Művelődés

Ko­lozs­vár múlt szá­zad­for­du­lós pezs­gé­sét, a vá­ros és la­kói hét­köz­na­pi han­gu­la­tát, ün­ne­pi ar­cát örö­kí­tet­te meg az egyik legkiemelkedőbb er­dé­lyi fo­tó­mű­vész, óno­di Ve­ress Fe­renc (ak­ko­ri ki­fe­je­zés­sel él­ve: „le­vé­te­tett Veressnél, Ko­lozs­várt”).

1858. má­jus 25-én fe­le­sé­gül vet­te a ne­ve­ze­tes ko­lozs­vá­ri könyv­árus és nyom­da­tu­laj­do­nos, a Ke­let cí­mű lap ki­adó­ja, Stein Já­nos le­á­nyát, Jo­ze­fát. Há­zas­sá­guk­ból négy gyer­mek szü­le­tett, akikből idővel szű­kebb-tá­gabb kör­ben el­is­mert al­ko­tók vál­tak. Ez nem cso­dál­ni­va­ló, akik olyan kör­nye­zet­ben nevelődött, mint a Veress-leszármazottak, azok­ban ki kel­lett fejlődnie a mű­vé­szi én­nek is.

Az egy­ko­ri Fürdő ut­cai ele­gáns, eme­le­tes mű­te­rem­nek a Sé­ta­tér ut­ca 15. szám alatt volt a be­já­ra­ta. A ház kö­rü­li több­hol­das Veress-kert ma­ga volt a ki­űze­tés Pa­ra­di­cso­má­nak 19. szá­zad vé­gi má­sa, egy­hol­das ró­zsa­li­ge­te ker­ti la­ká­nak – a ré­gi mű­te­rem­nek – több évig volt la­kó­ja a tu­dós Brassai Sá­mu­el. A kert szom­szé­dos volt a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház Plé­bá­nia-kert­jé­vel és a Bánffy-kerttel, ahol egy kis ba­rokk kas­tély állt, me­lyet ta­vacs­ka és éger­fa­sor tett még me­se­sze­rűb­bé. (He­lyé­re épí­tet­ték a De Gerandóként em­le­ge­tett Felsőbb Le­ány­is­ko­lát). A má­sik ol­da­lon pe­dig a li­buc­gá­ti ma­lom ár­ká­ig hú­zó­dó Wes­se­lé­nyi-kert kö­vet­ke­zett. Me­sé­be illő le­he­tett a tar­ka virágszőnyeg dí­szí­tet­te kert­ré­szek kö­ze­pén ál­ló szob­rok, kőképek lát­vá­nya. A szob­rok ve­zé­re Mi­ner­va volt, aki nem tu­dott pa­ran­csol­ni a kert­ben fu­ru­lyá­zó Pánnak. A ro­man­ti­kus tor­nyocs­kák­kal dí­szí­tett mű­te­rem­épü­le­tet kővázák, re­li­e­fek vet­ték kö­rül, előtte ví­zi­li­li­om ural­ta tó fod­ro­zó­dott. A kert öb­lös zu­gá­ban állt az egye­te­mis­ták­nak ki­adott sváj­ci lak.

A két Veress-fiú képzőművészeti al­ko­tó­mun­ká­val pró­bál­ko­zott, nem is rossz ered­mé­nyek­kel.

Ve­ress Zol­tán Ko­lozs­várt szü­le­tett 1868. ja­nu­ár 29-én. Képzőművészeti ta­nul­má­nya­it Mün­chen­ben és Bu­da­pes­ten vé­gez­te. A né­met festőiskolában Knirr, az aka­dé­mi­án Gabriel Hackl, Liezenmayer Sán­dor és Höcker ta­nít­vá­nya volt. A festő mes­ter­is­ko­lán Lotz Kár­oly és Szé­kely Ber­ta­lan nö­ven­dé­ke­ként fej­lesz­tet­te tu­dá­sát és 1899-ben el­nyer­te a gróf Kár­olyi-dí­jat. Egyik ala­pí­tó tag­ja volt – má­sok­kal és szülővárosával együtt – a Nem­ze­ti Sza­lon­nak. A székesfővárosba va­ló fel­köl­tö­zé­se után nem­csak festőként, ha­nem res­ta­u­rá­tor­ként is te­vé­keny­ke­dett, köz­re­mű­kö­dött töb­bek kö­zött a pé­csi és a győri szé­kes­egy­ház, va­la­mint a bu­da­pes­ti Má­tyás-temp­lom fres­kó­i­nak meg­újí­tá­sá­ban. Köny­vet is írt, A kép­né­zés és kép­al­ko­tás mű­vé­sze­te (Bu­da­pest, 1922) cím­mel. (A kö­tet jelentőségét mu­tat­ja, hogy Reményik Sán­dor is­mer­tet­te a Pász­tor­tűz 1923. év­fo­lya­má­ban.)

Ve­ress Elem­ér 1876. ja­nu­ár 4-én szü­le­tett ugyan­csak Ko­lozs­várt. Or­vo­si ta­nul­má­nya­it 1899-ben fe­jez­te be a ko­lozs­vá­ri Fe­renc Jó­zsef Tu­do­mány­egye­te­men. A következő esztendőben az Udránszky Lász­ló ve­zet­te Élet­ta­ni In­té­zet ta­nár­se­gé­de, majd tan­szé­ki ok­ta­tó. A fi­a­tal or­vos-ta­nár­nak hi­va­tá­sán kí­vül volt leg­alább még egy nagy sze­rel­me: a fes­té­szet. Míg az idősebb fiú­gyer­mek, Zol­tán el­is­mert festőművész lett, Ve­ress Ele­mért csak au­to­di­dak­ta festőként tart­ják szá­mon. Ez nem le­het képzőművészeti mun­kás­sá­ga szín­vo­na­lá­nak ala­cso­nyabb fo­kú minősítésének te­kin­te­ni, mert egy or­vos­dok­tor nem le­het élet­hi­va­tá­sú festőművész is egy­szer­re. Min­den­eset­re a mű­vé­sze­ti le­xi­ko­nok egyet­len sort sem szen­tel­nek festői mun­kás­sá­gá­nak.

Ve­ress Elem­ér mun­ká­it az Egye­te­mi Kör ál­tal 1901-ben, Ko­lozs­várt meg­ren­de­zett Amatőrök ki­ál­lí­tá­sán lát­hat­ta a nagy­kö­zön­ség. A tár­lat­ról meg­je­lent tu­dó­sí­tás ki­emel­te Gruzda Já­nos „át­ha­tó po­é­zi­sú” erdőrész­leteit és jelentőségteljesen azt is meg­ír­ta, hogy „Ve­ress Elem­ér dr. egy ha­lom szebb­nél-szebb aqvarellet füg­gesz­tett ki”. A ki­ál­lí­tá­son szép si­kert ért el, te­het­sé­gét – kü­lö­nös te­kin­tet­tel az Ivó pa­raszt­fiú cí­mű ak­va­rell­jé­re – II. díj­jal ju­tal­maz­ták.

Az elkövetkező két esztendőben – 1902–1903-ban – képzőművészeti ki­ál­lí­tá­so­kat szer­ve­zett a bá­ró Wes­se­lé­nyi Mik­lós el­nö­köl­te Erdélyrészi Szép­mű­vé­sze­ti Tár­sa­ság, me­lye­ken Ve­ress Elem­ér táj­ké­pe­i­vel vett részt. Az 1902-es tár­la­tot a ma­ga ko­rá­ban ne­ves írónő, Fanghné Gyúj­tó Iza­bel­la – Pákey La­jos ne­ves ko­lozs­vá­ri épí­tész anyó­sa – is­mer­tet­te. Az er­dé­lyi festők al­ko­tá­sai kö­zött sze­re­pel­tek „dr. Ve­ress Elem­ér fi­a­tal kezdő mél­tán han­gu­la­tos táj­ké­pei”. Báty­ját, Zol­tánt a „leg­te­het­sé­ge­seb­bek” köz­zé so­rol­ták, de egy­ben bú­csúz­tak is tőle, mint olyan er­dé­lyi festőtől, aki „nem­so­ká­ra Bu­da­pest­re köl­tö­zik, és így a fővárosi mű­vé­szek so­rá­ba lép”. A Ma­gyar Pol­gár 1903-ból kel­te­zett cik­ke me­le­gen di­csér­te a ki­ál­lí­tó er­dé­lyi mű­vé­sze­ket, bár Gruzda Já­nost igen­csak meg­rót­ta, mert „fel­fo­gás­ban, rajz­ban, szí­ne­zet­ben a sze­cesszió ve­szé­lyes lej­tőjére té­ve­dett”. Ve­ress Elem­ér mun­ká­i­ban nem lá­tott ilyen „bű­nös té­vely­gést”. „Kis, de szé­pen meg­fes­tett ké­pei, me­lyek fe­let­te ol­csó áruk mi­att al­kal­ma­sak meg­vé­tel­re” – aján­lot­ta lel­ke­sen a ki­ál­lí­tott képző­mű­vészeti por­té­kát.

1906-tól a ko­lozs­vá­ri Fe­renc Jó­zsef Tu­do­mány­egye­tem ma­gán­ta­ná­ra, 1911-től az élet­tan – ak­ko­ri meg­je­lö­lés­sel – „nyil­vá­nos rend­kí­vü­li”, majd 1913-tól „ren­des” ta­ná­ra. Alapvető, so­ká­ig hasz­ná­lat­ban lévő szak­köny­vet írt: Az élet­tan tan­köny­ve (Bu­da­pest, 1913). 1919-ben a bu­da­pes­ti egye­tem élet­ta­ni tan­szé­ké­re ka­pott meg­hí­vást, ezt azon­ban a vö­rös­be haj­lott for­ra­da­lom 133 nap­ja alatt – po­li­ti­kai okok­ból – ér­vény­te­le­ní­tet­ték. Két évig ál­lás nél­kül volt, eb­ben az időben mint ak­va­rel­lis­ta festő ke­res­te nem ép­pen könnyű ke­nye­rét. 1921-ben, az ak­kor ala­pí­tott sze­ge­di m. kir. Fe­renc Jó­zsef Tu­do­mány­egye­te­men lett az élet­tan „nyil­vá­nos ren­des” ta­ná­ra és az Élet­ta­ni In­té­zet igaz­ga­tó­ja. Szak­te­rü­le­tén fon­tos ered­mé­nye­ket ért el, me­lyek nyom­ta­tás­ban is meg­je­len­tek. En­nek egyik jó pél­dá­ja Az izom­nak me­leg­gel előidézhető merevségéről, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a merevedő izom élet­ta­ni te­vé­keny­sé­gé­re (Bu­da­pest, 1922) cí­mű ér­te­ke­zé­se, me­lyet a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Ma­te­ma­ti­kai és Ter­mé­szet­tu­do­má­nyi Bi­zott­sá­ga pá­lya­díj­jal tün­te­tett ki. 1931–1932-ben a sze­ge­di egye­tem rek­to­rá­vá ne­vez­ték ki.

A má­so­dik bé­csi dön­tés után a ha­zai kör­nye­zet­ben meg­újult festőtevékenysége. Az 1940-es évek ele­jén ka­lo­ta­sze­gi ak­va­rell-so­ro­za­tot ké­szí­tett, mely­nek is­mert da­rab­jai: A sztánai temető (1942), A kalotanádasi ro­mán fa­temp­lom (1943).

1946-ban nyug­ál­lo­mány­ba vo­nult. Ese­mény­te­len, egy­han­gú esztendők után 1959. már­ci­us 31-én hunyt el Sze­ge­den.