Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Balázs Lajos: Népi kultúra és globalizáció


A né­pi kul­tú­rá­hoz va­ló vi­szo­nyu­lá­sunk meg­le­he­tő­sen he­te­ro­gén ké­pet nyújt az utób­bi év­ti­ze­dek­ben. (Meg­íté­lé­se a ko­ráb­bi ko­rok­ban sem volt egy­ér­tel­mű, de tá­vol­ról sem ennyi­re el­lent­mon­dá­sos.) A nem­ze­ti és egye­te­mes mű­velt­ség tör­té­ne­té­ben be­töl­tött óri­á­si és el­évül­he­tet­len sze­re­pé­nek fel­is­me­ré­sé­től, a jó­zan meg­íté­lé­sen és vi­szo­nyu­lá­son át a le­ki­csiny­lő, le­mo­soly­gó, csak né­hány ele­mét lá­tó ma­ga­tar­tá­sig sok­fé­le íté­let el­hang­zik ró­la.

Az én sze­re­pem nem le­het az, hogy mind­eze­ket üt­köz­tes­sem. Igye­ke­ze­tem, a kon­fe­ren­cia kül­de­té­se, szán­dé­ka sze­rint ar­ra irá­nyul­hat, hogy ér­vel­jek és rá­vi­lá­gít­sak ar­ra a tény­re, hogy az a kul­tú­ra, amit né­pi­nek ne­ve­zünk, és ami­ről azt ta­nul­tuk/ta­nít­juk, vall­juk tu­da­to­san vagy ösz­tö­nö­sen, hogy ,,egész nem­ze­ti mű­velt­sé­günk min­den­ko­ri szer­ves tar­to­zé­ka” (Ka­to­na Im­re 1998. 33) nem el­avult, nem a múlt üle­dé­ke, hasz­na van a 21. szá­zad­ban is, és nem is akár­mi­lyen. Csak fel kell ezt is­mer­nünk! Meg kell ér­te­nünk múlt­bé­li és új ren­del­te­té­sét meg­vál­to­zott vi­lá­gunk­ban.

Sze­rény­sé­gem eh­hez nyújt­hat kul­csot, prag­ma­ti­ku­san. Ezért kér­de­zek, a gon­dol­ko­dás­ra kész­te­tés re­mé­nyé­vel: va­jon a né­pi kul­tú­rá­ról be­szél­ni, ve­le fog­lal­koz­ni, tö­rőd­ni egy­sze­rű nosz­tal­gia, múl­tunk fö­löt­ti si­rán­ko­zás, jó­ér­zés­ből fa­ka­dó il­lem kér­dé­se-e csu­pán?

Meg­ér­dem­li-e, hogy nem­ze­ti mű­velt­sé­günk szám­ki­ve­tett­je le­gyen? Min­den­hol szám­ki­ve­tett-e, vagy ,,vannak vi­dé­kek” – Kányádi sza­vá­val él­ve –, ahol még­is meg­be­csült?

Be kell-e föl­tét­len dől­nünk a globalizáció ide­o­ló­gi­á­já­nak és gya­kor­la­tá­nak, és fel kell-e ad­nunk ön­ma­gunk kul­tu­rá­lis ar­cu­la­tát? Jó-e az ne­künk – ahogy a bölcs rab­bi szok­ta kér­dez­ni –, ha fü­lün­ket könnyel­mű­en a globalizáció szi­rénhang­ja­i­ra he­gyez­zük, és be­sé­tá­lunk ab­ba az ér­ték­rend za­var­ba, amit a globa­li­záció ge­ne­rál?

A né­pi kul­tú­rá­nak van-e üze­ne­te a mo­dern kor em­be­ré­hez, ma­gyar­já­hoz?

És vé­gül: ho­gyan vi­szo­nyu­lunk, mi ma­gya­rok, ezek­hez a kér­dé­sek­hez, és ho­gyan vi­szo­nyul­nak má­sok? Csak ma­gyar kér­dés, ma­gyar ag­gá­lyos­ko­dás, hogy félt­jük kul­tú­ránk eme ré­szét, amit né­hány nem­zet­tár­sunk magyarkodásnak ne­vez, és mint­ha szé­gyell­nünk kel­le­ne ma­gun­kat mi­at­ta/ér­te, vagy ne­tán van­nak né­pek, nem­ze­tek, kö­zös­sé­gek, ame­lyek úgy vagy ha­son­ló­an lát­ják, mint mi? És ők mi­nek mi­nő­sül­nek: szin­tén na­ci­o­na­lis­tá­nak a szó rossz ér­tel­mé­ben, ne­tán ,,finnkedőknek,” ,,svédkedőknek”?

Nos, ezek és még sok ha­son­ló kér­dés en­gem ar­ra kész­tet­nek, hogy idő­ről-idő­re új­ra gon­dol­jam, hogy az az óri­á­si tu­dás és élet­ta­pasz­ta­lat, amit a né­pi mű­velt­ség ölel fel és fog­lal ma­gá­ban, csak úgy sem­mi­vé kell-e vál­jon? Csak­ugyan el­járt vol­na, fö­löt­te az idő?

A múlt mű­velt­sé­gét il­le­tő­en az én hit­val­lá­som az, hogy tisz­te­lem a ha­mut, mert egy va­la­mi­ko­ri tűz ma­ra­dé­ka, de nem hi­szem azt, hogy ne vol­na pa­rázs is, ami­ből min­dig új tü­zet le­het csi­hol­ni. A né­pi kul­tú­rá­nak egy je­len­tős ré­sze ma is pa­rázs:

– be­épít­he­tő a mo­dern vi­lág­szem­lé­let­be,

– ki­fe­jez­he­ti a mo­dern – el­ide­ge­ne­dett – em­ber lel­ki­sé­gét, tűz­ként hat­hat pl. optimiz­mu­sá­val,

– nyújt­hat szá­má­ra egé­szen össze­tett esz­té­ti­kai örö­met,

– meg­újít­hat­ja a nem­ze­ti mű­velt­sé­get,

– vé­del­met nyújt­hat a globalizáció kul­tú­rá­kat ho­mo­ge­ni­zá­ló ví­ru­sa el­len.

Ezek még min­dig in­kább ki­je­len­té­sek. For­dít­suk konk­ré­tra a be­szé­det, és em­lít­sem mind­járt az iden­ti­tás és iden­ti­tás­tu­dat kér­dé­sét.

Fon­tos-e az iden­ti­tás és an­nak tu­da­ta? Szá­munk­ra fon­tos csak, új­ra kér­de­zem, vagy má­sok szá­má­ra is az lehet?

Az biz­tos, hogy a ma­gyar­ság szá­má­ra fon­tos. Er­re egy kü­lö­nös pél­dát mon­dok. Va­la­mi­kor a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött, egy Eu­ró­pá­ból Ame­ri­ka fe­le tar­tó ha­jón, az uta­sok­nak kér­dő­ívet kel­lett ki­töl­te­ni­ük. Az el­ső kér­dés így hang­zott: Ki ön? És sor­ra vá­la­szol­tak az uta­sok, hogy ta­nár, mér­nök, lel­kész, kő­mű­ves, ilyen mes­ter, olyan sze­re­lő stb. Csu­pán va­la­kik, csak­nem egy­más­tól füg­get­le­nül és nem ke­ve­sen azt val­lot­ták, hogy ma­gyar. Te­hát a ha­jó uta­sai kö­zött vol­tak olya­nok, akik szá­má­ra az azo­nos­ság meg­ha­tá­ro­zá­sá­ban fon­to­sabb volt az, ami­be be­le­szü­let­tek, ami­nek a hát­te­re egy tu­dat, kul­tú­ra és nyelv, és nem az, amit ké­sőbb sa­já­tí­tot­tak el, ami­vel meg­él­he­té­sü­ket biz­to­sí­ta­ni tud­ják vagy akar­ják. És ezek a va­la­kik ma­gya­rok vol­tak. A ha­jó uta­sai így két cso­port­ra, két­fé­le iden­ti­tás-tu­da­tú cso­port­ra osz­lot­tak: ma­gya­rok­ra és min­den­fé­le szak­mát gya­kor­lók­ra.

De új­ra kér­de­zek: mi­től ma­gyar a ma­gyar? Csak at­tól, hogy an­nak nyil­vá­nít­ja ki ma­gát? Vagy va­la­mi fe­de­ze­te is kell le­gyen ki­je­len­té­sé­nek? Pél­dá­ul a nem­ze­ti mű­velt­ség!

A tör­té­net azért ér­de­kes és ak­tu­á­lis, mert mos­tan­ság egy­re gyak­rab­ban és egy­re bo­nyo­lul­tabb hely­ze­tek­ben uta­zunk va­la­mi­fé­le ha­jón, a pá­lyá­za­tok so­ka­sá­gát kell ír­nunk és így vagy úgy, új­ra és új­ra meg­kér­de­zik, hogy Ki ön?

A meg­vá­la­szo­lás­ban se­gít­het-e a né­pi kul­tú­ra?

A som­más ál­lí­tá­sok he­lyett pél­dá­kat mon­dok. Uni­ós láz­ban élünk, min­de­nün­ket vizs­gál­ják. Az át­lag­em­ber en­nek csak egy ré­szét lát­ja, hall­ja. Azt ke­ve­sen tud­ják, hogy a bi­zo­nyí­tá­si cso­mag­ban a nem­ze­ti kul­tú­ra is sze­re­pel, még ke­ve­seb­ben, hogy a né­pi kul­tú­ra is. A Ki ön? kér­dés min­dig vissza­tér.

A fin­nek­ről azt ol­vas­tam, hogy az EU-ba va­ló ju­tást ké­rel­me­ző do­ku­men­tá­ci­ó­ba az egész finn né­pi kul­tú­ra tár­gyi és szel­le­mi szin­té­zi­sét be­fog­lal­ták, mert ezt kér­ték, és mert ma­guk is fon­tos­nak tar­tot­ták (finnkedtek?). Azért, hogy meg tud­ják vá­la­szol­ni, ki­cso­dák ők.

De egy ma­gyar pél­da is: a Ma­gyar Nem­zet 1996. jú­li­us. 25-i szá­má­ban azt ol­vas­tam, hogy a köl­ni re­pü­lő­té­ren kö­zel 100 fi­a­tal ma­gyar nép­tánc­cal és da­lok­kal kö­szön­töt­te a ma­gyar kül­ügy­mi­nisz­tert, aki on­nan Brüsszel­be uta­zott át­ad­ni a kor­mány ál­tal el­fo­ga­dott EU kér­dő­íve­ket. Egy újabb ha­jó­zás! De mi­ért kel­lett egy dip­lo­má­ci­ai ak­tus­hoz ma­gyar nép­vi­se­let, nép­tánc, nép­dal?

Mi­ért volt fon­tos a frank­fur­ti könyv­vá­sár, aho­va a ma­gyar né­pi kul­tú­rá­ról szó­ló köny­ve­ket is el­vit­ték?

És a han­no­ve­ri vi­lág­ki­ál­lí­tást 2000. jú­ni­us 26-án, a ma­gyar kiállítók számára kijelölt nem­ze­ti na­pon, a ma­gyar és né­met mi­nisz­ter­el­nök és sok más po­li­ti­kus je­len­lét­ében, mi­ért ép­pen a csík­sze­re­dai Har­gi­ta Nem­ze­ti Szé­kely Né­pi Együt­tes tán­cá­val nyi­tot­ták meg?

Az vé­let­len-e, hogy az uni­ós csat­la­ko­zás elő­est­é­jén szer­ve­zett Eu­ró­pa Gá­la nagy­sza­bá­sú mű­sor ke­re­té­ben (2003. áp­ri­lis 9-én) a Ko­dály és Liszt ze­ne­szám­ok után a pro­duk­ció két­har­ma­dát hat nagy néptáncegyüttes mű­so­ra al­kot­ta? Az, hogy utá­nuk gyer­mek néptáncegyüttesek vet­ték át a szín­te­ret? Az, hogy a Liszt-rap­szó­di­á­ra Novák Fe­renc kom­po­nál­ta ka­lo­ta­sze­gi – te­hát er­dé­lyi – nép­tánc-szvi­tet tán­col­tak?

A né­met be­ru­há­zók mi­ért ér­dek­lőd­nek az adott tér­ség val­lá­sos és né­pi szo­ká­sai iránt? Va­jon nem ar­ról van szó, hogy a ma­gyar pa­rasz­ti kul­tú­ra mun­ka­mo­rál­ja, er­köl­csi­sé­ge gaz­da­sá­gi té­nye­ző­ként szám­ba jö­het?

Úgy gon­do­lom, va­la­mennyi pél­da ko­ráb­bi kér­dé­se­im­re pró­bál vá­la­szol­ni: ön­ma­gunk új­ra fo­gal­ma­zá­sá­ról, a be­mu­tat­ko­zás­ról, a meg­is­mer­te­té­sünk­ről szól. Va­gyis a nem­ze­ti kul­tú­ra egy ré­te­gé­nek össz­nem­zeti ér­dek szol­gá­la­tá­ba va­ló ál­lí­tá­sá­ról. Meg ar­ról, hogy a múlt­ra le­het, és csak­is a múlt­ra le­het épít­kez­ni! Csoóri Sán­dor mond­ja, hogy ne­künk a múl­tat is foly­ton épí­te­ni kell, az em­lé­ke­ze­tet is épí­te­ni kell. ,,Olyan nép a ma­gyar, aki­nek je­le­ne és jö­vő­je szá­má­ra fon­tos, hogy tud-e em­lé­kez­ni.” Ne­künk nincs Loire­-völ­gyünk, te­le kas­té­lyok­kal, mint a fran­ci­ák­nak! Meg­szív­le­len­dő az in­tel­me: ,,Aki csak a jö­vő­nek él, előbb-utóbb be­le­va­kul a jö­vő­be, és szél­há­mos­ok ál­do­za­tá­vá vá­lik”.

De, hogy ne csak ma­gyar pél­dát mond­jak: a lit­ván el­nök a Du­na Té­vé­ben egy al­ka­lom­mal ar­ról be­szélt, hogy aki a múlt­ját nem is­me­ri, az sa­ját ma­gát foszt­ja meg a jö­vő­jé­től. Egy fran­cia szer­ze­tes­től azt ol­vas­tam, hogy aki a múlt­ját el­fe­lej­ti, azt a vi­lág is el­fe­lej­ti!

Kell-e mon­da­nom, és ké­tel­ked­het-e bár­ki is ab­ban, hogy a né­pi kul­tú­ra múl­tunk egy ré­sze? És ez nem új ke­le­tű fel­is­me­rés! Az utol­só 150 esz­ten­dő­ben a nép­köl­té­szet, a né­pi mű­velt­ség leg­alább há­rom for­ra­dal­mat in­dí­tott el az egye­te­mes ma­gyar kul­tú­rá­ban: Pe­tő­fi és Arany köl­tői hit­val­lás­ára gon­do­lok, Bar­tók és Ko­dály nagy vál­lal­ko­zá­sá­ra gon­do­lok, akik fel­fe­dez­ték a nép­dal­ban a ma­gyar lel­ket: a vi­lág szá­má­ra is! Be­vit­ték a pa­raszt­dalt a kon­cert­te­rem­be, va­gyis az egye­te­mes ze­ne­mű­vé­szet­be, el­is­mer­tet­ték a kultúrvilággal, és ál­ta­la a ma­gyar né­pet is. Azt csi­nál­ták, amit Enescu, Sztra­vinsz­kij, Glinka, Bee­tho­ven, Brahms, Ver­di, Er­kel, stb. De gon­do­lok a 89 előt­ti idők­re, ami­kor év­ti­ze­de­ken át a Kár­pát-me­den­cé­ben nem szól­hat­tunk ar­ról, hogy mi a ma­gyar­ság, mi a ma­gyar nem­zet? És ak­kor fon­to­sabb kin­csünk tört fel a ha­mu alól, mint a Loire­-völ­gyi kas­té­lyok: el­in­dult a tánc­házmoz­ga­lom és gyű­rű­zött, folkegyüttesek szü­let­tek és hó­dí­tot­tak, meg­je­lent a ma­gya­ro­san sza­bott ru­ha! Min­den po­li­ti­kai, ide­o­ló­gi­ai kény­szer és el­hall­gat­ta­tás, til­tás el­le­né­re, a kép­zet­tár­sí­tás ré­vén hoz­ták kö­ze­lünk­be mind­azt, ami­ről nem be­szél­het­tünk: ma­gyar­sá­gun­kat.

Kós Kár­oly pél­dá­já­ra is gon­dol­hat­nék, aki új ma­gyar épí­té­sze­ti stí­lust te­rem­tett a né­pi épí­té­szet­ből. Egy­ben eu­ró­pa­it. Mert azt csi­nál­ta, amit a finn épí­té­szek – Gottlib Eliel Saarinen – , amit a skót, az an­gol épí­té­szek.

A pél­dák­ból már­is ki­tet­szik, hogy iden­ti­tá­sunk meg­je­le­ní­té­sé­ben a né­pi kul­tú­rá­nak nagy sze­re­pe volt és van. És ezt kell ma meg­ér­te­nünk. Igaz, már nem a ré­gi. Meg­vál­to­zott vi­lá­gunk­ban a né­pi kul­tú­rá­nak meg­vál­to­zott sze­re­pe van. De sze­re­pe van! Ré­gi ren­del­te­té­sé­ben már alig ta­lá­lunk rá. Ezt ha meg­ért­jük, meg­ért­jük kor­sze­rű hasz­nos­sá­gát, üze­ne­tét is. Nem egy zárt kö­zös­ség vagy tár­sa­dal­mi ré­teg mű­velt­sé­ge, már rég nem az. A nem­ze­ti imázs/kép meg­je­le­ní­té­sé­ben óri­á­si, szin­te au­to­nóm sze­re­pet ját­szik. A né­pi kul­tú­ra eme szí­ne­vál­to­zá­sa­it, egy­re gya­ko­ribb és meg­le­pő vál­to­za­ta­it évek óta fi­gye­lem és jegy­ze­te­lem.

Em­lí­te­ném az olim­pi­ák pél­dá­ját: csak a kö­zel­múlt­ból a sydnei, az athé­ni nyá­ri olim­pi­ák meg­nyi­tó és zá­róün­nep­sé­ge­it, a nor­vé­gi­ai, az ame­ri­kai té­li olim­pi­ák nyi­tó- és zá­ró­ün­nep­sé­ge­it. A bu­ka­res­ti té­vé­be­mon­dó fel­ki­ál­tá­sa va­la­mennyi­re ér­vé­nyes: „gran­­di­ó­zus folk­lór­prog­ram!” Csak az idei, de min­den­ko­ri mű­kor­cso­lya eu­ró­pai- és vi­lág­baj­nok­ság­ok, más vi­lág­ver­se­nyek díj­ki­osz­tó ün­nep­sé­ge­it, ahol a dí­ja­kat a szer­ve­ző or­szá­gok nép­vi­se­le­té­be öl­töz­te­tett gyö­nyö­rű le­á­nyok hoz­zák be.

Mi­ért csi­nál­ják így? Mert így je­le­ní­tik meg a ma­guk ar­cu­la­tát, így ajánl­ják be ma­gu­kat a vi­lág­nak. Mert így küz­de­nek a globalizáció arc­ta­lan­sá­ga el­len.

De hogy to­vább ár­nyal­jam és ra­goz­zam: a nem­ze­ti sport­de­le­gá­ci­ók be­vo­nu­lá­sa, ugye­bár, fel­ira­to­zott táb­lá­val tör­té­nik. Csak­hogy sok sport­de­le­gá­ció úgy ér­zi, hogy ez nem elég nem­ze­ti ar­cu­la­tuk, azo­nos­sá­guk meg­je­le­ní­té­sé­hez. Az nem elég, hogy osz­lo­puk előtt csak annyit ír­ja­nak, hogy Ar­gen­tí­na, Tadzsikisztán, Zambia… Ezért az olim­pi­ai for­ma­ru­hát nép­vi­se­let­ük szín-, for­ma- és dí­szí­tő ele­me­i­ből al­kot­ják meg ma­guk­nak.

A pá­pa be­ava­tó ün­nep­sé­gén a kon­ti­nen­se­ket kép­vi­se­lő, a szent atyát kö­szön­tő de­le­gá­ci­ók mi­ért öl­töz­tek nép­vi­se­let­be? Csak azért! Az iden­ti­tá­sért. Mert a ren­de­zők igen jól tud­ták, hogy egye­te­mes nincs lo­ká­lis nél­kül, nem­ze­ti nél­kül.

De a ma­gyar ope­ra­ház to­ki­ói ven­dég­sze­rep­lés­ét is em­lí­tem, ami­kor Micsikó csá­szár­nő kü­lön kö­szön­töt­te az együt­test, ami­re Pitti Ka­ta­lin, az ope­ra­ház pri­ma­don­ná­ja az A csitári he­gyek alatt ré­gen le­esett a hó nép­dal­lal vá­la­szolt.

A ja­pán her­ce­gi párt ma­gyar­or­szá­gi lá­to­ga­tá­sa al­kal­má­val nép­tánc­cal, nép­dal­lal fo­gad­ták a par­la­ment­ben az amúgy gaz­da­sá­gi, pénz­ügyi, dip­lo­má­ci­ai ren­del­te­té­sű tár­gya­lá­sok előtt.

A tu­do­mány vi­lá­gá­ból is em­lít­sek egy pél­dát: a No­bel-dí­jas tu­dó­sok svéd­or­szá­gi prog­ram­já­nak ke­re­té­ben egy tel­jes na­pot a svéd né­pi kul­tú­ra, folk­lór be­mu­ta­tá­sá­nak szen­tel­nek. Anél­kül, hogy ez „svédkedés” len­ne, azt mu­tat­ják be, hogy mi­re volt ké­pes egy nép ön­erő­ből, hon­nan emel­ke­dett fel mű­velt­sé­ge, ci­vi­li­zá­ci­ó­ja mai szint­jé­re. És ezt a prog­ra­mot a vi­lág szel­le­mi nagy­jai nem te­kin­tik le­ala­cso­nyí­tó­nak, a své­dek nem tart­ják né­pi kul­tú­rá­ju­kat szé­gyell­ni va­ló­nak.

És hadd idéz­zem fel az ész­tek ,,éneklő for­ra­dal­má”-t, ami­nek tör­té­ne­tét könnyes szem­mel hall­gat­tam a tallini egye­tem pro­fesszor­asszo­nyá­nak elő­adá­sá­ból. Aho­gyan az ész­tek a nagy Szov­jet­unió fel­bom­lá­sa után szem­be­száll­tak az orosz nem­ze­ti el­nyo­más­sal, egye­dülál­ló a vi­lá­gon. Na­po­kon át, több ez­ren a sta­di­on­ban és az ál­lam­igaz­ga­tás köz­pon­ti épü­le­tei előtt egy­foly­tá­ban tar­tó nem­ze­ti és nép­dal­ének­lés­sel ar­ra kényszerítették az orosz tan­ko­kat, hogy el­hagy­ják a par­la­ment tér­sé­gét, ez­zel meg­ad­ván ma­gu­kat az észt nem­ze­ti aka­rat előtt.

Ezek után ve­gyük ész­re az Eu­ró­pa-szer­te szer­ve­zett folk­lór­fesz­ti­vá­lo­kat, ezek tu­risz­ti­kai, gaz­da­sá­gi hasz­nát. Ve­gyük ész­re ma­gun­kat és vál­toz­tas­suk meg lá­tás­vi­lá­gun­kat olyan ér­te­lem­ben is, hogy va­la­mi­ről évek óta be­szé­lünk, de nem tör­té­nik ér­dem­ben sem­mi, leg­alább is nem úgy, ami a mai kor szint­jén el­vár­ha­tó és el­várt. És ak­kor ne cso­dál­koz­zunk, hogy hasz­nunk ke­ve­sebb, a mun­ka­he­lyek szá­má­val együtt.

A sok ki nem hasz­nált le­he­tő­ség kö­zül egy te­rü­le­tet em­lí­tek: a táj­há­zak, táj­mú­ze­u­mok há­ló­za­tá­nak, rend­sze­ré­nek ki­épí­té­se, be­ren­de­zé­se óri­á­si szel­le­mi, kul­tu­rá­lis ha­szon­nal és jö­ve­de­lem­mel jár­na/jár­hat­na. Az ide­jö­vő tu­ris­tá­nak a Gyil­kos-tót, Szent An­na-tót mu­tat­juk, te­hát azt, amit az Is­ten adott, mint ter­mé­sze­ti szép­sé­get, de ke­vés­bé azt, amit az em­ber te­rem­tett kő­ből, fá­ból és Is­ten se­ge­del­mé­ből. Ami­be be­le le­hel­te, mint a Te­rem­tő az eszét, lel­két, íz­lé­sét, vi­lág­lá­tá­sát, et­ni­kai spe­ci­fi­ku­mát.

Mi­ért ne le­het­ne a kis­ré­gi­ók táj­házlán­co­la­tát ki­ala­kí­ta­ni önál­ló, ám meg­egye­zé­ses ala­pon sza­ko­so­dott táj­mú­ze­u­mi egy­sé­gek­ből? Te­hát nem úgy, mint ed­dig, hogy ki-ki a ma­ga mód­ján gyűj­tö­ge­tett, az­tán amit ta­lált a ma­ga mód­ján ki­rak­ta, és amely­ben a pat­kó­szeg­től a csip­kés zseb­ken­dő­ig min­den van, min­de­nik­ben, s a tu­ris­ta min­den­hol csak­nem ugyan­azt lát­ja, te­hát nem ma­rad sem­mi­vel, ami­re vissza­em­lé­kez­ne, ami ka­rak­te­res.

Te­hát sza­ko­so­dott táj-, il­let­ve nép­raj­zi mú­ze­u­mok lán­co­la­tát tar­ta­nám fon­tos­nak. Én kül­föld­ön ezt ta­pasz­tal­tam. Ol­va­sok, hal­lok a kis­ré­gi­ók, tér­sé­gek pol­gár­mes­te­re­i­nek, fal­va­i­nak egye­sü­le­te­i­ről. Mi­ért nem kez­de­mé­nyez­nek ilyes­mit is? Fel­ál­lí­ta­ni, be­ren­dez­ni – együt­tes erő­vel, el­kép­ze­lés­sel és erő­fe­szí­tés­sel – pél­dá­ul a Fi­ság men­tén a sza­ko­so­dott táj­mú­ze­u­mok lán­co­la­tát. Mond­juk Ménaságon (mi­vel ol­vas­tam az ot­ta­ni kez­de­mé­nye­zés­ről) le­het­ne a Fi­ság-men­ti nép­vi­se­let mú­ze­u­ma, ahol ki­ál­lí­ta­nák Mé­na­ság, Csíkszentgyörgy, Bánkfalva, Csíkszentmárton, Csekefalva min­den nép­vi­se­let­ét, a hoz­zá­tar­to­zó né­pi tech­no­ló­gia, gyap­jú, len, ken­der stb. fel­dol­go­zá­sa be­mu­ta­tá­sá­val. A kö­vet­ke­ző fa­lu­ban len­ne pl. az er­dő nép­raj­za, a fa­meg­mun­ká­lás, há­zi­ipar; az­tán a föld­mű­ve­lés és esz­köz­tá­rá­nak hossz- és ke­reszt­met­sze­te. Csíkszentmártonon le­het­ne a la­kás­kul­tú­ra tör­té­ne­te. A tár­gyak, esz­kö­zök, ok­má­nyok, do­ku­men­tu­mok te­ma­ti­kus össze­adá­sa/át­adá­sa egy­más­nak min­den­kit gaz­da­gí­ta­na, le­he­tő­vé ten­né, hogy va­ló­ban emb­le­ma­tikus táj­há­za­kat hoz­za­nak lét­re, ame­lye­kért már ér­de­mes a tu­ris­tát el­vin­ni, az öt­let­sze­rű­en ki­vá­lasz­tott pél­dá­nál ma­rad­va, a Fi­ság-men­te min­den fa­lu­já­ba. Ter­mé­sze­te­sen mind­ezt csak kor­sze­rű be­ren­de­zés­sel és el­ren­de­zés­sel, a muzeológia sza­bá­lya­i­nak be­tar­tá­sá­val sza­bad és ér­de­mes csi­nál­ni. Ilyen kon­cep­ci­ó­val együtt pá­lyáz­ni is le­het.

Mi­ért ne le­het­ne a felcsíki gyer­mek­la­ko­da­lom tu­risz­ti­kai lát­vá­nyos­ság? És sok min­den, idő­szak­ról-idő­szak­ra együtt szer­ve­zett pro­duk­ció, ami­ből egy kis tér­ség együt­te­sen hasz­not húz­hat­na?

A kis­ré­gió-szin­tű gaz­da­sá­gi együtt­mű­kö­dést et­től ar­ra fe­le kul­tu­rá­lis, tu­risz­ti­kai együtt­mű­kö­dés is kell kí­sér­je. A tu­riz­mus, sa­já­to­san a fa­lu­tu­riz­mus, ha él­ni, gya­ra­pod­ni akar, nem gon­dol­kod­hat csak a ven­dé­gek fek­te­tés­ben, ete­té­sé­ben. Az együtt gon­dol­ko­dás, köl­csö­nö­sen össze­han­golt cse­lek­vés több ha­szon­nal jár min­den­ki­nek. A tu­riz­mus­ban a kul­tú­ra mint több­let-gaz­da­sá­gi for­rás­sá vál­hat a he­lyi ér­té­kek – a folk­lór és nép­mű­vé­szet, né­pi kul­tú­ra – ele­me­i­nek emblematikus hasz­ná­la­ta ré­vén. Vi­szont a tu­riz­mus szer­ve­zői is fel kell is­mer­jék, hogy ér­de­kük a he­lyi kul­tú­ra ér­té­ke­i­nek ápo­lá­sá­hoz anya­gi­lag hoz­zá­já­rul­ni, hi­szen a na­gyobb ha­szon min­dig az övé­ké le­het. Azért, hogy a kul­tú­ra, ben­ne a né­pi kul­tú­ra gaz­da­sá­gi for­rás­sá vál­jék, min­den­ki­nek ten­nie kell. A vég­ső ha­szon pe­dig – va­gyis az, hogy min­den ré­gió ala­kít­sa ki re­gi­o­ná­lis iden­ti­tá­sát – mind­annyi­un­ké.

A kö­zép-eu­ró­pai tér­ség ön­szer­ve­ző­dés­re, ön­kor­mány­za­ti­ság­ra tö­rek­szik. Né­hány ré­gió egy­re in­kább köz­szá­jon fo­rog. A Szé­kely­föld min­den­kép­pen. Az újabb kér­dé­sem az, mi lesz a ré­gió tar­tal­ma a ta­gad­ha­tat­la­nul fon­tos gaz­da­sá­gi ér­de­ken túl? Kér­de­zem, mert ha a gaz­da­sá­gi ér­dek más­sal is nem fo­nó­dik össze, ön­cé­lú­vá, az­tán im­pro­duk­tív­vá vá­lik. Én úgy gon­do­lom, hogy a ré­gi­ót, a Szé­kely­föl­det, hogy me­gáll­jon a lá­bán és meg tud­ja vá­la­szol­ni ama ha­jós kér­dést, hogy Ki ön? – gaz­da­sá­gi­lag, tár­sa­dal­mi­lag, kul­tu­rá­li­san, más szó­val, anya­gi­ak­ban és szel­le­mi­ek­ben egy­for­ma erő­vel ad­ni kell, nyúj­ta­ni kell Eu­ró­pá­nak. Er­re pe­dig fel kell ké­szül­ni, jó­val a kü­szöb­höz va­ló ér­ke­zés előtt! Mí­to­szok he­lyett erő­tel­jes szim­bó­lum­te­rem­tő gya­kor­lat­tal, mely­nek ered­mé­nye­kép­pen meg­erő­söd­het kü­lön-kü­lön min­den kis­tér­ség, és ál­ta­luk az egész Szé­kely­föld gaz­da­sá­gi, kul­tu­rá­lis, men­tá­lis je­len­té­se. Azt nem tu­dom el­fo­gad­ni, mert meg­alá­zó­nak tar­tom, hogy ma­gun­kat csak fél­kész áru­val, fű­rész­áru­val, ol­csó mun­ka­erő­vel és eh­hez ha­son­lók­kal tud­juk aján­la­ni.

 

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008