magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Horváth Ágnes, Szakolczai Árpád: Mátyás-napok Kolozsváron, avagy mag hó alatt


Is­te­nem, add, hogy ját­szó­tér – le­gyen.

A tetsz­ha­lott lé­leg­ze­tet ve­gyen.

Sza­bad ég alatt sza­bad időnk lé­gyen.

Ne zár­kóz­zunk be sor­sunk­ba egé­szen.

Add, hogy a vá­ros sír­já­ból fel­kel­ne!

Te­re­in­ken a szí­nész sát­rat ver­ne!

Ne múl­jék el tőlünk az öröm per­ce!

Le­gyen Ko­lozs­vár, ami volt Velence…

Egyed Eme­se

 

Firenzéből in­dul­tunk Ko­lozs­vár­ra feb­ru­ár 17-én. Repülőgépünk Bo­log­ná­ból szállt fel, észak-olasz és dél-szláv föl­dek fö­lött re­pül­tünk. Ahogy a ha­va­sok első lán­cá­hoz ér­tünk, meg­vál­to­zott a táj: vas­tag hó­ta­ka­ró fed­te nem­csak a bér­ce­ket, de a szán­tó­föl­de­ket is. Ez a szá­munk­ra szo­kat­lan lát­vány so­ká­ig kí­sért, a vá­ros is még na­po­kig te­le volt hó­val, jég­gel, a Re­for­má­tus Te­o­ló­gia ud­va­ra kö­ze­pén, a víz­le­fo­lyó kö­rül reg­ge­len­ként vas­tag jég­ré­teg képződött. De ma­ros­vá­sár­he­lyi utunk so­rán még a be­fa­gyott Ma­rost is lát­tuk, meg a ha­las­ta­va­kat – rit­ka lát­vány volt ez szá­munk­ra. Az­tán fo­ko­zot­tan győzött a ta­vasz, vissza­u­tunk nap­já­ra már csak mu­ta­tó­ba le­he­tett ha­vat, je­get ta­lál­ni. Sze­ren­csés időpontban ér­kez­tünk.

Nem először vol­tunk Ko­lozs­vá­ron. Utol­já­ra 1991 nya­rán vol­tunk itt, kö­zös köny­vünk an­gol vál­to­za­tát ép­pen be­fe­jez­ve új ku­ta­tá­si té­mát ke­res­tünk, in­ter­jú­kat ké­szí­tet­tünk. Ez az öt­let a legkülönbözőbb okok mi­att se­ho­va sem ju­tott, egész más té­mák­ba kezd­tünk kü­lön-kü­lön; és az így el­in­dí­tott mun­kák leg­fon­to­sabb­ja­it kü­lön írt köny­vek for­má­já­ban, a sors ál­tal olyan gyak­ran pro­du­kált kü­lö­nös egy­be­esés­ként, mind­ket­ten alig egy-két hét­tel az el­in­du­lá­sunk előtt fe­jez­tük be.

A Má­tyás-na­pok­ra jöt­tünk Ko­lozs­vár­ra, az ál­ta­lunk ala­pí­tott Marsilio Ficino Neoreneszánsz Tár­sa­ság kép­vi­se­le­té­ben, ami­nek cél­ja nem több és nem ke­ve­sebb, mint a re­ne­szánsz szel­le­mi­ség fel­újí­tá­sa. Az Amaryllis Tár­sa­ság hí­vott meg. Utunk ta­po­ga­tó­zó volt, a ta­pasz­ta­lás-él­mény és a pró­bál­ko­zás-pró­ba­té­tel együt­tes ér­tel­mé­ben, és (be­fe­jez­ve a je­len­tés-hal­mazt a la­tin ere­de­tű experience szó kö­rül) sok él­mény­ben is ré­szünk volt, túl­nyo­mó­részt rend­kí­vü­li, még­pe­dig rend­kí­vül kel­le­mes. Ami­re leg­in­kább szá­mí­tot­tunk, és ami­ért tu­laj­don­kép­pen jöt­tünk, azt nem ta­lál­tuk, mert idén a Má­tyás-na­po­kon nem volt re­ne­szánsz tánc. De ta­lál­tunk sok min­dent, amit csak alig-alig re­mél­tünk vagy ami­re egy­ál­ta­lán nem is szá­mí­tot­tunk.

Ide­gen­nek per­sze min­den új, és a tu­ris­ták „fel­fe­de­zé­se­it” csak gú­nyos fin­tor vagy megértő mo­soly szok­ta kí­sér­ni. De mi azért még­sem pusz­tán tu­ris­ták vol­tunk, és az új szem egy­ben ígé­ret­tel is ter­hes, egy egy­be­esé­si pont ígé­re­té­vel, ahol két út vagy uta­zó ta­lál­ko­zá­sá­nál szik­ra pat­tan­hat ki, ami együtt is, kü­lön-kü­lön is to­vább ve­zet­het, mint azt ko­ráb­ban sej­te­ni le­he­tett.

 

„Meg­halt a cselszövő”

Re­ne­szánsz tánc he­lyett lát­tunk ma­gyar ope­rát, a Hu­nya­di Lász­lót. Nem min­den ódz­ko­dás nél­kül men­tünk az előadásra, hi­szen ked­venc operaszerzőnk Puc­ci­ni, az ő ma­gá­val ra­ga­dó olasz élet­vi­dám­sá­gával (Ver­di nem­ze­ti ro­man­ti­ciz­mu­sa is egy kis­sé ré­gi­nek tű­nik). Az előadás na­gyon kel­le­mes csa­ló­dást oko­zott esz­té­ti­ka­i­lag is, de főleg a fel­kel­tett gon­do­la­tok ré­vén.

A cselszövő va­ló­ban meg­halt, leg­alább­is az első cselszövő, de ezért ak­kor sem volt, most sincs nagy ok öröm­re, hi­á­ba lel­ke­sült a kó­rus. A cselszövő (a hát­tér­ben su­nyin ma­ni­pu­lá­ló, ál­lan­dó­an za­vart keltő ud­va­ri int­ri­kus vagy a pri­mi­tív né­pek­nél gyak­ran meg­éne­kelt „trickster” vagy ép­pen a Kerényi Károly ál­tal is elem­zett „csintalan is­ten”, mint a gö­rög Her­mész vagy a skan­di­náv Loki, vagy is­mét a shakes­peare­-i fi­gu­ra, amely a pusz­tán hun­cut Pucktól a po­já­ca Falstaffon ke­resz­tül a di­a­bo­li­kus Jágóig vagy III. Ri­chár­dig hú­zó­dik) va­ló­ban az em­be­ri tör­té­ne­lem ta­lán leg­ne­he­zebb prob­lé­má­ját ve­ti fel. Ha ez az alak meg­je­le­nik, nagy gon­dot okoz sem­le­ge­sí­té­se – az vi­szont biz­tos, hogy ami a da­rab­ban tör­té­nik, az a leg­rosszabb vá­lasz. De Er­kel nem pusz­tán kri­ti­zál – sőt, sze­ren­csé­re, azt egy­ál­ta­lán nem te­szi: szel­le­mét még nem fertőzte meg a „kri­ti­kai gon­dol­ko­zás” – ha­nem szin­te nietz­schei mó­don, azt mu­tat­ja fel, ho­gyan tud egy nem­zet leg­na­gyobb ér­té­ke an­nak sír­ásó­já­vá vál­ni.

Hu­nya­di Lász­ló ma­ga a szín­tisz­ta egye­nes­ség. Nem ké­pes mást mon­da­ni, ami a jó és mást ten­ni, mint amit ki­mon­dott. Ezt az őszinteséget csak cso­dá­lat il­le­ti, az élet min­den hely­ze­té­ben, le­het­ne mon­da­ni, és ez így is van, ki­vé­ve, ha szem­be ke­rü­lünk a cselszövővel, va­gyis az élet – a szép, a jó és az igaz – es­küdt el­len­sé­gé­vel. A cselszövő lé­nye és lé­nye­ge ugyan­is ép­pen az, hogy min­dent fel­for­dít, visszá­já­ra ala­kít – és sen­ki­vel sincs könnyebb dol­ga, mint az egye­nes, be­csü­le­tes em­ber­rel, akit könnye­dén uj­ja kö­ré te­ker és úgy irá­nyít, ahogy ne­ki tet­szik; és még ha­lá­lá­val is csak leg­sö­té­tebb ter­ve­it vált­ja va­ló­ra.

Hu­nya­di Lász­ló azon­ban ezt nem tud­ja; nincs tu­dá­sa sem a cselszövő lényéről, sem a vég­zet já­té­ka­i­ról, sem az al­ka­lom vagy a kö­rül­mény le­het­sé­ges fon­tos­sá­gá­ról. Ez így is jó és szép, és csak így le­het él­ni – de a cselszövő nem az élet­hez tar­to­zik, ha­nem a nem­lét­hez, és el is jut­tat oda min­den­kit, aki nem fi­gyel a ve­le va­ló bá­nás­ban. Az élet iga­zi hőse nem en­ged­he­ti meg, hogy os­to­ba le­gyen; túl kell lép­nie még az „élet fél­tett gyer­me­ke” stá­tu­sán is. Ez még csak a bib­li­ai ta­ní­tás­nak sem mond el­lent, hi­szen nem Krisz­tus ma­ga mond­ta-e ta­nít­vá­nya­it út­nak bo­csát­ván, „mint ju­ho­kat a far­ka­sok kö­zé”, hogy „le­gye­tek oko­sak, mint a kí­gyók, és sze­lí­dek, mint a ga­lam­bok” (Mt 10: 16).

Hu­nya­di Lász­ló azon­ban csak ar­ra volt ké­pes nagy ma­gyar egye­nes­sé­gé­vel, hogy a cselszövőt szem­be­sít­se ha­zug­sá­gá­val. Ez na­gyon szép és egye­nes gon­do­lat, és mű­kö­dik is min­den va­ló­di em­ber­rel szem­ben, aki csak egy ki­csit le­té­rült az igaz út­ról, és akit oda vissza le­het for­dí­ta­ni. De tel­je­sen hi­bás tett, mi több, rosszabb, mint egy bűn a cselszövővel szem­ben. Hi­szen aki­nek szak­má­ja a fel­for­ga­tás, az nem for­dít­ha­tó meg, nem kon­ver­tál­ha­tó – nem ment­hető meg. Hu­nya­di csu­pán el­árul­ja ma­gát e tet­té­vel – és két­sze­re­sen is: hogy tud va­la­mit (a cselszövő ár­má­nya­i­ról); de azt is, hogy nem tud­ja, mit kel­le­ne iga­zán ten­nie.

A következő lé­pés­ben e hi­bá­ját te­té­zi az­zal, hogy a cselszövőt meg­ölik – egy­re megy, hogy ezt nem ő, de szol­gái te­szik. A cselszövőt meg­öl­ni ugyan­is megint csak rosszabb, mint egy bűn. Ezt kü­lön­le­ges éles­lá­tás­sal fej­ti ki a 20. szá­zad egyik leg­na­gyobb re­gé­nyé­ben, A gyűrűk urában, J. R. R. Tolkien. Frodó saj­nál­ko­zik, hogy Bilbó nem öl­te meg Gollamot, de Gandalf hely­re­i­ga­zít­ja: bár Gollamot tény­leg nem le­het jó­vá for­dí­ta­ni és meg­men­te­ni, a kö­nyö­rü­let­nek ez az ak­tu­sa még döntő le­het – és mint tud­juk, lesz is.

A cselszövő lé­te nagy kér­dé­se­ket fe­sze­get: hi­szen a cselszövő ar­ra kész­te­ti az egye­nes em­bert, hogy ál­ar­cot ve­gyen fel, játsszon, ala­kos­kod­jon, va­gyis szí­nész­ked­jen, hi­szen más­képp a cselszövő egy­sze­rű­en át­ve­szi az ural­mat; de azt is el kell ke­rül­ni min­den­áron, hogy ily mó­don a cselszövő szel­le­me le­gyen ural­ko­dó el­tű­né­se után is. E kér­dé­sek már nem tar­toz­nak a da­rab­hoz, hi­szen Hu­nya­di Lász­ló már az első lé­pés­nél el­bot­lik.

Az előadásnak ez­zel vé­ge is, de az iga­zán nagy kér­dés csak ez­után vetődik fel. Hi­szen e tör­té­net­nek a kö­vet­kez­mé­nyei nem csu­pán tra­gi­ku­sak. Lász­ló­nak meg kel­lett hal­nia ah­hoz, hogy Má­tyás ki­rály le­hes­sen – ez nem spe­ku­lá­ció, ha­nem tény.

 

Vé­let­len egy­be­esé­sek cso­dás já­té­ka

Az idősebb és fi­a­ta­labb test­vér sze­re­pe­i­nek ilyen fel­cse­ré­lé­se rit­ka, de ezen eset­ben rend­kí­vü­li fon­tos­sá­gú – elég Ézsau és Jákob, vagy Jó­zsef ószö­vet­sé­gi és Thomas Mann-i tör­té­ne­té­re gon­dol­ni. Ahogy Rákhel cse­le, a tu­nya, semmirekellő Ézsau elsőségtől va­ló meg­fosz­tá­sa ha­tá­sá­ban vi­lág­tör­té­nel­mi jelentőségű lett, úgy Má­tyás előre ke­rü­lé­se is koz­mi­kus ha­tá­sú volt, főleg ígé­re­té­ben. Ha ez nem vált va­ló­ra, en­nek fő oka nem is vi­szony­lag ko­rai ha­lá­lá­ban rej­lett, ha­nem ab­ban, hogy há­zas­sá­ga Ara­gó­ni­ai Beatrixszel ter­mé­ket­len ma­radt. Ez azon­nal egy kü­lö­nös egy­be­esést idéz fel: alig fél­száz év múl­va ter­mé­ket­len lesz egy má­sik ki­rá­lyi há­zas­ság is, egy újabb ara­gó­ni­ai hercegnővel, Ka­ta­lin­nal, Be­at­rix tá­vo­li ro­ko­ná­val. A sér­tett fél, VIII. Hen­rik, más kö­rül­mé­nyek kö­zött, er­re más­fé­le­kép­pen fog re­a­gál­ni, is­mét csak be­lát­ha­tat­lan fon­tos­sá­gú kö­vet­kez­mé­nyek­kel. Mi lett vol­na, ha a Hu­nya­di-nem­zet­ség tölt be a Tu­dor-nem­zet­séghe­z  vagy a Ka­ro­ling-nem­zet­ség­hez ha­son­ló sze­re­pet Eu­ró­pá­ban? A 8. szá­za­di frank vagy a 16. szá­za­di an­gol ki­rály­ság­nál Má­tyás Bu­dá­ja föld­raj­zi­lag és ci­vi­li­zá­ci­ós szint­ben is köz­pon­tibb szin­ten állt; csak­hogy Má­tyás óva­tos vá­lá­si pu­ha­to­ló­zá­sok­nál so­ha nem tett töb­bet.

A Má­tyás hor­doz­ta civilizatorikus lehetőségek azon­ban nem vál­tak va­ló­ra, sem Eu­ró­pa, sem főleg Ma­gyar­or­szág szá­má­ra. Így – ahogy azt Ludányi Hor­váth At­ti­la ma­gyar kon­zul­nak az ope­rát be­ve­zet­ni szánt sza­vai ki­emel­ték – Má­tyás lé­té­nek szim­bo­li­kus jelentőségét leg­in­kább a ha­lá­la mu­tat­ta ki. A nap­ja­ink po­zi­ti­vis­ta és kri­ti­kai fel­fo­gá­sa nyil­ván csak ne­vet azon, hogy Má­tyás ha­lá­la pil­la­na­tá­ban két orosz­lán­ja meg­halt, és az or­szág dé­li ré­sze­in ár­vi­zek tá­mad­tak, jel­ké­pez­ve az „oroszlán–vízöntő” ten­gelyt; csak­úgy, mint az 500 éven­ként a semmiből tá­ma­dó főnixmadárra va­ló uta­lá­son. De ép­pen az egy­be­esé­sek ma­kacs té­nyek, ami­ket ma­gya­ráz­ni le­het kü­lön­fé­le­kép­pen, de lé­tü­ket ta­gad­ni nem. És Má­tyás éle­té­nek kulcs­pont­jai egy egé­szen rend­kí­vü­li egy­be­esés-so­ro­za­tot vi­lá­gí­ta­nak meg.

A vi­lág egyik leg­kü­lö­nö­sebb ha­lá­lo­zás-egy­be­esé­se két­ség­kí­vül Raffaello ha­lá­la volt 1520. áp­ri­lis 6-án, ép­pen 30 év­vel Má­tyás 1490. áp­ri­lis 6-i ha­lá­la után. Ahogy Má­tyás­sal meg­halt a meg­úju­lás re­mé­nye, úgy Raffaello ha­lá­lá­val vé­get ért az egész re­ne­szánsz. Emel­lett Raffaello ép­pen szü­le­tés­nap­ján halt meg, sőt, pon­to­san a nap azo­nos órá­já­ban – hús­vét pén­te­ken es­te hat­kor, va­gyis ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor Krisz­tus a ke­resz­ten ki­le­hel­te a lel­két. (Mind­ez nem tré­fa, a mű­vé­szet­tör­té­né­szek több­sé­ge ezt ma is el­is­me­ri, csak azt vi­tat­ják, hogy mi­vel 1483-ban és 1520-ban hús­vét nem ugyan­azon nap­ra esett, így a ka­len­dá­ri­u­mi nap és a hús­vé­ti nap nem le­he­tett azo­nos.) De az „oroszlán–vízöntő” ten­gely fel­buk­kan a má­sik nagy re­ne­szánsz festő, Le­o­nar­do da Vin­ci éle­té­ben is, hi­szen Le­o­nar­do egész mun­kás­sá­gá­ra, élet-, vi­lág- és ter­mé­szetszem­lé­le­té­re döntő ha­tást gya­ko­rolt a nagy, 1466. január12-i fi­ren­zei ár­víz, ami­kor hir­te­len té­li ol­va­dás mi­att az Arno egy­szer­re csak az éj­sza­ka kö­ze­pén, egyet­len csepp eső nél­kül árad­ni kez­dett. Le­o­nar­do (az „orosz­lán­szí­vű”) ek­kor már fo­gé­konnyá vált a rend­kí­vü­li ter­mé­sze­ti ese­mé­nyek­re, hi­szen 1456. au­gusz­tus 24-én (va­gyis alig egy hó­nap­pal a nán­dor­fe­hér­vá­ri ost­rom jú­li­us 22-i vé­ge után) ép­pen Vin­ci kö­ze­lé­ben tetőzött a szá­zad egyik leg­na­gyobb vi­ha­ra, le­nyű­göz­ve az ak­kor alig négy és fél éves fi­úcs­kát. Ilyen nagy ár­víz egyéb­ként csak pon­to­san 500 év múl­va tá­mad majd Fi­ren­zé­ben, 1966-ban, még­pe­dig ép­pen no­vem­ber 4-én, ami ma­gyar szem­mel néz­ve megint csak egy rend­kí­vü­li ke­rek év­for­du­lót ad ki.

Le­o­nar­do szü­le­té­sé­nek és ha­lá­lá­nak éve még to­váb­bi, sa­já­to­san ma­gyar vo­nat­ko­zá­so­kat hor­doz. Le­het azon vi­tat­koz­ni, hogy va­jon Csontváry Kosztka Ti­va­dar (1853–1919) és Mednyánszki Lász­ló (1852– 1919) vol­tak-e a va­la­ha élt leg­na­gyobb ma­gyar festők – ahogy mi gon­dol­juk. Azon vi­szont nem, hogy mind­ket­ten majd­nem pon­to­san 400 év­vel Le­o­nar­do után szü­let­tek, és hal­tak is meg.

Má­tyás, a Re­ne­szánsz és a 19–20. szá­zad ma­gyar va­ló­sá­gá­nak fur­csa kro­no­lo­gi­kus egy­be­esé­sei ez­zel még ko­ránt­sem ér­nek vé­get. Egy utol­só pél­da­ként a 15., 20. és 13. szá­za­dok 53-tól 58-ig terjedő időszakainak ha­son­ló­sá­ga­i­ra uta­lunk, kü­lö­nös fon­tos­ság­gal az 56-os, 57-es és 58-as évek­re. A 20. szá­zad ese­mény­so­ro­za­ta, Sztá­lin ha­lá­lá­tól Nagy Im­re ki­vég­zé­sé­ig túl is­mert ah­hoz, hogy itt fel­ele­ve­nít­sük. A 15. szá­zad­ban 1453-tól 1458-ig ural­ko­dott III. Callixtus, az első Borgia pá­pa, er­re esett Bi­zánc tö­rök el­fog­la­lá­sa (1453) és a nán­dor­fe­hér­vá­ri csa­ta (1456), Hu­nya­di Já­nos ha­lá­la (1456), Lász­ló ki­vég­zé­se (1457) és Má­tyás meg­ko­ro­ná­zá­sa (1458). A 13. szá­zad­ban vi­szont az eu­ró­pai gon­dol­ko­dás­nak a re­ne­szánsz­hoz vezető meg­úju­lá­sá­nak az alap­ja­it fek­te­tik ek­kor le: 1253-ban ne­ve­zi ki a pá­pa a pá­ri­zsi egye­tem­re te­o­ló­gus pro­fesszor­ként az új kol­du­ló szer­ze­tes­ren­dek két kép­vi­se­lőjét, a do­mon­kos Aquinói Ta­mást és a fe­ren­ces Bonaventurát, aki­ket egy­han­gú­lag mint az egész kö­zép­ko­ri te­o­ló­gia és fi­lo­zó­fia leg­fon­to­sabb alak­ja­it tar­ta­nak szá­mon. A pá­ri­zsi egye­tem azon­ban há­rom évig el­len­állt e „ran­gon alu­li” ki­ne­ve­zé­sek­nek, így az­tán a két pro­fesszor be­ik­ta­tá­sá­ra csak 1256. ok­tó­ber 23-án ke­rült sor. Bonaventura ek­kor ír­ta és 1257-ben hoz­ta nyil­vá­nos­ság­ra leg­fon­to­sabb írá­sát, az Aquinói Ta­más­sal skolaszticizmusa és averroizmusa mi­att már cí­mé­ben is po­le­mi­zá­ló Breviloquiot, va­gyis rö­vid ér­te­ke­zést. Azon­ban már 1257. feb­ru­ár 1-jén meg­vá­laszt­ják fe­ren­ces rendfőnökké, hogy hoz­za rend­be az szélsőségesek ál­tal fe­nye­ge­tett ren­det, amit si­ker­rel meg is tett. Ez­után azon­ban már csak ke­vés ide­je ma­radt te­o­ló­gia te­vé­keny­ség­re – döntő fon­tos­sá­gú azon­ban, Arnolfo, Cimabue és Dan­te, és raj­tuk át az egész re­ne­szánsz szá­má­ra, 1259-es, misz­ti­kus él­mé­nyen ala­pu­ló mű­ve, a Lé­lek út­ja Is­ten­hez.

A fi­lo­zó­fia és a spi­ri­tu­a­li­tás mint élet­mód és nem mint dog­ma, ezt mond­ják az el­múlt szá­zad leg­fon­to­sabb gon­dol­ko­dói Ke­le­ten és Nyu­ga­ton egy­aránt: Pierre Hadot, Michel Foucault és Eric Voegelin avagy Jan Patocka, Ham­vas Bé­la és Constantin Noica.

Ez ta­lán még fo­há­sza­in­kat is va­ló­ra vált­ja.

 

A Marsilio Ficino Tár­sa­ság Neoreneszánsz In­té­ze­te 2003-ban jött lét­re Fi­ren­zé­ben, hogy fel­élessze a re­ne­szánsz szel­le­mi­sé­gét, an­nak szülőhelyén. Je­len­le­gi el­nö­ke, Hor­váth Ág­nes, al­el­nö­ke And­rea Ortuno, tit­ká­ra Daniel Gati, tu­do­má­nyos tit­ká­ra Peter Gati, mű­vé­sze­ti tit­ká­ra Julia Sala. Az ün­ne­pi meg­nyi­tó (2004. február 1.) után a következő té­mák­ban tar­tot­tunk előadást:

1. A re­ne­szánsz és a glo­ba­li­zá­ló­dás,

2. A tisz­ta­ság és az ada­ko­zás há­rom grá­cia mo­tí­vu­má­nak az asszo­ci­á­ci­ó­ja a re­ne­szánsz­ban azok el­len­té­té­vel L. B. Al­ber­ti mun­ká­já­ban a Momusról,

3. A má­gia és a modernitás ra­ci­o­na­li­tá­sa,

4. Platon és Michel Foucault a gon­dozd ön­ma­gad té­má­já­ról,

5. A grá­cia és a ki­rá­lyi meddőség – Cor­vin Má­tyás és VI­II. Hen­rik ter­mé­ket­len há­zas­sá­gai.

2005/6 fo­lya­mán az In­té­zet a következő té­má­kat szer­vez­te: az Adomány/ a Grácia/ a Karizma/ a Bukás/ az Elmerevedés/ a Hiba/ és a Meg­for­du­lás. Min­den al­ka­lom­mal fil­met ve­tí­tünk a té­má­ról, majd a rákövetkező hé­ten meg­tart­juk az előadást.

Marsilio Ficino re­ne­szánsz fi­lo­zó­fus (Figline Valdarno 1433 – Careggi 1499). A pla­to­ni­kus fi­lo­zó­fia elterjesztője Eu­ró­pá­ban a 15. szá­zad­ban. Fi­ren­zé­ben mű­kö­dött, ahol Cosimo de Me­di­ci meg­bízta Pláton összes mű­ve­i­nek for­dí­tá­sá­val. Mun­kái kö­zül a leg­fon­to­sab­bak: Theologia Platonica (1469–74), La Vi­ta (1489) és a Le Epistole 12 könyvben.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008