|
|||||||||
Szatmári László:
Nemzetközi képzőművészeti alkotótábor
A hely szelleme
Látnunk kell, értenünk és éreznünk kell, hogy rendkívüli helyen vagyunk, Csíkszereda és környéke ihlettel, érzésekkel és hagyományokkal gazdagon megáldott föld. És ez a bizonyos varázs nem egyszerűen az adott földrajzi helyből árad, mintha ennek a helyszínnek, élettérnek lenne valami mágneses ereje, hanem valamely itt történt különleges eseménytől származtatható, attól, hogy a tér és idő koordinátái egy adott ponton valamely eseményben akkor és ott keresztezték egymást. Ez a genius loci, ami akár a teremtés pillanatától is létezhet, akár egy adott pillanatban is születhet, amikor valami döntő fordulat teljesen új irányt ad életünk folyásának, és mélységében áthatja az adott helyet is. A hely szelleme – így fordíthatjuk le a genius loci latin kifejezést. A genius a régi rómaiaknál azonban nem egyszerűen szellemet, hanem valóságos védőszellemet jelentett, aki az embert élete kezdetétől egészen a végéig, sőt azon túl is kísérte, részt vett örömében és bajaiban. A köznyelv a hely szelleme kifejezést leginkább valamely nagy múltú kulturális intézménnyel kapcsolatban szokta használni, ahol a szellem, a szellemiség az intézményhez kapcsolódó nevek, események által ragadható meg. Pedig a hely szelleme sokkal inkább jellemezhet egy tájat, meredek hegyoldalakra emelt kápolnákat, fatörzsekre kibuggyanó gyantát, mohával borított sírköveket, útkereszteződésekben ágaskodó kereszteket, egymásra támaszkodó panelházakat, de a hagyományos tízesek szerint szerveződött telkeket is, döcögő utakat, leromlott aszfaltborítást, az erdő árnyékában kanyargó ösvényeket, mély, az emlékezet előtti időből áradó szakralitást, a liftaknák és elhagyott ipari létesítmények profanitását, a terek és félkész építmények megdöbbentő hétköznapiságát. De jellemezhet távoli harangszót, a gyermekhinta nyikorgását, egy neves festő ecsetnyomai által behatárolt teret, a lesántult gazdátlan eb kenyérkérő farokcsóválását, az alagsori diszkó dübörgését vagy a falunapok színes forgatagát, egy csárdás erejéig egymásba kapaszkodók közös ritmusát, a szőttesek motívumvilágában megbúvó mélyebb kommunikációs rendszert, a paraszti tárgykultúrában rejlő rendszerűséget. A szentély mélységes csendjét és a zöldségpiac hangzavarát, a talapzatra helyezett impozáns ércarcot és gyermekeink szemében megvillanó játékos huncutságot, hivalkodóan lobogó zászlót, lelkünk legmélyén őrzött szülőföld-érzést, az itthon-otthon, a kint-bent párhuzamot, az egy karámba tartozók nyájszellemét és a próféták, az új távlatokat felfedezők merészségét. Mindez azt is mutatja, hogy valóban létezik egyfajta szakrális földrajz, ami nem holmi ezoterikus széplelkűség, hanem a valóság magva, egyben minden megnyilvánulás forrása. A hely szelleme a hely atmoszférájában és karakterében rejlik, ami mindig egyedi és független az embertől. Ám a hely szellemét a csíkszeredai alkotótábor résztvevői kiegészítik a korszellem és az emberi szellem kategóriájával. Az Egyesült Királyságból, Japánból, Indiából, Ausztriából, Magyarországról érkezett alkotók és a hazai (itthon alkotók vagy tanulmányaikat az anyaországban folytató) művészek kiállítása láttán, mi magunk is fogalmat alkothatunk arról, miként mérték fel az alkotótábor meghívottjai a hely szellemét, hogyan reagáltak rá; felmérhetjük, milyen viszonyt alakítottak ki egy-egy konkrét helyzettel, szituációval szemben, egy konkrét településsel és lakosaival, valamely kézzelfogható térrel vagy konstrukcióval szemben. Miként reagálta le egy japán vagy indiai művész a hely sajátos kultúráját? Vagy még tovább fokozva a kérdéskört: miként reagálták le a hazai művészek az angol, japán vagy indiai alkotók meglátásait – és fordítva. Többszörös tükröződésekről van tehát itt szó, a kívül-belül fogalompár egyszerre egymásba olvasztó és elhatároló, áttetsző és elnyelő, fényt és fogalmi sugárzást átengedő és visszaverő tényéről. A tábor szervezőinek feltehetően ez is volt a szándékuk: a helyi tudás birtokosai egyfajta megállapodásának és a kívülállók látásmódjának ütköztetése, egyidejű megjelenítése az együttlétük alatt, az egy fedél alatt alkotás, a közös kiállítás megtervezése során. A szervezők tudatosan főként fiatal művészeket kértek fel az eszmecserére, hogy meglátásaik frissessége minket, szemlélőket is rácsodálkoztathassanak mindarra, ami kánonoktól mentes szemléletük szűrőjén fennmaradt. És valóban, időnként szükségünk van a sajátosságainkat nem ismerők szemére, a megértő idegenek által tapasztaltak leképezésére, hogy jobban megérthessük saját magunkat, mindennapi életterünket, a hely szellemét. A kívülálló azt is észreveszi, amit önző érdekeink miatt nem hoznánk tudomására. Lehet egyfajta szégyenérzet, hagyományainkban megbúvó, ösztönös gátak nem engedik, hogy a meglátásunk szerinti „helyes” és „korrekt” avagy a közfelfogás által legitimizált „képet” megzavarjuk, elemeit átértelmezzük vagy legalábbis megkérdőjelezzük. Ám a hagyományoktól nem terhelt, nem akadályozott szellem ráérez, a figyelő szem észrevesz olyan helyzeteket, olyan dolgokat, a díszes homlokzat mögött elrejtőzött részleteket, amelyek szintén mindennapjainkhoz tartoznak, amelyek akaratlanul is részei a hely szellemének. Számunkra természetes és megszokott, már-már hétköznapi az egyszerű elemekre épülő, sajátos színű, világos, erőteljes kompozíciójú festékes, a székely szőnyeg, amely egy hagyományos életmód része, a hajdani paraszti lakásbelső dísze volt. Ám nem csupán a parasztházban fellelhető a festékes, de templomok belső díszéül is szolgált és szolgál, és mára modern lakások berendezési tárgyaként s a kikerülhetetlen életmódbeli, igénybeli változások nyomán múzeumok tárlóiban is. És folytatva a sort egy sajátos kiegészítéssel: Kiss Miklós a „festékes” kompozíciójában is tovább él – igaz, kézzelfogható voltában csupán behatárolt ideig – a székely szőnyeg motívumrendszere, amely átértékelve, újrafogalmazva, homokból, cementből, kavicsból „szőve”, simogatva egyengetve most itt terült el lábunk előtt. Az angliai Tania Kovatsot is a népművészeti örökségünk forma- és színvilága ragadta meg. Az arányok, a léptékviszonyok determinációjára vagy a stiláris, dekoratív elemekből kibontható jelentésbeli többrétegűségre figyelmeztet, valójában a formák és az ornamentika nyelvén kíván hozzánk szólni. Tudjuk, egykoron minden egyes ősi ornamentumnak vallási jelentése volt, tehát minden egyes motívum ugyanakkor szimbólum is. A teremtő és fenntartó isteni erő egyes megnyilvánulásait jelképezi. A hely szellemét próbálta megfejteni és leképezni Kiss Miklós és Zakariás István Zsolt, ez az igyekezet érezhető ki a halászzsinórból konstruált, részben valóságos, részben éteri oszlopból, amelyet közösen készítettek nagy türelemmel. Oszlopuk a kiállítási térben már meglévő oszlopokra kínál a jel- és nyomhagyás szándékával készülő kézenfekvő párhuzamot: a mennyezet lámpatestéből adódott a damil-oszlop egyik jellemző mérete, de ezáltal a lent-fent, a kint-bent fogalomkettős is meghatározottságot nyert, úgyszintén az eredendően meglévő fénykibocsátás és az oszlop aljára helyezett tükör által biztosított visszaverődés is fontos szerepet kapott. A tükröződés és áttetszőség hatásait bemutató ötletek, a fény vezetésének, manipulálásának finom eszközei, az átszűrődő fény finom reflexiói, egyszerű és áttételes parabolák erőteljes jelenléte erezhető további alkotók munkáin is. Ezek a fogalompárok jelentkeznek Szigeti Gábor munkáján is. Caravaggio Hitetlen Tamás című borzongatóan realista festményét idézi meg. A kompozíció középpontjában Jézus és a három apostol feje látható. Tekintetük egy pontra irányul, az apostolok a homlokát ráncoló Tamást figyelik, amint Krisztus oldalába mélyeszti ujját. Az eredeti festmény részleteit az éles megvilágítás és a sötét árnyékok emelik ki. Szigeti Gábor is az említett fogalompárok által sugallja az igazi témát, a megismételt (és manipulált) valóságot, és a reprodukciót, a megsokszorozódás jelenségét nem hétköznapi, banális tárgyak, tájrészletek leképezésével, hanem egy valódi „műtárgy”, egy korábbi kor festménye esetében vizsgálja. A kiállítóterem nagyméretű ablakára ragasztott tükördarabokból létrehozott, az eredeti Tamás-kompozícióra utaló munka egyrészt átereszti a kinti, nagy és személytelen térről a kiállítóhelyiség meghittségébe igyekvő fénynyalábokat, úgyszintén a belső megvilágítás is akadálytalanul áthaladhat az alkotás egyes részein, viszont a tükördarabok a benti direkt fényt térítik meg és a kintről betörő fény falakról visszafordított haladási irányát változtatják ismét meg. A munka úgy téríti meg a fényt, miként Krisztus sebének megtapintása eredményezte Tamás igazságra-ébredését. A reprodukálás eszközeivel él Erőss István is. Nagyméretű alkotásának témájául szolgáló épület bár működését, kihasználtságát tekintve jelentéktelennek, szánalmasnak, pusztulásra ítéltnek tűnik (s talán az is), egykori nagyravágyásában és impozáns múltjából megérint az a felidézett pillanat, amely jelentőssé és titokzatossá varázsolja őt. Ez a pillanat felidézhető a fotó eredeti fénybeállításán, a képkivágás révén, de színes fonalak vonaljátékainak, nyalábjainak újraalkotó hatása által is. A „behálózásnak” köszönhetően ez az arctalan, kissé embertelennek, feledésre kárhoztatott épület különös, ismeretlen aurát kapott. Átlényegült. És azt a tünékeny pillanatot őrzi, amikor eddig ismeretlen oldalával fordult felénk. A valóság beszűrődött a látomásba és a látomásba bekérezkedett a valóság. És a stalkeri betonmonstrumot egyre misztikusabb, hihetetlenebb hangulat veszi körül, s egyben furcsa, kétértelmű jelleget is kölcsönöz neki: egyszerre isteni és szánalmas. Akárcsak emberi létünk. A szakralitás Polgár Botond dokumentációs anyagának is feltűnő vonása. A csíksomlyói kegyhely lenyűgöző belső monumentalitása alól nem is kíván kikerülni, inkább alázattal és mély beleérzéssel fogadja be a hely üzenetét, szellemét. Egy sajátos aurát álmodott a kegytemplom előtti térről származó, onnan kölcsön vett, majd eredeti helyükre visszahelyezett kockakövekből. A tizenkét kőbe egy-egy liliomot faragott – s tudjuk, a liliom a tisztaságot, az ártatlanságot jelképezi, a liliom a szerelem, a szűziesség virága. Babits szerint: „Fehér liliom, rőt rózsaszirom, viola-fuvalom, / s az arany csillag ring öledben, hajadon.” Polgár Botond a helyzet szakralitását fogalmazza meg líraian, de egyben illő komolysággal és alázattal. Stephen Monger fotóival a jelenre reflektál; az egyes fényképeken sorra fellelhetők itt szerzett érzések, sejtések és illúziók, a személyét átjáró hangulatok formai lenyomatai. Lehet találgatni, hogy fotói vajon a birtokbavétel vágyáról szólnak, vagy a vizsgált életterek, az épített és természetes környezet titkainak egy higgadt és tárgyilagos szemlélő általi megfejtésével találjuk szemben magunkat. Mondhatnánk úgy is: a sejtések és a tények szembesülnek ezeken a felületeken, meglehetős pontossággal illusztrálva az alkotói én állandó osztódásának és újraegyesülésének alapélményét. Chintan Upadhyay a tábor szervezőit egy nagyméretű munkával is megörvendeztette. ő is egyrészt a reproduktivitás sajátos eszközeit kiaknázva alkot, számítógépes modellálással létrehozott bábok különleges, illuzórikus terét rezegteti meg az akarat nélküli, marionett-szerű figurák árnyékaival és még inkább a testükre vetített, őseitől örökölt képi világgal. Saját hagyományainak eleivel ötvözi a szoftveres világ lehetőségeit. Anne-Marie Creamer bevallottan Mikes Kelemen újrafelfedezésének szándékával érkezett Székelyföldre. Kedvenc olvasmánya Rákóczi rodostói társának egy kitalált személyhez (egy Konstantinápolyban élő öreg erdélyi hölgyhöz) írt levelei. S miként Mikes Kelemen szedte csokorba leveleit, úgy fűzte képsorait Anne-Marie Creamer az egyik tárgyról a másikba térő gondolatszövéssel, hogy közben korlátok nélkül szólt bármiről, ami csak eszébe jutott, amivel felfedező útján találkozott. Most csupán néhány képkockát láthatunk, majd megfelelő előkészítés, utófilmezés után véglegesül az üzenetszerű rövidfilm, melynek címbéli címzettje szintén fiktív személy. Fazakas Csaba munkáit a téma profanizálása, banalitásuk megörökítése határozza meg. Olyan, a valóságban fellelhető nyomokat, jeleket keresett (és kapott), amelyek bizonyos emberi tartalmakat hordozhatnak, jelképpé, szimbólummá is válhatnak. Ezzel a szemlélettel rokon Botár László képsorozata is, amelyet a Plakát helyeinek nevezhetünk. Különös érdeklődéssel fordult a romos, firkált, málló falfelületek felé. Megfelelő kontextusban művé lényegül nála a csupasz, kopár téglafal is. A lehetséges plakátoló helyek metafizikája, a látvány konkrétsága ejtette rabul, a nyomatokra aztán rá is festett, rajzolt – firkákat csupán vagy konkrét tárgyakat, testrészeket, s ezáltal ki is emelte, új valósághelyzetbe helyezte őket, deformálta, roncsolta, értelmezte őket. A kiállított munkák értelmén gondolkozva, jelentésüket megfejtve rögzíthetjük, hogy a korszellem gyakran éppen a hely szellemével természetszerűen ellentétesen működik. A genius loci térben kötött, de időben végtelen, míg a korszellem időben kötött és térben végtelen. A természetes hely szelleme az embertől független (s mint láttuk, magára az építő emberi szellemre is hatást gyakorol); a korszellem viszont teljes egészében az emberi szellem terméke, és függetlenítheti magát a hely szellemétől. Ami szemeink előtt zajlott, a csíkszeredai alkotótábor meghívottjainak folyamatos eszmecseréje, közös kirándulásai, közös munkájuk, az esténkénti elmélyült vetítések, prezentációk, a folyamatos metakommunikáció, a kéthetes közös sors és közös cél megvalósítása mégsem a korszellem és a hely szellemeinek háborúját eredményezte. Bár a modern kifejezési eszközök, az újdonságokat jelentő meglátások és megoldások, egy-egy alkotó technika újszerűsége tiszteletben tartotta a genius locit, mi több, belőle merített ihletet és útmutatást. Mindenféle hőbörgést mellőzve, meglepő alázattal és mély beleérző képességgel közelítettek viszonyainkhoz, megsejtett álmainkhoz, titkolt, de titkokban mégsem maradható árnyékainkról – hiszen a korszellem folyamatosan változik, ám a hely szelleme marad. Kitart, mint a hegyek, a csillagok és a tengerek. Ez azonban, sajnos, nem óvja meg településeinket attól, hogy a korszellem áldozataivá váljanak: a korszellem ugyanis minden esetben nagyon is lokálisan, egy-egy konkrét település arculatának és jövőképének megváltoztatásában, „fejlesztésében” jut kifejezésre. Egyfajta senkiföldjén történő fantasztikus piknik eredményeként elhagyott, eredeti jelentésüktől megfosztott épületek és városrészek is keletkeznek, amelyek nyomonként ezen a kiállításon is helyet kaptak. Az alkotótáborban szövődő, kialakuló emberi kapcsolatok az itt talált széteső, meglazuló kapcsolathálót erősítheti és mutathat példát. És mindenik alkotó a maga felszabadultságában, a dolgok lényegét kutató szemléletében azt a ki nem mondott, de minden cselekvésükből kiérződő következtetést érezhetjük, hogy az értékek világát nem váltja fel az érdekek világa és a hit nem adhatja át helyét a hitelnek. Végezetül fel kell említenünk (megfontolandó tanulsága miatt) Hamvas Béla elméletét, amely szerint a Kárpát-medence öt, egymástól jól megkülönböztethető, saját arculattal rendelkező genius locival, azaz szellemiséggel jellemezhető. Ez az öt szellemiség: észak, kelet, dél, nyugat és Erdély géniusza csaknem mindenütt jelen van, de különböző arányú, helyről helyre változó összetételekben, és a tájban éppúgy megnyilvánul, mint a településekben és az emberek mentalitásában. Erdély géniuszáról – amivel az idevalósi művészek ismét szembesültek, s a távolról érkezettek is megsejthettek – így ír: „Erdély – szakadékosság, mély ellentétek és azok áthidalhatatlansága, humor (groteszk), sokrétűség, kettősség, megalkuvás, bonyodalmak, okos gyakorlatiasság, magas életigény, ízlés, rafinéria.” Hogy mennyire helytálló Hamvas fogalmazása, azt e két teremben kiállított munkák is mutatják, Hamvasnak csaknem minden kifejezésére, tömör, lényegre törő meghatározására találhatunk itt jellemző példát. És még valamire: az alázatra és tiszteletre. Mert megdöbbentő és egyben megható, az egyre inkább szürkülő, egyneműsödő hétköznapjainkban reményt fakasztó az a tisztelet, amellyel művészeink városunkhoz és egymáshoz közeledtek, az az igyekezet, hogy tartalmasan, szemhatártágító módon töltsenek el néhány napot városukban és környékén, és mindennek következményeként elgondolkoztató, az ő maguk és saját sorsunkra figyelmeztető jeleket hagyjanak számunkra.
vissza a kiadáshoz minden cikke GALÉRIA rovat összes cikke |
|||||||||
|