Művelődés

Miköz­ben dúl a vi­ta a Bo­lyai Egye­tem kö­rül, hát­tér­be szo­rul a szór­vány­ban élők is­ko­láz­ta­tá­sá­nak prob­lé­má­ja. Er­re hív­ja fel a fi­gyel­met Kal­lós Zol­tán, aki Er­dély gond­ja­i­ról, ma­gyar­ság­tu­dat­ról, a né­pi kul­tú­ra fon­tos­sá­gá­ról is be­szélt a Mű­ve­lő­dés­nek. A Csán­gó-díj vissza­uta­sí­tá­sá­nak hát­te­rét is el­me­sé­li a Kos­suth-dí­jas, Cor­vin-lánccal kitüntetett nép­rajz­ku­ta­tó, aki eb­ben a hó­nap­ban töl­ti 80. élet­év­ét.

Fel­szá­mo­ló­dás he­lyett szór­vány­köz­pon­tok

A szór­vány­ban va­gyunk. Mi­lyen fel­ada­tot lát el a Kal­lós Ala­pít­vány Me­ző­sé­gen?

Kö­rül­be­lül 60 gyer­mek­nek biz­to­sí­tunk tel­jes el­lá­tást Vá­lasz­úton. Eb­be be­le­tar­to­zik a szál­lás, ét­kez­te­tés, gyógy­sze­rek, min­den. Fel kell öl­töz­tet­ni, etet­ni kell őket. Fi­zi­ka­i­lag le van­nak gyen­gül­ve. Az el­ső két év­ben so­kat be­te­ges­ked­nek, úgy­hogy ren­ge­te­get köl­tünk gyógy­sze­rek­re. Fel kell erő­sí­te­ni őket.

Ezek a gyer­me­kek olyan fal­vak­ból jön­nek, ahol gyen­ge az egész­ség­ügyi el­lá­tás, nin­cse­nek is­ko­lák, gyak­ran még ro­mán nyel­vű sem. Mi­lyen prob­lé­mák je­lent­kez­nek az el­szi­ge­telt­ség mi­att?

Fő­leg az er­dő­há­ti fal­vak, a Me­szes­ről a Kis-Sza­mos­ba öm­lő pa­ta­kok men­tén el­te­rü­lő fal­vak van­nak ne­héz hely­zet­ben, pél­dá­ul Bádok, Kide vagy Ör­dög­ke­resztúr. Hát, volt ese­tünk egy kis­lánnyal, aki har­ma­di­kos kel­lett vol­na le­gyen, de má­so­dik­ba jött, és ná­lunk ta­nult meg ír­ni. Vagy volt olyan, aki a szí­ne­ket sem is­mer­te. Egy­szer ami­kor az egyik fi­út hoz­tuk au­tó­val, a Sza­mos völ­gyé­ben meg­lát­ta a vo­na­tot, azt kér­dez­te, mi az? Nem lá­tott vo­na­tot még so­ha, még ké­pen sem. Nincs óvo­da, ezért na­gyon ne­héz fel­ven­ni a ver­senyt azok­kal, akik óvo­dá­ba jár­tak. A sze­gény­ség is köz­re­ját­szik, hogy ilyen ál­la­pot­ban ke­rül­nek hoz­zánk.

Az egész Me­ző­ség­re jel­lem­ző ez az ál­la­pot vagy csak er­ről a né­hány el­szi­ge­telt fa­lu­ról be­szél­he­tünk?

Sok he­lyen van ilyen a Me­ző­sé­gen. Meg a Bá­nát­ban is, min­den­hol, ahol ki­sebb­ség­ben va­gyunk. Most, hogy be­zár­ják a kis lét­szá­mú is­ko­lá­kat, egy­re több ilyen lesz. Sok anal­fa­bé­ta lesz va­ló­szí­nű­leg.

Ki­nek a fe­le­lős­sé­ge, hogy ma ilyes­mi meg­tör­tén­het?

A po­li­ti­ku­sok le­het, hogy nem is tud­nak ró­la, de nem is ér­dek­li őket. A kor­mány fe­le­lős­sé­ge. Dehát, a nagy­urak fent, s a jónép húz­za az igát és a ne­héz­sé­get.

Még min­dig a szű­kös Kal­lós-kú­ri­á­ban van a bent­la­kás?

Igen, de az épü­lő szór­vány­köz­pont ki­seb­bik szár­nya he­te­ken be­lül el­ké­szül. Ennyi­re van pén­zünk egy­elő­re. Most van ki­írás az Apá­czai Ala­pít­vány­nál, re­mé­lem, hogy lesz az Illyés­nél is, mert kap­tunk ígé­re­te­ket. Ha­bár ígé­re­tek­kel te­li van a csiz­mánk. Nem tu­dom, hogy lesz, a vá­lasz­tá­sok­tól is függ.

Ez be­fo­lyá­sol­ja a tá­mo­ga­tá­so­kat? Ho­gyan ala­kul­tak a tá­mo­ga­tá­sok a leg­utób­bi ma­gyar­or­szá­gi vá­lasz­tá­sok után?

Sok­kal ke­ve­seb­bet kap­tunk. Idén ke­ve­seb­bet, mint ta­valy, ta­valy ke­ve­seb­bet, mint az­előtt. És amit kül­de­nek, az is ké­se­de­lem­mel jön meg, és ez a leg­na­gyobb baj. Nem tu­dunk elő­re ter­vez­ni. Ha ke­ve­seb­bet ad­nak, leg­alább tud­juk, hogy mi­kor kap­juk. Még nem kap­tuk meg a ta­valy meg­pá­lyá­zott pén­zek egy ré­szét. Mi­vel­hogy volt ez a prob­lé­ma a Csán­gó-díj­jal, meg­kap­tunk egy­né­hány ta­va­lyi ki­uta­lást.

A Csán­gó-díj vissza­uta­sí­tá­sa­kor az­zal ér­velt, hogy nem dí­ja­kat kell osz­to­gat­ni, ha­nem konk­rét tá­mo­ga­tá­so­kat ko­mo­lyan meg­ter­ve­zett tá­mo­ga­táspo­li­ti­ka ke­re­té­ben.

Én azt ír­tam an­nak ide­jén a mi­nisz­té­ri­um­ba Bozóki úr­nak, hogy egy jól át­gon­dolt stra­té­gi­át kel­le­ne ki­dol­goz­ni a ha­tá­ro­kon tú­li ma­gyar­ság tá­mo­ga­tá­sá­ra, nem csak a mold­va­i­ra, szór­vány­te­rü­let­re is. A Bo­lya­i­ak szü­lő­fa­lu­já­ban, Bo­lyán négy gyer­mek van. Az­zal nem le­het fenn­tar­ta­ni egy is­ko­lát. Szór­vány­köz­pont-há­ló­za­tot kell ki­épí­te­ni, mert sor­ra szűn­nek meg a ma­gyar is­ko­lák.

Mennyi­re sür­get az idő?

Ha a szór­vány­ban tíz éven be­lül nem lé­pünk, négy-öt­száz­ezer ma­gyar el­tű­nik. A Bá­nát­ban is, Szi­lágy­ság­ban, min­den­hol prob­lé­mák van­nak, ahol ki­sebb­ség­ben van a ma­gyar­ság. Az a vé­le­mé­nyem, hogy nem fő­is­ko­lá­kat kell lé­te­sí­te­ni. Mi­ből lesz fő­is­ko­lás, ha nincs al­só ta­go­za­tos gyer­mek? Az nem fog ma­gyar fő­is­ko­lá­ra men­ni, aki ro­má­nul érett­sé­gi­zik. Még ma­gya­rul sem fog tud­ni.

Csángósors – ma is félnek

Egy­re töb­bet ol­vas­ni a csán­gók­ról, még­is mai na­pig ke­vés em­ber­nek van pon­tos ké­pe a hely­ze­tük­ről. Ho­gyan kell a csán­gók hely­ze­té­hez, prob­lé­má­i­hoz kö­ze­lí­te­ni?

A leg­na­gyobb gond a pa­pok­kal van. Ezek a ja­ni­csár pa­pok el­le­nez­ték leg­job­ban a ma­gyar is­ko­lát. Agy­mo­sást vé­gez­nek.

Ki­nek az ér­de­ke, hogy ro­má­nok­ká vál­ja­nak a ma­gya­rok?

A Va­ti­kán a leg­hi­bá­sabb itt. Az idők fo­lya­mán Mold­va misszi­ós te­rü­let volt, min­dig olasz pa­po­kat küld­tek. Ha meg­néz­zük a va­ti­ká­ni ok­le­ve­le­ket, lát­szik, hogy a mold­va­i­ak vé­gig kér­ték a ma­gyar pa­pot. El­ro­má­no­sí­tot­ták a mold­vai csán­gó­kat és a bu­ko­vi­nai len­gye­le­ket, hogy így nyer­je­nek ro­mán nem­ze­ti­sé­gű ró­mai ka­to­li­ku­so­kat. A Va­ti­kán­nak ez volt a po­­li­ti­ká­ja, hogy meg­tör­je a ro­mán gö­rög-ke­le­ti egy­ház egy­sé­gét. Én Lészpeden ta­ní­tot­tam, ott az 50-es évek­ben ki­har­col­ták az em­be­rek, hogy ma­gyar mi­se le­gyen. De a jász­vá­sá­ri püs­pök ki­át­koz­ta az egész fa­lut. A temp­lo­mot hat hó­na­pig le­zár­ták. Az em­be­rek pap nél­kül imád­koz­tak a fák alatt, és pap nél­kül te­met­tek. Ki­fog­tam egy nép­szám­lá­lást 56-ban, vagy 57-ben. Jött a cen­zor – ren­ge­te­gen vol­tak, akik nem tud­tak ro­má­nul – kér­de­zés nél­kül be­ír­ta, nem­ze­ti­sé­ge ro­mán, anya­nyel­ve ro­mán.

Vál­to­zott a hely­zet a rend­szer­vál­tás óta el­telt 15 év alatt?

Ugyan­az van, fél­nek az em­be­rek még ma is. Ott van­nak a ta­ní­tók, akik fél­tik az ál­lá­sa­i­kat. Ro­mán nyel­vű ok­ta­tás fo­lyik, nem­rég in­dult be a fa­kul­ta­tív ma­gyar ok­ta­tás, ami­re egy­re töb­ben men­nek. A pa­pok ma is azt mond­ják, ha­lá­los vé­tek a ma­gyar ábé­cét a gyer­me­kek ke­zé­be ad­ni. Nem­rég alá­írá­so­kat gyűj­töt­tek a ma­gyar mi­sé­ért, utá­na el­men­tek ve­le a püs­pök­höz Jász­vá­sár­ra. Vissza­von­ták, mert meg­fe­nye­get­ték őket az­zal, hogy nem ol­doz­za fel, nem te­me­ti el őket, nem ke­resz­te­li meg a gyer­me­ket. Ilyen prob­lé­mák van­nak.

Tel­je­sen ki­vész a ma­gyar ön­tu­dat ezek­ből a kö­zös­sé­gek­ből?

Nem tel­je­sen. Va­la­hol a szí­vük mé­lyén ma­gya­rok. Még azok is, akik nem tud­nak ma­gya­rul. Reke­csin­ben, ahol a leg­öre­geb­bek sem tud­nak már ma­gya­rul egy em­ber, mi­kor meg­tud­ta, hogy ma­gya­rok ér­kez­tek a fa­lu­ba azt mond­ta ro­má­nul: hol van az én hú­som és vé­rem, hogy lás­sam.

Ha­gyo­má­nya­ink­kal fel­vér­tez­ve

Mit hoz­hat ne­künk az EU?

Egyen­lő­re nem le­het tud­ni kul­tu­rá­lis té­ren, mit hoz­hat. Jót nem, az biz­tos.

Mi­ért nem?

A tech­ni­ka ko­rá­ban a mé­di­á­ra sok­kal job­ban oda kel­le­ne fi­gyel­ni, mert azon ke­resz­tül szenny­ára­da­tot ka­punk nyu­gat­ról. Meg ké­ne kí­mél­ni az if­jú­ság agyát et­től. Meg kell szer­vez­zük ma­gun­kat elő­re. Is­ko­lá­kat, kul­tu­rá­lis in­téz­mé­nye­ket kell lét­re­hoz­ni, hogy nem­ze­ti ha­gyo­má­nya­in­kat mi­nél na­gyobb mér­ték­ben meg­tart­suk és meg­őriz­hes­sük. Nem elég csak az is­ko­la. A nép­tánc és a ha­gyo­má­nyok össze­tar­toz­nak a nyelv­vel, iro­da­lom­mal, min­den­nel. El­vá­laszt­ha­tat­la­nok. Van egy anya­nyel­ved, kell le­gyen egy ze­nei és tánc anya­nyel­ved is, ami kap­cso­ló­dik a kul­tú­rá­hoz.

Ezt már szin­te el­fe­lej­tet­tük.

Saj­nos el, mert van­nak olyan em­be­rek, akik a nép­dal­ra azt mond­ják, hogy pri­mi­tív, mú­ze­um­ba va­ló ka­cat, ide­jét­múlt. Ez nem igaz. A ma­gyar nép­dal­ban az élet min­den moz­za­na­tá­ra ta­lá­lunk pél­dát, sze­re­lem­re, csa­ló­dás­ra, min­den­re. „El men­nél-e, el­hagy­nál-e, / Szí­ved ér­tem nem fáj­na-e, / De a szí­ved nem kő­bál­vány, / Hogy itt hagy­nál ilyen ár­ván.” Hát nem gyö­nyö­rű?! Min­dig ezt szok­tam idéz­ni: „Szép a ró­zsa, szép zöld a le­ve­le, szép csip­kés az ága, leg­szebb a vi­rá­ga. Szép vagy te kis­le­ány, szép a ru­ha rít­tad, de mi le­ges­leg­szebb, azt ma­gad­ba rej­ted, te gyö­nyö­rű lel­ked.” Hát kell en­nél szebb? Er­re mond­ják, hogy pri­mi­tív? Nem le­het azt, mon­da­ni, mert a ma­gyar nép­dal még min­dig ér­zel­me­ket éb­reszt az em­be­rek­ben. Ezek a szö­ve­gek év­szá­zad­ok so­rán csi­szo­lód­tak. Min­den­ki tett hoz­zá, vagy el­vett be­lő­le, át­for­mál­ták, ön­ma­guk­ra al­kal­maz­ták. Nem tit­kol el sem örö­met, sem bá­na­tot. Ugyan­úgy me­sél gaz­dag­ság­ról, mint szük­ség­ről. A min­den­ko­ri tár­sa­da­lom leg­őszin­tébb tük­re. A sza­bad­ság­harc ben­ne van a nép­dal­ban, a vi­lág­há­bo­rúk is, há­zas­ság, el­vá­lás, min­den van ben­ne.

Be­szél­he­tünk még élő nép­ha­gyo­mány­ok­ról Er­dély­ben?

Van még. Ka­rá­cso­nyi kán­tá­lás még sok he­lyen van, meg ön­tö­zés hús­vét­kor, far­san­go­lás.

Hol a leg­ele­ve­nebb a ha­gyo­mány pil­la­nat­nyi­lag?

Nép­ze­nei szem­pont­ból a leg­iz­gal­ma­sabb a Me­ző­ség, Szék és kör­nyé­ke, az­tán Mold­va, Gyimesek és Küküllőmen­te.

Eze­ken a vi­dé­ke­ken még min­dig van fel­gyűj­tet­len anyag?

Még min­dig van, és sok olyan hely van, ahol még so­ha­sem járt sen­ki ed­dig gyűj­té­si szán­dék­kal. Min­dig ke­rül elő va­la­mi. Ma­gyar­köb­lö­sön jár­tunk nem­rég, és olyan ka­rá­cso­nyi éne­ket hal­lot­tam, amit nem is­mer­tem ed­dig.

Mi­vel ma­gya­ráz­ha­tó, hogy év­szá­zad­okon át fenn tud ma­rad­ni egy-egy dal­lam vagy szö­veg?

A gye­re­ke­ket a nagy­szü­lők ne­ve­lik, azok­tól ta­nul­ják meg a da­lo­kat, mon­dó­ká­kat, nem szü­lők­től. Sok­szor ta­pasz­tal­tam, hogy a gyer­mek szebb vál­to­za­tot is­mert egy bal­la­dá­ból, mint az any­ja. Te­hát nem min­dig a leg­öre­gebb is­me­ri a leg­ré­geb­bi vál­to­za­tot.

Ki­mond­ha­tó az, hogy a ma­gyar né­pi kul­tú­ra fel­gyűj­tött­sé­ge, szép­sé­ge és ki­for­rott­sá­ga szem­pont­já­ból egye­dül­ál­ló a vi­lá­gon?

Fan­tasz­ti­kus anya­gunk van fel­gyűjt­ve, szo­ká­sok, tán­cok és nép­ze­nei is. Két szem­pont­ból is egye­dül­ál­ló. Va­ló­szí­nű­leg egy nép sem gyűj­töt­te fel ennyi­re ala­po­san nép­ha­gyo­má­nya­it. És a gyűj­té­sek­re ala­po­zott mai néptáncélet – a tánc­házmoz­ga­lom – pe­dig át­lép­te a Kár­pát-me­den­ce ha­tá­ra­it, sőt, Eu­ró­pa ha­tá­ra­it is. Az egész vi­lág ma­gyar if­jú­sá­gát össze­fog­ja és nem csak a ma­gyart. A vá­lasz­úti tá­bor­ba a vi­lág min­den ré­szé­ről jár­nak. Ez az a nyelv, ame­lyi­ken a leg­job­ban le­het ér­te­kez­ni, a ze­ne, a tánc.

Fur­csán hang­zik, hogy ze­nei és tánc anya­nyel­vünk is le­het.

Mar­tin György és Tí­már Sán­dor ki­dol­go­zott egy olyan me­tó­dust, amely sze­rint anya­nyel­vi szin­ten meg le­het ta­nul­ni tán­col­ni. Aki csak ko­re­og­rá­fi­á­kat ta­nult tánc­cso­port­ban, nem tud fel­áll­ni tán­col­ni, mert a ma­gyar tánc improvizatív.

Min­den­ki a ma­ga ked­vé­re, sze­mé­lyi­sé­ge sze­rint fo­gal­maz­za meg ma­gát ben­ne?

A stí­lu­son be­lül, ren­ge­teg mo­tí­vu­mot, tánc­lé­pést va­ri­ál­hat a tán­cos sa­ját ked­vé­re, ér­zé­se sze­rint. A ze­ne is csak stí­lus­ban kü­lön­bö­zik, egy­sé­ges, ré­gi ma­gyar nép­ze­nét ta­lá­lunk a Kár­pát-me­den­cé­ben, az egész ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten. Egy­sé­ges ázsi­ai örök­sé­get hoz­tunk ma­gunk­kal, s csak ké­sőbb kü­lön­bö­zött meg. Ami meg­van Du­nán­tú­lon, az meg­van Mold­vá­ban és for­dít­va.

Dal­lam is, szö­veg is?

Igen. A csujogatások is. De ott lesz a leg­gaz­da­gabb a kul­tú­ra, ahol nagy az ide­gen ha­tás. Ezért is Er­dély­ben ala­kult ki a leg­szebb tánc, leg­szebb vi­se­let, mind a ma­gya­rok­nál, mind a ro­má­nok­nál, mind a szá­szok­nál. Az egy­más­ra ha­tás­ból ke­let­ke­zett. Ami a ro­má­nok­nak a leg­szebb volt a mi­énk­ből, azt át­vet­ték, a ma­gu­ké­vá tet­ték, és mi is tő­lük ugyan­így.

16 000 meg­men­tett dal­lam

Ge­ne­rá­ci­ók nő­nek fel azon a ha­tal­mas ze­nei anya­gon, amit Zo­li bá­csi fel­gyűj­tött. Tu­laj­don­kép­pen meg­ala­poz­ta a né­pi kul­tú­ra gya­kor­la­ti át­men­té­sé­nek is fel­fog­ha­tó tánc­házmoz­gal­mat. Gon­dolt ar­ra, hogy ennyi­re el­ter­jed­nek majd a fel­lelt kin­csek?

A gyűj­tés nem le­het ön­cé­lú. Mit ér­tem vol­na el, ha rá­ülök az anyag­ra? Van­nak ilye­nek is, akik nem ad­ták oda a kö­zön­ség­nek, annyi­ra fél­té­ke­nyek vol­tak ar­ra, amit gyűj­töt­tek. Én ad­tam és, ha jöt­tek, irá­nyí­tot­tam őket. Fo­gal­muk sem volt, hogy mi van, fő­leg a Me­ző­sé­gen. Úgy tar­tot­ták, hogy ott nem ma­rad­tak meg a ha­gyo­má­nyok. Bartókék is Ka­lo­ta­sze­gen és Szé­kely­föl­dön gyűj­töt­tek. Van egy ilyen ki­té­te­le Bar­tók­nak, hogy a ré­gi ma­gyar ver­bun­kos ze­nét a me­ző­sé­gi ro­má­nok­nál kell ke­res­ni. Hát nem is­mer­te a ma­gyart! Én úgy tar­tom, hogy a me­ző­sé­gi nép­ze­ne el­ju­tott a fe­je­del­mi ud­va­rok­ba is. Beth­len Gá­bor­ról van egy fel­jegy­zés, hogy olyan las­sú tán­cot járt, alig moz­gat­ta a lá­bát. Va­ló­szí­nű­leg ez a me­ző­sé­gi akasz­tós volt.

Amit ma is­mét ren­ge­te­gen is­mer­nek, tán­col­nak a me­ző­sé­gi rend ré­sze­ként a tánc­há­zak­ban.

Mar­tin György sze­rint ez a leg­ré­geb­bi ma­gyar pá­ros tánc. De nem tu­dott ró­la, amíg nem vet­te fel ve­lem a kap­cso­la­tot. ősi szo­kás egyes fal­vak­ban – Vá­lasz­úton is –, hogy nem­zet­sé­gek sze­rint te­met­kez­nek, a temp­lom­ban is úgy ül­nek. Az akasz­tós tánc­tí­pu­son be­lül ezek­nek a nem­zet­sé­gek­nek sa­ját tán­cuk, dal­la­muk volt, pél­dá­ul Visában a Fodorok tán­ca, Fe­ke­te­la­kon a Ki­sek tán­ca. Min­dig ré­gi stí­lu­sú dal­lam­hoz kap­cso­ló­dik. Ez is bi­zo­nyít­ja az akasz­tós ré­gi­sé­gét.

Kö­rül­be­lül 16 000 dal­la­mot gyűj­tött fel éle­té­ben, szin­te az egé­szet tud­ja kí­vül­ről, ez hi­he­tet­len szám­nak tű­nik.

Pon­to­san nem is tud­juk mennyi. Ah­hoz, hogy va­la­ki gyűjt­sön, nagy dal­lam­is­me­ret kell, hogy ki tud­ja szűr­ni a rom­lott vál­to­za­to­kat, mert ilyen is akad.

Ki le­het azt mon­da­ni, hogy Ön gyűj­tött a leg­töb­bet a Kár­pát-me­den­cé­ben?

Nem aka­rok kér­ked­ni, de bal­la­dát előt­tem össze­sen nem gyűj­töt­tek annyit, mint én egye­dül.

A nyolc­va­na­dik élet­év­éhez ér­ve – ami­hez ez úton is gra­tu­lá­lunk – mi­re gon­dol, ami­kor meg­te­lik a vá­lasz­úti csűr, és min­den­ki tán­col, éne­kel?

Hát, nagy öröm szá­mom­ra, mi­kor hal­lom a nép­da­lo­kat, ami­ket gyűj­töt­tem egy-egy tánc­cso­port­tól vagy fi­a­ta­lok­tól, akik sze­re­tik a ma­gyar ze­nét. Az együtt­ének­lés­nek va­rá­zsa, kö­zös­ség­for­má­ló ere­je van. Tu­laj­don­kép­pen most lá­tom ki­tel­je­sed­ni a mun­kám ered­mé­nyét.