magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Horváth Iringó: Báró Wesselényi Kata úrasztali adományairól


Er­dé­lyi nagy­asszony­ok ado­má­nya­i­ról szól­va, elsőként Lorántffy Zsu­zsan­na vagy Ár­va Beth­len Ka­ta ne­vé­hez fűződő terítők, öt­vös­tár­gyak jut­nak eszünk­be. Az egy­ház­pár­to­lás ál­ta­lá­no­san jel­le­mez­te a ko­ra­be­li tár­sa­dal­mat, a tehetősebb ré­te­gek min­dig fel­vál­lal­ták a fe­le­ke­ze­tek tá­mo­ga­tá­sát, amely nem csak pénz­be­li ada­ko­zást je­len­tett, ha­nem fenn­tar­tást és szer­tar­tá­si tár­gyak ado­má­nyo­zá­sát is. En­nek a hoz­zá­ál­lás­nak bi­zo­nyí­té­kai a nap­ja­in­kig fenn­ma­radt da­ra­bok is.

Tu­da­tos ku­ta­tás kö­vet­kez­té­ben több – az aláb­bi­ak­ban be­mu­ta­tás­ra kerülő – ha­son­ló minőségű és mennyi­sé­gű anyag ke­rül­ne elő, va­la­mint olyan asszo­nyo­kat is­mer­het­nénk meg, akik nagy­ban be­fo­lyá­sol­ták egy-egy kö­zös­ség ala­ku­lá­sát. Ilyen sze­mé­lyi­ség volt bá­ró Wes­se­lé­nyi Ka­ta is, akiről na­gyon ke­vés is­me­ret­tel ren­del­ke­zünk, és ed­dig ke­ve­sen em­lí­tet­ték egy­ház­pár­to­lá­sát vagy az egy­há­zak­nak tett ado­má­nya­it.

A ren­del­ke­zés­re ál­ló ada­tok­ból meg­tud­hat­juk, hogy bá­ró Wes­se­lé­nyi Ka­ta (1735–1788), Wes­se­lé­nyi Fe­renc és Rhédei Zsu­zsan­na lá­nya. 1751-ben férj­hez ment Rhédei Zsig­mond­hoz (1722–1758). Fi­a­ta­lon, 23 esztendős ko­rá­ban ma­radt öz­ve­gyen, majd pár év múl­va el­vesz­tet­te egyet­len gyer­me­két, a 15 esztendős Fe­ren­cet, aki­nek egész ala­kos port­ré­ját je­len­leg a ko­lozs­vá­ri Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um­ban lát­hat­juk. Kor­tár­sai szép­sé­gét, rend­kí­vü­li böl­cses­sé­gét em­le­ge­tik. Fér­je ha­lá­la után ma­ga ve­zet­te a csa­lá­di bir­to­ko­kat. Jó szervezőkészségére, gaz­da­sá­gi rátermettségéről val­la­nak az ál­ta­la meg­ren­delt ma­ros­vá­sár­he­lyi és ma­lom­fal­vi épít­ke­zé­sek is. Ke­ve­sen tud­ják, hogy Ma­ros­vá­sár­he­lyen, a Te­le­ki Té­ka­ként is­mert épü­let is az ő ne­vé­hez kötődik – örök­ség ré­vén jut Te­le­ki Sá­mu­el tu­laj­do­ná­ba. Ugyan­is bá­ró Wes­se­lé­nyi Ka­ta a 1770-es évek­ben Sáromberkén la­kó gróf Te­le­ki Sá­mu­el fe­le­sé­gé­nek, Beth­len Zsu­zsan­ná­nak volt a nagy­nén­je. A Té­ka épü­le­té­nek ré­geb­bi szár­nyát ala­kít­tat­ta át; az épít­ke­zés ta­nú­je­gye­ként he­lyez­tet­te el cí­me­rét és mo­nog­ram­ját az egyik aj­tó­ke­re­ten. (Ma­lom­fal­ván már egy jó­val na­gyobb kőtábla ál­lít em­lé­ket az át­ala­kí­tó mun­ká­la­tok­nak.)

Mű­velt­sé­gé­re utal­nak a ma­ros­vá­sár­he­lyi Te­le­ki Té­ká­ban fenn­ma­radt köny­vei és kéz­ira­tai, ame­lye­ket szin­tén uno­ka­hú­ga, iktári Beth­len Zsu­zsan­na örö­költ.

Gaz­dag egy­ház­pár­to­ló te­vé­keny­sé­gé­nek ad­ja ta­nú­jel­ét töb­bek kö­zött Erdőszentgyörgyön a szen­tély bol­to­za­ta, ame­lyen ma is lát­ha­tó a Wes­se­lé­nyi-cí­mer köz­pon­ti fi­gu­rá­ja, a ko­ro­nás szi­rén, ke­zé­ben li­li­om­mal. Az erdőszentgyörgyi re­for­má­tus temp­lom­ban fa­ra­gott kőszószéket is lát­ha­tunk, ame­lyen a cí­mer mel­lett fel­irat is meg­em­lé­ke­zik az ado­má­nyo­zó­ról. Minőségét te­kint­ve mes­te­ri ki­vi­te­le­zé­sű a szó­szék – Sipos Dá­vid mun­ká­ja. (A vá­lasz­tás azért is es­he­tett er­re a mes­ter­re, mert bá­ró Wes­se­lé­nyi Fe­renc Sipos Dá­vid­dal fa­rag­tat­ta a bánffyhunyadi és hadadi temp­lo­mok szó­szé­ke­it.)

Ma­rad­tak ránk kle­nó­di­u­mok is, Erdőszentgyörgyön egy fe­de­les sár­ga­réz fedeles kanna, ame­lyet 1771-ben aján­dé­ko­zott a gyü­le­ke­zet­nek Wes­se­lé­nyi Ka­ta. Az egy­sze­rű fel­épí­té­sű ke­hely fe­de­lén egy fekvő szar­vast ta­lá­lunk. A ke­hely fel­ira­ta az ado­má­nyo­zó ne­vét és az ado­má­nyo­zás évét is em­lí­ti. Itt is ta­lál­ko­zunk a szi­rén alak­já­val, ame­lyet egy pajzs­for­má­jú elem­re kar­col­tak és a ku­pa­fül al­só ré­szén he­lyez­tek el.

A kor­nak megfelelően nagy ér­té­ket kép­vi­sel­tek a különböző hím­zé­sek, re­ce­mun­kák, csip­kék. Nem­csak ki­ala­kí­tá­suk és a fel­hasz­nált anya­gok minősége mi­att kiemelkedők ezek az em­lé­kek, ha­nem azért is, mert gya­ko­ri eset volt, hogy a hi­va­tá­sos hímzőtől ren­delt da­ra­bok mel­lett, ott­ho­nok­ban ké­szült kendők, terítők is ke­rül­tek az egy­ház tu­laj­do­ná­ba.

A tex­tí­li­ák meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szot­tak a temp­lo­mok­ban már a kez­de­ti időktől. Ezt bi­zo­nyít­ja az is, hogy mi­lyen gaz­dag tex­til­anyag ma­radt ránk bi­zo­nyos ko­rai kor­szak­ok­ból. A gaz­dag­ság szó vál­to­za­tos funk­ci­ó­juk­ra te­kint­ve is ér­vé­nyes. Ezt ma is nyo­mon kö­vet­het­jük pél­dá­ul a ka­to­li­kus egy­há­zi li­tur­gia ese­té­ben, ahol sok­kal több­faj­ta tex­tí­li­át hasz­nál­nak még ma is.

A re­for­má­ció kö­vet­kez­té­ben vi­szont meg­vál­to­zott a temp­lo­mok be­ren­de­zé­se. El­ma­rad­tak a dí­szes ol­tá­rok, stal­lu­mok, éneklőpolcok, az új li­tur­gi­á­nak megfelelően egyet­len köz­pon­ti elem ma­radt, az Úr asz­ta­la. Er­re ke­rül­nek a dí­szes kle­nó­di­u­mok – kely­hek, kan­nák, tá­nyé­rok – és ter­mé­sze­te­sen köz­tük a terítők és kendők, ame­lye­ket igye­kez­tek mi­nél gaz­da­gab­ban dí­szí­te­ni.

A leg­ko­ráb­bi úr­asz­ta­li terítők a 16. szá­zad­ból ma­rad­tak ránk, és ma is ta­núi le­he­tünk a mű­faj to­vább­élé­sé­nek. A 16–18. szá­zad­ban ké­szült da­ra­bok ese­té­ben egy­aránt ta­lá­lunk nyu­ga­ti és ke­le­ti stí­lus­je­gye­ket, mo­tí­vu­mo­kat. Ezek­nek az ele­mek­nek a sa­já­tos öt­vö­zé­sé­ben rej­lik az a for­ma­nyelv, amit Lász­ló Emőke nyo­mán ma ma­gyar stí­lus­ként em­le­ge­tünk. Ezek­nek a terítőknek egy ré­sze az ún. úri hím­zé­sek cso­port­já­ba tar­toz­nak. Ez az el­ne­ve­zés nem­csak az egy­há­zi da­ra­bok­ra vo­nat­ko­zik, ha­nem ki­ter­jed az eb­ben az időszakban ké­szült vi­lá­gi mun­kák­ra is. A vi­se­let és a ház­tar­tás vá­szonne­mű­i­nek dí­szí­té­sén is ugyan­az a re­ne­szánsz or­na­men­ti­ka je­lent­ke­zik. Az úr­asz­ta­li terítők kü­lön­le­ges cso­port­ját al­kot­ják a ma­gyar hím­zé­sek­nek, en­nek el­le­né­re a mű­vé­szet­tör­té­né­szek fi­gyel­me csak az 1930–1940-es évek óta for­dult az úrihímzések fe­lé.

Re­for­má­tus vo­nat­ko­zás­ban leg­gyak­rab­ban az úr­va­cso­rai kendőkön, az úr­asz­ta­li terítőkön, szó­szék- és éneklőpult-takarókon for­dul­nak elő hím­zett dí­szí­té­sek.

Az egy­há­zi tex­tí­li­ák­kal mű­vé­szet­tör­té­ne­ti szem­pont­ból a leg­töb­bet Palotay Gert­rúd fog­lal­ko­zott. A ma­gyar re­for­má­tus temp­lo­mok úr­asz­ta­li terítői cí­mű ta­nul­má­nyá­ban is­mer­te­tett is né­há­nyat a bá­ró Wes­se­lé­nyi Ka­ta ne­vé­hez fűződő terítők kö­zül: „Wes­se­lé­nyi Ka­ta szá­mos, ma még jó­részt fel sem tárt hím­zé­se, ame­lyek kü­lö­nö­sen er­dé­lyi temp­lo­mok­ban ma­rad­tak fenn, sok eset­ben ha­son­ló ér­té­kű. Föl­tá­rá­suk­ra jó út­mu­ta­tó, hogy ott lát­juk – sok­szor a vi­rág­ba il­leszt­ve, mint az itt be­mu­ta­tott ma­ros­vá­sár­he­lyi terítőn is a Wes­se­lé­nyik cí­mer­ké­pét, a hab­le­ányt.”

A szak­iro­da­lom ta­nul­má­nyo­zá­sa so­rán, majd a le­vél­tá­ri ku­ta­tá­sok­nak köszönhetően si­ke­rült tu­do­mást sze­rez­ni a Ma­ros­vá­sár­he­lyen, Kibéden, Erdő­szent­­györgyön, Hagymásbodonban és Uzdiszentpéteren fenn­ma­radt tex­tí­li­ák­ról.

A le­vél­tá­ri ku­ta­tá­sok elsősorban a gyülekezetekből be­gyűj­tött irat­anyag­ra, a vi­zi­tá­ci­ós jegy­ző­könyvekre és az évi je­len­té­sek­re kor­lá­to­zód­tak. Saj­nos nem mond­ha­tó, hogy ezek rész­le­tes in­for­má­ci­ó­kat tar­tal­maz­nak, in­kább csak rá­mu­tat­nak az ér­té­ke­sebb­nek vélt terítők meg­lé­té­re. Rész­le­te­sebb be­jegy­zés nem ta­lál­ha­tó ezek­ben az ira­tok­ban az ado­má­nyo­zók­ra vagy az ado­má­nyo­zott tár­gyak­ra vo­nat­ko­zó­an.

A hely­szí­ne­ket fel­ke­res­ve egy-egy adat­alap és fény­ké­pes do­ku­men­tá­ció össze­ál­lí­tá­sa volt a cél. Ám ez nem min­den ne­héz­ség nél­kül va­ló­sult meg. Szem­be­sül­ni kel­lett az­zal, hogy több­szö­ri pró­bál­ko­zás után sem tud­nak a gyü­le­ke­zet lel­ki­pász­to­rai biz­to­sat mon­da­ni a tex­tí­li­ák meg­lé­té­re vo­nat­ko­zó­an. A vál­to­za­tos kö­rül­mé­nyek kö­zött tá­rolt kle­nó­di­u­mo­kat na­gyon rit­kán ellenőrzik, gya­ko­ri eset, hogy meg sem né­zik éve­kig, ami sú­lyos ká­ro­so­dá­sok­hoz ve­zet­het. To­váb­bi ne­héz­sé­gek akad­tak a lel­tá­ri anya­gok se­gít­sé­gé­vel történő azo­no­sí­tá­sok ese­té­ben. Sáromberke ki­vé­te­les­nek szá­mít, itt ugyan­is rész­le­tes le­írást tar­tal­maz egy 1959-ben össze­ál­lí­tott lel­tár. Ám az egy­ház­köz­sé­gek több­sé­gé­ben nem ilyen sze­ren­csés a hely­zet, sok he­lyen még a lel­tá­ri szá­mot jelző cím­ke is hi­ány­zik.

Bá­ró Wes­se­lé­nyi Ka­ta ne­vét vagy mo­nog­ram­ját ed­dig össze­sen 29 terítő ese­té­ben ta­lál­tuk meg. Ezek a tex­tí­li­ák különböző te­le­pü­lé­se­ken ta­lál­ha­tók, és az ed­dig ta­nul­má­nyo­zott for­rá­sok ar­ra mu­tat­nak, hogy az egyes da­ra­bok ere­de­ti­leg is ezek­re a hely­szí­nek­re ké­szül­tek. E te­le­pü­lé­sek köz­igaz­ga­tá­si­lag a mai Ma­ros me­gye te­rü­le­tén ta­lál­ha­tó­ak, de az egy­há­zi szerveződés szem­pont­já­ból különböző egy­ház­me­gyék te­rü­le­te­i­re es­nek. Az aláb­bi egy­ház­köz­sé­ge­ket őriznek bá­ró Wes­se­lé­nyi Ka­ta ál­tal ado­má­nyo­zott terítőket, kendőket: Erdőszentgyörgy (4 da­rab), Hagymásbodon (3), Kibéd (3), Ma­ros­vá­sár­hely (4), Sáromberke (11) és Uzdiszentpéter (4).

Az is­mét­lé­sek el­ke­rü­lé­se vé­gett esett dön­té­sünk a tex­tí­li­ák­nak mo­tí­vum­kin­csük sze­rin­ti rész­le­tes be­mu­ta­tá­sá­ra. Az azo­no­sí­tás ér­de­ké­ben va­la­mennyi te­le­pü­lés ese­té­ben az ak­tu­á­lis lel­tár szá­mo­zá­sát kö­vet­tük. Így pél­dá­ul Sáromberkén az 1959-ben, Ma­ros­vá­sár­he­lyen az 1971-ben ké­szült gyü­le­ke­ze­ti lel­tár szá­mo­zá­sa sze­re­pel a terítők meg­ne­ve­zé­se­ként. To­váb­bá meg kell em­lí­te­nem, hogy ez a fel­so­ro­lás ko­ránt­sem tel­jes, ugyan­is Debreczeni Lász­ló váz­lat­köny­ve­it la­poz­va még leg­alább két te­le­pü­lés ese­té­ben ta­lá­lunk ha­son­ló tex­tí­li­á­kat, Ma­lom­fal­ván és Tusonban. Ezek­re a hely­szí­nek­re még nem si­ke­rült el­jut­nom. Le­het­sé­ges, hogy to­váb­bi da­ra­bok ke­rül­het­nek elő más Wes­se­lé­nyi- és Te­le­ki-bir­to­ko­kon.

Meg­fi­gyel­het­jük, hogy egyes hely­szí­nek­hez konk­­ré­tan kötődött az ado­má­nyo­zó, Erdőszentgyörgyön vagy Ma­ros­vá­sár­he­lyen több évet is töl­tött Wes­se­lé­nyi Ka­ta. Más te­le­pü­lé­sek – Sáromberke, Uzdiszentpéter – pe­dig, mint a Te­le­ki-csa­lád bir­to­kai ré­sze­sül­tek az ado­mány­ban. A fen­nebb már em­lí­tett kö­ze­li kap­cso­lat­nak köszönhető, hogy bá­ró Wes­se­lé­nyi Ka­ta bir­to­ka­i­nak és könyv­tá­rá­nak ked­velt uno­ka­hú­g­ára va­ló ha­gyo­má­nyo­zá­sa mel­lett a Te­le­ki-bir­to­kok re­for­má­tus egy­ház­köz­sé­ge­it is ado­mány­ban ré­sze­sí­tet­te.

Az ál­ta­lam ta­nul­má­nyo­zott tex­tí­li­ák ki­vé­tel nél­kül re­for­má­tus egy­ház­köz­sé­gek tu­laj­do­na­it ké­pe­zik. Kö­zöt­tük úr­va­cso­rai kendőket és úr­asz­ta­li terítőket egy­aránt ta­lá­lunk.

A kendők szé­le­i­nek mé­re­te ál­ta­lá­ban 70 és 90 cm kö­zött volt, anya­guk fi­nom szö­vé­sű len- vagy pa­mut­vá­szon, ame­lye­ket a lel­tá­rak különböző meg­ne­ve­zés­sel il­let­nek: ba­tiszt, gyolcs, pa­tyo­lat, eset­leg cinadof. A vizs­gált lel­tá­ri le­írá­sok­ban vi­szont csak a gyolcs és pa­tyo­lat jelzőkkel ta­lál­koz­tam. „Keszke­nőink több­sé­ge azon­ban skó­fi­um­mal, arany- és ezüst­­fo­nal­lal és se­lyem­mel hím­zett” – ál­la­pít­ja meg Lász­ló Emőke, és később így jel­lem­zi a kendők ál­ta­lá­nos dí­szí­té­sét: „A négy­ze­tes for­má­jú, ki­sebb-na­gyobb keszkenők hím­zé­se szeg­le­te­sen, te­hát az ol­da­lak men­tén kör­ben he­lyez­ke­dett el, de több­sé­gü­ket a sar­kok­ba és né­ha az ol­da­lak kö­ze­pé­re hím­zett min­ta jel­lem­zi” (Ma­gyar re­ne­szánsz és ba­rokk hím­zé­sek. Vá­szon­ala­pú úrihímzések. Az Ipar­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um gyűj­te­mé­nyei. II. 11, 13. p.) Meg­fi­gyel­het­jük a ta­nul­má­nyo­zott da­ra­bo­kon is, hogy va­ló­ban a sar­kok­ra he­lye­zett hang­sú­lyos min­ta je­le­nik meg csak­nem va­la­mennyin.

Amíg a keszkenők több­sé­ge ha­son­ló mé­re­tű, a terítők vagy ab­ro­szok nagy­sá­ga rend­sze­rint az asz­tal nagy­sá­gá­tól füg­gött. A na­gyobb ab­ro­szo­kat két vagy há­rom szélből szab­ták, a szé­le­ket si­ma vagy dísz­var­rás­sal il­lesz­tet­ték össze. Hím­zés­sel a terítők ol­da­lát dí­szí­tet­ték vagy akár különböző ki­sebb mo­tí­vu­mok ta­lál­ha­tók szór­tan a fe­lü­le­ten. A terítők egy má­sik faj­tá­ja táb­lá­san ki­ala­kí­tott fe­lü­le­tet mu­tat, ilyen pél­dát is ta­lá­lunk a bá­ró Wes­se­lé­nyi Ka­ta ál­tal ado­má­nyo­zott terítők kö­zött.

Vi­szont az ado­má­nyo­zó ne­ve és az ado­má­nyo­zás év­szá­ma mel­lett va­la­mennyi hím­zé­sen meg­je­le­nik a ren­del­te­té­se is, mi­sze­rint az Úr asz­ta­lá­ra ado­má­nyoz­ták őket. Nagy se­gít­sé­get je­lent az azo­nos fo­nal­lal és azo­nos pon­tos­ság­gal hím­zett fel­irat, ugyan­is en­nek köszönhetően da­tál­hat­juk a tex­tí­lia ké­szí­té­sét is az ado­má­nyo­zás kö­rü­li időpontra. Va­la­mennyi tex­tí­li­án a fel­irat a szé­le­ken ta­lál­ha­tó, egy­azon be­tű­tí­pus­sal, hím­zés­mód­juk is meg­egye­zik, és egyen­le­te­sen ta­gol­va va­la­mennyi eset­ben ugyan­olyan mó­don je­lent­ke­zik, majd egy­sé­ges mon­dat­tá áll össze.

A vizs­gált hím­zé­sek alap­anya­ga, va­la­mint a fel­hasz­nált fo­nal minősége vál­to­zó. Ta­lá­lunk kö­zöt­tük dur­va szö­vé­sű vász­nat és fi­nom pa­tyo­la­tot. Mé­re­te­ik a hor­do­zó­anyag függ­vé­nyé­ben 200x155 cm és 76x78 cm kö­zött vál­ta­koz­nak. A hímzőfonalak több­sé­ge szí­ne­zett se­lyem, azon­ban egyes terítőkön skó­fi­u­mot – hen­ge­res vagy szög­le­tes, ezüst vagy ara­nyo­zott ezüst­drót – is hasz­nál­tak. A több­fé­le hím­zé­si tech­ni­ka kö­zül a leg­gyak­rab­ban a két­ol­da­las la­pos öl­tést, a ha­mis la­pos öl­tést és a szár­öl­tést al­kal­maz­ták, míg a fém­szá­lak rög­zí­té­sé­re le­öl­té­se­ket is hasz­nál­tak.

A mo­tí­vu­mo­kat csak­nem ki­vé­tel nél­kül a nö­vé­nyi or­na­men­ti­ka vi­lá­gá­ból me­rí­tet­ték. Csu­pán né­hány eset­ben ta­lál­ko­zunk fi­gu­rá­lis elem­mel, ám va­la­mennyi al­ka­lom­mal ezek is a nö­vé­nyi dí­szí­té­sek­be fog­lal­va je­lent­kez­nek. Ezek a mo­tí­vu­mok tö­ké­le­te­sen il­lesz­ked­nek a késő ba­rokk és a ro­ko­kó for­ma­kin­csé­be. Az egy­má­son át­haj­ló vi­rág­tö­vek vé­gén sti­li­zált vi­rág-áb­rá­zo­lá­sok ta­lál­ha­tó­ak. Más­hol egy csi­ga­vo­nal­ra épülő szer­ke­zet­tel ta­lál­ko­zunk, amely a ke­le­ti török–perzsa ha­tás­nak kö­szön­he­ti gya­ko­ri hasz­ná­la­tát. Né­hány tex­tí­li­án tel­jes szim­met­ri­á­ra tö­re­ke­dett a hímző, amely még a re­ne­szánsz szerve­zőelv to­vább­élé­sét je­len­ti. A Wes­se­lé­nyi Ka­tá­hoz köthető tex­tí­li­ák leg­gaz­da­gabb cso­port­ja a Sárom­berkén ta­lál­ha­tó terítők és kendők, ezért az em­lék­anyag is­mer­te­té­sé­nél ezek­re he­lyez­tük a hang­súlyt. Nem tar­tot­tuk fon­tos­nak egy kva­li­ta­tív fon­tos­sá­gi sor­rend fel­ál­lí­tá­sát, ezért a terítők, kendők lel­tá­ri szá­mok sze­rin­ti be­mu­ta­tá­sa mel­lett dön­töt­tünk.

Ezekről a tex­tí­li­á­ról el­mond­hat­juk, hogy jellemző da­rab­jai an­nak a kor­nak, amely­ben ké­szül­tek. Mo­tí­vum­rend­sze­rü­ket te­kint­ve, tö­ké­le­te­sen be­il­lesz­ked­nek a 18. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek nö­vé­nyi or­na­men­ti­ká­jú for­ma­kin­csé­be. A kacs­ka­rin­gós in­dák kö­zül előbuk­kannak a leg­ked­vel­tebb ele­mek, pél­dá­ul a grá­nát­al­ma, amely kü­lö­nö­sen jellemző az er­dé­lyi te­rü­le­tek­re, ugyan­ak­kor meg­je­len­nek a Wes­se­lé­nyi- és a Rhédei-család címereiről is­mert fi­gu­rá­lis ele­mek is: a szi­rén és a hattyú. A vi­rá­go­kon kí­vül leg­gya­ko­ribb ele­mek kö­zött tart­hat­juk szá­mon az in­dá­kat, le­ve­le­ket.

A leg­gyak­rab­ban a két­ol­da­las la­pos öl­tést al­kal­maz­ta készítőjük, majd a szár- és lánc­öl­tést. Egyet­len eset­ben ta­lál­ko­zunk ke­reszt­sze­mes öl­tés­sel. A fel­irat­ok fer­de la­pos öl­tés­sel ké­szül­tek, a terítők és kendők több­sé­gét hu­rok­öl­tés­sel szeg­ték. Ap­ró­lé­kos, fi­gyel­mes ki­vi­te­le­zés jel­lem­zi a bá­ró Wes­se­lé­nyi Ka­ta ado­má­nyoz­ta tex­tí­li­á­kat, ezt ta­nú­sít­ják a kö­vet­ke­ze­te­sen fel­épí­tett dí­szí­tés, a har­mo­ni­kus szín­vá­lasz­tás, va­la­mint az egyen­le­tes öl­té­sek.

Jelentőségüket is több szem­pont­ból kö­ze­lít­het­jük meg. Elsőként ta­lán a kul­túr­tör­té­ne­ti szem­pont­ról kell szót ej­te­ni. Ezek a tex­tí­li­ák ké­pet ad­nak a kor ízléséről, szín- és for­ma­vi­lá­gá­ról. Meg­fi­gyel­het­jük egy-egy mo­tí­vum több­fé­le al­kal­ma­zá­sát, gya­ko­ri va­ri­á­ci­ók­kal is ta­lál­ko­zunk. Ter­mé­sze­te­sen ez ak­kor len­ne tel­jes ér­té­kű, amennyi­ben egy rész­le­te­sebb fel­mé­rés áll­na ren­del­ke­zé­sünk­re. A má­so­dik fon­tos szem­pont, hogy né­mi fo­gal­mat al­kot­ha­tunk ar­ról, mi­lyen for­má­ban tör­tént az egy­ház, az egyes gyü­le­ke­ze­tek tá­mo­ga­tá­sa a mó­do­sabb tár­sa­dal­mi ré­teg képviselőinek részéről. A for­rá­sok kö­zött ku­tat­va több olyan adat is előbukkant, ame­lyek ar­ra mu­tat­nak, hogy az épü­le­tek mel­lett a be­ren­de­zés­re is nagy gon­dot for­dí­tot­tak.

Vé­ge­ze­tül el­mond­ha­tó, hogy a sáromberki, erdő­szentgyörgyi, hagymásbodoni, uzdiszentpéteri és ma­ros­vá­sár­he­lyi re­for­má­tus egy­ház­köz­ség tu­laj­do­nát képező 18. szá­za­di úr­asz­ta­li terítők mu­ze­á­lis ér­té­kű vá­szon­ala­pú hím­zé­sek. Ér­té­kük ré­gi­sé­gük­ben, a fel­hasz­nált anya­gok ne­mes­sé­gé­ben és fi­nom tech­ni­ká­juk­ban rej­lik. Sáromberkén a fenn­ma­radt tex­tí­li­ák ki­vé­te­le­sen jó ál­la­po­ta az azo­kat félt­ve őrző és a 20. szá­zad közepétől már szak­mai szem­pon­to­kat is kielégítő kö­rül­mé­nyek kö­zött tá­ro­ló elöl­já­rók­nak, lel­ki­pász­tor­ok­nak köszönhető. A töb­bi egy­ház­köz­ség­ben már nem ennyi­re meg­nyug­ta­tó a hely­zet, ám va­la­mennyi­ben a tex­tí­li­ák jó ál­la­pot­ban van­nak, csu­pán tá­ro­lá­suk­ra kel­le­ne több fi­gyel­met for­dí­ta­ni. Ugyan­ak­kor sa­ját fel­ada­tunk is a gyü­le­ke­ze­tek tag­ja­i­ban tu­da­to­sí­ta­ni, mennyi­re ki­emelt he­lyet kép­vi­sel­nek ezek a mű­tár­gyak, hogy esz­mei ér­té­kük jó­val meg­ha­lad­ja anya­gi ér­té­kü­ket.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
VADRÓZSA rovat összes cikke

© Művelődés 2008