat­lan sza­bá­lya, mely sze­rint mi­nél több ha­son­ló ren­dez­vé­nyen ve­szel részt, an­nál töb­bet érsz. Ma­ga az a tény, hogy sok kar­mes­ter úgy je­lent­ke­zett az első ko­lozs­vá­ri ver­seny­re, hogy nem is tud­ták, ho­va jön­nek, tisz­te­let­re mél­tó. Az egyik ja­pán versenyző mond­ta, hogy fenn­tar­tá­sai vol­tak Ro­má­ni­á­val és Ko­lozs­vár­ral szem­ben, de sze­ren­csé­re vé­le­mé­nye meg­vál­to­zott. A ní­vó en­nek köszönhetően ma­gas volt. Ér­de­kes, hogy több kar­mes­ter ugyan­azon a ma­gas szin­ten dol­go­zott, na­gyon jó szak­mai fel­ké­szült­ség­gel.

Szá­mom­ra ne­ga­tí­vum­ként könyvelhető el az, hogy a kor­ha­tárt nem szab­ták meg. Ál­ta­lá­ban a nem­zet­kö­zi ver­se­nye­ken a felső kor­ha­tár 35 év. Hi­á­nyol­tam azt is, hogy a bí­rá­ló bi­zott­ság­nak csak há­rom tag­ja volt, egy nem­zet­kö­zi ren­dez­vé­nyen el­kelt vol­na leg­alább hét, de sza­va­zott az ének­kar is, a szó­lis­ták, a ze­ne­kar is. En­nek el­le­né­re el­kelt vol­na még né­hány kar­mes­ter a bi­zott­ság­ban.

– Mi a tit­ka a ja­pán kar­mes­te­rek si­ke­ré­nek, tud­ván, hogy há­rom ja­pán és egy fran­cia kar­mes­tert dí­jaz­tak?

– ők na­gyon fel­ké­szül­tek, bár­ho­va men­nek, az es­ti bu­li­kon nem vesz­nek részt, in­kább össze­gyűl­nek egy ho­tel­szo­bá­ban és gya­ko­rol­ják ugyan­azt a da­ra­bot, egy­foly­tá­ban a szak­má­nak él­nek, ami meg is lát­szik az­tán. Ezen kí­vül ze­ne­i­leg na­gyon jó is­ko­lá­juk van.

– Pénz­ügyi­leg mennyi­re volt ter­hes ez az óri­á­si meg­mé­ret­te­tés a tár­su­lat szá­má­ra?

– Ebből a szemszögből a ver­seny csak a kar­mes­te­rek­nek volt nem­zet­kö­zi jel­le­gű, a tár­su­lat­nak nem iga­zán. Na­gyon sok­szor azért éri meg kül­föl­di ope­ra­há­zak­nak is úgy­mond ebből a térségből va­ló ope­ra­há­zat meg­hív­ni, mert még az úti­költ­ség­gel, előadásokat és előadókat fi­zet­ve is ol­csób­ban jön­nek ki, mint­ha sa­ját or­szá­guk­ból sa­ját ze­né­sze­ket hív­ná­nak meg. A ní­vó ez­zel szem­ben messzemenőlég utol­éri a kül­föld ní­vó­ját. Ezen a ver­se­nyen is be­bi­zo­nyí­tot­tuk, hogy tu­dunk nem­zet­kö­zi szin­ten tel­je­sí­te­ni.

– Vissza­tér­ve a sé­ta­té­ri ope­ra­ház min­den­nap­ja­i­hoz, mi­lyen előadáspolitikát foly­tat az in­téz­mény?

– Azt mond­ha­tom el, hogy ezelőtt há­rom év­vel, ami­kor ide­ke­rül­tem, elég sze­gé­nyes volt a mű­sor­kí­ná­lat, na­gyon sok da­ra­bot is­mé­tel­tünk, nem volt olyan gaz­dag és vál­to­za­tos, mint az idei évad. Sok­szor fo­gal­ma­zód­tak meg ész­re­vé­te­lek, hogy mi­ért nem ját­szunk ilyen meg olyan ope­rát, mi­ért nem megy ez az ope­rett, mi­ért nem ját­szunk gyer­me­kek­nek, mi­ért nem megy az a balettelőadás… Most el­mond­ha­tom, hogy a 2004–2005-ös évad­ban min­den volt, szin­te az összes nagy­ope­ret­tet előadtuk, per­sze, adó­sok va­gyunk még leg­alább két ilyen ope­ret­tel, pél­dá­ul a Csárdáskirálynővel és a Víg öz­veggyel. Jo­gos ké­ré­sek is ér­kez­nek be és eze­ket szem előtt tart­va pró­bál­juk össze­ál­lí­ta­ni a mű­sor­ter­vet. Ját­szot­tunk nagy­ope­rá­tól mo­dern ope­rán ke­resz­tül az ope­ret­tig, az új ope­ret­tig, a ba­lett-be­mu­ta­tó­tól a rock­ope­rá­kig min­dent. Több íz­ben gyer­me­kek­hez szól­tunk elő­a­dás­sal, ilyen volt a Bré­mai mu­zsi­ku­sok, a Já­nos vi­téz vagy balettelőadások kö­zül a Mi­ci­mac­kó és a Hó­fe­hér­ke. El­mond­ha­tó, hogy több­fé­le érdeklődésű kö­zön­ség­hez pró­bál­tunk kö­ze­led­ni.

– Köz­tu­dott, hogy Ro­má­nia pró­bál Nyu­gat­hoz kö­ze­led­ni, ahol akár egy fél év­vel előre tud­ják, me­lyek lesz­nek a mű­sor­ra tű­zött da­ra­bok. Ezt a terv sze­rin­ti be­üte­me­zést a ko­lozs­vá­ri ope­ra­ház­ban mennyi­re al­kal­maz­zák?

– Ha be­le­gon­do­lunk ab­ba, hogy mennyit ke­res­nek itt a mű­vé­szek egy hó­nap alatt, rá­jö­vünk, hogy csu­pán ab­ból a pénzből na­gyon ne­he­zen le­het­ne meg­él­ni eb­ben az or­szág­ban. Ezért so­kan más ope­ra­há­zak­nál, más fil­har­mó­ni­ák­nál vál­lal­nak mun­kát. Ebből ki­fo­lyó­lag na­gyon sok mű­vésszel, szó­lis­tá­val kell egyez­tet­ni: ki mi­kor tud pró­bá­ra jön­ni, mi­kor tud ele­get ten­ni egy fel­ké­rés­nek. Az ilyen fel­ké­ré­sek ál­ta­lá­ban hir­te­len ér­kez­nek, és en­nek köszönhető az arány­lag in­sta­bil prog­ram. Ad­dig, amíg a zse­bünk­ben a „ní­vó” nem sta­bi­li­zá­ló­dik, at­tól fé­lek, a ki­ala­kult hely­ze­ten sem tu­dunk vál­toz­tat­ni. Per­sze, mind­nyá­jan leg­alább egy hó­nap­ra előre sze­ret­nénk tud­ni a mun­ka­ter­vet.

– Ön sze­rint mi a fon­to­sabb: olyan da­ra­bo­kat ját­sza­ni, me­lyek a kö­zön­ség ál­tal ked­vel­tek, vagy olya­no­kat előadni, me­lyek­kel különböző nem­ze­ti és nem­zet­kö­zi dí­ja­kat le­het nyer­ni an­nak el­le­né­re, hogy az nem fel­tét­le­nül a nagy­kö­zön­ség ál­tal ked­velt elő­adás?

– Sze­rin­tem elsősorban a kö­zön­ség­hez kell szól­nunk. Ha egy pro­duk­ci­ót úgy al­ko­tunk meg, hogy a kö­zön­ség­nek is szól és díj el­nye­ré­sé­re is al­kal­mas, ak­kor ez­zel dup­lán tel­je­sí­tet­tünk. Az igaz­ság az, hogy ope­ret­tek­kel nem le­het dí­ja­kat nyer­ni, vi­szont ez hoz­za be a ko­lozs­vá­ri kö­zön­sé­get, ami egy­részt érthető, be­le­gon­dol­va mindennapjainkba… Az ope­rett na­gyon al­kal­mas mű­faj a min­den­nap­ok­tól va­ló el­sza­ka­dás­hoz, az em­ber el­jön az ope­rá­ba, há­rom órán ke­resz­tül szó­ra­ko­zik, csa­lá­dos­tól részt vesz egy kö­zös­sé­gi ese­mé­nyen, szü­ne­tek­ben el­be­szél­get a ré­gi ismerősökkel…

Az ope­ra már ko­mo­lyabb mű­faj. Saj­nos, az utób­bi évek­ben a fi­a­ta­lok el­tá­vo­lod­tak az ope­rá­tól.

– Az amúgy is kis­mér­té­kű ál­la­mi tá­mo­ga­tás ki­egé­szí­té­se ér­de­ké­ben mennyi­ben tud­ja ma­ga fe­lé von­za­ni az in­téz­mény a magántőkét, tud­ván, hogy kül­föld­ön bi­zo­nyos ese­tek­ben a ma­gán­tá­mo­ga­tá­sok mér­té­ke messze meg­ha­lad­ja az ál­la­mi tá­mo­ga­tá­so­kat, és így ha­té­ko­nyab­ban tud mű­köd­ni az in­téz­mény?

– Eb­ben az or­szág­ban na­gyon ke­ve­sen és na­gyon ke­ve­set ál­doz­nak a mű­vé­szet­re. Nyu­ga­ton ez már rég nem így mű­kö­dik. Ott van tel­je­sen ma­gán ala­pú in­téz­mény, ze­ne­kar, fil­har­mó­nia és sok­kal több tá­mo­ga­tást kap­nak, mint az ál­la­mi in­téz­mé­nyek. Az évad nagy hi­á­nyos­sá­ga volt (és er­re sen­ki sem fi­gyelt fel), hogy azt a bi­zo­nyos 1%-ot, me­lyet min­den­ki fel­ajánl­ha­tott az adó­já­ból, a ma­gyar ope­ra nem von­zot­ta ma­ga fe­lé. Min­den­fé­le in­téz­mény meg­al­kot­ta a sa­ját ba­rá­ti tár­sa­sá­gát e cél­ból, az ope­ra vi­szont ezt mellőzte. Re­mé­lem, jövőre ez meg­lesz és az ope­ra­ba­rá­tok tá­mo­gat­ni fog­ják az in­téz­ményt.

– Mi­vel ma­gya­ráz­ha­tó, hogy a ro­mán ope­ra tár­su­la­ta több nem­zet­kö­zi tur­nén is részt vesz, a ma­gyar tár­su­lat ese­té­ben pe­dig már évek óta nem be­szél­he­tünk egy ko­moly nem­zet­kö­zi tur­né­ról?

– Lé­vén, hogy a ro­mán ope­ra fel­vet­te a nem­ze­ti ope­ra cí­met, a fi­ze­té­sük is el­fo­gad­ha­tóbb lett, és mi­vel a ro­mán ál­lam­nak ez a nem­ze­ti ope­rá­ja, ter­mé­sze­te­sen sok­kal több előnyben ré­sze­sül, mint a ma­gyar ope­ra. Ne­künk több­ször kell tá­mo­ga­tá­sért fo­lya­mod­nunk, míg a ro­mán ope­ra au­to­ma­ti­ku­san előnyöket és kü­lön bü­dzsét, tá­mo­ga­tást él­vez. Az idén ná­lunk is je­lent­kez­tek nem­zet­kö­zi me­ne­dzse­rek és a négy tur­né­aján­lat kö­zül úgy ma­rad­tunk, mint a mon­dás­ban: négy szék közt a pad alatt… Ez nem mi­at­tunk tör­tént, ha­nem a kül­föl­di amatőr me­ne­dzse­rek hi­bá­já­ból és ko­moly­ta­lan­sá­gá­ból.

– Mi­lyen rek­lá­mo­zá­si mód­sze­rek­kel pró­bál a Ko­lozs­vá­ri Ál­la­mi Ma­gyar Ope­ra kö­zön­sé­get von­za­ni az előadásokra?

– Na­gyon jó pla­ká­to­kat si­ke­rült ké­szí­te­nünk, ez már jó do­log, ah­hoz ké­pest, hogy az előbbi évek­ben egy A4–es mé­re­tű fény­má­solt pla­ká­tot ra­gasz­tot­tuk ki. El­mond­ha­tom, hogy si­ke­rült időben el­ké­szí­te­ni és ki­füg­gesz­te­ni a ha­vi pla­ká­to­kat is, amit ré­geb­ben nem min­dig si­ke­rült. Weboldala saj­nos még nincs az ope­rá­nak, de re­mé­lem, hogy ha­ma­ro­san ez is meg­ol­dó­dik. Nem­rég in­dult a Belépő cí­mű la­punk, mely az ope­ra­ba­rá­tok­nak szól, ha­sáb­ja­in igyek­szünk ér­de­kes in­for­má­ci­ó­kat kö­zöl­ni a kö­zön­ség­gel.

– Mi­lyen ter­vei van­nak a ze­nei pá­lyá­val kap­cso­lat­ban?

– Mi­kor ide ér­kez­tem, volt egy írat­lan meg­egye­zés, ami sze­rint ja­va­részt ének­kar­ral fo­gok fog­lal­koz­ni, vi­szont a kar­mes­te­ri pá­lyá­mat sem sze­ret­ném el­ha­nya­gol­ni. Re­mé­lem, hogy jövőre lesz al­kal­mam nagy­ope­rá­kat is ve­zé­nyel­ni. A jövő évad­ban sze­ret­nék kö­ze­lí­te­ni a szim­fo­ni­kus mu­zsi­ká­hoz is. Az ének­kar­ral há­rom éve ter­ve­zek egy ki­zá­ró­lag a ca­pel­la-előadást, hogy be­mu­tas­suk azt, mi­re is va­gyunk ké­pe­sek, mert so­kat fejlődött és fris­sült, fi­a­ta­lo­dott az ének­kar.

A kar­mes­ter­ver­seny alatt be­bi­zo­nyí­tot­tuk, hogy nem­zet­kö­zi szin­ten tu­dunk tel­je­sí­te­ni. A fér­fi­kart kü­lön kell di­csér­nem, Rigolettóban, a Bré­mai mu­zsi­ku­sok­ban 18 em­ber tu­dott olyan ní­vón tel­je­sí­te­ni, mint pél­dá­ul Pá­rizs­ban a 150 ta­gú fér­fi­kar. Ta­lán a ze­ne­kar áll a leg­job­ban az in­téz­mény­ben, tag­ja­i­nak szá­mát illetően. A 43 ta­gú ének­kar elég­gé ala­csony lét­szám, ennyi em­ber sem­mi­fé­le­kép­pen nem bi­zo­nyít­hat úgy, mint pél­dá­ul a kül­föl­di 300 ta­gú ének­kar­ok, ahol cso­por­tok­ra oszt­va az egyik előadáson az egyik 150 em­ber, a má­sik előadáson a má­sik 150 em­ber vesz részt. Itt min­den előadáson ugyan­az a 43 em­ber éne­kel, más meg­ol­dás nincs, és ezért ma­rad el min­dig az én ter­vem. Egy­re zsú­fol­tabb a mű­sor­terv, an­nak ér­de­ké­ben, hogy meg tud­junk fe­lel­ni a kö­zön­ség el­vá­rá­sa­i­nak.

– Vé­ge­ze­tül mit üzen­ne az ol­va­sók­nak?

– Azt üze­nem: jöj­je­nek ope­rá­ba. Min­den­képp igyek­szünk a kö­zön­ség ked­vé­be jár­ni, min­den ré­teg­hez kí­vá­nunk szól­ni. Az nem meg­ol­dás, hogy az em­ber ké­nye­lmesen le­ül a té­vé elé és ha­tal­mas, könny­fa­kasz­tó pro­duk­ci­ó­kat néz, me­lyek kö­zül a leg­több tel­je­sen ér­ték­te­len. Itt élő mu­zsi­ka és mun­ka fo­lyik, és a kö­zön­sé­gért tör­té­nik min­den.