Művelődés

Éle­tem­ben egyet­len­egy­szer ta­lál­koz­tam ve­le. Dehát ez későbbi tör­té­net, kezd­jük az előzmé­nyek­kel.

Nagykaposon, már ak­kor Cseh­­szlo­vá­ki­á­ban, a mai Szlo­vá­kia leg­ke­le­tibb csücs­ké­ben szü­let­tem, ott nőttem fel. Apám, öt­gyer­me­kes ügy­véd, a fel­vi­dé­ki ma­gyar ki­sebb­sé­gi po­li­ti­kai ak­tív részvevője, Kas­sán volt gim­na­zis­ta, a jog­aka­dé­mi­át is ott vé­gez­te. Nagymihályi boj­tár­sá­ga után te­le­pe­dett le, ere­de­ti­leg nem is vég­le­ges szán­dék­kal, a kis já­rá­si szék­he­lyen. Ná­lunk, az ak­ko­ri vi­lág szo­ká­sá­nak megfelelően ál­lan­dó volt a ven­dég­já­rás. Mi­re én, a csa­lád­ban a vé­gén kul­lo­gó Ben­já­min, meg­szü­let­tem, a ré­gi di­ák­tár­sak­ból, ba­rá­tok­ból, ismerősökből nem ke­ve­sen köz­éle­ti sze­rep­hez ju­tot­tak, majd újak­kal sza­po­rod­tak. Em­lék­szem ma már több­nyi­re el­fe­lej­tett, ak­kor szé­les is­me­ret­ség­nek örvendő ne­vek­re, me­lyek­nek bir­to­ko­sai a sza­lon­nak szá­mí­tó ut­cai szo­bán­kat, aho­vá be-be­ku­kucs­kál­tam, ká­vé­il­lat­tal és szi­var­füst­tel töl­töt­ték meg. Ek­ko­ri­ban már egy új név is von­zot­ta a po­ros-sá­ros Nagykapost: Mécs Lász­ló, a fi­a­tal pre­mont­rei papköltőé, aki ke­reszt­apám is volt. Ven­dég­fo­ga­dás te­hát itt is, ott is, amott is. A hoz­zánk el-el­lá­to­ga­tó urak kö­zött volt egy Gé­za bá­csi, apám kas­sai gim­ná­zi­u­mi pad­tár­sa és az­óta  is bensőséges ba­rát­ja. Ez a pa­ti­nás kas­sai pat­rí­ci­us csa­lád­ne­vet viselő Grosschmid Gé­za po­li­ti­kus, a prá­gai par­la­ment­ben a fel­vi­dé­ki ma­gyar­sá­got képvi­selő egyik sze­ná­tor volt. Ha te­het­te, min­dig út­ba ej­tett ben­nün­ket, ahogy apám is fel­ke­res­te. Annyit meg­tud­tam, hogy egyik fia író lett, va­la­mi ne­ve már ak­kor is volt. Má­ig a fü­lem­be cseng, ami­kor egy­szer anyám oda­szólt apám­­nak, hogy: „Te, írd már meg Gé­zá­nak, hogy mi­lyen jó a fi­á­nak az új köny­ve!”

Ennyi ma­radt meg a gyer­mek­vi­lá­gom­ból. Tíz­éves ko­rom­ban, egy év szepesszombati né­met­ta­nu­lás után, Kés­márk­ra ke­rül­tem a ne­ves né­met gim­ná­zi­um­ba. Itt ért, ti­zen­négy éve­sen, a hír, hogy Gé­za bá­csi meg­halt. ő ek­kor már, mint meg­tud­tam, a prá­gai man­dá­tu­má­ról le­mond­va, két éve Mis­kol­con élt, mint a ma­gyar kor­mány ál­tal ki­ne­ve­zett ki­rá­lyi közjegyző. Ez egé­szen a há­bo­rú vé­gé­ig ran­gos tiszt­ség volt, kü­lö­nös köz­éle­ti ér­de­mek el­is­me­ré­se­ként. Ha­son­ló meg­tisz­tel­te­tés­ben ré­sze­sült a bé­csi dön­tést követően apám is, de új fel­adat­kö­ré­be Be­reg­szász­ra köl­töz­ve, rö­vid­del utá­na el­hunyt. A szá­lak meg­sza­kad­tak.

Jöt­tek az­tán a hosszú-hosszú évek, im­már egy új vi­lág­ban. Én egye­te­mis­ta­ként Bu­da­pest ost­ro­ma alat­ti szov­jet el­hur­co­lá­som­tól, ha­tal­mas kacs­ka­rin­gó­val, Pá­ri­zson át Mün­chen­ben, a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­dió ma­gyar szerkesz­tőségében kö­töt­tem ki. Az adás 1951. ok­tó­ber har­ma­di­kán in­dult. E kez­de­ti sza­kasz­ban az ame­ri­kai vezetőség va­la­mi­lyen al­ka­lom­ból fo­ga­dást adott a Luitpold ká­vé­ház­ban, a rom­ba dőlt vá­ros egyik első, új­ra meg­nyílt nagy múl­tú ven­dég­lá­tó­he­lyen. Itt tör­tént az­tán, hogy ta­lál­koz­tam Márai Sán­dor­ral. A ren­dez­vé­nyen az ép­pen Mün­chen­ben tar­tóz­ko­dó, im­már Ná­poly kö­ze­lé­ben le­te­le­pe­dett író is meg­je­lent. Mint a szerkesztőség egyik leg­fi­a­ta­labb tag­ja, né­mi ha­bo­zás után oda­men­tem hoz­zá, hi­vat­koz­va apá­ink sok­éves ba­rát­sá­gá­ra, és a csa­lád­ja­ink kö­zött volt kap­cso­lat­ra. Márai ke­zét nyúj­tot­ta, szem­be­né­zett ve­lem, majd „örü­lök, hogy meg­is­mer­te­lek” sza­­vak után, to­vább­lé­pett.

Hát ez volt a „ta­lál­ko­zá­som”. A ma­gá­nyos far­kas, aki oly­kor vagy va­la­kik­kel bi­zal­mas is tu­dott len­ni, más­kor vagy má­sok­kal a tel­jes el­zár­kó­zást kö­vet­te. Anek­do­ták so­ra szól erről. Emi­nens ta­nú­ja en­nek test­vé­re, Radványi Gé­za, a nem­zet­kö­zi hí­rű filmrendező. E két mar­káns egyé­ni­ség írói, il­let­ve mű­vé­szi ne­vét a Gros­schmid csa­lád „márai és radvá­nyi” előnevéből vá­lasz­tot­ta, kap­­cso­la­tuk azon­ban se­hogy sem tu­dott test­vé­ri­es­sé vál­ni. A kü­lö­nös­ségből egy csepp­nyit te­hát én is kap­tam. De a későbbiekben köz­tünk, ha im­már egy­ol­da­lú­an, még­is tör­tént egy és más.

Is­mé­tel­ten Itá­li­á­ban jár­va, va­ló­ság­gal le­nyű­gö­zött az a di­a­dal­út, ame­lyet Márai mű­vei, szin­te hó­na­pok alatt, az olasz iro­dal­mi élet­ben meg­tet­tek. Fel­fe­dez­tek egy kö­zép-eu­ró­pa­i­sá­got megjelenítő ér­té­ket, amelytől, mint­egy lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­tól ve­zérel­ve, meg­ré­sze­ged­tek. A hul­lám nem bi­zo­nyult di­vat­nak. Mind­má­ig egy­mást kö­ve­tik a for­dí­tá­sok, Má­rai az el­is­mert klasszi­ku­sok so­rá­ba emel­ke­dett. Már az első él­mé­nyek alap­ján be­szá­mol­hat­tam er­ről a ma­gyar szel­le­mi hó­dí­tás­ról 1999 nya­rán a To­ka­ji Író­tá­bor­ban, egy-egy bu­da­pes­ti és ko­lozs­vá­ri pub­li­ká­ci­óm­ban, mint ahogy he­lyet ka­pott a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­di­ó­tól az Ung part­já­ig cím­mel 2000-ben meg­je­lent köny­vem­ben is. To­ka­ji előadásom vissz­hang­ját lát­va, meg­le­pett, ha­zai iro­dal­mi kö­rök­be is mennyi­re új­don­ság az, amit tőlem hal­lot­tak. Jólesően fe­dez­tem fel Mé­szá­ros Ti­bor iro­da­lom­tör­té­nész­nek a Márai át­fo­gó bib­li­og­rá­fi­á­ját tar­tal­ma­zó 2003-ban köz­re­a­dott fel­dol­go­zá­sá­ban a To­kaj ide­jén még nem sej­tett úttörő sze­re­pem do­ku­men­tá­lá­sát. Olasz­or­szág után, mint tud­juk, jött a Frank­fur­ti Könyv­vá­sár, majd Márai be­vo­nu­lá­sa a szé­les vi­lág­iro­da­lom­ba.

Vé­gül még va­la­mi, ami már egy hoz­zám, sze­mé­lyem­hez kap­cso­ló­dó anek­do­ta. Két év­vel eze­lőtt, 2004. má­ju­sá­ban előadó­kör­úton vol­tam Szé­kely­föl­dön. A min­de­nütt szívderítően szín­vo­na­las, tá­jé­ko­zott és érdeklődő kö­zön­ség előtt le­folyt dél­utá­nok, es­ték és szerkesztőségi ta­lál­ko­zók egyi­kén előkerült va­la­hogy Márai ne­ve. Egy fel­tett kér­dés­re vá­la­szol­va, el­mond­tam a csa­lá­di kap­cso­la­tot és ama sa­já­tos ta­lál­ko­zást. Egy né­hány hét­tel később Erdélyből jött pos­ta mell­be­vá­gott. Fény­má­so­lat­ban hoz­ta a csík­sze­re­dai Har­gi­ta Né­pe egyik jú­ni­us ele­ji szá­mát, két lap­ol­da­lon Márai írá­sa­i­ból kö­zölt sze­mel­vé­nye­ket. Az in­dí­té­kot er­re, mint ír­ja, az én lá­to­ga­tá­som ad­ta. Bal­ra fent a cím: Ta­lál­ko­zás Máraival. Alat­ta az író fény­ké­pe, majd Ferencz Im­re bevezetője, ezek­kel a so­rok­kal: „Tény, hogy én ed­dig nem ta­lál­koz­tam olyan em­ber­rel, aki sze­mé­lye­sen is­mer­te Márai Sán­dort”. Er­re mond­ják nem kis büsz­ke­ség­gel: is­me­rek egy em­bert, aki is­mer­te Márait!

Hát igen. Így is gya­ra­pod­hat va­la­ki­nek a hír­ne­ve. Már­mint az enyém.