Művelődés

Beszélgetés Tompos Opra Ágotával

– Mi­kor je­lent meg éle­ted­ben a képzőművészet irán­ti érdeklődés?

– Már ko­ra gye­rek­ko­rom­ban von­zód­tam a rajz­hoz. Ál­lan­dó­an szí­nes ce­ru­za és pa­pír volt előttem, és aján­dék­ba is min­dig azt kap­tam. A má­sik von­zal­mam az ol­va­sás volt. Na­gyon sze­ret­tem ol­vas­ni. Kü­lön­ben iro­dal­mi olim­pi­á­szon is részt vet­tem szülőváro­som­ban, Ko­lozs­vá­ron. Ha vissza­gon­do­lok, a rajz és az ol­va­sás volt az, amely min­dig át­se­gí­tett a prob­lé­má­kon, ne­héz­sé­ge­ken, melyek­ből saj­nos, volt bőven. Már kis­ko­rom­ban so­kat be­te­ges­ked­tem. A kór­ház­ban is örök­ké raj­zol­tam. Az is­ko­lák­ra tér­ve, délelőtt hu­mán gim­ná­zi­um­ba jár­tam, dél­után pe­dig a mű­vé­sze­ti is­ko­lá­ba. Kancsura Ist­ván festőművész, aki nagy­sze­rű pe­da­gó­gus is volt, ké­szí­tett fel a főiskolára. Fes­té­szet­re ké­szül­tem, az­tán vé­gül a divattervezői sza­kon kö­töt­tem ki. Így let­tem tex­ti­les.

– Mi­lye­nek vol­tak a főiskolai évek?

– Ren­ge­te­get dol­goz­tunk. Doi­na Hordovan volt az évfo­lyam­ve­zető ta­ná­runk. Borghida Ist­ván ta­ní­tot­ta a mű­vé­szet­tör­té­ne­tet. Saj­nál­tam, hogy min­ket nem ta­ní­tott Ditrói Er­vin, fan­tasz­ti­kus előadásokat tar­tott, akár­csak Bene Jó­zsef is. A szak­má­ra Valer Vasilescu ok­ta­tott.

– A főiskola után?

– 1977-ben vé­gez­tem. A csík­sze­re­dai kö­tött­áru­gyár­hoz ke­rül­tem. Évfolyamelsőként vé­gez­tem (kü­lön­ben ket­ten vol­tunk ma­gya­rok a sza­kon), te­hát vá­laszt­hat­tam vol­na Bu­ka­res­tet is, ám a főis­ko­lán férj­hez men­tem, fér­jem csík­sze­re­dai volt, hát ezért ke­rül­tem ide. Éle­tem­nek ez a ré­sze, úgy­mond igen­csak pró­zai volt… De, azért a mun­ka­hely, a há­rom kis­gye­rek ne­ve­lé­se mel­lett, sza­kí­tot­tam időt az al­ko­tás­ra is. Leg­több­ször éj­sza­ka. A mun­ka­he­lye­men, a ru­ha­ter­ve­zés sem úgy mű­kö­dött, mint ahogy én meg­ál­mod­tam, el­kép­zel­tem főiskolásként. Volt kül­föl­di meg­ren­de­lé­sünk is, di­vat­be­mu­ta­tó­kat is ren­dez­tünk, de va­la­hogy nem elé­gí­tett ki mind­ez. 1982-ben át­men­tem hát a tan­ügy­be. Saj­nos csak vi­dé­ken kap­tam ál­lást, Csíkcsicsóban és Szentdomokoson ta­ní­tot­tam. Vé­gül nem a ta­ní­tás, az in­gá­zás őröl­te fel az ener­gi­á­mat. 1985-ben vissza­tér­tem az ipar­ba, a csík­sze­re­dai kész­ru­ha­gyár­hoz. Az it­te­ni mun­ka­kör va­la­hogy job­ban kö­tő­dött a ki­mon­dott di­vat­ter­ve­zés­hez. Nagy lel­ke­se­dés­sel vág­tam ne­ki. Ren­ge­teg ter­vem volt. Itt is di­vat­be­mu­ta­tó­kat szer­vez­tünk. Az­­tán 89 de­cem­be­re után még na­gyobb volt a lel­ke­se­dés, ám tá­vol­ról sem úgy ala­kul­tak a dol­gok, ahogy szerettem volna. Több­nyi­re so­ro­zat­gyár­tás­ra áll­tunk rá. Ren­ge­te­get dol­goz­tunk, de 1995-ben át­men­tem az Al­ko­tá­sok Há­zá­hoz, ahol egy évet dol­goz­tam. Az­tán le­tet­tem azo­kat vizs­gá­kat, ame­lyek a vég­le­ges ta­ná­ri ál­lás meg­szer­zé­sé­hez szük­sé­ge­sek vol­tak és 1996-ban a csík­sze­re­dai Ady End­re Ál­ta­lá­nos Is­ko­lá­ba ke­rül­tem. 2000-ben volt egy sú­lyos au­tó­bal­ese­tem. Úgy érez­tem, most már va­ló­ban nem si­ke­rül talp­ra áll­nom. De a mű­vé­szet, az al­ko­tás is­mét át­se­gí­tett ezen a ne­héz meg­pró­bál­ta­tá­son is.

– Tér­jünk ak­kor a ki­ál­lí­tá­sok­ra.

– 1981-ben vet­tem részt elő­ször ki­ál­lí­tá­son, egy kö­zös tár­la­ton Csík­sze­re­dá­ban. Az első egyé­ni tár­la­tom 1983-ban volt, szin­tén itt. Több kö­zös ki­ál­lí­tá­son vol­tak je­len mun­ká­im, kül­föld­ön is, 1990 után.

– Tá­bo­rok?

– 1995-ben vet­tem részt elő­ször a ma­gyar­or­szá­gi Verán­kán. So­kat je­len­tett mind szel­le­mi, mind al­ko­tói szem­pont­ból. 1995-ben és 1996-ban részt vet­tem a gyer­gyó­­szárhegyi tá­bor­ban, majd Zso­bo­kon, ahol va­ló­sá­gos csa­lá­di­as a han­gu­lat, rend­kí­vül gaz­dag és tar­tal­mas prog­ra­munk volt.

– Rö­vi­den az ok­ta­tás­ról.

– Na­gyon sze­re­tem a gye­re­ke­ket. Iga­zi si­ker­él­ményt je­len­te­nek a já­té­kos­sá­guk­kal, az imp­ro­vi­zá­ló kész­sé­gük­kel.

– És be­szél­jünk a ked­velt tech­ni­káid­ról és a te­ma­ti­kák­ról is.

– A tex­til igen­csak mun­ka­igé­nyes. A gye­re­kek mel­lett nem jött be. Ezért vá­lasz­tot­tam a fes­té­sze­tet. Olaj­jal, tem­pe­rá­val dol­goz­tam és pasz­tel­lez­tem. Je­len­leg akrillal dol­go­zom, vagy ke­vert tech­ni­ká­val (akrill, pasz­tell és tus). Ami pe­dig a te­ma­ti­kát il­le­ti, min­dig az ala­kos kom­po­zí­ci­ók áll­tak hoz­zám a leg­kö­ze­lebb, de szí­ve­sen fog­lal­koz­tam abszt­rakt té­mák­kal is. A ját­sza­do­zás fo­gott meg leg­in­kább. Most is­mét az em­ber­köz­pon­tú té­mák van­nak előtérben. Ki­hí­vást lá­tok ben­nük. Az al­ko­tás kap­csán jut eszem­be, hogy min­dig va­ló­sá­gos vi­ta ala­kult ki a női mű­vé­szek­kel kap­cso­la­to­san. Hogy mi­ként is he­lyes: művésznő, avagy nőművész. Nos, egy vi­lág­hí­rű kri­ti­kus je­gyez­te meg, hogy tá­vol­ról sem a nem a fon­tos, az al­ko­tá­sért meg kell har­col­ni, küz­de­ni. Ott van pél­dá­ul Kákonyi Csil­la festői vi­lá­ga. Ez min­den­nél töb­bet mond a vi­ta el­dön­té­sé­ben.

– Ter­vek?

– Al­kot­ni sze­ret­nék, mi­nél töb­bet. Sze­ret­nék össze­hoz­ni egy egyé­­ni ki­ál­lí­tást szülővárosomban, Ko­lozs­vá­ron. S ha már a tervekről be­szé­lünk, hadd mond­jam el, hogy na­gyon nagy szük­ség van az er­dé­lyi képzőművészet me­ne­dzse­lé­sé­re.

– Kö­szö­nöm a be­szél­ge­tést.