Művelődés

Az el­múlt év­ben a Brassai-hét ren­dez­vé­nye­in nép­raj­zi ki­ál­lí­tást szer­vez­tünk. A ki­ál­lí­tott né­pi al­ko­tá­sok szár­ma­zá­si he­lye: Ka­lo­ta­szeg, a va­la­mi­ko­ri Szász­vi­dék, Me­ző­ség, Torockó és a Móc­vi­dék. A gyűj­tők – is­ko­lánk ta­ná­rai. A ki­ál­lí­tott tár­gyak kö­zül nem hi­ány­zott a rok­ka, a gu­zsaly, az eme­lő, a ka­kukk­óra, a nép­vi­se­le­ti da­ra­bok, pár­nák, sző­nye­gek, ke­rá­mi­ák, al­bu­mok és a ré­gi brassais di­á­kok né­pi hím­zé­sei. Leg­ér­té­ke­sebb da­rab­ja­ink kö­zül meg­em­lí­tem a több mint két­száz éves, még kecs­ke­szőr­rel varrt valkói írá­sos vő­fély­ken­dő vé­get (B. Ko­vács Ilo­na ha­gya­té­ká­ból), a ha­son­ló, de szá­lán var­rott szász párnacsúpot és a bo­ká­lyo­kat.

A nyolc­va­nas évek­ben ír­ta Szentimrei Ju­dit, a Kép­­ző­mű­vé­sze­ti In­té­zet nyu­gal­ma­zott ta­ná­ra: „Tár­sa­dal­munk gaz­da­sá­gi és szel­le­mi fej­lő­dé­se az utób­bi évek­ben, év­ti­ze­dek­ben ug­rás­sze­rű­en fel­gyor­sult, így a teg­nap még ál­ta­lá­no­san is­mert szel­le­mi és tár­gyi ha­gya­ték szin­te sze­münk lát­tá­ra évül el egyik nap­ról a má­sik­ra. Ezért igyek­szünk ezt a mű­ve­lő­dé­si anya­got mi­nél kö­rül­te­kin­tőb­ben, mi­nél több ol­dal­ról ösz­sze­gyűj­te­ni, és azt köz­kinccsé té­ve, mi­nél szé­le­sebb ré­teg­nek visszaadni“. Ezek­ben az évek­ben je­lent meg sok ér­té­kes nép­raj­zi ta­nul­mány és al­bum.

A né­pi kul­tú­ra szer­ves ré­sze a ma­gyar mű­ve­lő­dés­tör­té­net­nek. Köz­tu­do­má­sú, hogy Er­dély ma­gyar nép­mű­vé­sze­te vál­to­za­tos, gaz­dag és sok he­lyen vi­szony­lag érin­tet­len.

Az Eu­ró­pa Ta­nács tag­ál­la­mai és a Nem­ze­ti Ki­sebb­sé­gek Vé­del­mé­nek Ke­ret-meg­ál­la­po­dá­sát alá­író töb­bi ál­lam töb­bek kö­zött a kö­vet­ke­zők­ben ál­la­pod­tak meg (ki­eme­lem a 2. sza­kasz 5. cikk 1-es pont­ját): „a fe­lek vál­lal­ják, hogy tá­mo­gat­ják a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek­hez tar­to­zó sze­mé­lyek szá­má­ra kul­tú­rá­juk fej­lesz­té­sét, iden­ti­tá­suk­nak, ne­ve­ze­te­sen val­lá­suk, nyel­vük, ha­gyo­má­nya­ik és kul­tu­rá­lis örök­sé­gük meg­őr­zé­sé­nek feltételeit“.

Az Eu­ró­pai Uni­ó­ba va­ló be­lé­pés előtt ál­lunk. A be­lé­pés­sel egy­fe­lől ré­gi ál­munk vá­lik va­ló­ra, más­fe­lől szo­ron­gunk, hogy mi meg­ma­ra­dunk-e er­dé­lyi ma­gyar­nak, és hogy mi az, ami né­pi kul­tú­ránk­ból meg­ma­rad szá­munk­ra.

Lét­fon­tos­sá­gú, hogy gyer­me­ke­ink­ben el­ül­tes­sük né­pünk, szü­lő­föl­dünk sze­re­te­tét. Sze­ret­ni csak azt tud­juk, amit is­me­rünk. Ezért már az is­ko­la kez­de­ti sza­ka­szá­ban is tu­da­to­san kell fog­lal­koz­ni né­pi kul­tú­ránk meg­is­mer­te­té­sé­vel is.

A kér­dés az, hogy élünk-e a le­he­tő­sé­gek­kel?

Az aláb­bi­ak­ban a tel­jes­ség igé­nye nél­kül meg­pró­bál­juk át­te­kin­te­ni a nép­mű­vé­szet ok­ta­tá­sá­nak kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­it is­ko­lánk­ban, ki­tér­ve ta­nár­tár­sa­ink ál­do­za­tos mun­ká­já­ra is.

Is­ko­lánk ezen a té­ren is ko­moly ha­gyo­má­nyok­kal ren­del­ke­zik. Már az Uni­tá­ri­us Kol­lé­gi­um ér­te­sí­tői és év­köny­vei is utal­nak a né­pi kul­tú­ra be­csü­lé­sé­re. Az 1891–92-es tan­év­ben a tan­terv elő­ír­ja a má­so­dik osz­tály (mai VI.) rajz­órá­in az egy­sze­rű és össze­tett dí­szít­mé­nyek raj­zo­lá­sát, szí­ne­zé­sét. A rajz­szer­tár ada­ta­i­ból ki­tű­nik, hogy a szem­lél­te­tő anyag egy ré­sze né­pi ere­de­tű. A lel­tá­rok­ból idé­zek: kis fa­edé­nyek, épí­té­sze­ti ré­szek fá­ból, 19 db. cse­rép­edény, korondi má­zas edé­nyek, lo­vas és ök­rös sze­kér­min­ták (ma­ket­tek), mán­gor­ló, sző­lő­prés, bo­ká­lyok stb. E tár­gyak egy ré­szét fel­fe­dez­het­jük a ko­ra­be­li di­á­kok fest­mé­nye­in, va­la­mint tö­re­dé­ke­i­ben a mos­ta­ni rajz­szer­tár­ban. Az 1903–1904-es tan­év­ben a nyol­ca­dik osz­tály (mai XII.) tan­anya­gá­ban meg­je­le­nik: „a ma­gyar stí­lus és dí­szí­tő stíl rö­vid ismertetése“ hat órá­ban. To­váb­bá a rajz­szer­tá­rat el­lát­ják ma­gyar nép­mű­vé­szet­tel fog­lal­ko­zó köny­vek­kel, fo­lyó­irat­ok­kal. 1906-tól a Kol­lé­gi­um elő­fi­zet a Ma­gyar Ipar­mű­vé­szet cí­mű fo­lyó­irat­ra. Ezek még 1913–14-ben is ér­kez­nek. A meg­je­le­nés éve­i­ben meg­vá­sá­rol­ják Malonyay De­zső A ma­gyar nép mű­vé­sze­te cí­mű át­fo­gó mun­ká­já­nak kö­te­te­it, kö­zöt­tük A ka­lo­ta­sze­gi ma­gyar nép mű­vé­sze­te, A Szé­kely­föld, a csán­gó és a torockói ma­gyar nép mű­vé­sze­te kö­te­te­ket. Az 1911–12-es tan­év­ben a Leipnik Nán­dor ál­tal írt A ma­gyar nép mű­vé­sze­te is a rajz­szer­tár­ba ke­rült, majd 1924-ben egy torockói nép­vi­se­le­tet be­mu­ta­tó fény­kép­gyűj­te­mény is.

Ilyen­for­mán nyil­ván­va­ló, hogy el­ső­sor­ban a rajz­ta­nár­ok fog­lal­koz­tak a nép­mű­vé­szet tár­gyi em­lé­ke­i­nek meg­is­mer­te­té­sé­vel, így pél­dá­ul Kövendi Nagy Gyu­la 1891–1925 kö­zött, majd ta­nít­vá­nya, Tóth Ist­ván 1925-től 1948-ig (meg­em­lí­ten­dő, hogy 1940-ben je­le­nik meg A ma­gyar dí­szí­tés alap­for­mái c. köny­ve má­so­dik ki­adá­sa).

Az 1948-ban be­kö­vet­ke­zett ál­la­mo­sí­tás után az is­ko­la min­den fo­kon az ál­lam fenn­tar­tá­sa, irá­nyí­tá­sa és el­len­őr­zé­se alá ke­rült. Éven­ként vál­toz­tak a rajz­ta­ná­rok. Töb­bek kö­zött Vám­szer Gé­za is ta­ní­tott itt egy ide­ig raj­zot és nép­raj­zot. Váczy Mar­git rajz­ta­nár (1950-ben, majd 1955–77 kö­zött ta­ní­tott a Brassaiban) ha­gya­té­ká­ban szám­ta­lan ma­gyar mo­tí­vum váz­la­tát és er­dé­lyi ma­gyar nép­vi­se­le­tet áb­rá­zo­ló raj­zot ta­lá­lunk.

„Az öt­ve­nes évek­ben tor­na­ta­ná­runk, Sóvágóné ve­zet­te a tánc­cso­por­tun­kat, ta­lán 1958-ban vagy 59-ben – em­lé­ke­zik vissza Sza­bó Zsolt. – A leg­jobb tán­cos lá­nyok kö­zül a 61-ben érett­sé­gi­zett Ko­vács Ju­dit­ra és Len­gyel Ilus­ra név sze­rint is em­lék­szem, alig vár­tam, hogy ve­lük jár­has­sam a gyors­csár­dást. Domby Im­re, a Ma­gyar Ope­ra ba­lett­mes­te­re, aki­nek ka­lo­ta­sze­gi tánc­mo­nog­rá­fi­á­ja je­lent meg nem sok­kal ké­sőbb, em­lé­ke­ze­tem sze­rint szé­kely tán­cot ta­ní­tott, de biz­to­san nem udvarhelyszékit, mert édes­apám, aki bethlenfalvi volt és jó tán­cos haj­da­nán, más­kép­pen em­lé­ke­zett a fi­gu­rák­ra.”

„1967-ben kez­di meg mű­kö­dé­sét irá­nyí­tá­som alatt az is­ko­la tánc­cso­port­ja – em­lé­ke­zik vissza Tóth Kár­oly, aki 1950–1989 kö­zött ta­ní­tott oroszt a Brassaiban). Az el­ső évek­ben csak »házi használatra« lép­tek fel, il­let­ve év­zá­ró­kon sze­re­pel­tek a tán­co­sok. Ele­in­te Berkesy Má­ria (Mag­di) ta­ní­tot­ta be a tán­co­so­kat. Ké­sőbb a ma­gyar né­pi tán­cok szak­sze­rű be­ta­ní­tá­sá­val Rusu Gavril ko­re­og­rá­fus, a Ma­gyar Ope­ra tag­ja fog­lal­ko­zott. Az el­ső elő­adá­so­kon a cso­port ere­de­ti bodonkúti nép­vi­se­let­ben tán­colt, majd a kis­ipa­ri szö­vet­ke­zet tánc­cso­port­já­tól kap­ták köl­csön a szé­kely ru­há­kat és csiz­má­kat, ké­sőbb pe­dig a Ma­gyar Szín­ház és Ope­ra ru­ha­tá­rá­ból.

Mi­vel töb­ben is fel­fi­gyel­tek a tánc­cso­port si­ke­res sze­rep­lé­sé­re, az is­ko­la ve­ze­tő­sé­ge és a szü­lői bi­zott­ság el­ha­tá­roz­ta, hogy sa­ját ru­ha­tá­rat lé­te­sí­te­nek. Így Szöllősi Fe­renc igaz­ga­tó ja­vas­la­tá­ra az ak­kor in­du­ló po­li­tech­ni­kai ok­ta­tás ke­re­tén be­lül meg­kez­dő­dik a mun­ka.”

Az 1972–73-as tan­év­ben Finta Halay Haj­nal (aki 1970–84 kö­zött ta­ní­tott is­ko­lánk­ban) ter­vei alap­ján és irá­nyí­tá­sá­val el­kezd­ték a sti­li­zált ka­lo­ta­sze­gi ru­hák el­ké­szí­té­sét. A ta­nár­nőt idé­zem: „A Brassai­ba ke­rül­tem mint rajz- és ké­zi­mun­kata­nár. Az is­ko­lá­ban a gyer­me­ke­ket a nép­mű­vé­szet is­me­re­té­re és sze­re­te­té­re pró­bál­tam ok­tat­ni. Meg­ta­ní­tot­tam őket szin­te az összes je­le­sebb nép­mű­vé­sze­ti vi­dék öl­tés­tech­ni­ká­i­ra. A ka­lo­ta­sze­gi tánc­cso­port ru­há­it a IX-es lá­nyok­kal ké­szí­tet­tük el. Az ing­váll és a lájbi sza­bá­sát, a váll­fő és ké­ze­lő, va­la­mint a kö­té­nyek hí­me­zé­sét ők ké­szí­tet­ték el. Ter­mé­sze­te­sen elő­ször én a hely­szí­nen, Kö­rös­főn és Sár­vá­sárt meg­ta­nul­tam, és utá­na őket is meg­ta­ní­tot­tam rá. A gyön­gyö­zést és a darázsolást szin­tén a lá­nyok­kal ké­szí­tet­tük. A fe­ke­te glott szok­nyá­kat Györgyfalván rak­ták le, a fiú lájbik gomb­ja­it Szé­ken ké­szí­tet­ték. A ru­hák el­ké­szí­té­sé­ben nagy se­gít­sé­günk­re vol­tak az es­ti ta­go­za­ton ta­nu­ló sza­bók és var­ró­nők. Ké­sőbb a szü­lői bi­zott­ság tá­mo­ga­tá­sá­val elké­szül­tek a női (pi­ros) és a fér­fi (fe­ke­te) csiz­mák is“.

Ezek­ben az évek­ben a fi­úk „gyártották“ a mű­hely­órá­kon a szö­vő­rá­má­kat. A ter­vet F. Halay Haj­nal ké­szí­tet­te, a mun­ká­la­to­kat Tö­rök Fe­renc ve­zet­te. Ezek se­gít­sé­gé­vel a di­ák­lány­ok meg­is­mer­ték a kü­lön­bö­ző szö­vés­tech­ni­ká­kat.

„A tánc­cso­port­nak si­ke­rei alap­ján az ak­ko­ri fe­let­tes szer­vek min­den hi­va­ta­los ün­nep al­kal­má­val kö­te­le­ző­vé tet­ték a meg­je­le­né­sün­ket, fel­lé­pé­sün­ket – foly­tat­ja be­szá­mo­ló­ját Tóth Kár­oly. – A tánc­cso­port tag­jai négy­éven­ként cse­ré­lőd­tek, min­den eset­ben a IX–XII-es di­á­kok­ból szer­vez­tük, vá­lo­ga­tás alap­ján. Ez­út­tal is ke­gye­let­tel em­lé­ke­zünk el­hunyt szó­ló­tán­co­sunk­ra, a györgyfalvi Jaskó Já­nos­ra, aki egy au­tó­busz-sze­ren­csét­len­ség ál­do­za­ta lett 1975. ápr. 22-én, X. osz­tá­lyos korában.“

A tánc­cso­port tag­jai min­dig nagy lel­ke­se­dés­sel és oda­adás­sal vet­tek részt a pró­bá­kon és a fel­lé­pé­se­ken. Fü­löp (Ve­res) Ág­nes, 1985-ben érett­sé­gi­zett tán­cos val­lo­má­sa: „Nagy iz­ga­lom­mal vár­tuk a pró­bá­kat, a Mester is lát­ta, mennyi­re szív­ügyünk a tán­co­lás, ezért ő is még na­gyobb kedv­vel fog­lal­ko­zott ve­lünk. A té­li brassais ün­ne­pe­ken min­dig utol­sók­nak, az est fény­pont­ja­ként lép­tünk fel, és mond­ha­tom, igen nagy si­ke­rünk volt.“

Ez a Tóth Kár­oly ve­zet­te tánc­cso­port 1989-ig, a ta­nár úr nyug­díj­ba vo­nu­lá­sá­ig kép­vi­sel­te a Brassai Sá­mu­el Gimnáziu­mot a nyolc­va­nas évek de­re­kán meg­ala­kult Bo­gánccsal együtt, él­tet­ve a ma­gyar né­pi ha­gyo­má­nyo­kat ab­ban a kor­ban, ami­kor ezért nem járt kü­lön el­is­me­rés, sem ju­ta­lom.

A rajz­ta­nár­ok el­hi­va­tott­sá­gát tük­rö­zik azok az évek (1971–72, 1975–78, 1985–86, 1989–90), ami­kor Gally Ka­ta­lin rajz­ta­nár is a mi is­ko­lánk­ban ta­ní­tott. Ve­ze­té­se alatt ké­szül­tek az ak­kor még a Brassaiban mű­kö­dő né­met ta­go­zat tánc­cso­port­já­nak szász ru­hái.

Az ér­ték­men­tés ra­gyo­gó pél­dá­ját lát­juk a kö­vet­ke­zők­ben: 1977-ben a Brassai is ál­do­za­ta lett a Ceau­šes­cu-féle hír­hedt is­ko­la­re­form­nak, mi­ál­tal ipa­ri szak­kö­zép­is­ko­lá­vá ala­kí­tot­ták át. „A hu­mán osz­tá­lyok óra­rend­jé­ben a mű­vé­szi rajz mel­lett he­lyet ka­pott a ké­zi­mun­ka is – kez­dik be­szá­mo­ló­ju­kat az 1977–78-as tan­év­ben ké­zi­mun­ká­ból is érett­sé­gi­zett Sallai Gyön­gyi és Szallós Kis Ju­dit. – Ta­ná­ra­ink kép­ző­mű­vé­sze­ti vég­zett­ség­gel és ér­ték­őr­ző ön­tu­dat­tal ve­zet­ték ezt a mun­kát. Há­lá­san em­lí­tem Fintáné Halay Haj­nal és Gally Ka­ta­lin ne­vét, akik­től nem­csak kü­lön­bö­ző öl­té­se­ket, ha­nem a tisz­ta for­rás­hoz va­ló ra­gasz­ko­dás igé­nyét is meg­ta­nul­hat­tuk. Hasz­nunk­ra vált, mert ami­kor a dik­ta­tú­ra egyik nap­ról a má­sik­ra meg­szün­tet­te az el­mé­le­ti lí­ce­u­mo­kat, ami­kor »szakot kaptunk«, a hu­mán osz­tály tex­til osz­tállyá ala­kul­ha­tott át. Mi eb­ben az év­ben lép­tünk a ti­zen­ket­te­dik osz­tály­ba. A szak­is­ko­lá­vá vá­lás egy­aránt meg­kö­ve­tel­te az el­mé­le­ti és a gya­kor­la­ti fel­ké­szí­tést. Osz­tá­lyun­kat Gally Ka­ta­lin irá­nyí­tot­ta, és nagy hoz­zá­ér­tés­sel az érett­sé­gi­re is fel­ké­szí­tet­te. Ez úgy tör­tént, hogy min­den hó­nap­ban egy hé­ten ke­resz­tül na­pi hat órát gya­kor­ló mun­ká­val (sza­bás­sal, var­rás­sal, szö­vés­sel, su­bá­zás­sal, rá­té­tek vé­sé­sé­vel stb.) töl­töt­tünk az is­ko­la rajz­ter­mé­ben. Meg­ta­nul­tuk a ka­lo­ta­sze­gi, torockói, szé­ki hím­zés csín­ját-bín­ját, még­hoz­zá úgy, hogy nem­csak szak­köny­ve­ket ta­nul­má­nyoz­tunk, ha­nem el­men­tünk a for­rás­hoz. Szép és fe­led­he­tet­len él­mé­nyünk a szé­ki gyűj­tőutunk Gally ta­nár­nő­vel, ami­kor szín­ről-szín­re lát­hat­tuk a szé­ki em­ber mű­vé­sze­té­nek mo­tí­vu­ma­it és az ezek­ben rej­lő ér­zel­mi gaz­dag­sá­got. Amit lát­tunk és hal­lot­tunk, azt le is je­gyez­tük, mert a szak­vizs­gá­hoz az el­vég­zett mun­ka­da­rab el­mé­le­ti le­írá­sát is mel­lé­kel­nünk kel­lett. Nem mel­lé­ke­sen jegy­zem meg azt sem, hogy ma­gunk varr­ta blúz­ban bal­lag­tunk, amit a ka­lo­ta­sze­gi hárászos ing for­má­já­ra ké­szí­tet­tünk el. Úgy gon­dol­juk, hogy hasz­nos len­ne a még meg­lé­vő ke­vés ké­zi­mun­ka­órán na­gyobb hang­súlyt fek­tet­ni a nép­mű­vé­szet­re, mert ta­pasz­ta­la­tunk sze­rint egy­re ke­ve­sebb fi­a­tal is­me­ri fel a kü­lön­bö­ző táj­egy­sé­gek jellemzőit.“

1984-ben nyug­díj­ba vo­nul Fintáné Halay Haj­nal. Ezek­ben az évek­ben a gya­kor­la­ti órá­kon a IX–XII. osz­tá­lyos lá­nyok is fém­meg­mun­ká­lást ta­nul­tak.

Ké­zi­mun­kaóra csak az ál­ta­lá­nos is­ko­la V–VIII. osz­tá­lyá­ban lé­te­zett. Eb­ben az idő­szak­ban a lány­cso­por­tok ok­ta­tá­sát rám bíz­zák (1977-ben elő­ször, 1980– 2002 kö­zött he­lyet­tes, majd vég­le­ges ta­ná­ra vol­tam az is­ko­lá­nak). Elő­de­im nyom­do­ka­in ha­lad­va el­sőd­le­ges­nek tar­tot­tam a ma­gyar né­pi kul­tú­ra tágyi em­lé­ke­i­nek rész­le­ges is­mer­te­té­sét, a ma­gyar dí­szí­tő­mű­vé­szet meg­ér­té­sét és az is­me­re­tek gya­kor­la­ti al­kal­ma­zá­sát. Köz­vet­len szü­lő­föl­dünk volt az is­me­ret­anyag for­rá­sa. Az Er­dé­lyi Nép­raj­zi Mú­ze­um ál­lan­dó lá­to­ga­tói vol­tunk. Ki­rán­du­lá­so­kat ren­dez­tünk a kör­nyék fal­va­i­ba (Körösfő, Türe, Vista, Valkó, Magyar­gye­rőmonostor, Györgyfalva, Szék, Torockó, Szopor stb.). A ki­rán­du­lá­sok for­ga­tó­köny­ve így ala­kult: temp­lom­lá­to­ga­tás, is­mer­ke­dés a ha­gyo­má­nyos gaz­da­ság­gal, a tisz­ta­szo­bá­val és a nép­vi­se­let­tel, ezek után kö­vet­ke­zett a la­zí­tás. Ter­mé­sze­te­sen ezek­re az utak­ra a fi­ú­kat is vit­tük. A lel­ké­szek és a hely­bé­li la­ko­sok szol­gál­tak ma­gya­rá­zat­tal. A leg­ér­de­ke­sebb gya­kor­la­ti órák szín­te­re a fe­ke­te­tói vá­sár volt. Ak­kor még na­gyon sok ere­de­ti nép­mű­vé­sze­ti tárgy ke­res­te új gaz­dá­ját. Ta­lán a fen­ti­ek­kel ma­gya­ráz­ha­tó, hogy több volt di­á­kom vá­lasz­tot­ta a nép­raj­zot hi­va­tá­sá­ul, és na­gyon so­kan ko­moly nép­raj­zi gyűj­te­ményt mond­hat­nak ma­gu­ké­nak.

De mit is dol­goz­tunk?

Ter­vez­tem te­rí­tő­ket, nap­ló­bo­rí­tó­kat, bal­la­gá­si tar­so­lyo­kat, vi­se­le­ti da­ra­bo­kat. Szé­ki, ka­lo­ta­sze­gi, ud­var­he­lyi és torockói min­ták kel­tek élet­re ke­zünk mun­ká­ja nyo­mán. De en­nek 1995-ben vé­ge sza­kadt, ami­kor el­vet­ték tő­lem a ké­zi­mun­ka­órá­kat, így más is­ko­lák­ba kény­sze­rül­tem rajz­ka­ted­rám ki­egé­szí­té­se vé­gett.

Mi, a dik­ta­tú­ra éve­i­ben vég­zett rajz­ta­nár­ok nem ta­nul­tunk sem­mit a ma­gyar nép­mű­vé­szet­ről. Amit tu­dunk, mun­ka köz­ben, me­net köz­ben, nép­raj­zi ta­nul­má­nyok­ból, al­bu­mok­ból, egy­más­tól, sa­ját vi­dé­ki ta­nít­vá­nya­ink­tól, vagy akár szü­le­ik­től ta­nul­tuk, és ad­tuk to­vább. Az utób­bi évek­re jel­lem­ző a nép­mű­vé­szet irán­ti ér­dek­lő­dés ha­nyat­lá­sa. Már nem di­vat? Nem ér­ték? Nem ér­de­kes?

Fel­mé­rést vé­gez­tem egy di­ák­cso­port­tal, hogy vá­laszt kap­jak töp­ren­gé­se­im­re. A min­ta­cso­port 97 ha­to­dikos, he­te­dikes és nyol­ca­di­kos ta­nu­ló­ból áll, ezek­ből 50 fiú, 47 le­ány. 56 ta­nu­ló vi­dé­ki, vagy bár egy szü­lő­je vi­dék­ről szár­ma­zik. 30 ta­nu­ló­nak bár egy szü­lő­je ér­tel­mi­sé­gi. A 97 di­ák­ból 20 tán­colt, vagy most is tag­ja va­la­me­lyik néptáncsoportnak.

Az aláb­bi­ak­ban az ál­ta­lam fel­tett kér­dé­se­ket és a rá­juk ka­pott vá­la­szo­kat is­mer­te­tem (szá­za­lé­kos ada­to­kat csak a re­le­ván­sabb ered­mé­nyek is­mer­te­té­se­kor köz­lök).

1. Van­nak-e a csa­lád tu­laj­do­ná­ban nép­mű­vé­sze­ti tár­gyak? – 56 ta­nu­ló vá­la­szol igen­nel, ezek­ből 25 vá­ro­si, és egye­sek­nél a fel­so­ro­lás több te­rü­le­tet ölel fel.

2. Fog­lal­ko­zik-e csa­lád­tag né­pi mes­ter­ség­gel? – 17 vi­dé­ki és vá­ro­si szü­lő fog­lal­ko­zik ez­zel, van, aki kedv­te­lés­ből, van, aki eb­ből él meg.

3. A di­á­kok lá­to­gat­ták-e a ren­del­ke­zés­re ál­ló nép­raj­zi mú­ze­u­mo­kat? – Az Er­dé­lyi Nép­raj­zi Mú­ze­u­mot 15-en (a min­ta 15,4%-a) lá­to­gat­ták meg szü­lők­kel, vagy a ta­ní­tó né­ni­vel. Ugyan­ez vo­nat­ko­zik a Hó­já­ban lé­vő Fa­lu­mú­ze­um­ra is, de a lá­to­ga­tók szá­ma 32 (32,9%). Ör­ven­de­tes, hogy a torockói Nép­raj­zi Mú­ze­u­mot 58 (59,8%) di­ák néz­te meg tá­bo­rok és ki­rán­du­lá­sok al­kal­má­val.

4. Meg szok­ták-e néz­ni a nép­tánc­cso­port­ok (kü­lö­nö­sen a Bo­gáncs) elő­adá­sa­it? – A 77 nem tán­cos gye­rek kö­zül 23-an men­nek el (29,8%), a tán­co­sok kö­zül 14-en (70%).

Na­gyon fon­tos kér­dés­nek tar­tom a kö­vet­ke­zőt:

5. Sze­ret­nél-e töb­bet tud­ni a nép­mű­vé­szet­ről? – A 77 nem tán­cos di­ák­ból 44 (57,1%) vá­la­szol igen­nel, míg a tán­co­sok kö­zül 15 (75%).

A to­váb­bi­ak­ban ar­ra kér­dez­tem rá, hogy

6. a ta­nu­lók részt vet­tek-e kézművestáborban? – A 97 di­ák­ból 6-an vol­tak ilyen jel­le­gű tá­bor­ban, eb­ből 5 lány (4 tán­cos).

Szin­te min­den di­ák em­lí­ti, hogy ma­gyar­órán, ének- és rajz­órán fog­lal­koz­nak nép­raj­zi is­me­re­tek­kel is. A tech­no­ló­gia órák (ezek a gya­kor­la­ti órák utó­dai) fog­lal­ko­zá­si kö­ré­ből a di­á­kok há­rom té­mát em­lí­te­nek, ami­nek kö­ze van a nép­rajz­hoz: „ötö­dik osz­tály­ban szé­kely­ka­put raj­zol­tunk, ha­to­dik­ban ki­varr­tuk a ne­vün­ket ik­szek­kel”, „min­ta­ken­dőt készítettünk“. A je­len­le­gi tech­no­ló­gia ok­ta­tás V–VIII. osz­tá­lyá­nak tan­anya­ga is te­ret en­ged a né­pi ha­gyo­má­nyok is­mer­te­té­sé­re. Né­hány pél­da: ha­gyo­má­nyos tér­ren­de­zés, fa­fel­dol­go­zás, a ru­há­zat fej­lő­dé­se (tex­til­anyag­ok, bőr­fel­dol­go­zás), jel­ké­pek, je­lek, el­sőd­le­ges ener­gia­for­rás­ok (mal­mok, pré­sek, vá­nyo­lók, őr­lők stb.) – ezer al­ka­lom nép­raj­zi tár­gyak be­mu­ta­tá­sá­ra, szo­ká­sok, ha­gyo­má­nyok is­mer­te­té­sé­re.

A fel­mé­rés gya­kor­la­ti ré­sze ab­ból állt, hogy a ta­nu­lók­nak szé­ki és ka­lo­ta­sze­gi nép­vi­se­le­tet, va­la­mint ka­lo­ta­sze­gi, szé­ki és torockói hím­zést kel­lett fel­is­mer­ni­ük. A ka­lo­ta­sze­gi nép­vi­se­let fel­is­me­ré­sé­vel nem adód­tak ne­héz­sé­gek, a vi­dé­ki gyer­me­kek még a fal­va­kat is fel­tün­tet­ték. A szé­ki vi­se­le­tet an­nál ke­ve­seb­ben is­mer­ték fel, 13-an szé­kely­nek és 5-en csán­gó­nak(!) vél­ték. Az írá­sos ké­zi­mun­kát a Ka­lo­ta­szeg­hez kö­tő­dő gyer­me­kek fel­is­mer­ték, de a szé­ki­ről vagy a torockóiról fo­gal­muk sem volt.

Az osz­tály­kö­zös­sé­gek kö­zül a VII. A (osz­tály­fő­nök: Pa­ta­ki Eri­ka ma­gyar­ta­nár) vá­la­szolt a leg­ered­mé­nye­seb­ben a kér­dé­sek­re.

A kö­vet­kez­te­tés ma­gá­tól ér­te­tő­dő: ér­de­mes len­ne be­ve­zet­ni egy tár­gyi nép­rajz­zal fog­lal­ko­zó tan­tár­gyat vagy szak­kört. Az ered­mé­nyek azt mu­tat­ják, hogy nem elég­sé­ges min­ta­ken­dőt varr­ni, ha az öl­té­se­ket nem al­kal­maz­zák egy akár ki­sebb mé­re­tű ha­gyo­má­nyos ké­zi­mun­kán. Az is ki­de­rül, hogy a mú­ze­um­lá­to­ga­tá­so­kat a gyer­me­kek sé­ta­ként fog­ják fel. Ha a szak­sze­rű ve­ze­tést egy ké­sőb­bi ve­tél­ke­dő­vel kap­csol­nánk össze, ak­kor a ta­nu­lók job­ban el­sa­já­tí­ta­nák az is­me­re­te­ket, va­ló­szí­nű­leg töb­bel ma­rad­ná­nak.

A tár­gyi nép­raj­zi ok­ta­tás­sal el­len­tét­ben a néptáncoktatás te­rü­le­tén sok­kal jobb a hely­zet.

A ko­lozs­vá­ri Brassai Sá­mu­el Gimnázium Bo­gáncs Néptánc­együt­tes­ének előd­je, az is­ko­la folk­lór­kö­re, 1985-ben ala­kult Tol­na Éva magyarszakos ta­nár kez­de­mé­nye­zé­sé­re (1985–1996 kö­zött ta­ní­tott itt). A ta­go­kat az ak­ko­ri ötö­dik és ha­to­dik osz­tá­lyos ta­nu­lók­ból to­bo­roz­ták. A cso­port irá­nyí­tá­sá­val Kön­czei Csil­la fog­lal­ko­zott. A cso­port el­ső­ren­dű fel­ada­ta az er­dé­lyi né­pi kul­tú­ra ápo­lá­sa volt, az, hogy az is­ko­la di­ák­jai el­ső kéz­ből is­mer­ked­hes­se­nek meg a nép­ze­né­vel és a nép­tánc­cal, amely fon­tos ré­sze sa­ját ha­gyo­má­nya­ink­nak. 1990-től Könczei Cson­gor vet­te át az együt­tes ve­ze­té­sét.

De mi­ért Bo­gáncs a Bo­gáncs?

Tol­na Évá­nak a sza­va­it idé­zem: „Nem annyi­ra vi­rá­ga szép­sé­gé­vel van je­len er­dő, le­ge­lő pa­let­tá­ján, mint in­kább szí­vós­sá­gá­val, mos­to­ha kö­rül­mé­nye­ket le­gyű­rő tű­rő­ké­pes­sé­gé­vel. Agya­gos föld, té­pő szél nem ri­aszt­ja, mély­be mar­ko­ló gyö­kér­zet­tel akár szik­la kö­ré, fö­lé is ka­pasz­ko­dik. Or­vul le­sza­kí­tó szán­dék el­len tüs­ké­jé­vel vé­de­ke­zik. Él, meg­él, túlél.“ És ez a Bo­gáncs élet­fel­fo­gá­sa. Szin­tén a Bo­gáncs lap­ban (19–20. sz.) ol­va­som: „A Bo­gáncs Néptáncegyüttes je­len­leg Er­dély leg­ré­geb­bi fo­lya­ma­to­san mű­kö­dő gyer­mek-nép­tánc­együt­te­se, amely az évek so­rán ál­lan­dó­an bő­vült: 1990-ben meg­ala­kult a Kis­bo­gáncs, 1999-ben az Ap­ró­bo­gáncs, 2000-ben a Mor­zsa­bo­gáncs (a Bo­gáncs kis­gyer­mek­cso­port­jai, óvo­dá­sok is jár­nak ide). Az 1993-ban vég­zett el­ső Bo­gán­csos nem­ze­dék meg­ala­pí­tot­ta a Bo­gáncs fel­nőtt együt­te­sét, a Zur­bo­lót. 1996-ban meg­ala­kult a Zur­bo­ló Után­pót­lás, 2001-ben pe­dig a Bo­gáncs Után­pót­lás Cso­port is, így az el­múlt húsz év alatt több mint nyolc­száz fi­a­tal és gyer­mek tán­colt cso­port­ja­ink­ban. Az együt­te­sek je­len­le­gi tag­sá­ga pe­dig kö­rül­be­lül 150 fő kö­rü­li.”

Az el­múlt évek­ben a ré­gi Bo­gán­csos nem­ze­dé­kek kö­zül so­kan már mint ok­ta­tók te­vé­keny­ked­nek. A Bo­gáncs Néptáncegyüttes társ­szer­ve­ző­je az 1992 óta két­éven­ként sor­ra ke­rü­lő if­jú­sá­gi néptáncfesztiválnak és a torockói Bo­gáncs és Zur­bo­ló edző­tá­bor­ok­nak. A torockói edző­tá­bor rend­sze­res ha­gyo­mány­ápo­ló és kö­zös­ség­épí­tő te­vé­keny­ség­gé vált, ez­ál­tal meg­te­remt­ve azt a le­he­tő­sé­get, hogy a vá­ro­si gyer­me­kek mi­nél mély­re­ha­tób­ban meg­is­mer­jék né­pi kul­tú­rán­kat.

1993-ban új­já­a­la­kul az Uni­tá­ri­us Kol­lé­gi­um. A ré­gi ha­gyo­má­nyo­kat foly­tat­va sok­ré­tű nép­raj­zi ne­ve­lést nyúj­ta­nak az if­jú­ság­nak. Egye­bek kö­zött pél­dá­ul min­den is­ko­lai év­ben a XI. hu­mán osz­tály ké­szí­ti a bal­la­gók tar­so­lya­it, torockói sza­bad raj­zú hím­zés­sel, Orbánné Forrai Er­zsé­bet ny. ma­gyar­ta­nár irá­nyí­tá­sá­val. Ugyan­ak­kor a Majó Jú­lia ál­tal ve­ze­tett ének­kar igé­nye­sen ki­dol­go­zott nép­dal­fel­dol­go­zá­so­kat ad elő.

Pász­tor Jó­zsef, a má­so­dik bo­gán­csos nem­ze­dék tán­co­sa, majd fe­le­sé­ge, Ág­nes vál­lal­ták az Uni­tá­ri­us Kol­lé­gi­um 2001-ben meg­ala­kult Sza­mó­ca Nép­tánc­cso­port­já­nak ok­ta­tá­sát. Köz­vet­le­nül a to­bor­zás után mű­hely­mun­kát je­len­tő néptánctábort szer­vez­tek, az­óta is lel­ke­sen ve­ze­tik a las­san már ge­ne­rá­ci­ót is vál­tott csa­pa­tot.

A Já­nos Zsig­mond Uni­tá­ri­us Kol­lé­gi­um­ban a nép­raj­zot he­ti 2 órá­ban ta­nul­ják a XI. hu­mán osz­tály­ban. Za­ka­ri­ás S. Er­zsé­bet ma­gyar­ta­nár (2003-tól ta­nít is­ko­lánk­ban) a kö­vet­ke­zők­ben így szá­mol be a tan­me­net­ről és ta­pasz­ta­la­ta­i­ról: „a tan­me­ne­tet úgy ala­kí­tot­tam ki, hogy a kö­vet­ke­ző egy­sé­ge­ket jár­has­suk kör­be:

– a ha­gyo­mány, kul­tú­ra, kö­zös­ség – nép­ha­gyo­mány, né­pi kul­tú­ra fo­gal­ma­i­nak tisz­tá­zá­sa,

– a nép­rajz nagy egy­sé­ge­i­nek a szét­vá­lasz­tá­sa (szel­le­mi, anya­gi, szo­ci­á­lis kul­tú­ra),

– a folk­lór ter­je­dé­si és vál­to­zá­si mód­jai (dif­fú­zió, mig­rá­ció stb., ill. revival–survival stb. je­len­sé­gek),

– a folk­lórmű­faj­ok (ezek sa­já­tos vo­ná­sai, sti­lá­ris esz­kö­zei, kom­mu­ni­ká­ci­ós kö­ze­ge stb.),

– a szo­ká­sok – nap­tá­ri és em­ber­élet for­du­ló­i­hoz fű­ző­dé­sek – az ün­nep és a min­den­na­pi élet, az ün­nep funk­ci­ói stb.,

– a nép­hit és ele­mei,

– a tár­gyi kul­tú­ra né­hány ele­me (vi­se­let, dí­szí­tő­mű­vé­szet, te­le­pü­lés­szer­ke­zet, épí­té­szet, la­kás­bel­ső, esz­kö­zök),

– ha­gyo­má­nyos fog­lal­ko­zá­sok,

– a ma­gyar tá­ji cso­por­tok, táj­egy­sé­gek, nép­cso­port­ok és főbb jel­lem­vo­ná­sa­ik.

A tan­év so­rán min­den di­ák el­ké­szít és be­mu­tat egy dol­go­za­tot a meg­adott szak­iro­da­lom­ból. Ezen kí­vül min­den di­ák rész­ve­vő meg­fi­gye­lés­sel el­ké­szít egy szo­kás­le­írást akár a ha­gyo­má­nyos kör­nye­zet­ből, ahon­­nan va­ló, akár a vá­ro­si, mo­dern ma­gán­éle­té­ből. Ezek so­rán egy-egy táj­egy­ség, fa­lu rész­le­te­sebb meg­is­me­ré­sé­re is sor ke­rül, vagy egy-egy szo­kás ala­po­sabb kö­rül­já­rá­sá­ra egy-egy vi­dé­ken.

Ta­pasz­ta­la­ta­im

A fo­ga­lom­tisz­tá­zó be­szél­ge­té­sek si­ke­re­sek vol­tak, gyak­ran vi­ta ala­kul ki, amely na­gyon fon­tos en­nek a kor­osz­tály­nak; en­nek so­rán tisz­tul­nak gon­do­la­tai, meg­ta­lál­ja a he­lyét a vi­lág­ban. A kol­lé­gi­um­ban Er­dély kü­lön­bö­ző vi­dé­ke­i­ről van­nak ta­nu­lók. Az élménybeszámolók–szokásleírások egy­részt a kü­lön­­bö­ző táj­egy­sé­gek és szo­ká­sa­ik meg­is­me­ré­sét te­szik le­he­tő­vé, más­részt se­gí­tik a ta­nu­lók köl­csö­nös meg­is­me­ré­sét, egy­más el­fo­ga­dá­sát.

A folk­lór sti­lá­ris tár­gya­lá­sa nagy se­gít­sé­get nyújt az iro­da­lomok­ta­tás­ban (és for­dít­va). Az él­mény­be­szá­mo­lók meg­ta­nít­ják a fi­a­ta­lok­nak, hogy tu­da­to­sít­sák ma­guk­ban a sa­ját kul­tu­rá­lis meg­ha­tá­ro­zott­sá­gu­kat, ér­té­kü­ket, meg­ért­sék és ér­té­kel­jék ha­gyo­má­nya­i­kat. Mind­annyi­an nyi­tot­tabb szem­mel néz­nek és jár­nak így a vi­lág­ban. Ezek len­né­nek a köz­vet­len gya­kor­la­ti hasz­nok az ál­ta­lá­nos cé­lo­kon felül, mint ami­lyen a nem­ze­ti ön­is­me­ret, a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok meg­is­me­ré­se, tisz­te­le­te és ápolása.“

Vég­szó­ként meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a di­ák­ság na­gyob­bik ré­szé­ben meg­van az ér­dek­lő­dés a né­pi ha­gyo­má­nyok iránt. A le­he­tő­sé­gek is adot­tak. Ne­kem nem is ma­rad más dol­gom, mint­hogy jó mun­kát és ki­tar­tást kí­ván­jak ta­nár­nak és di­ák­nak egy­aránt.