Művelődés

„…az im­po­záns kőalkotmány nem­csak ker­ti dísz,

ha­nem ol­tár is, amelyről il­la­tos ál­do­za­ti füst száll

ma­gas­ra lát­ha­tat­la­nul: az er­dé­lyi iro­da­lom legélőbb

ha­lott­já­nak – Kuncz Ala­dár­nak em­lé­ke­ze­té­re.”

Dsida Jenő

Marosvécsnek há­rom iro­da­lom­tör­té­ne­ti szim­bó­lu­ma van: ma­ga a vár­kas­tély, amely egy­ben a He­li­kon emb­lé­má­ja is; má­so­dik: a kas­tély­park­ban ál­ló kőasztal, amit a ju­bi­le­u­mi X. ta­lál­ko­zón ad­tak át az írók Ke­mény Já­nos­nak és fe­le­sé­gé­nek, s ha­bár  Kuncz Ala­dár em­lé­ké­re ál­lí­tot­ták, még­is a he­li­ko­ni írói kö­zös­sé­get jel­ké­pe­zi; har­ma­dik: a He­li­kon há­zi­gaz­dá­já­nak, Ke­mény Já­nos­nak a sír­em­lé­ke az év­szá­za­dos töl­gyek alatt.

*

„Ma­ga a vár – ír­ja Ke­le­men La­jos – a ré­gi Er­dély leg­na­gyobb fo­lyó­völgy­ének leg­észa­kibb vi­lá­gi tör­té­nel­mi és mű­em­lé­ke.” A vár őse nem a mai he­lyén állt, ha­nem a kö­ze­li gyü­möl­csös­kert­ben, mely­nek épí­té­sé­hez egy ró­mai castrum kö­ve­it hasz­nál­ták fel. Vécs első em­lí­té­se kö­zel nyolc év­szá­zad­ra te­kint vissza. II. End­re ma­gyar ki­rály 1228-ban el­vet­te fe­le­sé­ge, a Gert­rúd ki­rály­né meg­ölé­sé­ben ré­szes Kacsics Si­mon­tól an­nak bir­to­ka­it s az ado­má­nyo­zó ok­le­vél ta­nú­sá­ga sze­rint a besenyő ere­de­tű Tomaj nem­zet­ség­be­li Dé­nes tár­nok­mes­ter­nek, a későbbi ná­dor­nak ad­ta Vécs (Vecheu) vá­rát. Tőlük örö­köl­ték a Losonczi Bánffyak ősei, akik más­fél év­szá­za­dig vol­tak urai. 1467-ben a csa­lád részt vett a Má­tyás ki­rály el­le­ni lá­za­dás­ban s ezért bir­to­ku­kat el­ve­szí­tet­ték, a ki­rály pe­dig a vá­rat egyik Hunyad me­gyei ro­ko­ná­nak, Ongor Já­nos ud­va­ri vi­téz­nek ad­ta. Tőle ke­rült a Ma­gya­ror­szá­gon ugyan­csak be­fo­lyá­sos és dús­gaz­dag Szo­bi Mi­hály tu­laj­do­ná­ba. En­nek ha­lá­lát követően, 1527-ben Szapolyai az összes Szo­bi-bir­to­kot Werbőczynek ado­má­nyoz­ta. (Ál­lí­tó­lag itt ír­ta meg a hí­res Tripartitumot.)

Az elkövetkező évek­ben sok­szor cse­rélt gaz­dát a vár – ad­ják-ve­szik a ki­rá­lyok, Báthori Zsig­mond, Bocs­kai Ist­ván, Beth­len Gá­bor, II. Rá­kó­czi György. ő ado­má­nyoz­za 1648. no­vem­ber 28-án a vá­rat, a hoz­zá tar­to­zó öt fa­lu­val, ked­ves hí­vé­nek, a had­já­rat­ok­ban jobbkezének szá­mí­tó Ke­mény Já­nos­nak. Ettől kezd­ve 350 évig a Ke­mény csa­lád tu­laj­do­na volt. (1946-ban vet­te el az ál­lam, ma az örö­kö­sök pe­re­lik vissza) Szép fek­vé­sé­ért s a ben­ne töl­tött csen­des, bé­kés na­po­kért min­den­ki sze­ret­te.

*

Iro­dal­mi szem­pont­ból fény­ko­rát a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött él­te, mi­kor bá­ró Ke­mény Já­nos nagy­lel­kű­sé­ge foly­tán nya­ran­ta, ha csak pár nap­ra is, ott­hon­ra lel­tek, ta­lál­koz­tak, vi­tat­koz­tak Er­dély írói. Az 1926-os első ta­lál­ko­zón ne­vez­ték el ma­gu­kat sza­bad mun­ka­kö­zös­ség­nek, gya­kor­ta sza­bad írói par­la­ment­nek, lé­nye­gét Kuncz Ala­dár fo­gal­maz­ta meg: „…a szel­le­mi cso­por­to­su­lá­sok kö­zött egész Eu­ró­pá­ban a leg­össze­fo­góbb és leg­egye­te­me­sebb ki­sebb­sé­gi ala­ku­lat, amely egy­szer hi­vat­va lesz ar­ra, hogy a ki­sebb­sé­gi iro­dal­mak tisz­tán mű­vé­szi, pa­ci­fis­ta esz­mé­it be­vi­gye az eu­ró­pai köz­tu­dat­ba”.

A má­so­dik jel­kép az a kőasztal, ame­lyet 70 év­vel ezelőtt, 1935. jú­ni­us 30-án, a ju­bi­le­u­mi X. He­li­kon ta­lál­ko­zó „utol­só nap­já­nak dél­után­ján, a környező fal­vak la­kó­i­nak je­len­lét­ében iro­dal­mi ün­ne­pélyt tar­tot­tak, mely­nek ke­re­té­ben Makkai Sán­dor át­ad­ta Ke­mény Já­nos­nak és fe­le­sé­gé­nek a He­li­kon aján­dé­két, Kós Kár­oly ha­tal­mas kőasztalát (ő ter­vez­te, vistai homokkőből, vistai kőfaragók ké­szí­tet­ték – A. S.), amely­nek fel­ira­ta Kuncz Ala­dár em­lé­két örö­kí­ti meg. Ke­mény Já­nos meg­ha­tott be­széd­ben kö­szön­te meg a nagy mű­vé­szi ér­té­kű em­lé­ket, ame­lyet nem csak a ma­ga ne­vé­ben, ha­nem a ven­dég­lá­tó kas­télyt körülvevő egész köz­ség ne­vé­ben vett át.”

Hogy mi­ért ke­rült az asz­tal a park­ba és nem a vár­ud­var­ra, az­zal ma­gya­ráz­ha­tó, hogy a kö­zel két év­ti­zed alatt éven­te meg­ren­de­zett író­ta­lál­ko­zók meg­be­szé­lé­sei – szép idő ese­tén – itt zaj­lot­tak le. Idős vécsi em­ber, Bélteki Mi­hály bá­csi, aki belső inas­ként több évig dol­go­zott a kas­tély­ban me­sél­te, hogy olyan­kor  nagy, fo­nott ka­ros szé­ke­ket és pa­do­kat vit­tek a park­ba. A szé­kek­be főleg a nők és az idősebb urak, a fi­a­ta­lab­bak a pa­do­kon ül­tek kecs­ke­lá­bú asz­ta­lok kö­rül. Cser­bár Zsu­zsi­ka né­ni jól em­lé­ke­zett, hogy mi­kor a kőasztalt a park­ban fel­ál­lí­tot­ták, az­nap dél­után nagy ün­nep­sé­get is tar­tot­tak, ahol nem­csak a ven­dég urak és höl­gyek szó­ra­koz­tak, ha­nem a fa­lu­si nép is je­len volt és mu­la­tott.

Ez az ér­té­kes em­lék év­ti­ze­de­kig sza­ba­don állt a töl­gyek alatt, de pu­ha kőből lé­vén fa­rag­va, dur­va ke­zek mély be­vé­sé­sek­kel szent­ség­te­le­ní­tet­ték meg. Ke­mény Já­nos új sír­em­lék­ének ava­tá­sa al­kal­má­val (szűk) vas­ke­rí­tést emel­tek kö­ré. Az asz­tal­la­pon a Kós ál­tal ter­ve­zett, a vécsi kas­télyt áb­rá­zo­ló He­li­kon emb­lé­ma már alig lát­ha­tó. A be­ke­rí­tés al­kal­má­val va­la­mennyi­re si­ke­rült res­ta­u­rál­ni és a ke­vés­bé mély be­vé­sé­se­ket (zö­mé­ben mo­nog­ra­mok) el­tün­tet­ni.

A ma már iro­da­lom­tör­té­ne­ti ese­mény­nek szá­mí­tó ünnepségről több helikonista em­lé­ke­zet meg. Li­ge­ti Ernő ír­ta a Füg­get­len Új­ság­ban: „Kuncz most kőasztalt ka­pott a tölgy alatt. For­más, íz­lé­ses al­ko­tás, Kós ter­vez­te, s mi­a­latt mi ta­nács­koz­tunk a park más ré­szé­ben, a kőfaragó még fúrt, re­szelt raj­ta. A kas­tély kis­asszony­kái zöld le­ve­lek­kel dí­szí­tet­ték fel a lap­ját, négy sar­ká­ból úgy kí­ván­ko­zott le a le­vél­sor, mint va­la­mi örök fo­lyon­dár.”

Dsida Jenő – Kuncz Ala­dár kőasztala – cí­mű lí­rai han­gú írá­sá­val rót­ta le ke­gye­le­tét író­tár­sa és a he­li­ko­ni jel­kép előtt:

„Négy éve már, hogy döb­ben­ten ál­lunk a vá­rat­lan ha­lál előtt, mely el­szó­lí­tot­ta kö­zü­lünk Kuncz Ala­dárt, aki nagy­sze­rű ké­pes­sé­gei ál­tal és a sors aka­ra­tá­ból ve­zé­re lett az író­toll er­dé­lyi ka­to­ná­i­nak. /…/ a pó­tol­ha­tat­lan ba­rát, a fényeskedő em­ber, a nagy író, a kitűnő szerkesztő, a szép­ség sze­rel­me­se és fá­rad­ha­tat­lan agi­tá­to­ra nem él töb­bé.

Ma­gam­ban sok­szor bán­kód­tam az élet dur­va­sá­ga mi­att, mely el­von­szol­ja az élőket a sír­ha­ntok szo­mo­rú­sá­ga mellől. Oly­kor-oly­kor, ami­kor si­ke­rült élet­hű­en ma­gam elé idéz­ni Kuncz Ala­dár drá­ga ar­cát, úgy érez­tem, na­gyon fe­lü­le­te­sek és hit­vá­nyak va­gyunk, ami­kor nem sí­runk és nem jaj­ga­tunk utá­na örök­ké saj­gó fáj­da­lom­mal a gyor­san pergő esztendők min­den nap­ján és min­den per­cé­ben.

De ed­dig nem jöt­tem rá ar­ra, hogy ezt a kér­dést ma­gá­val Kuncz Ala­dár­ral kel­le­ne meg­be­szél­nem. Pár nap­pal ezelőtt vá­rat­la­nul ta­lál­koz­tam Ve­le.

Egye­dül ül­dö­gél­tem a marosvécsi park töl­gyei alatt, a ne­me­sen egy­sze­rű kőasztal mel­lett, me­lyet most ál­lí­tott fel a ba­rá­ti és iro­dal­mi ke­gye­let. Szé­pen dom­bo­ro­dó, si­ma fa­ra­gá­sú fel­irat hir­de­ti az asz­tal egyik ol­da­lán, hogy az im­po­záns kőalkotmány nem­csak kert dí­sze, ha­nem ol­tár is, amelyről il­la­tos ál­do­za­ti füst száll ma­gas­ra, lát­ha­tat­la­nul: az er­dé­lyi iro­da­lom legélőbb ha­lott­já­nak, Kuncz Ala­dár­nak em­lé­ke­ze­té­re.

Egye­dül ül­dö­gél­tem a moz­du­lat­lan lom­bú tölgy­fák alatt. Al­ko­nyo­dott, a nyu­ga­ti ég na­rancs­vö­rös, az Is­ten­szé­ke sö­tét­kék volt a messze­ség­ben, s a rop­pant csend éde­sen szállt meg, mint mennyei va­rázs­lat. A ma­da­rak már el­hall­gat­tak, de a tücs­kök még nem zen­dí­tet­tek rá es­ti ze­né­jük­re.

Ak­kor oda­jött hoz­zám Kuncz Ala­dár. Szin­te hal­lot­tam amint csi­ko­rog­nak lép­tei a park ka­vi­csos út­ján. Le­ült mel­lém a fes­tett pad­ra, néz­te a kőasztalt, és gon­do­la­ta­im­ban ol­vas­va vá­la­szolt rej­tett kér­dé­se­im­re:

Az em­ber nem ül­het le an­tik szép­sé­ge­ket idéző kőemlékek mel­lé, hogy nyá­ron lomb­su­ho­gás­ban és ősszel le­ve­lek hul­lá­sá­ban bán­kód­jék, kar­já­ra haj­tott fej­jel, jó­vá nem tehető dol­go­kon. Ez a kőasztal csak a ki­vé­te­les és ün­ne­pi pil­la­na­tok szá­má­ra ké­szült, hogy oly­kor em­lé­ke­tek­be idéz­zé­tek a ha­lott ba­rá­tot. A  hét­köz­nap­ok tör­vé­nye a mun­ka, s amíg tes­ti­leg is kö­zöt­te­tek vol­tam, én is ezt a tör­vényt kö­vet­tem. Nem ma­gam­nak kí­vá­nok em­lé­ket, ha­nem a gon­do­lat­nak, ame­lyért él­tem és dol­goz­tam.

Meg­ér­tet­tem a csön­des al­ko­nyi in­tést. A nagy ha­lot­tak nem azt akar­ják, hogy tíz kö­röm­mel ka­par­ják a föl­det utá­nunk, hogy si­ras­sák, ha­nem hogy igye­kez­ze­nek pó­tol­ni őket. És ezért rend­jén van az, hogy az élet ha­lad a ma­ga út­ján, a ká­vé­há­zi, szerkesztőségi szék­ben má­sok ül­nek, és nem né­mul el a ka­ca­gás.

De a kőasztal mel­let­ti ta­lál­ko­zó felelősségteljes pil­la­nat. Ak­kor em­lé­kez­nünk kell, be kell szá­mol­nunk Kuncz Ala­dár­nak: mit mű­vel­tünk gaz­dag örök­sé­gé­vel.”

*

Har­ma­dik jel­kép ma­ga az örök nyug­hely. Itt ad­juk át a szót Ke­mény Au­gusz­tá­nak, és lás­suk mit írt Hu­szár Sán­dor író­nak 1973 őszén kül­dött le­ve­lé­ben, ahol a kas­tély és a park sor­sá­ról el­mél­ke­dik. „En­gem köz­vet­le­nül csak annyi­ban érint, hogy élet­tár­sam sír­ja mel­lett a csend­re vá­gyom, és na­gyon sze­ret­ném még meg­ér­ni azt a pil­la­na­tot is, ami­kor nem te­met­ni, ha­nem te­rem­te­ni gyűl­nek össze is­mét az írók a Kuncz Ala­dár és Ke­mény Já­nos em­lé­ké­re emelt kö­vek körül… Re­mé­lem, so­ha­sem lesz szó­lás­mon­dás ab­ból, amit most te­he­tet­len­sé­gem­ben mon­da­nom kell: ígér­ni és fe­lej­te­ni is tu­dunk!

A csa­lád ké­ré­se volt, hogy fér­je­met a Kuncz Ala­dár em­lék­asz­tal mel­lé te­mes­sék, és ne az ősök kö­zé, a ri­deg temp­lo­mi krip­tá­ba, mert­hogy így a He­li­kon­hoz s a ha­vas­hoz is kö­ze­lebb fe­küd­ve, nyu­god­tabb és hoz­zá mél­tóbb pi­he­nés­re talál…”

*

2000 ta­va­szán, bá­ró Ke­mény Já­nos fia, Mik­lós, édes­ap­ja em­lé­ké­re, irodalomszervező mun­kás­sá­gá­nak, szel­le­mi ha­gya­té­ká­nak és a he­li­ko­ni író­kö­zös­ség örök­sé­gé­nek ápo­lá­sá­ra lét­re­hoz­ta a He­li­kon – Ke­mény Já­nos Ala­pít­ványt. Az az­óta el­telt időszakban több ren­dez­vény szín­he­lye volt a vécsi kas­tély­park: Ke­mény Já­nos ha­lá­lá­nak 30., majd szü­le­té­sé­nek 100. év­for­du­ló­ján és a helikonista írók le­szár­ma­zot­ta­i­nak első ta­lál­ko­zó­ján. Az emlékező ün­nep­sé­ge­ken a volt há­zi­gaz­da sír­em­lé­ke mel­lett a ke­gye­let vi­rá­ga­it he­lyez­ték el a résztvevők a kőasztalra, tisz­te­leg­ve a né­hai öt­ven­öt ven­dég em­lé­ke előtt. Az ala­pít­vány cél­ki­tű­zé­sei kö­zött sze­re­pel a He­li­ko­ni Írók Em­lék­park­já­nak s ben­ne Em­lék­mű­vé­nek lét­re­ho­zá­sa, ami saj­nos, anya­gi­ak hi­á­nyá­ban, még vá­rat ma­gá­ra. Ezért te­kint­jük – egyelőre – a kőasztalt me­men­tó­nak.

Bor­ne­mi­sza Elemérné emlékkönyvéből

(A be­jegy­zé­sek – né­hány ki­vé­tel­lel – az első, 1926-os ta­lál­ko­zón íród­tak; ugyan­azok szó­lal­tak meg a ju­bi­le­u­mi ti­ze­dik ta­lál­ko­zón is 1935-ben)

A fun­da­men­tum jó bi­zo­nyo­san

A munkások… itt va­gyunk.

Hat esz­ten­de­je ke­res­sük az iga­zi

építőmestereket, és Vécs ta­lán az

utol­só stá­ci­ónk.

De itt új­ra hi­szünk!

Vécs, 1926. jú­li­us 17.                                   

Kós Kár­oly

*

Ha vissza­gon­do­lok és szám­adást te­szek,

Eszem­be jut az ősrégi bal­la­da:

„El­in­dult egy­szer ti­zen­két kőmíves

Ma­gos Dé­va vá­rát hogy fel­épí­te­nék

…Amit nap­pal rak­tak, le­om­lott es­té­re

Amit éj­jel rak­tak, le­om­lott reg­gel­re”

De bi­zo­nyá­ra azért van ez így, mert nin­csen

kö­zöt­tünk Ke­le­men Kőmíves, aki meg­fo­gad­ná

és meg is tar­ta­ná, hogy egy fe­le­sé­gét

fa­laz­za be a kö­vek kö­zé, hogy áll­ja­nak

meg a fa­lak egy­szer már és ne omol­ja­nak

szün­te­len. Bi­zo­nyá­ra nin­csen még kö­zöt­tünk

az iga­zi Ke­le­men Kőmíves, s így mi nem

te­het­nénk mást, mint nap­pal is­mét csak

rak­juk ami éj­jel le­om­lik és éj­jel rak­juk

aki fal nap­pal le­om­lik.

Ti­ze­dik ta­lál­ko­zót ün­nep­lünk: a ma­gunk

Si­ke­re­it, az er­dé­lyi ma­gyar írás győzelmes,

Szép­sé­ges út­ját. De kinn a kert­ben a

Ti­ze­dik ta­lál­ko­zó em­lé­ké­re ál­lí­tott

Kőasztalra a kőfaragó most vé­si ép­pen

a so­ra­ink­ból kidőlt író­test­vé­rünk ne­vét.

Gon­do­lom ezt a szám­adást még nem zá­rom

le most.

Marosvécs, 1935. július 1.                            

Kós Kár­oly

*

Viribus unitis pro cultura Transilvanica

Et contra homines beltames. Sicritur ad astra.

Marosvécs 1926. júl. 17.

Tíz esztendő le­for­gá­sa után meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a környező vi­lág dol­gai nem is vál­toz­tak elő­nyünkre, vesz­te­sé­gek árán is si­ke­rült a külső vi­lág he­lyi­be belső vi­lág alap­ja­it le­rak­ni Er­dély­ben, s ta­lán a He­li­kon 10 évé­nek leg­több ered­mé­nye, hogy en­nek a lát­ha­tat­lan vi­lág­nak épí­té­sé­ben előljárt, szol­gá­lat­ban szor­gal­mas­nak, bé­kí­tés­ben igyekvőnek, jó­szán­dék­ban pél­da­adó­nak bi­zo­nyult.

Marosvécs, 1935. jún. 29                        

 Ke­mény Já­nos

*

Az egy­kor ki­ra­bolt job­bá­gyok bosszú­ja: utó­da­ik el­fog­lal­ják a vá­rat.

Marosvécs, 1926. júl. 17.                      

 Molter Kár­oly

Tíz év után a vár ősi urai és az új szel­le­mi vár­nép kö­zös ön­vé­de­lem­re szo­rult. Né­hány eg­ri hős s a vi­szály de­mok­rá­ci­á­ja, csakazértis bír­juk még!

Marosvécs, 1935, jú­ni­us 29-én             

 Molter Kár­oly

*

1926. VII. 16.

Ó He­li­kon, ih­less meg, hogy leg­alább

ne­vem szé­pen ír­jam le…

Bartalis Já­nos

*

A legbelsőbb ér­zé­sem sze­rint a szép he­li­ko­ni na­pok alatt va­la­mi tör­tént, ami­nek még so­ká­ig vissz­hang­ja lesz. A ter­mé­szet ra­gyo­gó nap­fénnyel ál­dot­ta meg mű­kö­dé­sün­ket, de en­nél jobb, amit je­len­tett csak szí­vé­nek me­le­ge és sze­münk­nek ra­gyo­gá­sa, akik az esz­me ki­bon­ta­ko­zá­sá­hoz a fe­lejt­he­tet­len kör­nye­ze­tet meg­te­rem­tet­ték.

Kuncz Ala­dár

*

Er­dély cí­me­ré­be egy „ló­fej”-et kí­vá­nok

……..

Köz­ben rá­jöt­tem, egy-egy sza­már­fej töb­bet ér, mint egy ló­fej. Ar­ról pe­dig, mi né­há­nyan, gon­dos­kod­tunk.

Ta­má­si Áron

*

Szel­le­mi sás­ka­ha­dunk ezer gond­ját

szí­ves és tü­rel­mes érdeklődéssel

osz­tó cen­zo­runk­nak,

ko­ro­nák iva­dé­ka­i­nak há­zá­ban

ko­ro­nás fák közt

hall­ga­tó­sá­gunk ko­ro­ná­já­nak

hű­sé­ges tisz­te­let­tel

End­re Kár­oly

Bi­zo­nyo­san tu­dat­ta­la­nom­ban rej­lett, hogy fen­ti So­rok­hoz nem ír­tam kel­te­zést. A költő ér­zé­se ha­tár­ta­lan, időhöz nem kö­tött for­rás, mely foly­ton bu­gyog és min­dig egy­azon tisz­tult lel­ket áraszt­ja a lát­ha­tó fel­szín­re: ná­la a pil­la­nat, perc, év és év­ti­zed nem fon­tos.

End­re Kár­oly

*

Ke­mény Zsig­mond köny­vé­ben ol­va­som: II. Kár­oly ud­va­rá­ban egy szép pa­lo­tahölgy­be sze­rel­mes lesz egy ga­val­lé­ros fran­cia lo­vag. Ami­kor ba­rát­sá­guk fel­bom­lott, a lo­vag kö­te­lez­te ma­gát, hogy tíz évig fél sze­mét be­csuk­va tart­ja. Ek­kor lát­juk csak, hogy ilyen ro­man­ti­kus sze­re­lem még nem volt a föl­dön.

1926. jú­li­us 16.                                             

 Li­ge­ti Ernő

El­múlt 10 év. Be is csuk­hat­juk sze­mün­ket, ki is nyit­hat­juk, most már egy­re megy.

Há­zas­tár­sak va­gyunk, nincs mit tit­ko­lóz­nunk egy­más előtt. Fel­bont­ha­tat­lan a mi kö­te­lé­künk ez­zel a ra­gyo­gó pa­lo­ta­hölggyel, Transilvania asszonnyal, aki még ma is olyan szép, olyan el­len­áll­ha­tat­lan, olyan ma­kacs és olyan nagy­sze­rű – csak mi tes­te­sed­tünk meg és nehézkesedtünk el egy ki­csit.

Marosvécs, 935. jú­ni­us 19.                          

Li­ge­ti Ernő

*

Bol­do­gok azok a sze­gény­le­gé­nyek, akik Er­dély tűz­he­lye kö­ré össze­gyü­le­kez­het­tek, de va­jon ki fog­ja be­ven­ni amit itt kifőztek?

Marosvécs, 1926. VII. 16.

Tíz évig töb­bet me­le­ged­tünk Er­dély „tűz­he­lye” kö­rül, mint amennyit főztünk raj­ta. Ám amit főztünk, táp­lá­lék volt le­ta­gad­ha­tat­la­nul.

A következő 10 év alatt ta­lán több és táp­lá­lóbb „ered­mény” le­szünk, mint vol­tunk.

Marosvécs, 1935. VI. 30.                           

 Ka­csó Sán­dor

*

Gyö­nyö­rű ez a He­li­kon. Cso­dá­la­tos. Hát még mi lett vol­na belőle, ha nem Kuncz ren­de­zi!

Marosvécs, 1926. juli. 16                     

Hunyady Sán­dor

vissza a kiadáshoz
Adamovits Sándor minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke