|
|||||||||
Horváth Iringó:
Báró Wesselényi Kata úrasztali adományairól
Erdélyi nagyasszonyok adományairól szólva, elsőként Lorántffy Zsuzsanna vagy Árva Bethlen Kata nevéhez fűződő terítők, ötvöstárgyak jutnak eszünkbe. Az egyházpártolás általánosan jellemezte a korabeli társadalmat, a tehetősebb rétegek mindig felvállalták a felekezetek támogatását, amely nem csak pénzbeli adakozást jelentett, hanem fenntartást és szertartási tárgyak adományozását is. Ennek a hozzáállásnak bizonyítékai a napjainkig fennmaradt darabok is. Tudatos kutatás következtében több – az alábbiakban bemutatásra kerülő – hasonló minőségű és mennyiségű anyag kerülne elő, valamint olyan asszonyokat ismerhetnénk meg, akik nagyban befolyásolták egy-egy közösség alakulását. Ilyen személyiség volt báró Wesselényi Kata is, akiről nagyon kevés ismerettel rendelkezünk, és eddig kevesen említették egyházpártolását vagy az egyházaknak tett adományait. A rendelkezésre álló adatokból megtudhatjuk, hogy báró Wesselényi Kata (1735–1788), Wesselényi Ferenc és Rhédei Zsuzsanna lánya. 1751-ben férjhez ment Rhédei Zsigmondhoz (1722–1758). Fiatalon, 23 esztendős korában maradt özvegyen, majd pár év múlva elvesztette egyetlen gyermekét, a 15 esztendős Ferencet, akinek egész alakos portréját jelenleg a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban láthatjuk. Kortársai szépségét, rendkívüli bölcsességét emlegetik. Férje halála után maga vezette a családi birtokokat. Jó szervezőkészségére, gazdasági rátermettségéről vallanak az általa megrendelt marosvásárhelyi és malomfalvi építkezések is. Kevesen tudják, hogy Marosvásárhelyen, a Teleki Tékaként ismert épület is az ő nevéhez kötődik – örökség révén jut Teleki Sámuel tulajdonába. Ugyanis báró Wesselényi Kata a 1770-es években Sáromberkén lakó gróf Teleki Sámuel feleségének, Bethlen Zsuzsannának volt a nagynénje. A Téka épületének régebbi szárnyát alakíttatta át; az építkezés tanújegyeként helyeztette el címerét és monogramját az egyik ajtókereten. (Malomfalván már egy jóval nagyobb kőtábla állít emléket az átalakító munkálatoknak.) Műveltségére utalnak a marosvásárhelyi Teleki Tékában fennmaradt könyvei és kéziratai, amelyeket szintén unokahúga, iktári Bethlen Zsuzsanna örökölt. Gazdag egyházpártoló tevékenységének adja tanújelét többek között Erdőszentgyörgyön a szentély boltozata, amelyen ma is látható a Wesselényi-címer központi figurája, a koronás szirén, kezében liliommal. Az erdőszentgyörgyi református templomban faragott kőszószéket is láthatunk, amelyen a címer mellett felirat is megemlékezik az adományozóról. Minőségét tekintve mesteri kivitelezésű a szószék – Sipos Dávid munkája. (A választás azért is eshetett erre a mesterre, mert báró Wesselényi Ferenc Sipos Dáviddal faragtatta a bánffyhunyadi és hadadi templomok szószékeit.) Maradtak ránk klenódiumok is, Erdőszentgyörgyön egy fedeles sárgaréz fedeles kanna, amelyet 1771-ben ajándékozott a gyülekezetnek Wesselényi Kata. Az egyszerű felépítésű kehely fedelén egy fekvő szarvast találunk. A kehely felirata az adományozó nevét és az adományozás évét is említi. Itt is találkozunk a szirén alakjával, amelyet egy pajzsformájú elemre karcoltak és a kupafül alsó részén helyeztek el. A kornak megfelelően nagy értéket képviseltek a különböző hímzések, recemunkák, csipkék. Nemcsak kialakításuk és a felhasznált anyagok minősége miatt kiemelkedők ezek az emlékek, hanem azért is, mert gyakori eset volt, hogy a hivatásos hímzőtől rendelt darabok mellett, otthonokban készült kendők, terítők is kerültek az egyház tulajdonába. A textíliák meghatározó szerepet játszottak a templomokban már a kezdeti időktől. Ezt bizonyítja az is, hogy milyen gazdag textilanyag maradt ránk bizonyos korai korszakokból. A gazdagság szó változatos funkciójukra tekintve is érvényes. Ezt ma is nyomon követhetjük például a katolikus egyházi liturgia esetében, ahol sokkal többfajta textíliát használnak még ma is. A reformáció következtében viszont megváltozott a templomok berendezése. Elmaradtak a díszes oltárok, stallumok, éneklőpolcok, az új liturgiának megfelelően egyetlen központi elem maradt, az Úr asztala. Erre kerülnek a díszes klenódiumok – kelyhek, kannák, tányérok – és természetesen köztük a terítők és kendők, amelyeket igyekeztek minél gazdagabban díszíteni. A legkorábbi úrasztali terítők a 16. századból maradtak ránk, és ma is tanúi lehetünk a műfaj továbbélésének. A 16–18. században készült darabok esetében egyaránt találunk nyugati és keleti stílusjegyeket, motívumokat. Ezeknek az elemeknek a sajátos ötvözésében rejlik az a formanyelv, amit László Emőke nyomán ma magyar stílusként emlegetünk. Ezeknek a terítőknek egy része az ún. úri hímzések csoportjába tartoznak. Ez az elnevezés nemcsak az egyházi darabokra vonatkozik, hanem kiterjed az ebben az időszakban készült világi munkákra is. A viselet és a háztartás vászonneműinek díszítésén is ugyanaz a reneszánsz ornamentika jelentkezik. Az úrasztali terítők különleges csoportját alkotják a magyar hímzéseknek, ennek ellenére a művészettörténészek figyelme csak az 1930–1940-es évek óta fordult az úrihímzések felé. Református vonatkozásban leggyakrabban az úrvacsorai kendőkön, az úrasztali terítőkön, szószék- és éneklőpult-takarókon fordulnak elő hímzett díszítések. Az egyházi textíliákkal művészettörténeti szempontból a legtöbbet Palotay Gertrúd foglalkozott. A magyar református templomok úrasztali terítői című tanulmányában ismertetett is néhányat a báró Wesselényi Kata nevéhez fűződő terítők közül: „Wesselényi Kata számos, ma még jórészt fel sem tárt hímzése, amelyek különösen erdélyi templomokban maradtak fenn, sok esetben hasonló értékű. Föltárásukra jó útmutató, hogy ott látjuk – sokszor a virágba illesztve, mint az itt bemutatott marosvásárhelyi terítőn is a Wesselényik címerképét, a hableányt.” A szakirodalom tanulmányozása során, majd a levéltári kutatásoknak köszönhetően sikerült tudomást szerezni a Marosvásárhelyen, Kibéden, Erdőszentgyörgyön, Hagymásbodonban és Uzdiszentpéteren fennmaradt textíliákról. A levéltári kutatások elsősorban a gyülekezetekből begyűjtött iratanyagra, a vizitációs jegyzőkönyvekre és az évi jelentésekre korlátozódtak. Sajnos nem mondható, hogy ezek részletes információkat tartalmaznak, inkább csak rámutatnak az értékesebbnek vélt terítők meglétére. Részletesebb bejegyzés nem található ezekben az iratokban az adományozókra vagy az adományozott tárgyakra vonatkozóan. A helyszíneket felkeresve egy-egy adatalap és fényképes dokumentáció összeállítása volt a cél. Ám ez nem minden nehézség nélkül valósult meg. Szembesülni kellett azzal, hogy többszöri próbálkozás után sem tudnak a gyülekezet lelkipásztorai biztosat mondani a textíliák meglétére vonatkozóan. A változatos körülmények között tárolt klenódiumokat nagyon ritkán ellenőrzik, gyakori eset, hogy meg sem nézik évekig, ami súlyos károsodásokhoz vezethet. További nehézségek akadtak a leltári anyagok segítségével történő azonosítások esetében. Sáromberke kivételesnek számít, itt ugyanis részletes leírást tartalmaz egy 1959-ben összeállított leltár. Ám az egyházközségek többségében nem ilyen szerencsés a helyzet, sok helyen még a leltári számot jelző címke is hiányzik. Báró Wesselényi Kata nevét vagy monogramját eddig összesen 29 terítő esetében találtuk meg. Ezek a textíliák különböző településeken találhatók, és az eddig tanulmányozott források arra mutatnak, hogy az egyes darabok eredetileg is ezekre a helyszínekre készültek. E települések közigazgatásilag a mai Maros megye területén találhatóak, de az egyházi szerveződés szempontjából különböző egyházmegyék területeire esnek. Az alábbi egyházközségeket őriznek báró Wesselényi Kata által adományozott terítőket, kendőket: Erdőszentgyörgy (4 darab), Hagymásbodon (3), Kibéd (3), Marosvásárhely (4), Sáromberke (11) és Uzdiszentpéter (4). Az ismétlések elkerülése végett esett döntésünk a textíliáknak motívumkincsük szerinti részletes bemutatására. Az azonosítás érdekében valamennyi település esetében az aktuális leltár számozását követtük. Így például Sáromberkén az 1959-ben, Marosvásárhelyen az 1971-ben készült gyülekezeti leltár számozása szerepel a terítők megnevezéseként. Továbbá meg kell említenem, hogy ez a felsorolás korántsem teljes, ugyanis Debreczeni László vázlatkönyveit lapozva még legalább két település esetében találunk hasonló textíliákat, Malomfalván és Tusonban. Ezekre a helyszínekre még nem sikerült eljutnom. Lehetséges, hogy további darabok kerülhetnek elő más Wesselényi- és Teleki-birtokokon. Megfigyelhetjük, hogy egyes helyszínekhez konkrétan kötődött az adományozó, Erdőszentgyörgyön vagy Marosvásárhelyen több évet is töltött Wesselényi Kata. Más települések – Sáromberke, Uzdiszentpéter – pedig, mint a Teleki-család birtokai részesültek az adományban. A fennebb már említett közeli kapcsolatnak köszönhető, hogy báró Wesselényi Kata birtokainak és könyvtárának kedvelt unokahúgára való hagyományozása mellett a Teleki-birtokok református egyházközségeit is adományban részesítette. Az általam tanulmányozott textíliák kivétel nélkül református egyházközségek tulajdonait képezik. Közöttük úrvacsorai kendőket és úrasztali terítőket egyaránt találunk. A kendők széleinek mérete általában 70 és 90 cm között volt, anyaguk finom szövésű len- vagy pamutvászon, amelyeket a leltárak különböző megnevezéssel illetnek: batiszt, gyolcs, patyolat, esetleg cinadof. A vizsgált leltári leírásokban viszont csak a gyolcs és patyolat jelzőkkel találkoztam. „Keszkenőink többsége azonban skófiummal, arany- és ezüstfonallal és selyemmel hímzett” – állapítja meg László Emőke, és később így jellemzi a kendők általános díszítését: „A négyzetes formájú, kisebb-nagyobb keszkenők hímzése szegletesen, tehát az oldalak mentén körben helyezkedett el, de többségüket a sarkokba és néha az oldalak közepére hímzett minta jellemzi” (Magyar reneszánsz és barokk hímzések. Vászonalapú úrihímzések. Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményei. II. 11, 13. p.) Megfigyelhetjük a tanulmányozott darabokon is, hogy valóban a sarkokra helyezett hangsúlyos minta jelenik meg csaknem valamennyin. Amíg a keszkenők többsége hasonló méretű, a terítők vagy abroszok nagysága rendszerint az asztal nagyságától függött. A nagyobb abroszokat két vagy három szélből szabták, a széleket sima vagy díszvarrással illesztették össze. Hímzéssel a terítők oldalát díszítették vagy akár különböző kisebb motívumok találhatók szórtan a felületen. A terítők egy másik fajtája táblásan kialakított felületet mutat, ilyen példát is találunk a báró Wesselényi Kata által adományozott terítők között. Viszont az adományozó neve és az adományozás évszáma mellett valamennyi hímzésen megjelenik a rendeltetése is, miszerint az Úr asztalára adományozták őket. Nagy segítséget jelent az azonos fonallal és azonos pontossággal hímzett felirat, ugyanis ennek köszönhetően datálhatjuk a textília készítését is az adományozás körüli időpontra. Valamennyi textílián a felirat a széleken található, egyazon betűtípussal, hímzésmódjuk is megegyezik, és egyenletesen tagolva valamennyi esetben ugyanolyan módon jelentkezik, majd egységes mondattá áll össze. A vizsgált hímzések alapanyaga, valamint a felhasznált fonal minősége változó. Találunk közöttük durva szövésű vásznat és finom patyolatot. Méreteik a hordozóanyag függvényében 200x155 cm és 76x78 cm között váltakoznak. A hímzőfonalak többsége színezett selyem, azonban egyes terítőkön skófiumot – hengeres vagy szögletes, ezüst vagy aranyozott ezüstdrót – is használtak. A többféle hímzési technika közül a leggyakrabban a kétoldalas lapos öltést, a hamis lapos öltést és a száröltést alkalmazták, míg a fémszálak rögzítésére leöltéseket is használtak. A motívumokat csaknem kivétel nélkül a növényi ornamentika világából merítették. Csupán néhány esetben találkozunk figurális elemmel, ám valamennyi alkalommal ezek is a növényi díszítésekbe foglalva jelentkeznek. Ezek a motívumok tökéletesen illeszkednek a késő barokk és a rokokó formakincsébe. Az egymáson áthajló virágtövek végén stilizált virág-ábrázolások találhatóak. Máshol egy csigavonalra épülő szerkezettel találkozunk, amely a keleti török–perzsa hatásnak köszönheti gyakori használatát. Néhány textílián teljes szimmetriára törekedett a hímző, amely még a reneszánsz szervezőelv továbbélését jelenti. A Wesselényi Katához köthető textíliák leggazdagabb csoportja a Sáromberkén található terítők és kendők, ezért az emlékanyag ismertetésénél ezekre helyeztük a hangsúlyt. Nem tartottuk fontosnak egy kvalitatív fontossági sorrend felállítását, ezért a terítők, kendők leltári számok szerinti bemutatása mellett döntöttünk. Ezekről a textíliáról elmondhatjuk, hogy jellemző darabjai annak a kornak, amelyben készültek. Motívumrendszerüket tekintve, tökéletesen beilleszkednek a 18. század második felének növényi ornamentikájú formakincsébe. A kacskaringós indák közül előbukkannak a legkedveltebb elemek, például a gránátalma, amely különösen jellemző az erdélyi területekre, ugyanakkor megjelennek a Wesselényi- és a Rhédei-család címereiről ismert figurális elemek is: a szirén és a hattyú. A virágokon kívül leggyakoribb elemek között tarthatjuk számon az indákat, leveleket. A leggyakrabban a kétoldalas lapos öltést alkalmazta készítőjük, majd a szár- és láncöltést. Egyetlen esetben találkozunk keresztszemes öltéssel. A feliratok ferde lapos öltéssel készültek, a terítők és kendők többségét huroköltéssel szegték. Aprólékos, figyelmes kivitelezés jellemzi a báró Wesselényi Kata adományozta textíliákat, ezt tanúsítják a következetesen felépített díszítés, a harmonikus színválasztás, valamint az egyenletes öltések. Jelentőségüket is több szempontból közelíthetjük meg. Elsőként talán a kultúrtörténeti szempontról kell szót ejteni. Ezek a textíliák képet adnak a kor ízléséről, szín- és formavilágáról. Megfigyelhetjük egy-egy motívum többféle alkalmazását, gyakori variációkkal is találkozunk. Természetesen ez akkor lenne teljes értékű, amennyiben egy részletesebb felmérés állna rendelkezésünkre. A második fontos szempont, hogy némi fogalmat alkothatunk arról, milyen formában történt az egyház, az egyes gyülekezetek támogatása a módosabb társadalmi réteg képviselőinek részéről. A források között kutatva több olyan adat is előbukkant, amelyek arra mutatnak, hogy az épületek mellett a berendezésre is nagy gondot fordítottak. Végezetül elmondható, hogy a sáromberki, erdőszentgyörgyi, hagymásbodoni, uzdiszentpéteri és marosvásárhelyi református egyházközség tulajdonát képező 18. századi úrasztali terítők muzeális értékű vászonalapú hímzések. Értékük régiségükben, a felhasznált anyagok nemességében és finom technikájukban rejlik. Sáromberkén a fennmaradt textíliák kivételesen jó állapota az azokat féltve őrző és a 20. század közepétől már szakmai szempontokat is kielégítő körülmények között tároló elöljáróknak, lelkipásztoroknak köszönhető. A többi egyházközségben már nem ennyire megnyugtató a helyzet, ám valamennyiben a textíliák jó állapotban vannak, csupán tárolásukra kellene több figyelmet fordítani. Ugyanakkor saját feladatunk is a gyülekezetek tagjaiban tudatosítani, mennyire kiemelt helyet képviselnek ezek a műtárgyak, hogy eszmei értékük jóval meghaladja anyagi értéküket. vissza a kiadáshoz minden cikke VADRÓZSA rovat összes cikke |
|||||||||
|