|
|||||||||
Gábor Dénes:
Apáthy István élete és munkássága
Jó egy esztendővel ezelőtt dr. Uray Zoltán, nagyra becsült és igen tisztelt kedves kollégám megtudta, hogy az Egyetemi Könyvtár kötelékében ledolgozott 28 évemből bő két évtizedig a Mikó-kertben álló – valaha Apáthy-intézetnek nevezett – épületben működő zoológiai könyvtárban voltam szakbibliográfus, amely pontosan az Állattani Múzeum fölött helyezkedik el. Mai, közismertebb neve: Speológiai Intézet, előtte a tudományágnak nevet adó (speológia, azaz barlangkutatástan) tudós – Emil Racoviřa – mellszobra. Már akkor rögvest elvi döntésre késztető „szakmai tárgyalásba” kezdtünk arra vonatkozóan, hogy előbb-utóbb az EME égisze alatt egy alaposan átgondolt Apáthy-előadást kell kiviteleznünk a jeles világhírű tudósunk bemutatására. Nos, március 31-én délután sikerült tervünket megvalósítani. Igaz, nem volt túlontúl nagy a vendégek száma, de az értő-érdeklődő közönség előtt elhangzott tudósportré, az előtérben kifüggesztett Takács Gábor készítette Apáthy-szénrajzarckép, valamint az ugyanúgy keretezett Mikó-villa színes képe bizonyára emlékezetes marad a részvevők számára. Ki is volt hát voltaképpen Apáthy István, a világhírű zoológus? A szónoki kérdésre persze Benedeczky István, aki később a szegedi egyetemen Apáthy katedrájának az örököse lett, frappáns választ ad a Szenczi Molnár Társaság által Budapesten 1995-ben megjelentetett gazdag tartalmú, de olvasmánynak is kitűnő könyvében: Apáthy István a tudós és hazafi. Szívből ajánlom nemcsak biológusainknak, de minden olvasni szerető magyarnak. Jegyezzük meg már itt azt a tényt, hogy nagy tudású és tekintélyű tudományos egyetemi mentorához, Margó Tivadarhoz hasonlóan ő is Aesculapius követőjének készült, a budapesti egyetemen 1885-ben orvosi diplomát szerzett. De úgy látszik, hogy szintén orvos képzettségű zoológia tanára, annyira hatott rá, hogy két évre tanársegédként maga mellé vette. Az is igaz persze, hogy már 1883-ban, alig 20 esztendős korában pályadíjat nyert Tanulmány a Najadeák szövettanáról című (Értekezés a Természet Tudományok Köréből, MTA, 1885/8. sz.) pályamunkájával. Ugyancsak 1885-ben jelenik meg egy kitűnő novelláskötete is Az út a révpart felé (Athenaeum Rt. kiadásában. Alcíme: Klinikai képek). Apáthy rendkívül sokoldalú tehetséggel rendelkezett. Verseket is írt, mégpedig kitűnőeket. Íme, hogy hogyan jellemzi a kötetet a kismonográfia szerzője: „Az orvos-író vallomásai ezek a novellák. Mind a 17 kép, egy-egy kis remekmű. A klinikai képek mindegyikéből az tűnik ki meggyőző erővel, hogy Apáthy »tud írni«. Mit jelent ez? Orvosi felkészültsége alapján ismeri választott betegei baját, s így azt is tudja, hogy mi sors vár rájuk? Rendszerint a halál, néha a bolondok háza, ami még a halálnál is rosszabb. Apáthy az orvos, tudja »hősei« elkerülhetetlen sorsát, és a tragikus kimenetel tudatában, mélységes szánalom és szeretet ébred benne elesett embertársai iránt. Látja, naponta tapasztalja, hogy az orvosi felkészültség milyen csekély, hogy emiatt a betegek nagy hányada menthetetlen. Azt is látja, hogy a társadalom, amelyben az egészségesek beteggé válnak: kegyetlen és igazságtalan, s hogy mindezeken az adottságokon, ő, az orvos, változtatni nem képes. Nem akar rossz orvos lenni, ezért inkább a tudomány művelését választja élethivatásul. Fölismeri, hogy előbb meg kell teremteni az orvoslás tudományos alapjait, s aztán lesz csak esély a hatékony gyógyításra. Ez a legfőbb szakmai fölismerés, amit az orvos Apáthyt a pályamódosításra bírja. Így érthetjük meg, hogy végül is miért lesz az orvosból zoológus, az íróból pedig tudós.” Orvosi diplomáját pedig még csak a következő évben vehette át, 1885-ben, de már 1884-ben figyelemre méltó tanulmány látott napvilágot tőle a Budapesti Szemle 1884/91. számában: Az élő anyag és az egyéniség címmel. A továbbiakban úgy vélem, hogy leghelyesebb, ha – amint szabadegyetemi előadásomban is tettem – Lambrecht Kálmánnak a Nyugat 1922/21. számában megjelent Magyar tudós sorstragédiák című írását tekintem zsinórméretnek. „Látom Apáthyt, a tudóst, fehér boncköpenyében, amit a górcső fölé hajlik” – írja Lambrecht Kálmán. Mert tény az, hogy a mikroszkópi kutatást, a festési, metszési, beágyazási módszerekkel együtt nálánál mesteribben, művészibben senki nem alkalmazta. Korlátlan ura a mikroszkópnak, és a szövetbúvár finom bonckésének, a mikrotomnak. Messze világrészekből is eljöttek természetbúvárok, hogy a mikrotechnika titkaiba, csodálatos lehetőségeibe az Apáthy-intézet mestere vezesse be őket, szó szerint így fogalmaz Lambrecht Kálmán: „Egy negyedszázadon át nyaranta Nápolyban, a Stazione Zoologicán és télidőben Kolozsváron gyűltek köréje a tanítványok. Egy emberöltőn át mestere és középpontja a maga teremtette nemzetközi iskolának.” A nápolyi kutatóállomás létrehozója és működtetője, Anton Dohrn, aki a Nápolyi-öböl flórájának és faunájának feldolgozásával kapcsolatban a piócafélék alaktani és rendszertani vizsgálatait teljesen Apáthyra bízta. A haza vizekből és a Nápolyi-öbölből gyűjtött anyagon végzett bonc-, szövet-, és rendszertani kutatásairól egymás után jelentek meg alapos, gyakran könyvterjedelmű dolgozatai. Széleskörű saját ismereteinek, kiváló mikrotechnikai készségének, gyakorlott és ügyes kezének, kitűnő adottságainak, tárgyszeretetének, szorgalmának, rendkívüli tájékozottságának eredménye 3 év alatt 12 nagyszabású publikáció. Ezen kutatásai közben jutott olyan felfedezésekhez, amelyek forradalmilag hatottak. Ezeknek további vizsgálatát minden másnál fontosabbnak tartotta. Így lett kutatásainak egyik súlyponti része a neurohistológia, magyarul: idegszövettan. Nápolyi tartózkodása alatt a svájci, német, belga és holland egyetemeket és a párizsi tudományos intézeteket is felkereste. Külföldi tapasztalatai, valamint kiemelkedő kutatásai méltóvá tették arra – miután már 1888-ban a budapesti egyetemen magántanári képesítést szerzett –, hogy 27 éves korában, 1890-ben a kolozsvári egyetem professzora legyen, majd 8 évre rá, 1898-ban az Akadémia levelező tagja. Érdemes a Fővárosi Lapok 1890. február 9-i számából a rövid tudósítás summáját szó szerint idézni: „Új egyetemi tanár. A király ő felsége dr. Apáthy István budapesti egyetemi magántanárt a kolozsvári egyetemhez az állattan és összehasonlító bonctan nyilvános rendkívüli tanárává nevezte ki, a szabályszerű illetményekkel. A hivatalos lap tegnap közölte e legfelső elhatározást. Az új egyetemi tanár, kit olvasóink szépirodalmi művekből a közismerést nyert Klinikai képek című füzetéről jól ismernek, noha még fiatal ember, szaktudományában mégis sok elismerést aratott külföldi híres tudósok körében is. Már mint egyetemi tanuló, számos pályadíjat nyert, s kitűnő tanára: Margó Tivadar úgy nyilatkozott felőle, hogy hasonló tehetségű tanítványa harminc éves tanári pályája alatt nem volt. Igazolta ez állítást azzal, hogy a külföld nevezetes szakfolyóirataiban: Archiv für Naturgeschichte, Zoologische Jahrbücher, Zeitschrift für wissenschaftliche Mikrokopie, Mitteilungen aus der zoologischen Station für Neapel, Biologisches Zentralblatt, Zoologischer Anzeiger, Archives de Biologie stb. húsznál több értekezése jelent meg, mind önálló búvárlat eredménye az állattudomány köréből, új vizsgálati módszerekkel. A mi akadémiánkban is több jeles értekezését olvasták föl s adták ki. Új módszereiről külföldi tekintélyek: Fr. Keivel, G. Plax, Graff gráci tanár, Fr. Müller nagyhírű darwinista, (kitől Brazíliából becses vizsgálati anyagot is kapott), teljes elismeréssel nyilatkoztak, Van Bambeke genfi egyetemi tanár pedig ily című dolgozatáról: »Nach wolcher Richtung hin soll die Nervenlehre reformiert verden« írt meleg elismerést, említve, hogy a sima izomrost és az idegrost közt fölállított párhuzamát fejtegette is hallgatói előtt szövettani előadásaiban. A Cherchia-féle expedíciónak világ-körülhajózó útjában szerzett állatok egy részét is ő kapta meg tudományos feldolgozásra.” Az idézett újságcikk még folytatódik a Dohr Antal nagylélegzetű terveivel a Nápolyi-öbölről tervezett flóraművel kapcsolatosan. Alapvetők és világhírűek mikrotechnikai kutatásai, talán éppen ezekben volt Apáthy István a legnagyobb. Idegszövettani vizsgálatai módszereinek állandó tökéletesítésével folytatta. Számtalan tanulmányában, valamint 1895-ben és 1900-ban megjelent könyvének első és második kötetében számolt be a mikrotechnika minden ágában végzett kutatásairól. Módszereit alapos fizikai és kémiai ismeretei segítségével dolgozta ki. Műszereit maga tervezte. Mások és saját mikrotechnikai tapasztalatainak eredményeit összegezte és kritikailag feldolgozta. Ezzel tulajdonképpen önálló tudományágat teremtett: a mikrotechnikát. A sejtek és szövetek rögzítésének fő kérdése az volt, hogyan lehet azokat az élő állapothoz legközelebb álló minőségben megtartani. Új rögzítő folyadékokat dolgozott ki, azok látásmódját elemezte; egyúttal megállapította, hogy a sejtek és szövetek fiziológiai állapotuk szerint különböző módon rögzülnek. Felfogását a mai hisztokémiai és hisztofizikai, valamint elektron-mikroszkópos kutatások is megerősítik. Módszereivel a rögzítő anyagokat, amikor szükségtelenné váltak, tökéletesen el tudta távolítani metszeteiből. A zsírok és lipoidok vizsgálatában alkalmazott zselatinos módszere annak idején kiemelkedő volt. Ezen kívül tökéletesítette a celoidinnal való beágyazást. Különféle hőfokon olvadó paraffinokat használt, és létrehozta a celloidin-paraffin kettős beágyazást. Eljárásai ma is jelentősek, a finomabb fénymikroszkópos vizsgálatoknál a kettős beágyazás ma is pótolhatatlan, mert valamennyi eljárás között egyedül ez teszi lehetővé, hogy biztonsággal készíthessünk vékony (1–5 mikron) metszeteket. Művében „benne van mindaz, amit a múlt szelleme és szorgalmas keze hasznosnak és mikrotechnikai vonalon értékesnek termelt – írja róla Ábrahám Ambrus. Mint mikrotechnikus akkor lett igazán naggyá, világszerte ismertté és elismertté, amikor a mások és maga által szerzett tapasztalatai eredményeket és kísérleti tényeket kronologizálta, összegezte és kritikailag feldolgozva, a mikrotechnikát a tudomány ragjára emelte. Ebbeli eredményeképpen született meg kétkötetes zseniális műve: Die Mikrotechnik der tierichen Morphologie” (I. k. 1896; II. k. 1901) címen. (L. Apáthy-ankét. Communicationes ex Biblotheca Historiae Medicae Hungarica, 1962.) Boveri a legnagyobb élő mikrotechnikusnak, Lenhossék Mihály magister mundinak nevezte. A szublimát-ozmium rögzítés, a celloidin-paraffin beágyazás, festési eljárásai, aranyozása, utóaranyozása stb. azóta mint Apáthy-metodikák ismertek világszerte. (L. Lukács Dezső: Apáthy István emlékezete halálának 50. évfordulóján. Állattani Közlemények 1973/1–4. füzet.) Mikrotechnikájának harmadik kötete, melynek kézirata 36–40 ív terjedelemben 1903-ban már sajtó alatt volt, sajnos a szakirodalom örök kárára, nem jelenhetett meg. Világhírű idegszövettani vizsgálatai forradalmasították ezt a tudományterületet. A Schwann-féle hártya és mag a protoplazmával nem másodlagosan csatlakozik a dúcsejtből kiinduló axonhoz, mint azt a Ramón y Cajal-féle neuron-tan vallja, hanem az idegrost egymás végébe csatlakozó idegsejtek hosszanti sora, melyeknek határa egy-egy Ranvier-féle befűződés. A neurofibrillumok megszakítás nélkül haladnak az idegrost egész hosszában a dúcsejtből a perifériáig. A vérrendszerhez hasonlóan az egész szervezetben összefüggő és folytonos a neurofibrillumok hálózata, ezek az élő sejtelemek átmennek egyik sejtből a másikba. Így többek, mint sejtorhanumok, az egész individuum elementáris szervei. Ez a neurofibrillumok kontinuitásának tana. A neurofibrillumok kontinuitása a 19. század végén és a 20. század elején teljesen összeegyeztethetetlen volt a Wirchov- és Kölliker-féle sejtprincípium elvével. A tankönyvekben is általában a neuron-tan volt elterjedve. Részben ez is oka annak, hogy Ramón y Cajal és Golgi kapta meg a Nobel-díjat (1906) és nem Apáthy. Sajnos, hogy hazafias érzésétől vezettetve belebonyolódik a politikába is. Mert „a tudománynak nem szabad a közélet elől laboratóriumaiba elzárkóznia” – hirdeti még azután is, hogy közéleti szereplése mártíriumba döntötte, írja róla Lambrecht Kálmán. 1918. október 31-én a kincses városnak akkor osztatlan bizalma őt emelte a Nemzeti Tanács elnöki székébe. „December 7-én kinevezik Kelet-Magyarország főkormánybiztosává és december 23-án, egy nappal a legszomorúbb magyar karácsony előtt Károlyi Mihály telefonon fölajánlja neki a kultusztárcát. De Neculcea tábornok csapatai Kolozsvár külvárosaiban táboroznak már, napok kérdése, hogy egész Erdély az ellenség kezére jusson. Apáthy, egész Erdély legexponáltabb magyarja, a tárcát visszautasítja. Számít a következményekkel, sejtheti sorsát, hiszen hetekkel előbb tudta már, hogy a román királyi csapatok első foglya ő lesz, mégsem mozdul helyéről. A fanatikus Apáthy egész lelki nagysága ebben a pillanatban dőlt el. Most már csak a töviskorona és a csöndes vég volt hátra.” 1919. január 15-én elfogják. Július 15-én ötévi börtönre ítélik a „lázadó és felségsértő” Apáthyt. Ítéletét – később, a francia közbenjárásra – maga az ítélethozó bukaresti katonai törvényszék semmisíti meg. 1920. augusztus hó 7-én végre átléphette a demarkációs vonalat. „És látom végezetül – folytatódik tovább a Lambrecht-emlékezés – a sorstragédia utolsó felvonását. Szeptember végén a hívek maroknyi csapata vesz körül egy sírhanton Csonka-Magyarország déli végvárán, a Tisza-parti metropolisban, Szegeden. Apáthy Istvánt, az erdélyi magyarság vezérét temetik – az Alföldön. Jobb hazába szálló lelke ma is a Királyhágót, a Hargitát, a Fogarasi havasokat s az erdélyi Mezőséget látja –, de porhüvelyét az Alföld homokja fogadja be. Kelet-Magyarország volt főkormánybiztosa nem pihenhet Kelet-Magyarország földjében! Dübörögve hull a rög haló porai fölé. Egymásra borul a hitves, a barátok, az egyetem s az Akadémia koszorúja. Csak egy szalag hiányzik –, a magyar természetvizsgálók társulatáé. A babért nem téphetik le koszorús homlokáról, megvonják hát a cipruságat tőle.” De mi iktassuk ide a búcsú szavait: Nyugodjon békében!
vissza a kiadáshoz minden cikke ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke |
|||||||||
|