Művelődés

Szőke szépség, édes arc, hajlott orr, igazi eperajk és élénk, okosan beszélő szempár. Modora, tartása, minden mozdulata könnyed és előkelő, mintha csak csipkehullámos, koronás bölcsőből, s nem a máramarosszigeti szíjgyártó egyszerû fészkéből repült volna ki. Egész lényén báj és kecs, csodás varázs ömlött el. Valódi francia vér és teljes színészi temperamentum. (Molnár György, kortárs színész leírása)

Va­la­mi­kor Máramarosszi­ge­ten az úgy­ne­ve­zett Sza­bó Au­rél-ház fa­lán már­vány­táb­lá­ba vé­sett ara­nyos be­tűk hir­det­ték hogy: „En­nek az épü­let­nek a he­lyén ál­lott a ház, mely­ben szü­le­tett ha­zánk nagy művésznője Prielle Kor­né­lia. Ez az em­lék­táb­la 1896. év­ben Ma­gyar­or­szág fenn­ál­lá­sá­nak ez­re­dik év­for­du­ló­ján ál­lít­ta­tott fel.”

A táb­lát el­so­dor­ta a tör­té­ne­lem sze­le, de a vá­ros mai la­kói kö­zül egye­sek még büsz­kén em­le­ge­tik, hogy itt lá­tott nap­vi­lá­got az or­szá­gos hí­rű színésznő. Egye­sek még tud­ják, s nosz­tal­gi­á­val idé­zik, hogy a 19. szá­zad­ban s a 20. szá­zad ele­jén ez a Ti­sza és Iza vi­ze ál­tal kö­rül­ölelt, gyö­nyö­rű fek­vé­sű, ha­tár­szé­li kis­vá­ros me­gye­szék­hely, is­ko­la- és kultúrköz­pont volt. Több mint száz­éves ok­le­ve­lek, köny­vek, szín­lap­ok ta­nús­kod­nak, mi­lyen pezsgő műve­lő­dési élet jel­le­mez­te haj­dan Má­ra­marosszigetet. A vá­ros kul­tú­rá­ra szom­jas, mű­pár­to­ló kö­zön­sé­ge már 1821-től tárt ka­rok­kal fo­gad­ta az éven­te jelentkező, a szép ma­gyar be­szé­det és a re­form­kor ha­la­dó esz­mé­it terjesztő ván­dor­szí­né­sze­ket. Mi több, a vá­ros if­jú­sá­ga lét­re­ho­zott egy műkedvelő szín­ját­szó tár­sa­sá­got, mely­nek cél­ja „já­té­kot ad­ni (...) a sze­líd pol­gá­ri tár­sal­ko­dás” előmozdítására. A ne­mes szán­dék meg­va­ló­sult, élő ha­gyo­mánnyá vált, s csak a sza­bad­ság­harc ki­tö­ré­sé­vel ért vé­get. Nem vé­let­len, hogy in­nen in­dult ki országhódító út­já­ra a 19. szá­za­di ma­gyar szín­ját­szás ra­gyo­gó csil­la­ga.

Prielle Kor­né­lia 1826. jú­ni­us 1-jén, „pi­ros pün­kösd” haj­na­lán szü­le­tett. Édes­ap­ja, Prielle Jó­zsef szíj­gyár­tó mes­ter volt. En­nek ap­ja fran­cia emig­ráns­ként ke­rült Ma­gya­ror­szág­ra. Ta­lán a fran­cia ősöktől örö­köl­te a művésznő szel­le­mes­sé­gét, könnyed, csevegő mo­do­rát, amellyel ko­rán fel­tűnt a szín­pa­don. Any­já­tól, az er­dé­lyi szü­le­té­sű Szé­kely Ele­o­nó­rá­tól ta­nul­ta a szép, tisz­ta er­dé­lyi­es ma­gyar be­szé­det, s a szín­ját­szás irán­ti érdeklődést. Ke­reszt­le­ve­lé­ben An­tó­nia né­ven sze­re­pel, de szü­lei kezdettől fog­va Kor­né­li­á­nak ne­vez­ték. Két lány­test­vé­re volt: Lil­la és Emí­lia, va­la­mint egy öccse: Pé­ter. Mind­hár­man szí­ni pá­lyá­ra lép­tek és szép si­ker­rel ját­szot­tak.

Kor­né­li­át nyolcéve­sen írat­ták be az is­ko­lá­ba. Az ér­tel­mes és szor­gal­mas kis­lány már ott­hon meg­ta­nult ír­ni és ol­vas­ni, így nem cso­da, ha két év alatt el is vé­gez­te az ele­mi osz­tá­lyo­kat. A gon­dos édes­anya azon­ban még há­rom évig ott­hagy­ta az is­ko­lá­ban, ahol a kis Nel­li – mint a ta­ní­tó né­ni se­gít­sé­ge – ki­hall­gat­ta az is­ko­la­tár­sa­it a leckékből.

Vi­rá­go­kat kedvelő, sze­líd, áb­rán­dos ter­mé­sze­tű kis­lány volt. Iga­zi ün­ne­pet je­len­tett szá­má­ra, ha a Szalaván út­ja­in sé­tál­ha­tott, vagy meg­pi­hen­he­tett az Iza part­ján... – em­lé­ke­zik vissza egyik kor­tár­sa – , s meg­ál­la­pít­ja, hogy: „a he­gyek, a ter­mé­szet sze­re­te­te ma is meg­ma­radt művésznőnk­nél, s bi­zo­nyá­ra ott Máramaros szép vi­dé­kén, a zsen­ge gyer­me­ki ke­dély fo­gé­kony­sá­gá­ban lel­jük ké­sőbbi üde, kép­zel­mes vi­lá­gát, me­lyen mű­vé­sze­te alap­szik.”

Any­ja szí­ve­sen vit­te a kis­lányt a műkedvelő előadásokra, ame­lyek újabb len­dü­le­tet vet­tek az 1830-as évek­ben. A vá­ros lel­kes fi­a­tal­sá­ga gyak­ran ren­de­zett szí­ni­e­lőadásokat, ame­lye­ken a vá­ros ér­tel­mi­sé­ge is több­ször fel­lé­pett. A szereplő fi­a­ta­lok kö­zül Lővei Klá­rát, a felnőttek kö­zül Váradi Gá­bort em­lí­te­nénk, mint a vá­ros ké­sőbb hí­res­sé vált sze­mé­lyi­sé­ge­it. Ugyan­ak­kor to­vább­ra is gyak­ran lá­to­gat­tak el Máramarosszigetre olyan je­les szín­tár­su­lat­ok, mint pél­dá­ul a deb­re­ce­ni, va­la­mint a kas­sai tár­su­lat, amely­nek ki­vá­ló tag­jai kö­zé tar­to­zott az or­szá­gos hí­rű Szentpétery Zsig­mond, Me­gye­ri Kár­oly, vagy ép­pen Dé­ry­né Szép­pa­ta­ki Ró­za.

A lá­tot­tak ha­tá­sá­ra a kis Kor­né­lia már tíz­éves ko­rá­ban el­ha­tá­roz­ta, hogy színésznő lesz. Kis­lány­ok­ból egy kis szí­nész­trup­pot szer­ve­zett, s min­dent el­ját­szot­tak, ami­hez hoz­zá tud­tak fér­ni: Mo­ličre Bot­csi­nál­ta dok­to­rá­tól kezd­ve Boly­gó La­ci zsi­vány­his­tó­ri­á­já­ig, amíg ez utób­bit az éber ma­ma le nem til­tot­ta.

Édes­any­ját ko­rán el­vesz­tet­te, s a gyer­mek­lány ma­ga kel­lett hogy fog­lal­koz­zon test­vé­rei ne­ve­lé­sé­vel. Ez azon­ban nem csök­ken­tet­te a szín­ját­szás irán­ti érdeklődését, ami idő múl­tán el­ha­tá­ro­zás­sá, aka­rat­tá szi­lár­dult.

Ti­zen­öt éve­sen, 1841. jú­ni­us 10-én lé­pett szín­re először Szatmáron, Tóth Ist­ván tár­su­la­tá­nál. Egy 11 éves kis­fi­út ala­kí­tott a Két gá­lya­rab cí­mű rém­drá­má­ban. Há­rom hó­nap múl­va Tóth tár­su­la­ta fel­bom­lott, s ek­kor ap­ja az anyai ágon ro­kon Kilényi hí­res tár­su­la­tá­hoz ad­ta.

A kis Nel­li há­rom évig ját­szott a Kilényi bá­csi gyám­sá­ga alatt, s ha­ma­ro­san csil­la­ga lett a tár­su­lat­nak. Csi­nos ének­hang­ja lé­vén, al­kal­maz­ták ki­sebb ope­rai sze­re­pek­re is. Dé­ry­né ok­tat­gat­ta ele­in­te, s a gyer­mek­lány­ka áhí­tat­tal hall­gat­ta és bá­mul­ta a hí­res éne­kesnőt.

Te­het­sé­ge­sen és si­ke­re­sen ját­szott nép­szín­mű­vek­ben, víg­já­ték­ok­ban is. „Az ő víg­já­té­ki szen­de le­ány­kái, paj­kos fiú­alak­jai el­mond­ha­tat­lan be­nyo­mást hagy­tak hát­ra” – em­lé­ke­zett vissza egyik szí­nész­tár­sa.

Eb­ben az időben Kilényi szí­nész­trupp­ja Er­délyt jár­ta be. 1844-ben Nagyenyeden ját­szot­tak. Ép­pen ek­kor jött oda ven­dég­sze­re­pel­ni Szig­li­ge­ti Ede, a hí­res drá­ma­író és szí­nész, aki a kis Nel­li­ben fel­is­mer­te a vér­be­li te­het­sé­get és szerződést aján­lott ne­ki a Nem­ze­ti Szín­ház­nál. A kis­lány hosszas ha­bo­zás után el­fo­gad­ta azt.

A Nem­ze­ti Szín­ház­ban 1844. dec. 17-én lé­pett fel először Szig­li­ge­ti egyik da­rab­já­ban. Ne­ves, be­fu­tott színésznőkkel, mint Lendvayné Hi­va­tal Ani­kó, Komlósi Ida kel­lett ver­se­nyez­nie a még kezdő, s alig 19 éves Kor­né­li­á­nak. Ez jó al­ka­lom volt ugyan az ön­kép­zés­re, de egyelőre na­gyobb sze­re­pek­hez nem igen ju­tott. Azért egy év le­tel­té­vel vi­dék­re ment ven­dég­sze­re­pel­ni, ahol lel­ke­sen ün­ne­pel­ték, s ottmarasztották. Ez a vál­to­zás előnyére vált, mert or­szág­szer­te meg­is­mer­ték, főszerepeket is játsz­ha­tott, s a vi­dé­ki kö­zön­ség ra­jon­gott ér­te. Emel­lett a vi­dé­ki szín­ját­szás még jövedelmezőbb is volt a fővárosi­nál. Ját­szott töb­bek kö­zött Nagybecskereken, Nagy­vá­ra­don, Ko­lozs­vá­rott és Deb­re­cen­ben.

Itt tör­tént az a ne­ve­ze­tes ta­lál­ko­zá­sa Petőfi Sán­dor­ral, aki ép­pen ak­kor ér­ke­zett oda Erdődről, igen fel­dúlt lel­ki­ál­la­pot­ban, mi­vel a leánykérőként jelentkező költőt Szendreyék ki­ko­sa­raz­ták.

Egy­ko­ri szem­ta­núk így me­sé­lik el a tör­tén­te­ket: „1845 ok­tó­be­ré­ben Deb­re­cen­ben Kor­né­lia Szig­li­ge­ti Két pisz­toly cí­mű da­rab­já­ban Len­két, a bá­ró­kis­asszonyt ját­szot­ta. Egy­szer csak él­jen­zést hal­la­nak a szí­né­szek a le­eresz­tett füg­göny mö­gül: Petőfi ér­ke­zett meg Erdődről. Ép­pen az a je­le­net kö­vet­ke­zett, mely­ben a Len­két ját­szó színésznő aty­ja es­té­lyén éne­kel. Prielle Kor­né­lia az est tüntető ün­nep­sé­gé­nek hó­dol­va azon sze­ren­csés gon­do­lat­ra jött, hogy az előírt dal he­lyett Petőfi egyik is­mert da­lát éne­kel­te el:

A vi­rág­nak meg­til­ta­ni nem le­het

Hogy ne nyíl­jék, ha jön a szép ki­ke­let:

Ki­ke­let a lyány, vi­rág a sze­re­lem,

Ki­ke­let­re vi­rí­ta­ni kény­te­len.

(A vi­rág­nak meg­til­ta­ni nem le­het)

Le­ír­ha­tat­lan volt a lel­ke­se­dés, amellyel az al­kal­mi rög­tön­zést a kö­zön­ség ju­tal­maz­ta. A fel­lel­ke­se­dett Petőfi a szín­fa­lak mö­gé ro­hant, a művésznőt egy for­ró kéz­szo­rí­tás­sal és so­kat­mon­dó pil­lan­tás­sal ju­tal­maz­ta. Más­nap meg­lá­to­gat­ta, és fe­le­sé­gül kér­te...”

A kor­tár­sak s az utó­kor sok­fé­le ma­gya­rá­za­tot pró­bált ad­ni en­nek a vá­rat­lan lé­pés­nek. Mi csak a leg­meg­bíz­ha­tób­bat, a Petőfivel jó ba­rát Jó­kai Mór vissza­em­lé­ke­zé­sét idéz­zük: „Al­föl­di út­já­ból vissza­tért Petőfi be­top­pan a szo­bám­ba, s e szó­val kez­di:

– Paj­tás, meg­há­za­so­dom.

– Tu­dom, mon­dám, meg­ír­tad erdődi le­ve­led­ben... Nász­nagy­nak is meg­hív­tál.

– De már nem Jú­li­át ve­szem el. Meg­tud­tam, hogy volt ne­ki egy né­met ka­to­na­tiszt gróf ud­var­ló­ja. Né­met! Ka­to­na! Gróf! Há­rom gyű­lö­let egy alak­ban. El­fe­lej­tet­tem örök­re.

– Hát el­len­ben kit fogsz el­ven­ni?

– Prielle Kor­né­li­át.

És az­tán el­mond­ta az egész idillt, hogy is­mer­ke­dett meg az if­jú művésznővel Deb­re­cen­ben, hogy kér­te meg rög­tön a ke­zét, ha pap lett vol­na, aki vál­lal­ko­zik rá, rög­tön meg­es­kü­dött vol­na ve­le. Most el van­nak egy­más­sal je­gyez­ve, s mi­helyt itt­hon az ügye­it rend­be hoz­ta, si­et vissza a meny­asszo­nyá­hoz, s ve­ze­ti ol­tár elé.

– Nász­na­gyod le­szek, de is­mét­lem, szív ügyé­ben sze­re­lem­ben, ta­ná­csot se ne kérj, se ne adj.

Egész jó­lé­lek­kel mond­hat­tam ezt Petőfinek. Én Jú­li­át nem is­mer­tem, de ott lát­tam őt, aho­vá Petőfi he­lyez­te előttem, egy­szer az Olym­pon, másszor a Phlegetonban. Ha­nem Kor­né­li­á­nál tud­tam va­la­mit. Azt, hogy áb­rán­dok­kal tel­jes, na­iv ke­dé­lyű ked­ves te­rem­tés... csu­pa szív az egész lény, ön­fel­ál­do­zó szív. Szí­né­szek kö­zött él­tem, so­ha­sem mon­dott ró­la sen­ki egy gú­nyo­ló­dó pél­dá­ló­zást sem.

Nem lett vol­na-e jobb, ha Petőfi meg­tar­tot­ta vol­na az új jegy­gyű­rű­jét?

Ak­kor tán még most is él­ne?

Azon­ban Petőfi vissza­ment az Al­föld­re megint, de nem Kor­né­li­á­hoz. Csak bosszú volt az, csak gyű­lö­let, nem egyéb, mint meg­kö­ve­sü­lé­se a sze­re­lem­nek. Ha már gyű­lö­lünk, ak­kor már nem tu­dunk fe­lej­te­ni.

Petőfi mint Jú­lia fér­je tért visz­sza a fővárosba.”

(Jó­kai Mór: Petőfi esz­me­csí­rái. Em­lék­rajz, 1891.)

Ho­gyan vi­szo­nyult eh­hez az epi­zód­hoz ma­ga a művésznő? Mi­kor meg­kér­dez­ték, szí­nész­kol­le­gá­ja, Gyu­lai Fe­renc vé­le­mé­nyét is­mé­tel­te, aki így össze­gez­te a ka­lan­dot: „Hi­ú­ság a Ke­gyed részé­ről, bo­lond­ság a má­si­ké­ról!” Ez­zel a fi­a­tal lány el­is­mer­te, hogy egyet­­ért ve­le, Kor­né­lia cso­dál­ta, de nem sze­ret­te az or­szá­gos hí­rű költőt, aki­nek nagy­sá­ga egy perc­re meg­in­gat­ta szí­ve önál­ló­sá­gát.

Az iga­zi sze­re­lem 1847-ben ér­ke­zett meg, ami­kor meg­is­mer­ke­dett és há­zas­sá­got kö­tött Szer­da­he­lyi Kál­mán­nal, a te­het­sé­ges, fi­a­tal szí­nésszel. „Ez a két mű­vész­egyé­ni­ség egy­más­nak volt te­remt­ve szín­pa­don és az élet­ben egy­aránt” – ál­la­pí­tot­ták meg szí­nész­tár­sai. A ma­gyar szín­pa­di tár­sal­gás­nak Szer­da­he­lyi és Pri­elle Kor­né­lia let­tek első iga­zi mes­te­re­i­vé.

Nem­csak a kol­le­gák vé­le­ked­tek így. Hi­te­les és meggyőző ada­tunk van ar­ról, hogy mi­lyen­nek lát­ta a nézőközönség Prielle Kor­né­lia já­té­kát. A nagy­mű­velt­sé­gű, és szen­ve­dé­lyes szín­ház­lá­to­ga­tó Gyulay La­jos gróf kor­do­ku­men­tum ér­té­kű nap­ló­já­ban 1847. már­ci­us 28-án ezt je­gyez­te fel ró­la: „Az An­gyal és Ör­dög cí­mű új fran­cia szín­mű­ben Prielle Cor­né­lia teg­nap igen jól ját­szott, úgy, hogy job­ban nem is le­he­tett vol­na. Meg kell ad­ni minden­nek a ma­gá­ét. Nem va­gyok ne­ki kü­lön­ben nagy pár­to­ló­ja, de van­nak sze­re­pei, me­lye­ket kielégítőleg ad. Ilyen volt a teg­na­pi. An­gyal és ör­dög egy sze­mély­ben, fur­csa há­zi je­le­ne­tek­ben, ör­dög, mi­kor egye­dül volt fér­jé­vel, kit egy­szer fel is po­foz, és an­gyal, mi­kor tár­sa­ság­ban van.”

Szer­da­he­lyi Kál­mán és Prielle Kor­né­lia bol­dog há­zas­élet­ének az 1848-az sza­bad­ság­harc ki­tö­ré­se ve­tett vé­get, ami­kor a ha­za­fi­as ér­zé­sű if­jú férj je­lent­ke­zett a hon­véd­ség­nél. „Ha há­rom évig hű léssz hoz­zám, s vé­ge a há­bo­rú­nak, megint egy­má­séi le­szünk” – mond­ta, és kar­dot kö­tött, el­ment a harc­tér­re. Sok min­den jött köz­be: vé­res csa­ták, buj­do­sás, hűt­len­ség és csa­ló­dás, s az ide­ig­le­nes vá­lás­ból iga­zi vá­lás lett.

A sza­bad­ság­harc bu­ká­sát kö­ve­tő meg­tor­lás hó­nap­ja­it Prielle Kornéla Nagy­vá­ra­don vé­szel­te át egy ba­rá­ti csa­lád­nál. Itt is­mer­te meg Hidassy Ele­ket, a dél­ceg hon­véd­ka­pi­tányt, aki nem­csak jó­mó­dú föld­bir­to­kos, ha­nem színházkedvelő me­cé­nás is volt. Kor­né­lia en­ge­dett he­ves ost­ro­má­nak, el­vált Szerdahelyitől s fe­le­sé­gül ment Hidassyhoz. A szín­ház­nak is há­tat for­dí­tott egy időre.

A nézőközönség s az utó­kor nagy sze­ren­csé­jé­re ez a há­zas­ság ha­mar vé­get ért. Hidassy pa­zar­lá­sa, amellyel az ál­ta­la lé­te­sí­tett szí­nész­trup­pot el­lát­ta s csődbe jut­tat­ta, de még in­kább csal­fa ter­mé­sze­te, hűt­len­ke­dé­se ar­ra kész­tet­ték a csa­ló­dott Prielle Kor­né­li­át, hogy el­vál­jon férjétől s vissza­tér­jen a szín­pad­ra.

To­vább­ra is a vi­dé­ki tár­su­la­to­kat ré­sze­sí­tet­te előnyben. Vi­dé­ken több tért ta­lált az ér­vé­nye­sü­lés­re, mint a Nem­ze­ti Szín­ház­ban, ahol olyan na­gyon ün­ne­pelt színész­nőkkel kel­lett vol­na fel­ven­nie a ver­senyt, mint Jókainé Laborfalvy Ró­za, Bulyovszkiné, Szil­ágyi Lil­la vagy Mun­ká­csi Fló­ra.

Azon­kí­vül az ön­kény­ura­lom évei alatt a vi­dé­ki szí­né­szet te­kin­té­lye­sebb és sza­ba­dabb volt, mint a pes­ti. A ha­za­fi­as­ság­hoz tar­to­zott be­csül­ni és pár­tol­ni a szí­né­sze­tet, amely a la­pok és köny­vek mel­lett a nem­ze­ti szel­lem fenn­tar­tó­ja volt. Pes­ten vi­szont a cen­zú­ra ár­gus sze­mek­kel fi­gyel­te a Nem­ze­ti Szín­ház előadásait, s ál­lan­dó­an ret­teg­ni kel­lett a be­til­tás­tól.

1857-ben Ko­lozs­vá­rott, Sze­ge­den, Sza­bad­kán ját­szott. In­nen hív­ták meg ven­dég­sze­re­pel­ni a fővárosba.

Pest-Bu­dán töb­bek kö­zött Du­mas Gauthier Mar­git c. da­rab­já­ban (az­az A ka­mé­li­ás hölgy­ben) lé­pett fel. Já­té­ka nem ara­tott osz­tat­lan si­kert. Vaj­da Já­nos – az ak­kor már is­mert költő – túl szi­go­rú bí­rá­la­tát azon­ban több szí­ni­kri­ti­kus is si­e­tett jó­vá­ten­ni. Idéz­zük Szig­li­ge­tit, aki drá­ma­író­ként job­ban meg tud­ta ítél­ni a művésznő ala­kí­tá­sát: „nem volt ka­cér: ha cu­dar kör­nye­ze­te, a gróf­já­nak em­le­ge­té­se nem jut­tat­ja eszünk­be, hogy ő Gauthier Mar­gi­tot játssza, azt hit­tük vol­na: Kor­né­lia Jú­lia, a sze­re­tet s a sze­re­lem töb­bi tün­dé­re­i­nek egyi­ke áll előttünk. Ne­mes, fi­nom volt anél­kül, hogy ke­re­sett­ség­gel az akart vol­na len­ni, s a 3-ik fel­vo­nás­ban, midőn le­mond­va, szerelmesétől el­vá­lik, el­ra­ga­dó és meg­ha­tó volt, mert itt már – az akart len­ni. Itt a mű­vé­szet egész ha­tal­má­val ra­gad­ta meg szí­ve­in­ket: az­zal, me­lyet nem elég ta­nul­má­nyoz­ni, ha­nem érez­ni is kell, me­lyen nem lát­szik sem­mi után­zás, ha­nem amely a ke­dély mélységéből ön­ként lát­szik fel­me­rül­ni.” Hogy mennyi­re Szig­li­ge­ti­nek volt eb­ben iga­za, mi sem bi­zo­nyít­ja job­ban, mint az, hogy pá­lyá­ja so­rán Kor­né­lia 28-szor ját­szot­ta Gauthier Mar­git sze­re­pét. A ven­dég­sze­rep­lés szerződési aján­­lat­tal ért vé­get

A sza­bad­kai évad után 1859-ben Prielle Kor­né­lia a Nem­ze­ti Szín­ház tag­ja lett. Áp­ri­lis 25-én lé­pett fel a Bánk Bán­ban, Me­lin­da sze­re­pé­ben. A fővárosi saj­tó is­mét csak fu­kar­ko­dott a di­csé­ret­tel. A Pes­ti Nap­ló igen vissza­fo­got­tan így elem­zi já­té­kát: „A szen­ve­dést, midőn az könnyen ol­vad fel, szé­pen ad­ja elő, de a kétségbeejtő, az őrületbe haj­tó fáj­da­lom előa­dá­sára nem bír elég erővel. A tisz­telt művésznőt a fi­nom tár­sal­gá­si na­iv sze­re­pek­re tar­juk hí­va­tott­nak.”

Egy év le­tel­té­vel szerződését nem újí­tot­ták meg. Is­mét vi­dék­re, ez­út­tal Pécs­re tá­vo­zott. Szük­sé­ge volt a na­gyobb jö­ve­de­lem­re, hisz ha­di­rok­kant ap­ját is ő tar­tot­ta el 1867-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig. Nagy­lel­kű­sé­ge köz­is­mert volt. Ott­ho­ná­ban me­ne­dé­ket ta­lál­tak idős ro­ko­nok, ne­velt lá­nyok, s egy-egy ve­te­rán színésznő is.

For­du­la­tot ho­zott az 1861. év, ami­kor a ré­gi szín­igaz­ga­tó gr. Rá­day le­kö­szönt, s az új igaz­ga­tó, Nyé­ki igen cso­dál­ko­zott, hogy Prielle Kor­né­lia nincs a szín­ház tag­jai kö­zött. Azon­nal le­vél­lel ke­res­te fel, s meg­hív­ta a Nem­ze­ti Szín­ház­ba. Kor­né­lia előbb ele­get tett pé­csi kö­te­le­zett­sé­gé­nek, csak azu­tán je­lent­ke­zett és lett vég­leg a fővárosi szín­ház tag­ja.

Sze­ren­csés pil­la­nat­ban ér­ke­zett, ami­kor a kor di­vat­ja há­tat for­dí­tott a né­met és an­gol klasszi­kus tör­té­nel­mi drá­mák­nak, s a nem­ze­ti tár­gyú da­ra­bok is le­já­ró fél­ben vol­tak. He­lyük­be a fran­cia drá­ma kul­tu­sza lé­pett: új­sze­rű té­mák, könnyed, já­té­kos mo­dor­ban előadva, mint a ba­rát­ság, sze­re­lem, csa­ló­dás, sze­rel­mi há­rom­szög. Meg­szü­le­tett a „tár­sal­gó szí­né­szet”. Dek­la­má­lás he­lyett cse­ve­gés. En­nek az új stí­lus­nak sen­ki sem volt olyan el­hí­va­tott képvi­selője, mint Prielle Kor­né­lia és Szer­da­he­lyi Kál­mán, aki­vel a most már ne­ves művésznő új­ból há­zas­sá­got kö­tött.

Prielle Kor­né­lia ha­ma­ro­san fő alak­ja lett az új, fran­ci­ás szín­mű­nek: a sza­lon­drá­má­nak. A mo­dern nő jel­lem­kép­ét társnői meg­kö­zelítőleg sem tud­ták hoz­zá ha­son­ló­an ala­kí­ta­ni. Ta­lán fran­cia vé­re is köz­re­ját­szott, hogy olyan élet­hű­en tud­ta vissza­ad­ni az ele­gáns, sze­szé­lyes, semmittevő úri höl­gye­ket, akik töb­bet be­szél­nek, mint érez­nek. Pu­ri­tán er­köl­csű any­já­tól ka­pott ott­ho­ni ne­ve­lé­se vi­szont meg­gá­tol­ta ab­ban, hogy túl­zás­ba es­ve sar­kít­sa a mo­dern asszo­nyok hi­bá­it.

Egy kor­tár­sa igen ta­lá­ló­an így jel­lem­zi: „Így szo­kás meg­di­csér­ni Prielle Kor­né­li­át, hogy va­ló­di fran­cia színésznő ma­gyar ki­adás­ban.”

Mol­nár György a je­les Shakes­peare­-szí­nész, aki Nagy­vá­ra­don lát­ta ját­sza­ni, ezt ír­ja ró­la: „Egész lé­nyén báj és kecs cso­dás va­rá­zsa öm­lött el. Va­ló­di fran­cia vér, és tel­jes szí­né­szi tem­pe­ra­men­tum. Hang­or­gá­nu­ma ze­ne­sze­rű a ská­la egész re­gisz­te­ré­ben, mely a fi­no­man met­szett pi­ciny ajak­ról har­mo­ni­kus zeng­ze­tes­ség­gel ára­do­zott szét a nézőterem leg­tá­vo­lab­bi, leg­rej­tet­tebb zu­ga­i­ba.”

A művésznő új vi­lá­gí­tás­ban meg­je­lent egyé­ni­sé­ge annyi­ra meg­nyer­te a köz­vé­le­ményt, hogy azon­túl nem is akar­tak ben­ne egye­bet lát­ni „sza­lon­dá­má­nál”.

Szer­da­he­lyi Kál­mán­nak 1872-ben be­kö­vet­ke­zett tra­gi­kus ha­lá­la (szív­szél­hű­dés­ben hunyt el 44 éves ko­rá­ban) meg­ren­dí­tet­te a „sza­­lon-pá­ros” jövőjét. Kor­né­lia nem ta­lált mél­tó csevegő part­nert. Egyi­de­jű­leg a fran­cia drá­mák is las­san ki­men­tek a di­vat­ból.

Itt kell meg­em­lí­te­nünk a mű­vész­nő éle­té­nek egy fon­tos és jellemző epi­zód­ját. 1865-ben Er­zsé­bet ki­rály­né Ma­gya­ror­szá­gon időzött, és ked­ve tá­madt, hogy a Bécs­ben is hí­res Prielle Kornéliát ját­sza­ni lás­sa. Ha­tá­ro­zott kí­ván­sá­gá­ra a Nem­ze­ti Szín­ház a Gauthier Mar­gi­tot tűz­te szín­re, amely­ben Kor­né­lia a cím­sze­re­pet ala­kí­tot­ta.

Csak­hogy azok­ban a na­pok­ban, ami­kor az előadásra sor ke­rült vol­na, a művésznőt ret­te­ne­tes fej­görcs gyö­tör­te, ami ná­la rend­sze­rint el­tar­tott 24 órá­ig. Ma­ga Radnótfáy in­ten­dáns ment el ér­te, hogy fel­kér­je a sze­rep­lés­re. A szo­ba­lány be sem akar­ta en­ged­ni szenvedő asszo­nya szo­bá­já­ba, s ami­kor vég­re si­ke­rült be­szél­ni ve­le, Kor­né­lia rosszul­lé­té­re hi­vat­koz­va vissza­uta­sí­tot­ta.

– Le­he­tet­len – mond­ta.

– Te­gye meg, no, gyógy­ul­jon meg. őfelsége a csá­szár­né a Gauthier Mar­git­ban kí­ván­ja lát­ni!

Er­re a megtisztelő hír­re va­la­hogy csak ma­gá­hoz tért „Gauthier Mar­git”, és ra­gyo­gó­an el is ját­szot­ta sze­re­pét. A ki­rá­lyi ven­dég az előadás vé­gé­ig ott­ma­radt pá­ho­lyá­ban, és le nem vet­te lát­csö­vét a szín­pad­ról. A hal­dok­lás je­le­ne­tét pá­ho­lyá­ból ki­ha­jol­va néz­te vé­gig a fel­sé­ges asszony, és ő kezd­te meg a tap­sot. Kor­né­lia éle­te vé­gé­ig büsz­kén em­lé­ke­zett er­re a si­ke­ré­re.

Las­san az idő Prielle Kor­né­lia fe­lett is el­su­hant. Fi­a­tal sze­re­pe­ket to­vább­ra is vál­lalt, és meg tud­ta őrizni a szín­pa­don a fi­a­tal­ság il­lú­zi­ó­ját. „Ez az ő her­vad­ha­tat­lan zse­ni­jé­nek di­a­da­la. A bá­jos, üde hang, tisz­ta ki­ej­tés, a kel­lem, mely előadásain el­öm­lik, a leg­rit­kább cso­da­szám­ba megy a szín­pa­don” – ír­ta egyik mél­ta­tó­ja. Gyak­ran ját­szott anya, sőt nagy­anya sze­re­pe­ket, de azo­kat is bi­zo­nyos üde szín­nel von­ta be, hisz megőrizte hang­ja csen­gé­sét, dél­ceg test­tar­tá­sát. Az ő szá­má­ra ír­ta Csiky Ger­gely A nagy­ma­ma c. szín­da­rab­ját, amellyel bé­csi ven­dég­sze­rep­lé­se al­kal­má­val nagy si­kert ara­tott.

Így ér­te meg 1881-ben szín­pad­ra lép­té­nek 40. év­for­du­ló­ját. Az egész or­szág­ban lel­ke­sen ün­ne­pel­ték a ked­velt művésznő ju­bi­le­u­mát. A Nem­ze­ti Szín­ház új igaz­ga­tó­ja, br. Podmaniczky Fri­gyes 6000 Fo­rin­tos fi­ze­tést aján­lott fel ne­ki, s „ékes le­vél­ben” ad­ta tud­tá­ra, hogy a szerződést élet­fogy­tig­lan óhajt­ja meg­köt­ni.

Ugyan­ak­kor a Nem­ze­ti Szín­ház első örö­kös tag­já­vá vá­lasz­tot­ta.

1891-ben ér­te meg 50 éves ju­bi­le­u­mát, amely al­ka­lom­ból egyik ne­ves szí­nész­tár­sa így mél­tat­ta: „És el­gon­do­lom, mily ke­ve­sen ré­sze­sül­tek e sze­ren­csé­ben, hány fé­nyes név hal­vá­nyult el Prielle Kor­né­lia mel­lett, míg az övé foly­ton fény­ben ra­gyog: nem­csak öröm jár­ja át va­lón­kat, ha­nem ko­moly megilletődés, va­ló­di lélek­emelő han­gu­lat fog­ja el szí­vün­ket, midőn ta­núi le­he­tünk ily nagy és szép pil­la­nat­nak.”

Szí­né­szi el­hi­va­tott­sá­gát, mun­ka­bí­rá­sát ta­nú­sít­ja, hogy csak a Nem­ze­ti Szín­ház­ban 266 sze­re­pet ját­szott 1901 al­ka­lom­mal.

Mi le­he­tett a tit­ka Prielle Kor­né­lia her­va­dást nem ismerő já­té­ká­nak, szel­le­mé­nek? Ta­lán az, hogy a ve­le­szü­le­tett te­het­sé­gét, fi­nom­sá­gát ál­lan­dó ön­mű­ve­lés­sel csi­szol­ta, gaz­da­gí­tot­ta. Foly­ton és igen so­kat érint­ke­zett az iro­da­lom és a társasélet előkelőségeivel. Alig van írónk, aki Prielleről, vagy hoz­zá ne írt vol­na. Köz­tük olya­nok, mint Petőfi, Jó­kai, Szig­li­ge­ti, Gyu­lai Pál, Beö­thy Zsolt, Te­le­ki Sán­dor.

Szá­munk­ra kü­lö­nös jelentő­sé­gű a szin­tén Máramarossziget szü­löt­te Lővei Klá­rá­val, gyer­mek­ko­ri ismerősével, a ma­gyar lány­ne­ve­lés úttörőjével fenn­tar­tott kap­­cso­la­ta, le­ve­le­zé­se. Szín­da­ra­bok­­ról, szerzőkről, színészekről vál­­ta­nak esz­me­cse­rét. Szi­ge­ti ven­dég­sze­rep­lé­se­i­re, évad­nyi­tá­sok­ra Prielle Kor­né­lia nem egy­szer meg­hív­ja a ná­la 5 év­vel idősebb barátnőt. Gyak­ran for­dul­nak meg Máramaros egyik ki­es fürdőhelyén, Gyer­tyán­li­ge­ten, ahol sé­tányt ne­vez­nek el ró­la. Más­kor Lővei Klá­ra ör­ven­dez­te­ti meg egy-egy szülővárosukra vo­nat­ko­zó jó hír­rel, s ilyen­kor fel­idé­zi kö­zös szülőföldjük ne­ve­ze­te­sebb he­lye­it. „Ha az én kis tor­ná­co­mon ál­lok, s a pe­tú­ni­ák­ról a ma­gas­ba te­kin­tek, a Vár­he­gyet, Szombat-lázt, s a Szalavánt lá­tom ma­gam előtt, hon­nan oly üdítő lég ter­jed hoz­zám” – ír­ja.

Ba­rát­sá­guk szi­lárd alap­ja a kö­zös szülőföldhöz va­ló ra­gasz­ko­dás, an­nak szol­gá­la­ta s né­pünk művelődésének fel­eme­lé­se – szent hi­va­tá­suk – az is­ko­la s a szín­ját­szás ál­tal.

Nem­csak az or­szá­gos hí­rű mű­vész­nő ra­gasz­ko­dott szülő­föld­jéhez, ha­nem Máramaros­szi­get la­kos­sá­ga is szá­mon tar­tot­ta élet­út­ját, büsz­kél­ke­dett ve­le.

1887-ben meg­va­ló­sult a ré­gi álom, fel­épült a szín­ház, me­lyet ró­la, Prielle Kor­né­lia nyá­ri szín­ház­nak ne­vez­tek el. Több mint 50 éven át volt Máramarosszigeten a ma­gyar nyel­vű szín­ját­szás meg­szen­telt he­lye. (Mi­u­tán 1938-ban tűz­vész ron­gál­ta meg, le kel­lett bon­ta­ni.)

1896. au­gusz­tus 30-án, a máramarosi mil­le­ná­ris ün­nep­sé­gek al­kal­má­val avat­ták fel a Sza­bó Au­rél ügy­véd há­zá­ra he­lye­zett dí­szes már­vány­táb­lát. A művésznő ma­ga is je­len volt a tisz­te­le­té­re ren­de­zett fo­ga­dá­son, s az azt követő szín­há­zi előadáson, ahol Szi­get nézőközönsége lel­ke­sen ün­ne­pel­te.

l905. má­jus 28-án szi­ge­ti fi­a­ta­lok kül­dött­sé­ge ke­res­te fel a fővárosban a már sú­lyos be­teg művésznőt, s fe­jez­te ki hó­do­la­tát és jó­kí­ván­sá­ga­it.

Nyolc­va­na­dik szü­le­tés­nap­ját már nem ér­te meg, 1906. feb­ru­ár 25-én halt meg Bu­da­pes­ten. Ham­va­it Sza­bad­szál­lá­son he­lyez­ték örök nyu­ga­lom­ra.

Em­lé­két hosszú év­ti­ze­de­ken át őrizte Máramarosszigeten a Szín­ház ut­cá­ban ál­ló Prielle Kor­né­lia nyá­ri szín­ház s a fen­tebb idé­zett már­vány­táb­la.

Szo­mo­rú, hogy ma már mindkettő el­tűnt nyom­ta­la­nul. Máramarossziget sze­gé­nyebb lett múlt­já­nak két ér­té­kes ta­nú­já­val.