magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


György Attila: Forma és tükör


Van­nak for­mák, ame­lyek nem múl­nak el az időben. Egy tőről fa­kad­nak és egy tér­ben él­nek az em­be­ri lé­te­zés­sel. Jö­het – és jön is! – a tör­té­ne­lem­ben aranyeső vagy vér­zi­va­tar, ezek a for­mák meg­ta­lál­ják ön­ma­guk he­lyét és ér­tel­mét, és meg­ta­lál­ják az al­ko­tót is, aki­re rábízatik a te­rem­tés mun­ká­ja.

Hát ezért is jó do­log al­ko­tó­mű­vész­nek len­ni – mert ma­gá­nyos mun­ka ugyan a te­rem­tés, de ab­ban a va­ló­ság­ban, ahol a mű­vek szü­let­nek, so­sem ma­rad ma­gá­ra az em­ber. Sán­ta Csa­ba tár­sa­sá­gá­ban, a szob­ra­it övező sze­mé­lyes tér­ben ép­pen úgy je­len van a villanovai mes­ter ke­zé­nek si­mí­tá­sa, mint az arezzói et­ruszk szob­rász de­rű­je, vagy ép­pen­ség­gel a Vol­ga mellől elcsángált bol­gár arany­mű­ves ha­gya­té­ka.

Ettől van az, hogy Sán­ta Csa­ba mun­kái az­tán nem­csak jók ne­künk, de sa­já­to­sak is, még­pe­dig a szó bir­tok­lá­si ér­tel­mé­ben: sa­ját al­ko­tá­sa­ink­nak érez­zük őket. Ha e szob­rok­nak hang­ja len­ne, nyel­ve és fo­ne­ti­ká­ja, nyi­tott, zengő hang­zók­kal, és sa­já­tos, csu­pán a mi fü­lünk­nek édes és ott­ho­nos hang­lej­tés­sel szó­lal­ná­nak meg. Azon a belső nyel­ven, ame­lyen Csont­váry, vagy Szerb An­tal szól hoz­zánk, de ugyan­úgy ért belőle a gyimesi csán­gó és a má­tyás­föl­di ma­gyar is.

És meg­ér­ti, ha meg akar­ja ér­te­ni, a ma­láj em­ber, a navahó és a kir­giz is, meg­ért­he­tik New York­ban és Amsz­ter­dam­ban, Bu­ka­rest­ben és Csík­sze­re­dá­ban is: hi­szen az örö­kön élő for­mák nyel­vé­ben egy­ér­tel­mű, hogy egye­te­mes csak az le­het, ami oly­annyi­ra sa­já­tos, hogy min­den­ki vi­szo­nyul­ni tud hoz­zá.

A ke­hely­szok­nyás, élet­fá­kat vi­rág­zó, túl­élés má­mo­rá­ra szó­lí­tó asszo­nyo­kat épp­úgy is­mer­te a haj­da­ni kré­tai mű­vész, mint Kós Kár­oly, és Alberto Giacometti mint Sán­ta Csa­ba. A le­tisz­tult for­mák vi­lá­ga, a csi­ga­vo­na­lak, há­rom­szö­gek göm­bök és gom­bok célratörő esz­té­ti­ku­ma ha­lá­los pon­tos­ság­gal ta­lál utat a be­fo­ga­dó lé­lek fe­le: volterrai ha­lot­ti ur­ná­kon, hun főzőedényeken, nagyszentmiklósi arany­kin­cse­ken és fényűző sváj­ci bank­há­zak fo­ga­dó­szo­bá­i­ban egy­aránt.

Mert a vi­lág csak ak­kor nagy és bo­nyo­lult, ha úgy akar­juk néz­ni, – ké­nyel­me­sebb és iga­zabb azon­ban úgy néz­ni, ami­lyen­nek Sán­ta Csa­ba al­ko­tá­sai mu­tat­ják: megismerhetőnek és ott­ho­nos­nak, ahol min­den min­den­nel össze­függ. Ahol a teremtő mun­ka a ma­ga vég­te­len vál­to­za­tos­sá­gá­ban is min­dig ugyan­ar­ról szól, és ahol az ar­ra ér­de­mes for­mák, a min­den­kit megérintő ido­mok va­la­mi lehengerlő ter­mé­sze­tes­ség­gel ta­lál­ják meg új­ra az utat az em­be­ri lé­lek fe­le.

Ha egy­szer va­la­mi vi­dám em­ber föld­be ás­ná Sán­ta Csa­ba ezen mun­ká­it, ké­sei ko­rok ar­che­o­ló­gu­sai majd min­den bi­zonnyal va­la­hol a minószi kul­tú­ra és a Mars­ra-szál­lás kö­zöt­ti, tel­je­sen bi­zony­ta­lan idő ter­mé­ke­i­ként ha­tá­roz­nák meg. De egé­szen bi­zo­nyos, hogy nagy gond­dal sze­ret­nék őket, és he­lyet kap­ná­nak ezen időszak mun­kái kö­zött va­la­me­lyik tal­mi, csil­lo­gó-vil­lo­gó mú­ze­um­ban. For­ma­vi­lá­guk, for­ma­nyelv­ük át­üt, át­sej­lik az időn, akár, Kányádit idéz­ve, té­pé­sen a vér, vagy ká­rom­ko­dás alól a hit.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008