magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Gábor Dénes: Apáthy István élete és munkássága


Apáthy István. Takács Gábor grafikájaJó egy esz­ten­dő­vel ez­előtt dr. Uray Zol­tán, nagy­ra be­csült és igen tisz­telt ked­ves kol­lé­gám meg­tud­ta, hogy az Egye­te­mi Könyv­tár kö­te­lé­ké­ben le­dol­go­zott 28 évem­ből bő két év­ti­ze­dig a Mikó-kertben ál­ló – va­la­ha Apáthy-intézetnek ne­ve­zett – épü­let­ben mű­kö­dő zo­o­ló­gi­ai könyv­tár­ban vol­tam szak­bib­li­og­rá­fus, amely pon­to­san az Ál­lat­ta­ni Mú­ze­um fö­lött he­lyez­ke­dik el. Mai, köz­is­mer­tebb ne­ve: Speológiai In­té­zet, előt­te a tu­do­mány­ág­nak ne­vet adó (speológia, az­az bar­lang­ku­ta­tás­tan) tu­dós – Emil Racoviřa – mell­szob­ra. Már ak­kor rög­vest el­vi dön­tés­re kész­te­tő „szak­mai tár­gya­lás­ba” kezd­tünk ar­ra vo­nat­ko­zó­an, hogy előbb-utóbb az EME égi­sze alatt egy ala­po­san át­gon­dolt Apáthy-előadást kell ki­vi­te­lez­nünk a je­les vi­lág­hí­rű tu­dó­sunk be­mu­ta­tá­sá­ra. Nos, már­ci­us 31-én dél­után si­ke­rült ter­vün­ket meg­va­ló­sí­ta­ni. Igaz, nem volt tú­lon­túl nagy a ven­dé­gek szá­ma, de az ér­tő-ér­dek­lő­dő kö­zön­ség előtt el­hang­zott tu­dós­port­ré, az elő­tér­ben ki­füg­gesz­tett Ta­kács Gá­bor ké­szí­tet­te Apáthy-szénrajzarckép, va­la­mint az ugyan­úgy ke­re­te­zett Mikó-villa szí­nes ké­pe bi­zo­nyá­ra em­lé­ke­ze­tes ma­rad a rész­ve­vők szá­má­ra.

Ki is volt hát vol­ta­kép­pen Apáthy Ist­ván, a vi­lág­hí­rű zo­o­ló­gus?

A szó­no­ki kér­dés­re per­sze Benedeczky Ist­ván, aki ké­sőbb a sze­ge­di egye­te­men Apáthy ka­ted­rá­já­nak az örö­kö­se lett, frap­páns vá­laszt ad a Szenczi Mol­nár Tár­sa­ság ál­tal Bu­da­pes­ten 1995-ben meg­je­len­te­tett gaz­dag tar­tal­mú, de ol­vas­mány­nak is ki­tű­nő köny­vé­ben: Apáthy Ist­ván a tu­dós és ha­za­fi. Szív­ből aján­lom nem­csak bi­o­ló­gu­sa­ink­nak, de min­den ol­vas­ni sze­re­tő ma­gyar­nak.

Je­gyez­zük meg már itt azt a tényt, hogy nagy tu­dá­sú és te­kin­té­lyű tu­do­má­nyos egye­te­mi men­to­rá­hoz, Mar­gó Ti­va­dar­hoz ha­son­ló­an ő is Aesculapius kö­ve­tő­jének ké­szült, a bu­da­pes­ti egye­te­men 1885-ben or­vo­si dip­lo­mát szer­zett. De úgy lát­szik, hogy szin­tén or­vos kép­zett­sé­gű zo­o­ló­gia ta­ná­ra, annyi­ra ha­tott rá, hogy két év­re ta­nár­se­géd­ként ma­ga mel­lé vet­te. Az is igaz per­sze, hogy már 1883-ban, alig 20 esz­ten­dős ko­rá­ban pá­lya­dí­jat nyert Ta­nul­mány a Na­jadeák szö­vet­ta­ná­ról cí­mű (Ér­te­ke­zés a Természet Tudományok Kö­ré­ből, MTA, 1885/8. sz.) pá­lya­mun­ká­já­val. Ugyan­csak 1885-ben je­le­nik meg egy ki­tű­nő no­vel­lás­kö­te­te is Az út a rév­part fe­lé (Athenaeum Rt. ki­adá­sá­ban. Al­cí­me: Kli­ni­kai ké­pek). Apáthy rend­kí­vül sok­ol­da­lú te­het­ség­gel ren­del­ke­zett. Ver­se­ket is írt, még­pe­dig ki­tű­nő­e­ket. Íme, hogy ho­gyan jel­lem­zi a kö­te­tet a kis­mo­no­grá­fia szer­ző­je: „Az or­vos-író val­lo­má­sai ezek a no­vel­lák. Mind a 17 kép, egy-egy kis re­mek­mű. A kli­ni­kai ké­pek mind­egyi­ké­ből az tű­nik ki meg­győ­ző erő­vel, hogy Apáthy »tud írni«. Mit je­lent ez? Or­vo­si fel­ké­szült­sé­ge alap­ján is­me­ri vá­lasz­tott be­te­gei ba­ját, s így azt is tud­ja, hogy mi sors vár rá­juk? Rend­sze­rint a ha­lál, né­ha a bo­lon­dok há­za, ami még a ha­lál­nál is rosszabb. Apáthy az or­vos, tud­ja »hősei« el­ke­rül­he­tet­len sor­sát, és a tra­gi­kus ki­me­ne­tel tu­da­tá­ban, mély­sé­ges szá­na­lom és sze­re­tet éb­red ben­ne el­esett em­ber­tár­sai iránt. Lát­ja, na­pon­ta ta­pasz­tal­ja, hogy az or­vo­si fel­ké­szült­ség mi­lyen cse­kély, hogy emi­att a be­te­gek nagy há­nya­da ment­he­tet­len. Azt is lát­ja, hogy a tár­sa­da­lom, amely­ben az egész­sé­ge­sek be­teg­gé vál­nak: ke­gyet­len és igaz­ság­ta­lan, s hogy mind­eze­ken az adott­sá­go­kon, ő, az or­vos, vál­toz­tat­ni nem ké­pes. Nem akar rossz or­vos len­ni, ezért in­kább a tu­do­mány mű­ve­lé­sét vá­laszt­ja élet­hi­va­tá­sul. Föl­is­me­ri, hogy előbb meg kell te­rem­te­ni az or­vos­lás tu­do­má­nyos alap­ja­it, s az­tán lesz csak esély a ha­té­kony gyó­gyí­tás­ra. Ez a leg­főbb szak­mai föl­is­me­rés, amit az or­vos Apáthyt a pá­lya­mó­do­sí­tás­ra bír­ja. Így ért­het­jük meg, hogy vé­gül is mi­ért lesz az or­vos­ból zo­o­ló­gus, az író­ból pe­dig tu­dós.”

Or­vo­si dip­lo­má­ját pe­dig még csak a kö­vet­ke­ző év­ben ve­het­te át, 1885-ben, de már 1884-ben fi­gye­lem­re mél­tó ta­nul­mány lá­tott nap­vi­lá­got tő­le a Bu­da­pes­ti Szem­le 1884/91. szá­má­ban: Az élő anyag és az egyé­ni­ség cím­mel.

Az egykori Apáthy-intézet a Mikó-kertbenA to­váb­bi­ak­ban úgy vé­lem, hogy leg­he­lye­sebb, ha – amint sza­bad­egye­te­mi elő­adá­som­ban is tet­tem – Lambrecht Kál­mán­nak a Nyu­gat 1922/21. szá­má­ban megjelent Ma­gyar tu­dós sors­tra­gé­di­ák cí­mű írá­sát te­kin­tem zsi­nór­mé­ret­nek.

„Lá­tom Apáthyt, a tu­dóst, fe­hér bonc­kö­pe­nyé­ben, amit a gór­cső fö­lé haj­lik” – ír­ja Lambrecht Kál­mán. Mert tény az, hogy a mik­ro­szkó­pi ku­ta­tást, a fes­té­si, met­szé­si, be­ágya­zá­si mód­sze­rek­kel együtt ná­lá­nál mes­te­rib­ben, mű­vé­szib­ben sen­ki nem al­kal­maz­ta. Kor­lát­lan ura a mik­ro­szkóp­nak, és a szö­vet­bú­vár fi­nom bonc­kés­ének, a mikrotomnak. Messze vi­lág­ré­szek­ből is el­jöt­tek ter­mé­szet­bú­vár­ok, hogy a mikrotechnika tit­ka­i­ba, cso­dá­la­tos le­he­tő­sé­ge­i­be az Apáthy-intézet mes­te­re ve­zes­se be őket, szó sze­rint így fo­gal­maz Lambrecht Kál­mán: „Egy ne­gyed­szá­za­don át nya­ran­ta Ná­poly­ban, a Stazione Zoologicán és tél­idő­ben Ko­lozs­vá­ron gyűl­tek kö­ré­je a ta­nít­vá­nyok. Egy em­ber­öl­tőn át mes­te­re és kö­zép­pont­ja a ma­ga te­rem­tet­te nem­zet­kö­zi is­ko­lá­nak.” A ná­po­lyi ku­ta­tó­ál­lo­más lét­re­ho­zó­ja és mű­köd­te­tő­je, Anton Dohrn, aki a Ná­po­lyi-öböl fló­rá­já­nak és fa­u­ná­já­nak fel­dol­go­zá­sá­val kap­cso­lat­ban a pi­ó­ca­fé­lék alak­ta­ni és rend­szer­ta­ni vizs­gá­la­ta­it tel­je­sen Apáthyra bíz­ta. A ha­za vi­zek­ből és a Ná­po­lyi-öböl­ből gyűj­tött anya­gon vég­zett bonc-, szö­vet-, és rend­szer­ta­ni ku­ta­tá­sa­i­ról egy­más után je­len­tek meg ala­pos, gyak­ran könyv­ter­je­del­mű dol­go­za­tai. Szé­les­kö­rű sa­ját is­me­re­te­i­nek, ki­vá­ló mikrotechnikai kész­sé­gé­nek, gya­kor­lott és ügyes ke­zé­nek, ki­tű­nő adott­sá­ga­i­nak, tárgy­sze­re­te­té­nek, szor­gal­má­nak, rend­kí­vü­li tá­jé­ko­zott­sá­gá­nak ered­mé­nye 3 év alatt 12 nagy­sza­bá­sú pub­li­ká­ció. Ezen ku­ta­tá­sai köz­ben ju­tott olyan fel­fe­de­zé­sek­hez, ame­lyek for­ra­dal­mi­lag ha­tot­tak. Ezek­nek to­váb­bi vizs­gá­la­tát min­den más­nál fon­to­sabb­nak tar­tot­ta. Így lett ku­ta­tá­sa­i­nak egyik súly­pon­ti ré­sze a neurohistológia, ma­gya­rul: ideg­szö­vet­tan.

Ná­po­lyi tar­tóz­ko­dá­sa alatt a sváj­ci, né­met, bel­ga és hol­land egye­te­me­ket és a pá­ri­zsi tu­do­má­nyos in­té­ze­te­ket is fel­ke­res­te. Kül­föl­di ta­pasz­ta­la­tai, va­la­mint ki­emel­ke­dő ku­ta­tá­sai mél­tó­vá tet­ték ar­ra – mi­u­tán már 1888-ban a bu­da­pes­ti egye­te­men ma­gán­ta­ná­ri ké­pe­sí­tést szer­zett –, hogy 27 éves ko­rá­ban, 1890-ben a ko­lozs­vá­ri egye­tem pro­fesszo­ra le­gyen, majd 8 év­re rá, 1898-ban az Aka­dé­mia le­ve­le­ző tag­ja.

Ér­de­mes a Fő­vá­ro­si La­pok 1890. feb­ru­ár 9-i szá­má­ból a rö­vid tu­dó­sí­tás sum­má­ját szó sze­rint idéz­ni: „Új egye­te­mi ta­nár. A ki­rály ő fel­sé­ge dr. Apáthy Ist­ván bu­da­pes­ti egye­te­mi ma­gán­ta­nárt a ko­lozs­vá­ri egye­tem­hez az ál­lat­tan és össze­ha­son­lí­tó bonc­tan nyil­vá­nos rend­kí­vü­li ta­ná­rá­vá ne­vez­te ki, a sza­bály­sze­rű il­let­mé­nyek­kel. A hi­va­ta­los lap teg­nap kö­zöl­te e leg­fel­ső el­ha­tá­ro­zást. Az új egye­te­mi ta­nár, kit ol­va­só­ink szép­iro­dal­mi mű­vek­ből a köz­is­me­rést nyert Klinikai képek cí­mű fü­ze­té­ről jól is­mer­nek, no­ha még fi­a­tal em­ber, szak­tu­do­má­nyá­ban még­is sok el­is­me­rést ara­tott kül­föl­di hí­res tu­dó­sok kö­ré­ben is. Már mint egye­te­mi ta­nu­ló, szá­mos pá­lya­dí­jat nyert, s ki­tű­nő ta­ná­ra: Mar­gó Ti­va­dar úgy nyi­lat­ko­zott fe­lő­le, hogy ha­son­ló te­het­sé­gű ta­nít­vá­nya har­minc éves ta­ná­ri pá­lyá­ja alatt nem volt. Iga­zol­ta ez ál­lí­tást az­zal, hogy a kül­föld ne­ve­ze­tes szak­fo­lyó­ira­ta­i­ban: Archiv für Naturgeschichte, Zoologische Jahrbücher, Zeitschrift für wissenschaftliche Mikrokopie, Mitteilungen aus der zoologischen Station für Neapel, Biologisches Zentralblatt, Zoologischer Anzeiger, Archives de Biologie stb. húsz­nál több ér­te­ke­zé­se je­lent meg, mind önál­ló bú­vár­lat ered­mé­nye az ál­lat­tu­do­mány kö­ré­ből, új vizs­gá­la­ti mód­sze­rek­kel. A mi aka­dé­mi­ánk­ban is több je­les ér­te­ke­zé­sét ol­vas­ták föl s ad­ták ki. Új mód­sze­re­i­ről kül­föl­di te­kin­té­lyek: Fr. Keivel, G. Plax, Graff gráci ta­nár, Fr. Müller nagy­hí­rű dar­wi­nis­ta, (ki­től Bra­zí­li­á­ból be­cses vizs­gá­la­ti anya­got is ka­pott), tel­jes el­is­me­rés­sel nyi­lat­koz­tak, Van Bambeke gen­fi egye­te­mi ta­nár pe­dig ily cí­mű dol­go­za­tá­ról: »Nach wolcher Richtung hin soll die Nervenlehre reformiert verden« írt me­leg el­is­me­rést, em­lít­ve, hogy a si­ma izom­rost és az ideg­rost közt föl­ál­lí­tott pár­hu­za­mát fej­te­get­te is hall­ga­tói előtt szö­vet­ta­ni elő­adá­sa­i­ban. A Cherchia-féle ex­pe­dí­ci­ó­nak vi­lág-kö­rül­ha­jó­zó út­já­ban szer­zett ál­la­tok egy ré­szét is ő kap­ta meg tu­do­má­nyos fel­dol­go­zás­ra.” Az idé­zett új­ság­cikk még foly­ta­tó­dik a Dohr An­tal nagy­lé­leg­ze­tű ter­ve­i­vel a Nápolyi-öbölről ter­ve­zett fló­ra­mű­vel kap­cso­la­to­san.

Az egykori Mikó-villa épületeAlapvetők és vi­lág­hí­rű­ek mikrotechnikai ku­ta­tá­sai, ta­lán ép­pen ezek­ben volt Apáthy Ist­ván a leg­na­gyobb. Ideg­szö­vet­ta­ni vizs­gá­la­tai mód­sze­re­i­nek ál­lan­dó tö­ké­le­te­sí­té­sé­vel foly­tat­ta. Szám­ta­lan ta­nul­má­nyá­ban, va­la­mint 1895-ben és 1900-ban meg­je­lent köny­vé­nek el­ső és má­so­dik kö­te­té­ben szá­molt be a mikrotechnika min­den ágá­ban vég­zett ku­ta­tá­sa­i­ról. Mód­sze­re­it alapos fi­zi­kai és ké­mi­ai is­me­re­tei se­gít­sé­gé­vel dol­goz­ta ki. Mű­sze­re­it ma­ga ter­vez­te. Má­sok és sa­ját mikrotechnikai ta­pasz­ta­la­ta­i­nak ered­mé­nye­it össze­gez­te és kri­ti­ka­i­lag fel­dol­goz­ta. Ez­zel tu­laj­don­kép­pen önál­ló tu­do­mány­ágat te­rem­tett: a mikrotechnikát. A sej­tek és szö­ve­tek rög­zí­té­sé­nek fő kér­dé­se az volt, ho­gyan le­het azo­kat az élő ál­la­pot­hoz leg­kö­ze­lebb ál­ló mi­nő­ség­ben meg­tar­ta­ni. Új rög­zí­tő fo­lya­dé­ko­kat dol­go­zott ki, azok lá­tás­mód­ját ele­mez­te; egyút­tal meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a sej­tek és szö­ve­tek fi­zi­o­ló­gi­ai ál­la­po­tuk sze­rint kü­lön­bö­ző mó­don rög­zül­nek. Fel­fo­gá­sát a mai hisz­to­ké­mi­ai és hisztofizikai, va­la­mint elekt­ron-mik­ro­szkó­pos ku­ta­tá­sok is meg­erő­sí­tik. Mód­sze­re­i­vel a rög­zí­tő anya­go­kat, ami­kor szük­ség­te­len­né vál­tak, tö­ké­le­te­sen el tud­ta tá­vo­lí­ta­ni met­sze­te­i­ből. A zsí­rok és lipoidok vizs­gá­la­tá­ban al­kal­ma­zott zse­la­ti­nos mód­sze­re an­nak ide­jén ki­emel­ke­dő volt. Ezen ­kí­vül tö­ké­le­te­sí­tet­te a celoidinnal va­ló be­ágya­zást. Kü­lön­fé­le hő­fo­kon ol­va­dó pa­raf­fi­no­kat hasz­nált, és lét­re­hoz­ta a celloidin-paraffin ket­tős be­ágya­zást. El­já­rá­sai ma is je­len­tő­sek, a fi­no­mabb fény­mik­ro­szkó­pos vizs­gá­la­tok­nál a ket­tős be­ágya­zás ma is pó­tol­ha­tat­lan, mert va­la­mennyi el­já­rás kö­zött egye­dül ez te­szi le­he­tő­vé, hogy biz­ton­ság­gal ké­szít­hes­sünk vé­kony (1–5 mik­ron) met­sze­te­ket. Mű­vé­ben „benne van mind­az, amit a múlt szel­le­me és szor­gal­mas ke­ze hasz­nos­nak és mikrotechnikai vo­na­lon ér­té­kes­nek ter­melt – ír­ja ró­la Áb­ra­hám Amb­rus. Mint mikrotechnikus ak­kor lett iga­zán naggyá, vi­lág­szer­te is­mert­té és el­is­mert­té, ami­kor a má­sok és ma­ga ál­tal szer­zett ta­pasz­tal­atai ered­mé­nye­ket és kí­sér­le­ti té­nye­ket kronologizálta, össze­gez­te és kri­ti­ka­i­lag fel­dol­goz­va, a mikrotechnikát a tu­do­mány rag­já­ra emel­te. Eb­be­li ered­mé­nye­kép­pen szü­le­tett meg két­kö­te­tes zse­ni­á­lis mű­ve: Die Mikrotechnik der tierichen Morphologie” (I.  k. 1896;  II. k. 1901) cí­men. (L. Apáthy-ankét. Communicati­o­nes ex Biblotheca Historiae Medicae Hungarica, 1962.) Boveri a leg­na­gyobb élő mikrotechnikusnak, Lenhossék Mi­hály magister mundinak ne­vez­te. A szub­li­mát-oz­mi­um rög­zí­tés, a celloidin-paraffin be­ágya­zás, fes­té­si el­já­rá­sai, ara­nyo­zá­sa, utó­ara­nyo­zá­sa stb. az­óta mint Apáthy-metodikák is­mer­tek vi­lág­szer­te. (L. Luk­ács De­zső: Apáthy István em­lé­ke­ze­te ha­lá­lá­nak 50. évfordulóján. Ál­lat­ta­ni Köz­le­mé­nyek 1973/1–4. fü­zet.)

Mikrotechnikájának har­ma­dik kö­te­te, mely­nek kéz­ira­ta 36–40 ív ter­je­de­lem­ben 1903-ban már saj­tó alatt volt, saj­nos a szak­iro­da­lom örök ká­rá­ra, nem je­len­he­tett meg. Vi­lág­hí­rű ideg­szö­vet­ta­ni vizs­gá­la­tai for­ra­dal­ma­sí­tot­ták ezt a tu­do­mány­te­rü­le­tet. A Schwann-féle hár­tya és mag a pro­top­laz­má­val nem má­sod­la­go­san csat­la­ko­zik a dúc­sejt­ből ki­in­du­ló axonhoz, mint azt a Ramón y Cajal-féle ne­u­ron-tan vall­ja, ha­nem az ideg­rost egy­más vé­gé­be csat­la­ko­zó ideg­sej­tek hosszan­ti so­ra, me­lyek­nek ha­tá­ra egy-egy Ranvier-féle be­fű­ző­dés. A neurofibrillumok meg­sza­kí­tás nél­kül ha­lad­nak az ideg­rost egész hosszá­ban a dúc­sejt­ből a pe­ri­fé­ri­á­ig. A vér­rend­szer­hez ha­son­ló­an az egész szer­ve­zet­ben össze­füg­gő és foly­to­nos a neurofibrillumok há­ló­za­ta, ezek az élő sejt­ele­mek át­men­nek egyik sejt­ből a má­sik­ba. Így töb­bek, mint sejtorhanumok, az egész in­di­vi­duum ele­men­tá­ris szer­vei. Ez a neurofibrillumok kon­ti­nu­i­tá­sá­nak ta­na. A neurofibrillumok kon­ti­nu­i­tá­sa a 19. szá­zad vé­gén és a 20. szá­zad ele­jén tel­je­sen össze­egyez­tet­he­tet­len volt a Wirchov- és Kölliker-féle sejt­prin­cí­pi­um el­vé­vel. A tan­köny­vek­ben is ál­ta­lá­ban a ne­u­ron-tan volt el­ter­jed­ve. Rész­ben ez is oka an­nak, hogy Ramón y Cajal és Golgi kap­ta meg a No­bel-dí­jat (1906) és nem Apáthy.

Saj­nos, hogy ha­za­fi­as ér­zé­sé­től ve­zet­tet­ve be­le­bo­nyo­ló­dik a po­li­ti­ká­ba is. Mert „a tu­do­mány­nak nem sza­bad a köz­élet elől la­bo­ra­tó­ri­u­ma­i­ba el­zár­kóz­nia” – hir­de­ti még azu­tán is, hogy köz­éle­ti sze­rep­lé­se már­tí­ri­um­ba dön­töt­te, ír­ja ró­la Lambrecht Kál­mán. 1918. ok­tó­ber 31-én a kin­cses vá­ros­nak ak­kor osz­tat­lan bi­zal­ma őt emel­te a Nem­ze­ti Ta­nács el­nö­ki szé­ké­be. „De­cem­ber 7-én ki­ne­ve­zik Ke­let-Ma­gyar­or­szág főkormánybiztosává és de­cem­ber 23-án, egy nap­pal a leg­szo­mo­rúbb ma­gyar ka­rá­csony előtt Ká­rolyi Mi­hály te­le­fo­non föl­ajánl­ja ne­ki a kul­tusz­tár­cát. De Neculcea tá­bor­nok csa­pa­tai Ko­lozs­vár kül­vá­ro­sa­i­ban tá­bo­roz­nak már, napok kér­dé­se, hogy egész Er­dély az el­len­ség ke­zé­re jus­son. Apáthy, egész Er­dély leg­ex­po­nál­tabb ma­gyar­ja, a tár­cát vissza­uta­sít­ja. Szá­mít a kö­vet­kez­mé­nyek­kel, sejt­he­ti sor­sát, hi­szen he­tek­kel előbb tud­ta már, hogy a ro­mán ki­rá­lyi csa­pa­tok el­ső fog­lya ő lesz, még­sem moz­dul he­lyé­ről. A fa­na­ti­kus Apáthy egész lel­ki nagy­sá­ga eb­ben a pil­la­nat­ban dőlt el. Most már csak a tö­vis­ko­ro­na és a csön­des vég volt hát­ra.”

1919. ja­nu­ár 15-én el­fog­ják. Jú­li­us 15-én öt­évi bör­tön­re íté­lik a „lá­za­dó és fel­ség­sér­tő” Apáthyt. Íté­le­tét – ké­sőbb, a fran­cia köz­ben­já­rás­ra – ma­ga az íté­let­ho­zó bu­ka­res­ti ka­to­nai tör­vény­szék sem­mi­sí­ti meg. 1920. au­gusz­tus hó 7-én vég­re át­lép­het­te a de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat. „És lá­tom vé­ge­ze­tül – foly­ta­tó­dik to­vább a Lambrecht-emlékezés – a sors­tra­gé­dia utol­só fel­vo­ná­sát. Szep­tem­ber vé­gén a hí­vek ma­rok­nyi csa­pa­ta vesz kö­rül egy sír­han­ton Csonka-Magyarország dé­li vég­vá­rán, a Ti­sza-par­ti met­ro­po­lis­ban, Sze­ge­den. Apáthy Ist­vánt, az er­dé­lyi ma­gyar­ság ve­zé­rét te­me­tik – az Al­föld­ön. Jobb ha­zá­ba szál­ló lel­ke ma is a Ki­rály­há­gót, a Har­gi­tát, a Fogarasi ha­va­so­kat s az er­dé­lyi Me­ző­sé­get lát­ja –, de por­hü­vely­ét az Al­föld ho­mok­ja fo­gad­ja be. Ke­let-Ma­gyar­or­szág volt főkormánybiztosa nem pi­hen­het Ke­let-Ma­gyar­or­szág föld­jé­ben!

Dü­bö­rög­ve hull a rög ha­ló po­rai fö­lé. Egy­más­ra bo­rul a hit­ves, a ba­rá­tok, az egye­tem s az Aka­dé­mia ko­szo­rú­ja. Csak egy sza­lag hi­ány­zik –, a ma­gyar ter­mé­szet­vizs­gá­lók tár­su­la­táé. A ba­bért nem tép­he­tik le ko­szo­rús hom­lo­ká­ról, meg­von­ják hát a cip­rus­ágat tő­le.”

De mi ik­tas­suk ide a bú­csú sza­va­it: Nyu­god­jon bé­ké­ben!

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008