|
|||||||||
Balázs Lajos:
Népi kultúra és globalizáció
A népi kultúrához való viszonyulásunk meglehetősen heterogén képet nyújt az utóbbi évtizedekben. (Megítélése a korábbi korokban sem volt egyértelmű, de távolról sem ennyire ellentmondásos.) A nemzeti és egyetemes műveltség történetében betöltött óriási és elévülhetetlen szerepének felismerésétől, a józan megítélésen és viszonyuláson át a lekicsinylő, lemosolygó, csak néhány elemét látó magatartásig sokféle ítélet elhangzik róla. Az én szerepem nem lehet az, hogy mindezeket ütköztessem. Igyekezetem, a konferencia küldetése, szándéka szerint arra irányulhat, hogy érveljek és rávilágítsak arra a tényre, hogy az a kultúra, amit népinek nevezünk, és amiről azt tanultuk/tanítjuk, valljuk tudatosan vagy ösztönösen, hogy ,,egész nemzeti műveltségünk mindenkori szerves tartozéka” (Katona Imre 1998. 33) nem elavult, nem a múlt üledéke, haszna van a 21. században is, és nem is akármilyen. Csak fel kell ezt ismernünk! Meg kell értenünk múltbéli és új rendeltetését megváltozott világunkban. Szerénységem ehhez nyújthat kulcsot, pragmatikusan. Ezért kérdezek, a gondolkodásra késztetés reményével: vajon a népi kultúráról beszélni, vele foglalkozni, törődni egyszerű nosztalgia, múltunk fölötti siránkozás, jóérzésből fakadó illem kérdése-e csupán? Megérdemli-e, hogy nemzeti műveltségünk számkivetettje legyen? Mindenhol számkivetett-e, vagy ,,vannak vidékek” – Kányádi szavával élve –, ahol mégis megbecsült? Be kell-e föltétlen dőlnünk a globalizáció ideológiájának és gyakorlatának, és fel kell-e adnunk önmagunk kulturális arculatát? Jó-e az nekünk – ahogy a bölcs rabbi szokta kérdezni –, ha fülünket könnyelműen a globalizáció szirénhangjaira hegyezzük, és besétálunk abba az értékrend zavarba, amit a globalizáció generál? A népi kultúrának van-e üzenete a modern kor emberéhez, magyarjához? És végül: hogyan viszonyulunk, mi magyarok, ezekhez a kérdésekhez, és hogyan viszonyulnak mások? Csak magyar kérdés, magyar aggályoskodás, hogy féltjük kultúránk eme részét, amit néhány nemzettársunk magyarkodásnak nevez, és mintha szégyellnünk kellene magunkat miatta/érte, vagy netán vannak népek, nemzetek, közösségek, amelyek úgy vagy hasonlóan látják, mint mi? És ők minek minősülnek: szintén nacionalistának a szó rossz értelmében, netán ,,finnkedőknek,” ,,svédkedőknek”? Nos, ezek és még sok hasonló kérdés engem arra késztetnek, hogy időről-időre újra gondoljam, hogy az az óriási tudás és élettapasztalat, amit a népi műveltség ölel fel és foglal magában, csak úgy semmivé kell-e váljon? Csakugyan eljárt volna, fölötte az idő? A múlt műveltségét illetően az én hitvallásom az, hogy tisztelem a hamut, mert egy valamikori tűz maradéka, de nem hiszem azt, hogy ne volna parázs is, amiből mindig új tüzet lehet csiholni. A népi kultúrának egy jelentős része ma is parázs: – beépíthető a modern világszemléletbe, – kifejezheti a modern – elidegenedett – ember lelkiségét, tűzként hathat pl. optimizmusával, – nyújthat számára egészen összetett esztétikai örömet, – megújíthatja a nemzeti műveltséget, – védelmet nyújthat a globalizáció kultúrákat homogenizáló vírusa ellen. Ezek még mindig inkább kijelentések. Fordítsuk konkrétra a beszédet, és említsem mindjárt az identitás és identitástudat kérdését. Fontos-e az identitás és annak tudata? Számunkra fontos csak, újra kérdezem, vagy mások számára is az lehet? Az biztos, hogy a magyarság számára fontos. Erre egy különös példát mondok. Valamikor a két világháború között, egy Európából Amerika fele tartó hajón, az utasoknak kérdőívet kellett kitölteniük. Az első kérdés így hangzott: Ki ön? És sorra válaszoltak az utasok, hogy tanár, mérnök, lelkész, kőműves, ilyen mester, olyan szerelő stb. Csupán valakik, csaknem egymástól függetlenül és nem kevesen azt vallották, hogy magyar. Tehát a hajó utasai között voltak olyanok, akik számára az azonosság meghatározásában fontosabb volt az, amibe beleszülettek, aminek a háttere egy tudat, kultúra és nyelv, és nem az, amit később sajátítottak el, amivel megélhetésüket biztosítani tudják vagy akarják. És ezek a valakik magyarok voltak. A hajó utasai így két csoportra, kétféle identitás-tudatú csoportra oszlottak: magyarokra és mindenféle szakmát gyakorlókra. De újra kérdezek: mitől magyar a magyar? Csak attól, hogy annak nyilvánítja ki magát? Vagy valami fedezete is kell legyen kijelentésének? Például a nemzeti műveltség! A történet azért érdekes és aktuális, mert mostanság egyre gyakrabban és egyre bonyolultabb helyzetekben utazunk valamiféle hajón, a pályázatok sokaságát kell írnunk és így vagy úgy, újra és újra megkérdezik, hogy Ki ön? A megválaszolásban segíthet-e a népi kultúra? A sommás állítások helyett példákat mondok. Uniós lázban élünk, mindenünket vizsgálják. Az átlagember ennek csak egy részét látja, hallja. Azt kevesen tudják, hogy a bizonyítási csomagban a nemzeti kultúra is szerepel, még kevesebben, hogy a népi kultúra is. A Ki ön? kérdés mindig visszatér. A finnekről azt olvastam, hogy az EU-ba való jutást kérelmező dokumentációba az egész finn népi kultúra tárgyi és szellemi szintézisét befoglalták, mert ezt kérték, és mert maguk is fontosnak tartották (finnkedtek?). Azért, hogy meg tudják válaszolni, kicsodák ők. De egy magyar példa is: a Magyar Nemzet 1996. július. 25-i számában azt olvastam, hogy a kölni repülőtéren közel 100 fiatal magyar néptánccal és dalokkal köszöntötte a magyar külügyminisztert, aki onnan Brüsszelbe utazott átadni a kormány által elfogadott EU kérdőíveket. Egy újabb hajózás! De miért kellett egy diplomáciai aktushoz magyar népviselet, néptánc, népdal? Miért volt fontos a frankfurti könyvvásár, ahova a magyar népi kultúráról szóló könyveket is elvitték? És a hannoveri világkiállítást 2000. június 26-án, a magyar kiállítók számára kijelölt nemzeti napon, a magyar és német miniszterelnök és sok más politikus jelenlétében, miért éppen a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncával nyitották meg? Az véletlen-e, hogy az uniós csatlakozás előestéjén szervezett Európa Gála nagyszabású műsor keretében (2003. április 9-én) a Kodály és Liszt zeneszámok után a produkció kétharmadát hat nagy néptáncegyüttes műsora alkotta? Az, hogy utánuk gyermek néptáncegyüttesek vették át a színteret? Az, hogy a Liszt-rapszódiára Novák Ferenc komponálta kalotaszegi – tehát erdélyi – néptánc-szvitet táncoltak? A német beruházók miért érdeklődnek az adott térség vallásos és népi szokásai iránt? Vajon nem arról van szó, hogy a magyar paraszti kultúra munkamorálja, erkölcsisége gazdasági tényezőként számba jöhet? Úgy gondolom, valamennyi példa korábbi kérdéseimre próbál válaszolni: önmagunk újra fogalmazásáról, a bemutatkozásról, a megismertetésünkről szól. Vagyis a nemzeti kultúra egy rétegének össznemzeti érdek szolgálatába való állításáról. Meg arról, hogy a múltra lehet, és csakis a múltra lehet építkezni! Csoóri Sándor mondja, hogy nekünk a múltat is folyton építeni kell, az emlékezetet is építeni kell. ,,Olyan nép a magyar, akinek jelene és jövője számára fontos, hogy tud-e emlékezni.” Nekünk nincs Loire-völgyünk, tele kastélyokkal, mint a franciáknak! Megszívlelendő az intelme: ,,Aki csak a jövőnek él, előbb-utóbb belevakul a jövőbe, és szélhámosok áldozatává válik”. De, hogy ne csak magyar példát mondjak: a litván elnök a Duna Tévében egy alkalommal arról beszélt, hogy aki a múltját nem ismeri, az saját magát fosztja meg a jövőjétől. Egy francia szerzetestől azt olvastam, hogy aki a múltját elfelejti, azt a világ is elfelejti! Kell-e mondanom, és kételkedhet-e bárki is abban, hogy a népi kultúra múltunk egy része? És ez nem új keletű felismerés! Az utolsó 150 esztendőben a népköltészet, a népi műveltség legalább három forradalmat indított el az egyetemes magyar kultúrában: Petőfi és Arany költői hitvallására gondolok, Bartók és Kodály nagy vállalkozására gondolok, akik felfedezték a népdalban a magyar lelket: a világ számára is! Bevitték a parasztdalt a koncertterembe, vagyis az egyetemes zeneművészetbe, elismertették a kultúrvilággal, és általa a magyar népet is. Azt csinálták, amit Enescu, Sztravinszkij, Glinka, Beethoven, Brahms, Verdi, Erkel, stb. De gondolok a 89 előtti időkre, amikor évtizedeken át a Kárpát-medencében nem szólhattunk arról, hogy mi a magyarság, mi a magyar nemzet? És akkor fontosabb kincsünk tört fel a hamu alól, mint a Loire-völgyi kastélyok: elindult a táncházmozgalom és gyűrűzött, folkegyüttesek születtek és hódítottak, megjelent a magyarosan szabott ruha! Minden politikai, ideológiai kényszer és elhallgattatás, tiltás ellenére, a képzettársítás révén hozták közelünkbe mindazt, amiről nem beszélhettünk: magyarságunkat. Kós Károly példájára is gondolhatnék, aki új magyar építészeti stílust teremtett a népi építészetből. Egyben európait. Mert azt csinálta, amit a finn építészek – Gottlib Eliel Saarinen – , amit a skót, az angol építészek. A példákból máris kitetszik, hogy identitásunk megjelenítésében a népi kultúrának nagy szerepe volt és van. És ezt kell ma megértenünk. Igaz, már nem a régi. Megváltozott világunkban a népi kultúrának megváltozott szerepe van. De szerepe van! Régi rendeltetésében már alig találunk rá. Ezt ha megértjük, megértjük korszerű hasznosságát, üzenetét is. Nem egy zárt közösség vagy társadalmi réteg műveltsége, már rég nem az. A nemzeti imázs/kép megjelenítésében óriási, szinte autonóm szerepet játszik. A népi kultúra eme színeváltozásait, egyre gyakoribb és meglepő változatait évek óta figyelem és jegyzetelem. Említeném az olimpiák példáját: csak a közelmúltból a sydnei, az athéni nyári olimpiák megnyitó és záróünnepségeit, a norvégiai, az amerikai téli olimpiák nyitó- és záróünnepségeit. A bukaresti tévébemondó felkiáltása valamennyire érvényes: „grandiózus folklórprogram!” Csak az idei, de mindenkori műkorcsolya európai- és világbajnokságok, más világversenyek díjkiosztó ünnepségeit, ahol a díjakat a szervező országok népviseletébe öltöztetett gyönyörű leányok hozzák be. Miért csinálják így? Mert így jelenítik meg a maguk arculatát, így ajánlják be magukat a világnak. Mert így küzdenek a globalizáció arctalansága ellen. De hogy tovább árnyaljam és ragozzam: a nemzeti sportdelegációk bevonulása, ugyebár, feliratozott táblával történik. Csakhogy sok sportdelegáció úgy érzi, hogy ez nem elég nemzeti arculatuk, azonosságuk megjelenítéséhez. Az nem elég, hogy oszlopuk előtt csak annyit írjanak, hogy Argentína, Tadzsikisztán, Zambia… Ezért az olimpiai formaruhát népviseletük szín-, forma- és díszítő elemeiből alkotják meg maguknak. A pápa beavató ünnepségén a kontinenseket képviselő, a szent atyát köszöntő delegációk miért öltöztek népviseletbe? Csak azért! Az identitásért. Mert a rendezők igen jól tudták, hogy egyetemes nincs lokális nélkül, nemzeti nélkül. De a magyar operaház tokiói vendégszereplését is említem, amikor Micsikó császárnő külön köszöntötte az együttest, amire Pitti Katalin, az operaház primadonnája az A csitári hegyek alatt régen leesett a hó népdallal válaszolt. A japán hercegi párt magyarországi látogatása alkalmával néptánccal, népdallal fogadták a parlamentben az amúgy gazdasági, pénzügyi, diplomáciai rendeltetésű tárgyalások előtt. A tudomány világából is említsek egy példát: a Nobel-díjas tudósok svédországi programjának keretében egy teljes napot a svéd népi kultúra, folklór bemutatásának szentelnek. Anélkül, hogy ez „svédkedés” lenne, azt mutatják be, hogy mire volt képes egy nép önerőből, honnan emelkedett fel műveltsége, civilizációja mai szintjére. És ezt a programot a világ szellemi nagyjai nem tekintik lealacsonyítónak, a svédek nem tartják népi kultúrájukat szégyellni valónak. És hadd idézzem fel az észtek ,,éneklő forradalmá”-t, aminek történetét könnyes szemmel hallgattam a tallini egyetem professzorasszonyának előadásából. Ahogyan az észtek a nagy Szovjetunió felbomlása után szembeszálltak az orosz nemzeti elnyomással, egyedülálló a világon. Napokon át, több ezren a stadionban és az államigazgatás központi épületei előtt egyfolytában tartó nemzeti és népdalénekléssel arra kényszerítették az orosz tankokat, hogy elhagyják a parlament térségét, ezzel megadván magukat az észt nemzeti akarat előtt. Ezek után vegyük észre az Európa-szerte szervezett folklórfesztiválokat, ezek turisztikai, gazdasági hasznát. Vegyük észre magunkat és változtassuk meg látásvilágunkat olyan értelemben is, hogy valamiről évek óta beszélünk, de nem történik érdemben semmi, legalább is nem úgy, ami a mai kor szintjén elvárható és elvárt. És akkor ne csodálkozzunk, hogy hasznunk kevesebb, a munkahelyek számával együtt. A sok ki nem használt lehetőség közül egy területet említek: a tájházak, tájmúzeumok hálózatának, rendszerének kiépítése, berendezése óriási szellemi, kulturális haszonnal és jövedelemmel járna/járhatna. Az idejövő turistának a Gyilkos-tót, Szent Anna-tót mutatjuk, tehát azt, amit az Isten adott, mint természeti szépséget, de kevésbé azt, amit az ember teremtett kőből, fából és Isten segedelméből. Amibe bele lehelte, mint a Teremtő az eszét, lelkét, ízlését, világlátását, etnikai specifikumát. Miért ne lehetne a kisrégiók tájházláncolatát kialakítani önálló, ám megegyezéses alapon szakosodott tájmúzeumi egységekből? Tehát nem úgy, mint eddig, hogy ki-ki a maga módján gyűjtögetett, aztán amit talált a maga módján kirakta, és amelyben a patkószegtől a csipkés zsebkendőig minden van, mindenikben, s a turista mindenhol csaknem ugyanazt látja, tehát nem marad semmivel, amire visszaemlékezne, ami karakteres. Tehát szakosodott táj-, illetve néprajzi múzeumok láncolatát tartanám fontosnak. Én külföldön ezt tapasztaltam. Olvasok, hallok a kisrégiók, térségek polgármestereinek, falvainak egyesületeiről. Miért nem kezdeményeznek ilyesmit is? Felállítani, berendezni – együttes erővel, elképzeléssel és erőfeszítéssel – például a Fiság mentén a szakosodott tájmúzeumok láncolatát. Mondjuk Ménaságon (mivel olvastam az ottani kezdeményezésről) lehetne a Fiság-menti népviselet múzeuma, ahol kiállítanák Ménaság, Csíkszentgyörgy, Bánkfalva, Csíkszentmárton, Csekefalva minden népviseletét, a hozzátartozó népi technológia, gyapjú, len, kender stb. feldolgozása bemutatásával. A következő faluban lenne pl. az erdő néprajza, a famegmunkálás, háziipar; aztán a földművelés és eszköztárának hossz- és keresztmetszete. Csíkszentmártonon lehetne a lakáskultúra története. A tárgyak, eszközök, okmányok, dokumentumok tematikus összeadása/átadása egymásnak mindenkit gazdagítana, lehetővé tenné, hogy valóban emblematikus tájházakat hozzanak létre, amelyekért már érdemes a turistát elvinni, az ötletszerűen kiválasztott példánál maradva, a Fiság-mente minden falujába. Természetesen mindezt csak korszerű berendezéssel és elrendezéssel, a muzeológia szabályainak betartásával szabad és érdemes csinálni. Ilyen koncepcióval együtt pályázni is lehet. Miért ne lehetne a felcsíki gyermeklakodalom turisztikai látványosság? És sok minden, időszakról-időszakra együtt szervezett produkció, amiből egy kis térség együttesen hasznot húzhatna? A kisrégió-szintű gazdasági együttműködést ettől arra fele kulturális, turisztikai együttműködés is kell kísérje. A turizmus, sajátosan a faluturizmus, ha élni, gyarapodni akar, nem gondolkodhat csak a vendégek fektetésben, etetésében. Az együtt gondolkodás, kölcsönösen összehangolt cselekvés több haszonnal jár mindenkinek. A turizmusban a kultúra mint többlet-gazdasági forrássá válhat a helyi értékek – a folklór és népművészet, népi kultúra – elemeinek emblematikus használata révén. Viszont a turizmus szervezői is fel kell ismerjék, hogy érdekük a helyi kultúra értékeinek ápolásához anyagilag hozzájárulni, hiszen a nagyobb haszon mindig az övéké lehet. Azért, hogy a kultúra, benne a népi kultúra gazdasági forrássá váljék, mindenkinek tennie kell. A végső haszon pedig – vagyis az, hogy minden régió alakítsa ki regionális identitását – mindannyiunké. A közép-európai térség önszerveződésre, önkormányzatiságra törekszik. Néhány régió egyre inkább közszájon forog. A Székelyföld mindenképpen. Az újabb kérdésem az, mi lesz a régió tartalma a tagadhatatlanul fontos gazdasági érdeken túl? Kérdezem, mert ha a gazdasági érdek mással is nem fonódik össze, öncélúvá, aztán improduktívvá válik. Én úgy gondolom, hogy a régiót, a Székelyföldet, hogy megálljon a lábán és meg tudja válaszolni ama hajós kérdést, hogy Ki ön? – gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan, más szóval, anyagiakban és szellemiekben egyforma erővel adni kell, nyújtani kell Európának. Erre pedig fel kell készülni, jóval a küszöbhöz való érkezés előtt! Mítoszok helyett erőteljes szimbólumteremtő gyakorlattal, melynek eredményeképpen megerősödhet külön-külön minden kistérség, és általuk az egész Székelyföld gazdasági, kulturális, mentális jelentése. Azt nem tudom elfogadni, mert megalázónak tartom, hogy magunkat csak félkész áruval, fűrészáruval, olcsó munkaerővel és ehhez hasonlókkal tudjuk ajánlani.
vissza a kiadáshoz minden cikke FŐLAPTEST rovat összes cikke |
|||||||||
|