Művelődés

                                                                 A hely szelleme 

Lát­nunk kell, ér­te­nünk és érez­nünk kell, hogy rend­kí­vü­li he­lyen va­gyunk, Csík­sze­re­da és kör­nyé­ke ih­let­tel, ér­zé­sek­kel és ha­gyo­má­nyok­kal gaz­da­gon meg­ál­dott föld. És ez a bi­zo­nyos va­rázs nem egy­sze­rű­en az adott föld­raj­zi hely­ből árad, mint­ha en­nek a hely­szín­nek, élet­tér­nek len­ne va­la­mi mág­ne­ses ere­je, ha­nem va­la­mely itt tör­tént kü­lön­le­ges ese­mény­től szár­maz­tat­ha­tó, at­tól, hogy a tér és idő ko­or­di­ná­tái egy adott pon­ton va­la­mely ese­mény­ben ak­kor és ott ke­resz­tez­ték egy­mást. Ez a genius loci, ami akár a te­rem­tés pil­la­na­tá­tól is lé­tez­het, akár egy adott pil­la­nat­ban is szü­let­het, ami­kor va­la­mi dön­tő for­du­lat tel­je­sen új irányt ad éle­tünk fo­lyá­sá­nak, és mély­sé­gé­ben át­hat­ja az adott he­lyet is.

A hely szel­le­me – így for­dít­hat­juk le a genius loci la­tin ki­fe­je­zést. A genius a ré­gi ró­ma­i­ak­nál azon­ban nem egy­sze­rű­en szel­le­met, ha­nem va­ló­sá­gos vé­dő­szel­le­met je­len­tett, aki az em­bert éle­te kez­de­té­től egé­szen a vé­gé­ig, sőt azon túl is kí­sér­te, részt vett örö­mé­ben és ba­ja­i­ban. A köz­nyelv a hely szel­le­me ki­fe­je­zést leg­in­kább va­la­mely nagy múl­tú kul­tu­rá­lis in­téz­ménnyel kap­cso­lat­ban szok­ta hasz­nál­ni, ahol a szel­lem, a szel­le­mi­ség az in­téz­mény­hez kap­cso­ló­dó ne­vek, ese­mé­nyek ál­tal ra­gad­ha­tó meg. Pe­dig a hely szel­le­me sok­kal in­kább jel­le­mez­het egy tá­jat, me­re­dek hegy­ol­da­lak­ra emelt ká­pol­ná­kat, fa­tör­zsek­re ki­buggya­nó gyan­tát, mo­há­val bo­rí­tott sír­kö­ve­ket, út­ke­resz­te­ző­dé­sek­ben ágas­ko­dó ke­resz­te­ket, egy­más­ra tá­masz­ko­dó pa­nel­há­za­kat, de a ha­gyo­má­nyos tí­ze­sek sze­rint szer­ve­ző­dött tel­ke­ket is, dö­cö­gő uta­kat, le­rom­lott asz­falt­bo­rí­tást, az er­dő ár­nyé­ká­ban ka­nyar­gó ös­vé­nye­ket, mély, az em­lé­ke­zet előt­ti idő­ből ára­dó szakralitást, a lift­ak­nák és el­ha­gyott ipa­ri lé­te­sít­mé­nyek profanitását, a te­rek és fél­kész épít­mé­nyek meg­döb­ben­tő hét­köz­na­pi­sá­gát. De jel­le­mez­het tá­vo­li ha­rang­szót, a gyer­mek­hin­ta nyi­kor­gá­sát, egy ne­ves fes­tő ecset­nyo­mai ál­tal be­ha­tá­rolt te­ret, a le­sán­tult gaz­dát­lan eb ke­nyér­ké­rő farokcsóválását, az alag­so­ri disz­kó dü­bör­gé­sét vagy a fa­lu­na­pok szí­nes for­ga­ta­gát, egy csár­dás ere­jé­ig egy­más­ba ka­pasz­ko­dók kö­zös rit­mu­sát, a szőt­te­sek mo­tí­vum­vi­lá­gá­ban meg­bú­vó mé­lyebb kom­mu­ni­ká­ci­ós rend­szert, a pa­rasz­ti tárgy­kul­tú­rá­ban rej­lő rend­sze­rű­sé­get. A szen­tély mély­sé­ges csend­jét és a zöld­ség­pi­ac hang­za­va­rát, a ta­lap­zat­ra he­lye­zett im­po­záns érc­ar­cot és gyer­me­ke­ink sze­mé­ben meg­vil­la­nó já­té­kos hun­cut­sá­got, hi­val­ko­dó­an lo­bo­gó zász­lót, lel­künk leg­mé­lyén őr­zött szü­lő­föld-ér­zést, az itt­hon-ott­hon, a kint-bent pár­hu­za­mot, az egy ka­rám­ba tar­to­zók nyáj­szel­le­mét és a pró­fé­ták, az új táv­la­to­kat fel­fe­de­zők me­rész­sé­gét. Mind­ez azt is mu­tat­ja, hogy va­ló­ban lé­te­zik egy­faj­ta szak­rá­lis föld­rajz, ami nem hol­mi ezo­te­ri­kus szép­lel­kű­ség, ha­nem a va­ló­ság mag­va, egy­ben min­den meg­nyil­vá­nu­lás for­rá­sa.

A hely szel­le­me a hely at­mosz­fé­rá­já­ban és ka­rak­te­ré­ben rej­lik, ami min­dig egye­di és füg­get­len az em­ber­től. Ám a hely szel­le­mét a csík­sze­re­dai al­ko­tó­tá­bor részt­ve­vői ki­egé­szí­tik a kor­szel­lem és az em­be­ri szel­lem ka­te­gó­ri­á­já­val. Az Egye­sült Ki­rály­ság­ból, Ja­pán­ból, In­di­á­ból, Auszt­ri­á­ból, Ma­gya­ror­szág­ról ér­ke­zett al­ko­tók és a ha­zai (itt­hon al­ko­tók vagy ta­nul­má­nya­i­kat az anya­or­szág­ban foly­ta­tó) mű­vé­szek ki­ál­lí­tá­sa lát­tán, mi ma­gunk is fo­gal­mat al­kot­ha­tunk ar­ról, mi­ként mér­ték fel az al­ko­tó­tá­bor meg­hí­vott­jai a hely szel­le­mét, ho­gyan re­a­gál­tak rá; fel­mér­het­jük, mi­lyen vi­szonyt ala­kí­tot­tak ki egy-egy konk­rét hely­zet­tel, szi­tu­á­ci­ó­val szem­ben, egy konk­rét te­le­pü­lés­sel és la­ko­sa­i­val, va­la­mely kéz­zel­fog­ha­tó tér­rel vagy konst­ruk­ci­ó­val szem­ben. Mi­ként re­a­gál­ta le egy ja­pán vagy in­di­ai mű­vész a hely sa­já­tos kul­tú­rá­ját? Vagy még to­vább fo­koz­va a kér­dés­kört: mi­ként re­a­gál­ták le a ha­zai mű­vé­szek az an­gol, ja­pán vagy in­di­ai al­ko­tók meg­lá­tá­sa­it – és for­dít­va.

Több­szö­rös tük­rö­ző­dé­sek­ről van te­hát itt szó, a kí­vül-be­lül fogalompár egy­szer­re egy­más­ba ol­vasz­tó és el­ha­tá­ro­ló, át­tet­sző és el­nye­lő, fényt és fo­gal­mi su­gár­zást át­en­ge­dő és vissza­ve­rő tényéről. A tá­bor szer­ve­ző­i­nek fel­te­he­tő­en ez is volt a szán­dé­kuk: a he­lyi tu­dás bir­to­ko­sai egy­faj­ta meg­ál­la­po­dá­sá­nak és a kí­vül­ál­lók lá­tás­mód­já­nak üt­köz­te­té­se, egy­ide­jű meg­je­le­ní­té­se az együtt­lét­ük alatt, az egy fe­dél alatt al­ko­tás, a kö­zös ki­ál­lí­tás meg­ter­ve­zé­se so­rán. A szer­ve­zők tu­da­to­san fő­ként fi­a­tal mű­vé­sze­ket kér­tek fel az esz­me­cse­ré­re, hogy meg­lá­tá­sa­ik fris­ses­sé­ge min­ket, szem­lé­lő­ket is rá­cso­dál­koz­tat­has­sa­nak mind­ar­ra, ami ká­no­nok­tól men­tes szem­lé­le­tük szű­rő­jén fenn­ma­radt.

És va­ló­ban, időn­ként szük­sé­günk van a sa­já­tos­sá­ga­in­kat nem is­me­rők sze­mé­re, a meg­ér­tő ide­ge­nek ál­tal ta­pasz­tal­tak le­ké­pe­zé­sé­re, hogy job­ban meg­ért­hes­sük sa­ját ma­gun­kat, min­den­na­pi élet­te­rün­ket, a hely szel­le­mét. A kí­vül­ál­ló azt is ész­re­ve­szi, amit ön­ző ér­de­ke­ink mi­att nem hoz­nánk tu­do­má­sá­ra. Le­het egy­faj­ta szé­gyen­ér­zet, ha­gyo­má­nya­ink­ban meg­bú­vó, ösz­tö­nös gá­tak nem en­ge­dik, hogy a meg­lá­tá­sunk sze­rin­ti „he­lyes” és „kor­rekt” avagy a köz­fel­fo­gás ál­tal legitimizált „ké­pet” meg­za­var­juk, ele­me­it át­ér­tel­mez­zük vagy leg­alább­is meg­kér­dő­je­lez­zük. Ám a ha­gyo­má­nyok­tól nem ter­helt, nem aka­dá­lyo­zott szel­lem rá­érez, a fi­gye­lő szem ész­re­vesz olyan hely­ze­te­ket, olyan dol­go­kat, a dí­szes hom­lok­zat mö­gött el­rej­tő­zött rész­le­te­ket, ame­lyek szin­tén min­den­nap­ja­ink­hoz tar­toz­nak, ame­lyek aka­rat­la­nul is ré­szei a hely szel­le­mé­nek.

Szá­munk­ra ter­mé­sze­tes és meg­szo­kott, már-már hét­köz­na­pi az egy­sze­rű ele­mek­re épü­lő, sa­já­tos szí­nű, vi­lá­gos, erő­tel­jes kom­po­zí­ci­ó­jú fes­té­kes, a szé­kely sző­nyeg, amely egy ha­gyo­má­nyos élet­mód ré­sze, a haj­da­ni pa­rasz­ti la­kás­bel­ső dí­sze volt. Ám nem csu­pán a pa­raszt­ház­ban fel­lel­he­tő a fes­té­kes, de temp­lo­mok bel­ső dí­szé­ül is szol­gált és szol­gál, és má­ra mo­dern la­ká­sok be­ren­de­zé­si tár­gya­ként s a ki­ke­rül­he­tet­len élet­mód­be­li, igény­be­li vál­to­zá­sok nyo­mán mú­ze­u­mok tár­ló­i­ban is. És foly­tat­va a sort egy sa­já­tos ki­egé­szí­tés­sel: Kiss Mik­lós a „fes­té­kes” kom­po­zí­ci­ó­já­ban is to­vább él – igaz, kéz­zel­fog­ha­tó vol­tá­ban csu­pán be­ha­tá­rolt ide­ig – a szé­kely sző­nyeg mo­tí­vum­rend­sze­re, amely át­ér­té­kel­ve, új­ra­fo­gal­maz­va, ho­mok­ból, ce­ment­ből, ka­vics­ból „sző­ve”, si­mo­gat­va egyen­get­ve most itt te­rült el lá­bunk előtt.

Az angliai Tania Kovatsot is a nép­mű­vé­sze­ti örök­sé­günk for­ma- és szín­vi­lá­ga ra­gad­ta meg. Az ará­nyok, a lép­ték­vi­szo­nyok de­ter­mi­ná­ci­ó­já­ra vagy a sti­lá­ris, de­ko­ra­tív ele­mek­ből ki­bont­ha­tó je­len­tés­be­li több­ré­te­gű­ség­re fi­gyel­mez­tet, va­ló­já­ban a for­mák és az or­na­men­ti­ka nyel­vén kí­ván hoz­zánk szól­ni. Tud­juk, egy­ko­ron min­den egyes ősi or­na­men­tum­nak val­lá­si je­len­té­se volt, te­hát min­den egyes mo­tí­vum ugyan­ak­kor szim­bó­lum is. A te­rem­tő és fenn­tar­tó is­te­ni erő egyes meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it jel­ké­pe­zi.

A hely szel­le­mét pró­bál­ta meg­fej­te­ni és le­ké­pez­ni Kiss Mik­lós és Za­ka­ri­ás Ist­ván Zsolt, ez az igye­ke­zet érez­he­tő ki a ha­lász­zsi­nór­ból konst­ru­ált, rész­ben va­ló­sá­gos, rész­ben éte­ri osz­lop­ból, ame­lyet kö­zö­sen ké­szí­tet­tek nagy tü­re­lem­mel. Osz­lo­puk a ki­ál­lí­tá­si tér­ben már meg­lé­vő osz­lo­pok­ra kí­nál a jel- és nyom­ha­gyás szán­dé­ká­val ké­szü­lő ké­zen­fek­vő pár­hu­za­mot: a mennye­zet lám­pa­tes­té­ből adó­dott a da­mil-osz­lop egyik jel­lem­ző mé­re­te, de ez­ál­tal a lent-fent, a kint-bent fo­ga­lom­ket­tős is meg­ha­tá­ro­zott­sá­got nyert, úgy­szin­tén az ere­den­dő­en meg­lé­vő fény­ki­bo­csá­tás és az osz­lop al­já­ra he­lye­zett tü­kör ál­tal biz­to­sí­tott vissza­ve­rő­dés is fon­tos sze­re­pet ka­pott. A tük­rö­ző­dés és át­tet­sző­ség ha­tá­sa­it be­mu­ta­tó öt­le­tek, a fény ve­ze­té­sé­nek, ma­ni­pu­lá­lá­sá­nak fi­nom esz­kö­zei, az át­szű­rő­dő fény fi­nom ref­le­xi­ói, egy­sze­rű és át­té­te­les pa­ra­bo­lák erő­tel­jes je­len­lé­te erez­he­tő to­váb­bi al­ko­tók mun­ká­in is.

Ezek a fogalompárok je­lent­kez­nek Szi­ge­ti Gá­bor mun­ká­ján is. Caravaggio Hi­tet­len Ta­más cí­mű bor­zon­ga­tó­an re­a­lis­ta fest­mé­nyét idé­zi meg. A kom­po­zí­ció kö­zép­pont­já­ban Jé­zus és a há­rom apos­tol fe­je lát­ha­tó. Te­kin­te­tük egy pont­ra irá­nyul, az apos­to­lok a hom­lo­kát rán­co­ló Ta­mást fi­gye­lik, amint Krisz­tus ol­da­lá­ba mé­lyesz­ti uj­ját. Az ere­de­ti fest­mény rész­le­te­it az éles meg­vi­lá­gí­tás és a sö­tét ár­nyé­kok eme­lik ki. Szi­ge­ti Gá­bor is az em­lí­tett fogalompárok ál­tal su­gall­ja az iga­zi té­mát, a meg­is­mé­telt (és ma­ni­pu­lált) va­ló­sá­got, és a rep­ro­duk­ci­ót, a meg­sok­szo­ro­zó­dás je­len­sé­gét nem hét­köz­na­pi, ba­ná­lis tár­gyak, táj­rész­le­tek le­ké­pe­zé­sé­vel, ha­nem egy va­ló­di „mű­tárgy”, egy ko­ráb­bi kor fest­mé­nye ese­té­ben vizs­gál­ja. A ki­ál­lí­tóte­rem nagy­mé­re­tű ab­la­ká­ra ra­gasz­tott tü­kör­da­ra­bok­ból lét­re­ho­zott, az ere­de­ti Ta­más-kom­po­zí­ci­ó­ra uta­ló mun­ka egy­részt át­eresz­ti a kin­ti, nagy és sze­mély­te­len tér­ről a ki­ál­lí­tóhe­lyi­ség meg­hitt­sé­gé­be igyek­­vő fény­nya­lá­bo­kat, úgy­szin­tén a bel­ső meg­vi­lá­gí­tás is aka­dály­ta­la­nul át­ha­lad­hat az al­ko­tás egyes ré­sze­in, vi­szont a tü­kör­da­ra­bok a ben­ti di­rekt fényt té­rí­tik meg és a kint­ről be­tö­rő fény fa­lak­ról vissza­for­dí­tott ha­la­dá­si irá­nyát vál­toz­tat­ják is­mét meg. A mun­ka úgy té­rí­ti meg a fényt, mi­ként Krisz­tus se­bé­nek meg­ta­pin­tá­sa ered­mé­nyez­te Ta­más igaz­ság­ra-éb­re­dé­sét.

A rep­ro­du­ká­lás esz­kö­ze­i­vel él Erőss Ist­ván is. Nagy­mé­re­tű al­ko­tá­sá­nak té­má­já­ul szol­gá­ló épü­let bár mű­kö­dé­sét, ki­hasz­nált­sá­gát te­kint­ve je­len­ték­te­len­nek, szá­nal­mas­nak, pusz­tu­lás­ra ítélt­nek tű­nik (s ta­lán az is), egy­ko­ri nagy­ra­vá­gyá­sá­ban és im­po­záns múlt­já­ból meg­érint az a fel­idé­zett pil­la­nat, amely je­len­tős­sé és ti­tok­za­tos­sá va­rá­zsol­ja őt. Ez a pil­la­nat fel­idéz­he­tő a fo­tó ere­de­ti fény­be­ál­lí­tá­sán, a kép­ki­vá­gás ré­vén, de szí­nes fo­na­lak vo­nal­já­té­ka­i­nak, nya­láb­ja­i­nak új­ra­al­ko­tó ha­tá­sa ál­tal is. A „be­há­ló­zás­nak” kö­szön­he­tő­en ez az arc­ta­lan, kis­sé em­ber­te­len­nek, fe­le­dés­re kár­hoz­ta­tott épü­let kü­lö­nös, is­me­ret­len au­rát ka­pott. Át­lé­nye­gült. És azt a tü­né­keny pil­la­na­tot őr­zi, ami­kor ed­dig is­me­ret­len ol­da­lá­val for­dult fe­lénk. A va­ló­ság be­szű­rő­dött a lá­to­más­ba és a lá­to­más­ba be­ké­rez­ke­dett a va­ló­ság. És a stalkeri be­ton­monst­ru­mot egy­re misz­ti­ku­sabb, hi­he­tet­le­nebb han­gu­lat ve­szi kö­rül, s egy­ben fur­csa, két­ér­tel­mű jel­le­get is köl­csö­nöz ne­ki: egy­szer­re is­te­ni és szá­nal­mas. Akár­csak em­be­ri lé­tünk.

A szakralitás Pol­gár Bo­tond do­ku­men­tá­ci­ós anya­gá­nak is fel­tű­nő vo­ná­sa. A csíksomlyói kegy­hely le­nyű­gö­ző bel­ső mo­nu­men­ta­li­tá­sa alól nem is kí­ván ki­ke­rül­ni, in­kább alá­zat­tal és mély be­le­ér­zés­sel fo­gad­ja be a hely üze­ne­tét, szel­le­mét. Egy sa­já­tos au­rát ál­mo­dott a kegy­temp­lom előt­ti tér­ről szár­ma­zó, on­nan köl­csön vett, majd ere­de­ti he­lyük­re vissza­he­lye­zett koc­ka­kö­vek­ből. A ti­zen­két kő­be egy-egy li­li­o­mot fa­ra­gott – s tud­juk, a li­li­om a tisz­ta­sá­got, az ár­tat­lan­sá­got jel­ké­pe­zi, a li­li­om a sze­re­lem, a szű­zi­es­ség vi­rá­ga. Ba­bits sze­rint: „Fe­hér li­li­om, rőt ró­zsa­szi­rom, vi­o­la-fu­va­lom, / s az arany csil­lag ring öled­ben, ha­ja­don.” Pol­gár Bo­tond a hely­zet szakralitását fo­gal­maz­za meg lí­ra­i­an, de egy­ben il­lő ko­moly­ság­gal és alá­zat­tal.

Stephen Monger fo­tó­i­val a je­len­re ref­lek­tál; az egyes fény­ké­pe­ken sor­ra fel­lel­he­tők itt szer­zett ér­zé­sek, sej­té­sek és il­lú­zi­ók, a sze­mé­lyét át­já­ró han­gu­la­tok for­mai le­nyo­ma­tai. Le­het ta­lál­gat­ni, hogy fo­tói va­jon a bir­tok­ba­vé­tel vá­gyá­ról szól­nak, vagy a vizs­gált élet­te­rek, az épí­tett és ter­mé­sze­tes kör­nye­zet tit­ka­i­nak egy hig­gadt és tár­gyi­la­gos szem­lé­lő ál­ta­li meg­fej­té­sé­vel ta­lál­juk szem­ben ma­gun­kat. Mond­hat­nánk úgy is: a sej­té­sek és a té­nyek szem­be­sül­nek eze­ken a fe­lü­le­te­ken, meg­le­he­tős pon­tos­ság­gal il­luszt­rál­va az al­ko­tói én ál­lan­dó osz­tó­dá­sá­nak és új­ra­egye­sü­lé­sé­nek alap­él­mé­nyét.

Chintan Upadhyay a tá­bor szer­ve­ző­it egy nagy­mé­re­tű mun­ká­val is meg­ör­ven­dez­tet­te. ő is egy­részt a reproduktivitás sa­já­tos esz­kö­ze­it ki­ak­náz­va al­kot, szá­mí­tó­gé­pes mo­del­lá­lás­sal lét­re­ho­zott bá­bok kü­lön­le­ges, il­lu­zó­ri­kus te­rét re­zeg­te­ti meg az aka­rat nél­kü­li, ma­ri­o­nett-sze­rű fi­gu­rák ár­nyé­ka­i­val és még in­kább a tes­tük­re ve­tí­tett, őse­i­től örö­költ ké­pi vi­lág­gal. Sa­ját ha­gyo­má­nya­i­nak ele­i­vel öt­vö­zi a szoft­ve­res vi­lág le­he­tő­sé­ge­it.

Anne-Marie Creamer be­val­lot­tan Mi­kes Ke­le­men új­ra­fel­fe­de­zés­ének szán­dé­ká­val ér­ke­zett Szé­kely­föld­re. Ked­venc ol­vas­má­nya Rá­kó­czi ro­dos­tói tár­sá­nak egy ki­ta­lált sze­mély­hez (egy Kons­tan­ti­ná­poly­ban élő öreg er­dé­lyi hölgy­höz) írt le­ve­lei. S mi­ként Mi­kes Ke­le­men szed­te cso­kor­ba le­ve­le­it, úgy fűz­te kép­so­ra­it Anne-Marie Creamer az egyik tárgy­ról a má­sik­ba té­rő gon­do­lat­szö­vés­sel, hogy köz­ben kor­lá­tok nél­kül szólt bár­mi­ről, ami csak eszé­be ju­tott, ami­vel fel­fe­de­ző út­ján ta­lál­ko­zott. Most csu­pán né­hány kép­koc­kát lát­ha­tunk, majd meg­fe­le­lő elő­ké­szí­tés, utó­fil­me­zés után vég­le­ge­sül az üze­net­sze­rű rö­vid­film, mely­nek cím­bé­li cím­zett­je szin­tén fik­tív sze­mély.

Fazakas Csa­ba mun­ká­it a té­ma pro­fa­ni­zá­lá­sa, ba­na­li­tá­suk meg­örö­kí­té­se ha­tá­roz­za meg. Olyan, a va­ló­ság­ban fel­lel­he­tő nyo­mo­kat, je­le­ket ke­re­sett (és ka­pott), ame­lyek bi­zo­nyos em­be­ri tar­tal­ma­kat hor­doz­hat­nak, jel­kép­pé, szim­bó­lum­má is vál­hat­nak. Ez­zel a szem­lé­let­tel ro­kon Bot­ár Lász­ló kép­so­ro­za­ta is, ame­lyet a Pla­kát he­lye­i­nek ne­vez­he­tünk. Kü­lö­nös ér­dek­lő­dés­sel for­dult a ro­mos, fir­kált, mál­ló fal­fe­lü­le­tek fe­lé. Meg­fe­le­lő kon­tex­tus­ban mű­vé lé­nye­gül ná­la a csu­pasz, ko­pár tég­la­fal is. A le­het­sé­ges plakátoló he­lyek me­ta­fi­zi­ká­ja, a lát­vány konk­rét­sá­ga ej­tet­te ra­bul, a nyo­ma­tok­ra az­tán rá is fes­tett, raj­zolt – fir­ká­kat csu­pán vagy konk­rét tár­gya­kat, test­ré­sze­ket, s ez­ál­tal ki is emel­te, új va­ló­ság­hely­zet­be he­lyez­te őket, de­for­mál­ta, ron­csol­ta, ér­tel­mez­te őket.

A ki­ál­lí­tott mun­kák ér­tel­mén gon­dol­koz­va, je­len­té­sü­ket meg­fejt­ve rög­zít­het­jük, hogy a kor­szel­lem gyak­ran ép­pen a hely szel­le­mé­vel ter­mé­szet­sze­rű­en el­len­té­te­sen mű­kö­dik. A genius loci tér­ben kö­tött, de idő­ben vég­te­len, míg a kor­szel­lem idő­ben kö­tött és tér­ben vég­te­len. A ter­mé­sze­tes hely szel­le­me az em­ber­től füg­get­len (s mint lát­tuk, ma­gá­ra az épí­tő em­be­ri szel­lem­re is ha­tást gya­ko­rol); a kor­szel­lem vi­szont tel­jes egé­szé­ben az em­be­ri szel­lem ter­mé­ke, és füg­get­le­nít­he­ti ma­gát a hely szel­le­mé­től. Ami sze­me­ink előtt zaj­lott, a csík­sze­re­dai al­ko­tó­tá­bor meg­hí­vott­ja­i­nak fo­lya­ma­tos esz­me­cse­ré­je, kö­zös ki­rán­du­lá­sai, kö­zös mun­ká­juk, az es­tén­kén­ti el­mé­lyült ve­tí­té­sek, pre­zen­tá­ci­ók, a fo­lya­ma­tos me­ta­kom­mu­ni­ká­ció, a két­he­tes kö­zös sors és kö­zös cél meg­va­ló­sí­tá­sa még­sem a kor­szel­lem és a hely szel­le­me­i­nek há­bo­rú­ját ered­mé­nyez­te. Bár a mo­dern ki­fe­je­zé­si esz­kö­zök, az új­don­sá­go­kat je­len­tő meg­lá­tá­sok és meg­ol­dá­sok, egy-egy al­ko­tó tech­ni­ka új­sze­rű­sé­ge tisz­te­let­ben tar­tot­ta a genius locit, mi több, be­lő­le me­rí­tett ih­le­tet és út­mu­ta­tást. Min­den­fé­le hő­bör­gést mel­lőz­ve, meg­le­pő alá­zat­tal és mély be­le­ér­ző ké­pes­ség­gel kö­ze­lí­tet­tek vi­szo­nya­ink­hoz, meg­sej­tett ál­ma­ink­hoz, tit­kolt, de tit­kok­ban még­sem ma­rad­ha­tó ár­nyé­ka­ink­ról – hi­szen a kor­szel­lem fo­lya­ma­to­san vál­to­zik, ám a hely szel­le­me ma­rad. Ki­tart, mint a he­gyek, a csil­la­gok és a ten­ge­rek. Ez azon­ban, saj­nos, nem óv­ja meg te­le­pü­lé­se­in­ket at­tól, hogy a kor­szel­lem ál­do­za­ta­i­vá vál­ja­nak: a kor­szel­lem ugyan­is min­den eset­ben na­gyon is lo­ká­li­san, egy-egy konk­rét te­le­pü­lés ar­cu­la­tá­nak és jö­vő­kép­ének meg­vál­toz­ta­tá­sá­ban, „fej­lesz­té­sé­ben” jut ki­fe­je­zés­re. Egy­faj­ta senkiföldjén tör­té­nő fan­tasz­ti­kus pik­nik ered­mé­nye­ként el­ha­gyott, ere­de­ti je­len­té­sük­től meg­fosz­tott épü­le­tek és vá­ros­ré­szek is ke­let­kez­nek, ame­lyek nyo­mon­ként ezen a ki­ál­lí­tá­son is he­lyet kap­tak. Az al­ko­tó­tá­bor­ban szö­vő­dő, ki­ala­ku­ló em­be­ri kap­cso­la­tok az itt ta­lált szét­eső, meg­la­zu­ló kap­cso­lat­há­lót erő­sít­he­ti és mu­tat­hat pél­dát. És min­de­nik al­ko­tó a ma­ga fel­sza­ba­dult­sá­gá­ban, a dol­gok lé­nye­gét ku­ta­tó szem­lé­le­té­ben azt a ki nem mon­dott, de min­den cse­lek­vé­sük­ből ki­ér­ző­dő kö­vet­kez­te­tést érez­het­jük, hogy az ér­té­kek vi­lá­gát nem vált­ja fel az ér­de­kek vi­lá­ga és a hit nem ad­hat­ja át he­lyét a hi­tel­nek.

Vé­ge­ze­tül fel kell em­lí­te­nünk (meg­fon­to­lan­dó ta­nul­sá­ga mi­att) Ham­vas Bé­la el­mé­le­tét, amely sze­rint a Kár­pát-me­den­ce öt, egy­más­tól jól meg­kü­lön­böz­tet­he­tő, sa­ját ar­cu­lat­tal ren­del­ke­ző genius locival, az­az szel­le­mi­ség­gel jel­le­mez­he­tő. Ez az öt szel­le­mi­ség: észak, ke­let, dél, nyu­gat és Er­dély gé­ni­u­sza csak­nem min­de­nütt je­len van, de kü­lön­bö­ző ará­nyú, hely­ről hely­re vál­to­zó össze­té­te­lek­ben, és a táj­ban épp­úgy meg­nyil­vá­nul, mint a te­le­pü­lé­sek­ben és az em­be­rek men­ta­li­tá­sá­ban. Er­dély gé­ni­u­szá­ról – ami­vel az ide­va­ló­si mű­vé­szek is­mét szem­be­sül­tek, s a tá­vol­ról ér­ke­zet­tek is meg­sejt­het­tek – így ír: „Er­dély – sza­ka­dé­kos­ság, mély el­len­té­tek és azok át­hi­dal­ha­tat­lan­sá­ga, hu­mor (gro­teszk), sok­ré­tű­ség, ket­tős­ség, meg­al­ku­vás, bo­nyo­dal­mak, okos gya­kor­la­ti­as­ság, ma­gas élet­igény, íz­lés, ra­fi­né­ria.” Hogy mennyi­re helyt­ál­ló Ham­vas fo­gal­ma­zá­sa, azt e két te­rem­ben ki­ál­lí­tott mun­kák is mu­tat­ják, Ham­vas­nak csak­nem min­den ki­fe­je­zé­sé­re, tö­mör, lé­nyeg­re tö­rő meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra ta­lál­ha­tunk itt jel­lem­ző pél­dát. És még va­la­mi­re: az alá­zat­ra és tisz­te­let­re. Mert meg­döb­ben­tő és egy­ben meg­ha­tó, az egy­re in­kább szür­kü­lő, egyneműsödő hét­köz­nap­ja­ink­ban re­ményt fa­kasz­tó az a tisz­te­let, amellyel mű­vé­sze­ink vá­ro­sunk­hoz és egy­más­hoz kö­ze­led­tek, az az igye­ke­zet, hogy tar­tal­ma­san, szem­ha­tár­tá­gí­tó mó­don tölt­se­nek el né­hány na­pot vá­ro­suk­ban és kör­nyé­kén, és minden­nek kö­vet­kez­mé­nye­ként el­gon­dol­koz­ta­tó, az ő ma­guk és sa­ját sor­sunk­ra fi­gyel­mez­te­tő je­le­ket hagy­ja­nak szá­munk­ra.