|
|||||||||
Szentimrei Judit:
Népművészet-kutatás – önismeret
Napjainkban nálunk is – mint világszerte – a népi kultúra szellemi és tárgyi alkotásai, valamint az egykori népi hagyományok iránt egyre fokozódik az érdeklődés. Egyre többen vannak annak a tudatában, hogy az egykori népi életet tükröző művelődési hagyaték számbavételét: a jelent és a jövőt egymás és önmagunk szakterületének minél alaposabb megismerésével szolgálhatjuk. Apámtól tanultam, hogy egymást megismerni annyi, mint egymást megbecsülni, és egymást megbecsülni annyi, mint önmagunkat megbecsülni. Ennek értelmében a nemzetiségi önismeretet szolgáló bármely kutatás síkján mindinkább szükségesnek látszik az egymáshoz kapcsolódó tudományágak szövetkezése egy-egy feladat megoldására. Társadalmunk gazdasági és szellemi fejlődése az utóbbi években, évtizedekben ugrásszerűen felgyorsult, így a tegnap még általánosan ismert szellemi és tárgyi hagyaték szinte szemünk láttára évül el egyik napról a másikra. Ezért igyekszünk ezt a művelődés anyagot minél körültekintőbben, minél több oldalról összegyűjteni, és közkinccsé téve minél szélesebb rétegnek visszaadni. Ki-ki a maga oldaláról, legyen az néptánc, népzene-, mese- vagy balladakutató, etnográfus, nyelvész vagy éppen történész, gyűjtésének és feldolgozásának során a jelent a múltba ágyazottan és a jövőt kémlelve igyekszik minél szélesebb rétegekhez szólni. Így alakult meg a Szótörténeti tár első kötetét még egyedül feldolgozó és szerkesztő Szabó T. Attila mellett az egykori munkatársainak és tanítványainak munkaközössége. Vagy az Ezerjó fű országos ifjúsági pályázatának a nyelvész Péntek János és az etnobotanikus Szabó T. E. Attila közös munkájaként megelőzve ezzel a nyugat-európai hasonló kutatásokat egy jó évtizeddel – Erdély és Moldva gyógynövényeinek valamennyi tájegységre kiterjesztett részletes feldolgozása. Nem a történelem kerekét kívánjuk visszafordítani, de mindazt, ami a múltból érték, azt tudatosítani szeretnénk, és népdalaink, táncaink és hangszeres zenénk mintájára második útjára elindítani. Mert nem csak nyelvében él a nemzet, de zenéjében, táncában és általános kulturális hagyományaiban is. Valamennyi egy-egy kifejezési mód, csak élni kell vele. St. Chatrienban láttam, hogy a kanadai második vagy harmadik generáció, aki alig, vagy egyáltalán nem beszéli a magyar nyelvet, milyen örömmel járja és mennyire érzi a magyar ritmust, és milyen szívesen veszi fel magára a széki kék mellényt és magas tetejű kalapot, milyen jól repül a kalotaszegi fersing vagy a székely rokolya, a tánc hevében forgó, kisebb vagy nagyobb lányokon egyaránt. Számunkra is egyre nagyobb öröm, hogy az idősebb szakemberek mellett és nyomában egyre fiatalabb nemzedékek tűnnek fel és veszik át a stafétabotot. Erdélyben jóformán a néprajzkutatásunk kezdetétől, már több mint másfél évszázada megkülönböztetett figyelemmel tanulmányozta: Kőváry László, Orbán Balázs, Huszka József, Herman Antal, Jankó János, Györffy István, Viski Károly, Szendrey Zsigmond, Bartók, Kodály vagy Malonyay Dezső szellemi vagy tárgyi hagyományainkat, munkásságuk 80–100 év múltán is örök becsű. A két világháború között Kelemen Lajos, Orosz Endre, Roska Márton, Haáz Rezső, Vámszer Géza, Szabó T. Attila vagy Debreczeni László más alapfoglalkozásuk mellett a kutatói hagyományok folytatásáról sem feledkeztek meg. A második világháború után a Román Tudományos Akadémia művészettörténeti intézete mellett megalakult a magyar és román népművészetet kutató csoport is, és több tudományos intézeténél, múzeumánál a magyar nyelvészek, folkloristák, etnográfusok munkája is biztosított volt. Így került sor többek között az 1950-es években a kalotaszegi, kászoni, moldvai csángó, szilágysági, Kis-Küküllő menti torockói, majd a széki népművészeti kutatásokra. Én, mint a képzőművészeti intézet textil- illetve szövő és szőnyeg osztályának vezetője magyar növendékeimmel kapcsolódtam bele ebbe a munkába. Román és szász hallgatóimmal az Erdélyi- szigethegységben, az Érchegységben, a déli és keleti Kárpátok két oldalán, valamint a Kárpátok kanyarulatában fekvő Barcaságban kutattunk jó évtizeden keresztül. Az ötvenes évek inkább a folklórkiadványoknak kedveztek. Számos népmese-, népzene- és balladakötet látott napvilágot Faragó József, Jagamas János, Nagy Olga, Szenik Ilona, Kallós Zoltán, Almási István és mások szerkesztésében. Tárgyi néprajz és népművészeti kiadványok a nemzetiségi kiadó, a Kriterion megalakulása után jelentek meg szép számmal. A 70-es években kiadóink, folyóirataink és lapjaink mind nagyobb mértékben tették lehetővé a kutatások eredményeinek publikálását. Szerencsére nálunk a könyvnek nagyobb volt az éhe, mint a kenyérnek. Eldugott falvak tanítói, értelmiségiek és munkások, meg falusi fiatalok, öllel hozták az író-olvasó találkozókra könyveinket dedikálni. Az iskolákban hely- és népismereti, népviselet, népmese, mondóka, népi játékok és gyógynövénygyűjtő versenyeket rendeztünk, valamint a televízió magyar szerkesztőivel végigkalákáztuk Erdély nagyobb városait. Az ifjúság örömmel vetette bele magát a gyűjtő-, feldolgozó mozgalomba. Nyomunkban egyik táncház a másik után alakult. A nyolcvanas évekre a lendület lanyhulni kezdett. Még megjelent a Moldvai csángó kötet 81-ben, 82-ben a Széki iratosok, Keszeg Vilmos gondozta Seres András hétfalusi csángó gyűjteménye, a Fábián Imre szerkesztette Bihari mondókák, Pozsony Ferenc felső-háromszéki népballadakötete. A három kötetre tervezett Felső-Maros vidéki monográfiából a Jagamas gyűjtötte és szerkesztette zenei anyag, a Népismereti Dolgozatok negyedik, utolsó kötete, Szabó T. Attila csak a tár IV. kötetének megjelenését érhette meg, de papírhiány és energiatakarékosság címén egyre kisebb példányszámban. Aztán egy ideig idehaza mind kevesebb néprajzi, közművelődési kiadványt tehettünk le az olvasók asztalára. De ez már más fejezet, amelyben az íróasztalok fiókjában szunnyadó kéziratok, ha késve is, de napvilágot láttak, megalakult a Kriza János Néprajzi Társaság, a kolozsvári egyetemen ismét tanszéket kapott a magyar néprajz.
vissza a kiadáshoz minden cikke FŐLAPTEST rovat összes cikke |
|||||||||
|