Művelődés

Feb­ru­ár 25-én egy bu­ka­res­ti tömb­ház har­ma­dik eme­le­ti la­ká­sá­ban csen­de­sen el­hunyt – nyolc­va­na­dik élet­év­ében And­rás Já­nos, magyarvistai szü­le­té­sű nyu­gal­ma­zott szer­kesztő és mű­for­dí­tó. Évek óta vissza­vo­nul­tan élt, tü­re­lem­mel vi­sel­ve ne­héz be­teg­sé­gét, hosszú ide­je már a szá­má­ra oly fon­tos va­sár­na­pi is­ten­tisz­te­le­tek­re sem ju­tott el a Calvineumba, de amíg ere­je en­ged­te, va­gyis utol­só nap­ja­i­ban is ren­dez­get­te szülő­fa­lu­járól és Kalotaszegről össze­gyűj­tött hely­név-, táj­nyel­vi tör­té­ne­ti adat­tá­rát.

1977 őszétől let­tem mun­ka- és szo­ba­tár­sa, s ta­nul­hat­tam tőle hosszú éve­ken át szak­mai igé­nyes­sé­get és alá­za­tot. Nem sok­kal azelőtt ke­rült (vissza) a Kriterion Könyv­ki­adó­hoz, s vet­te (is­mét) kéz­be ked­velt te­rü­le­tei – a tör­té­ne­lem és a nép­rajz – tárgy­kö­ré­be tar­to­zó kéz­ira­to­kat. El­mond­ha­tom, hogy a Kriterionnak mél­tán hír­ne­vet szer­zett tör­té­nel­mi és nép­raj­zi ki­ad­vány­ok so­kat nyer­tek az ő szerkesztői köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. Gon­do­lom, sok szerzőn­ket meg­bánt­hat­ta nem rit­kán nyer­sen, szó­ki­mon­dó­an kö­zölt ész­re­vé­te­le­i­vel, de ta­lán még töb­ben vol­tak, akik meg­ér­tet­ték, hogy szá­má­ra csak­is a kéz­irat ér­de­ke lé­te­zett, ké­nye­sen vi­gyá­zott az ada­tok hi­te­les­sé­gé­re, a gon­do­lat­me­net ép­sé­gé­re, ke­vés­bé a szer­zők hi­ú­sá­gá­ra.

Azt mond­hat­nám, hogy szü­le­tett szerkesztő volt, csak­hogy a szer­kesztő nem szü­le­tik, hosszú évek ta­pasz­ta­la­tá­val lesz az­zá, hogy az­tán élet­mű­ve a má­sok élet­mű­vé­be rejt­ve épül­jön, ala­kul­jon erős füg­gés­ben a körülmé­nyektől, a lehetőségektől. Ír­ni ugyan­is le­het az író­asz­tal­fi­ók­nak, szer­kesz­te­ni nem.

Ami­lyen szí­ve­sen be­szélt szű­kebb kör­ben, a szerkesztőségben az ép­pen mun­ká­ban levő kéz­irat­ról, vagy egy-egy eseményről, ép­pen annyi­ra ódz­ko­dott a nyil­vá­nos szereplésektől. Több mint öt­ven évig volt bu­ka­res­ti la­kos, s még­is lé­lek­ben min­dig Vistán volt, az ott­ho­ni dol­gok fog­lal­koz­tat­ták. És per­sze egy éle­ten ke­resz­tül gyűj­töt­te, cé­du­láz­ta a Vis­tára, Ka­lo­ta­szeg­re vo­nat­ko­zó ada­to­kat. Egy­ál­ta­lán nem meglepő te­hát, hogy vég­aka­ra­tá­hoz hí­ven Vistán he­lyez­ték örök nyu­ga­lom­ra, szü­lei mel­lé. Egy íz­ben el­mond­ta ked­ves pél­dá­za­tát, mi­sze­rint a ka­lo­ta­sze­gi Méra (Vista szom­széd­fa­lu­ja) ha­tá­ra olyan, hogy azt a leg­job­ban a szom­széd­ból le­het meg­vé­de­ni. Sok Bu­ka­rest­be ke­rült ma­gyar­nak le­he­tett vol­na/le­het­ne ez a mot­tó­ja.

A bu­ka­res­ti lét­nek volt még egy fon­tos ho­za­dé­ka, jól is­mer­te a ro­mán kul­tú­rát, so­kat és ava­tot­tan for­dí­tott a ro­mán pró­za­iro­da­lom­ból. Mind­két nyel­vben kitű­nő­en eligazodott, szép­sé­ge­i­nek tu­da­tá­ban volt. Aki ma ke­zé­be ve­szi Voiculescu- vagy Sadoveanu-tolmácsolásait, az for­dí­tás­iro­dal­munk leg­jobb lap­ja­it for­gat­ja. Az élet kü­lön­le­ges aján­dé­ká­nak tud­ta, hogy for­dí­tói pá­lyá­já­nak al­ko­nyán az ő tol­má­cso­lá­sá­ban kap­hat­ta kéz­hez a ma­gyar ol­va­só Lucian Boia kor­szak­al­ko­tó mun­ká­ját: Tör­té­ne­lem és mí­tosz a ro­mán köz­tu­dat­ban cím­mel.

Az élet má­sik nagy aján­dé­ka szá­má­ra az volt, hogy nyug­díj­ba vo­nu­lá­sa után – a ki­lenc­ve­nes évek­ben – hosszú éve­kig dol­go­zott Bu­da­pes­ten Győrffy György aka­dé­mi­kus mel­lett Az Árpád­ko­ri Magyarország történeti föld­rajza soron levő kötetein. Meg­ta­nul­ta ke­zel­ni a szá­mí­tó­gé­pet és reggeltől es­tig ír­ta gép­be a ré­gi-ré­gi ok­le­ve­lek szö­ve­gét, kor­rek­tú­rá­zott. S tet­te mind­ezt bol­do­gan, alá­zat­tal, hogy lám se­gít­sé­gé­re le­het a tör­té­net­tu­dós­nak.

Meg­nyug­szik im­már egy em­ber, ki szüleitől és min­dig tisz­te­let­tel em­le­ge­tett Ko­lozs­vá­ri Re­for­má­tus Kol­lé­gi­u­má­tól ta­nult er­köl­csi-em­be­ri ér­té­ke­i­nek egyet­len pil­la­na­tig sem for­dí­tott há­tat.

Mi csak re­mél­het­jük, hogy az utá­na jövő szerkesztők kö­zött is lesz majd hoz­zá ha­son­ló, szi­lárd hi­tű, kö­zös­sé­gét a ma­ga el­vei sze­rint szi­lár­dan óvó és építő sze­mé­lyi­ség.