Pap István

(1915–1994)

Az ag­rár­szak­ma a me­ző­gaz­da­sá­gi tu­do­má­nyok po­li­hisz­to­ra­ként tart­ja szá­mon. 1915. feb­ru­ár 25-én szü­le­tett a ma oly so­kat em­le­ge­tett Verespatakon. Ko­lozs­várt 1931–1936 kö­zött az I. Fer­di­nánd Egye­te­men ma­te­ma­ti­kát ta­nult, majd 1938-ban be­irat­ko­zott a Me­ző­gaz­da­sá­gi Fő­is­ko­lá­ra, ahol ta­nul­má­nyai vé­gez­té­vel ké­sőbb ta­nár­se­géd­ként, elő­adó­ta­nár­ként majd pro­fesszor­ként 1975-ig ta­ní­tott. Több mint ezer szak­cik­ket, ta­nul­mányt írt, de még a 89-es bukfenc előtt több kö­tet­re rú­gó ön­élet­raj­zi fel­jegy­zést, el­mél­ke­dést írt. 1990 után az új­já­szer­ve­ző­dött Ro­má­ni­ai Ma­gyar Gaz­dák Egye­sü­le­te tisz­te­let­be­li el­nö­ké­nek vá­lasz­tot­ta meg. 1994. feb­ru­ár 5-én halt meg Ko­lozs­várt.

La­punk mun­ka­tár­sa, Far­kas Zol­tán mo­nog­rá­fi­át ír egy­ko­ri ta­ná­rá­ról, ő hív­ta fel a fi­gyel­mün­ket ezek­re az írá­sok­ra. Kis íze­lí­tőt nyúj­tunk át orosz ha­di­fog­sá­gá­nak él­mé­nye­it meg­örö­kí­tő fe­je­zet­ből. Re­mél­jük, hogy ol­va­só­ink ér­dek­lő­dés­sel fo­gad­ják, s azt ter­vez­zük, hogy kö­tet­ben is meg­je­len­tet­jük majd e tör­té­ne­ti és mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti cse­me­gét.

Szemjonov, a takarékos

Véletlenül a másik nevére is emlékszem: Nyikaláj. Teljes egészében Szemjonov Szemjonovics Nyikaláj. Olyan ritka név, mint nálunk Szabó János. Szóval vele is sokat dolgoztam, de nem véletlenül osztottak be hozzá „egy fogolynak”, hanem ő választott ki magának.

Történt ugyanis, hogy fûtőtesteket kellett felvinni a harmadik és negyedik emeletre. A fûtőtestek nagyok voltak, és az emberek hozzá kicsik. Ha kicsik, nem baj, csak legyenek jó sokan. Nosza, gyerünk ide sok ember! Engem is odaküldtek. Amikor láttam, hogy mi készül, szóltam a munkavezetőnek, a nácsálnyiknak: legyen szíves, menjen el a kocsmába, igyék egy vodkát az egészségünkre, és hagyja reánk. Nem volt buta ember. Reám kancsalított és azt mondta, hogy: na ládná. Ez bánatos belenyugvás, hogy rendben van. De engedjem meg azért, ha nem haragszom, hogy nézze végig, mit mûvelünk.

Neki az volt az elgondolása, hogy fogjuk meg kézzel, és vigyük.

Nekem az volt az elgondolásom, hogy csináljunk deszkából pallót, tegyünk a testek alá görgőt, vigyük a külső teherlifthez, fel az emeletre, és ott hasonló módszerrel osszuk el. Volt úgy 30-40 fûtőtest. Szóval 20 embert csődítettek oda kétnapos munkára. Az egészet szájba vertük két óra alatt. Mondtam a bajtársaknak, ha nem estek a fejükre, lóduljanak hőmérőzni, mert estig még sok van. (Hőmérőzés: támaszkodunk bánatosan a lapát nyelére, az egyik hónaljunk alá irányítva, és ábrándosan hazagondolunk. Ha jön valaki, hát éppen dolgozunk. Ha meguntuk, átváltjuk a lapátnyelet a másik oldalra.)

A munkát ketten nézték végig, mert jött még egy ráérős nácsálnyik. Odajöttek, megveregették a vállam, és mondták: „Tocsna! Malagyec! Malagyec! Tü rabotáty uméjes! Ocsény hárásó! (Pontos munka, derék dolog. Te értesz a munkához. Nagyon jó!).

Hát az a másik, aki odajött, az volt Szemjonov. Megfogta a gallérom, és azt mondta, hogy mostantól vele dolgozom. Mondtam, hogy vegyen maga mellé nyemecet, ha szerelő, mert én ahhoz nem értek. Azt felelte, hogy nem szereti, ha a segítő munkása nála okosabb.

Ugyanott folytattuk a munkát szép kettesben. A fûtőtesteket be kellett szerelni, állványt alájuk, falat fúrni, csöveket, csapokat szivattyúra szerelni, nyomáspróba 5 atmoszférára. Mindig csak 3-ig bírtam, ő segített 4-ig, 5-ig sose mentünk. Azt mondta, ha 4-ig bírja, 5-re is jó. Aztán hegeszteni villannyal, ügyeljek, meg ne vakuljak.

Odatett egyszer, hogy vágjak el egy kb. 15 cm átmérőjû vastagfalú vascsövet. Megnéztem, és azt mondtam, hogy az ötéves terv végére kész lesz. Azt felelte, hogy legalább öt perccel hamarabb fejezzem be, jelenthesse, hogy határidő előtt kész lett.

Hát én vágtam a csövet. Supáltam a hidegvágót lelkemből, de éppen csak hogy látszott a nyoma. Meguntam, rágyújtottam, megint supáltam.

Odajön egyszer, megnézi, kiveszi a kezemből.

– Na állj félre!

Volt ott egy síndarab, rácsapta a csövet, kettétört, pontosan ott, ahol kereken véstem. Én a számat eltátottam, ő elkezdett nevetni, és azt kérdezte, hány perc van még az ötéves tervből?

Kérdem, mondja meg őszintén, mért vett maga mellé. Azt mondta:

– Azért, mert hülye vagy. Mert rab vagy és mégis úgy dolgozol, mintha magadnak tennéd. Mert én is ilyen vagyok. Máskor kérdezz okosabbat!

– De te nem vagy rab!

– Nem ismered te a mi rabságunkat.

Dolgoztunk és tanított villanyhegesztésre. Sokat kellett hegeszteni, pontosan dolgozni, hogy az állványok jól álljanak, azokra a testeket felemelni, beszintezni, függőzni, falat fúrni, rögzíteni, csöveket szerelni. Irtó szaporán ment vele a munka. Csak az nem tetszett, hogy mindennap kivettünk a raktárból egy csomag hegesztőpálcát, és ami maradt, azt eldobtuk. Első nap vissza akartam vinni a raktárba. Azt mondta, úgyse veszik vissza, kísérő papír nélkül semmit nem vesznek be, ilyet ő nem csinál! Ha egyszer kiadták fogyasztásra, az elfogyott akkor is, ha csak egy szálat használ az egészből. A délutáni váltás meg szerezzen magának, ami kell.

– Amikor az ötéves tervet négy év alatt valósítottuk meg, az volt ám az élet! Forrott a munka a lelkes munkásság keze alatt! Úgy ám!

Nézem, hogy félrebeszél?

– Kiírtuk, hogy a Nagy Sztálin vezetésével előre… Na hálistennek elment ez a szar. Jön a papirossal a kezében, és mindig keres valakit. Az égvilágon semmihez sem ért, mindig csak hallgatózik, hogy ki mit beszél. Mindenkit hülyének néz…

Egy alkalommal falat kellett fúrni nehéz helyen. Mondtam, hogy egyedül nem bírom. Szemjonov, hogy nem baj, segít. Fogjuk meg ketten a feszítővasat és aztán vezényszóra! Na most:

– Dáváj száló, Sztálin! Dáváj száló, Sztálin! Dáváj száló, Sztálin! Adj szalonnát, Sztálin. A dávájra hátrahúztuk, a szálóra előrelöktük a vasat, a Sztálinra pihentünk. Hamar kilyukadt a fal.

– Ha egy tenyérnyi szalonnát hoznék, biztos egyedül is bírnád.

– Bírnám én felével is, de a káposztalevessel alig megy.

– Amikor az ötéves tervet négy év alatt…

Sebesen dobigálni kezdtem a levágott csődarabokat.

Amikor elment a szeretett ellenőr elvtárs, megint nem fért belém.

– Ezt a sok csövet nálunk nem dobálnák el. Sokfelé kell csődarab.

– Te jártál a gépészeten?

– Jártam. Még dolgoztunk is ott egy darabig.

– Láttad azt a kidobott esztergát?

– Hogyne! Mi magunk dobtuk ki. Azt mondták, hogy öreg, kopott.

– Te megkérdezted, miért dobják ki; mert még jónak látszik. Mit feleltek? Jeszty v Rassziji kvátyit! Van Oroszföldön elég! Azt felelték. Vadonatúj eszterga, két hete szerelték be. A kapcsolószekrényében van valami hiba, talán eltört benne valami. Egy ügyes lakatos legtöbb egy nap alatt megjavítaná. De senki sem törődik vele. Kidobják, kérnek másikat. És az a legnagyobb baj, hogy kapnak. Láttad azt a temérdek gumikereket kidobva a kerítés mellett? Százezernyi is lehet. Van köztük sok selejtes, de nagy része használható. Valami mûszaki apróság miatt néha egész gyártási sorozatokat kidobtak.  Ott rothadnak, se el nem égetik, se el nem hordják.

– Ha látod, mért nem szóltál az igazgatónak, a párttitkárnak?

– Van nekem jó dolgom, és élek, míg hallgatok. De mikor a szomszéd kapun bementél, nem láttál semmi különöset?

– Láttam azt a temérdek csapágyat.

– Mindjárt gondoltam, hogy észrevetted. Kitalálod-e, hogy miért kerültek oda?

– Gondolom valami gyártási hiba.

– Nyavalyát. Egytől egyig ellenőrzött méret, nagy részükön amik mélyebben vannak, még most is ott a csomagolás, vattában várják a feltámadást. Túlteljesítették a gyártási tervet, az a méret nem kellett senkinek. Kidobták, feltöltötték azt a mélyedést, hogy a vezetőség autóval mehessen be az irodába. Békében két darab értéke egy közepes munkás havi bérével felért. Itt szemét.

– Mégiscsak szólani kellett volna!

– Te! Ott voltál tegnap az ebédlőben? Láttad mi történt? Tudod ki volt az a jól öltözött fiatalasszony?

– Honnan tudnám. Azt láttam, hogy maltert kevert és hordott ott, ahol a színeket építik.

– Az egy tanárnő. Valahol Kiev környékén élt és tanított. Kitört a háború, bevonult katonának, mint hadnagy. Harcolt, előléptették, lett főhadnagy. Kétszer megsebesült, másodszor súlyosan. Hátrahozták jó messzire, ide, sokáig volt kórházban. Felgyógyult, betették ide építőmunkára és vitte, vitte hősiesen. Itt felejtették. Kérte, hogy helyezzék vissza, de mindig elsikkadt a kérvénye, mert kell a munkáskéz ide. Tegnap megsokallta a vízben főtt káposztát, az örökös hajszát, a sohasem eleget, az ellopott húsadagot, a fél adag halat, ezért kiabált: – Ezért harcoltam, ezért sebesültem? Ezért kínlódtam? Hogy akasztanák fel ezt az egész tolvaj vezetőséget, élősdi tetûket, vérszívó poloskákat!

– Elvitték. Azonnal lefogták, levitték. Sorsa ismeretlen. Valószínûleg lágerbe zárják és agyondolgoztatják, mint titeket. Na már most te tudod, mert tanult ember vagy, hogy ha egy kutyát meg akarsz dobni kővel, előbb kérdezd meg, hogy ki a gazdája. Itt a nagyobbaknak mind van gazdája. Hát így dobálózz, így ugass!

Különben biztosan jártál a nagy gépgyárban, az ország büszkeségében, a gyárak gyárában. Ott mit láttál?

– Millió gépet kidobva. Hegyekben az udvaron, alig tudtuk teherkocsival kerülgetni. Ott egy gödröt rozsdamentes lemezzel töltöttek fel. Kérdeztem is, hogy nem hiányzik a raktárból, ott is felelték, hogy „jeszty v Rassziji, kvátyit”.

– Tudod, amikor az ötéves tervet négy év alatt…

Sohasem veszem észre, amikor jön. Honnan a nyavalyából érzi meg ez az én főnököm?

– Te, az üldözött vadnak kialakul az az érzéke.

– De hiszen te nem vagy üldözött vad. Sztahanovista vagy, megbecsült, jól fizetett munkás. Biztos idevaló vagy.

– Nem vagyok idevaló, és nem vagyok megbecsült, csak megtûrt. Itt alig van idevaló és mindenkinek annyi a sírnivalója, hogy óceánra telne a könnyekből. Csak én férfinak tartom magam és szégyellek sírni. Különben azoknak a gépeknek a zöme akkor került a gépgyár udvarára, amikor az volt a jelszó, hogy mindent a technika dönt el. Jött a rengeteg gép, hûbele a sok ember, két hét szakképesítés, állj a gép mellé. Ez lett belőle. Egy kisebb országot lehetett volna gazdaggá tenni. Még csak ócskavasnak sem használják el, amíg valahol a központban nem jut eszébe valakinek. Drága volt ez a tandíj. Jött a másik jelszó – a káderek döntenek el mindent! Láthatod, hogy mi lett belőle.

– Láttam.

– Aztán nézd meg azt a nyomorult ötéves tervet négy év alatt. Ha jól számolták ki, nem lehet így megcsinálni, ha rosszul, akkor számolják újra. De hát csak a jelszavak, ordítozás, aki szólni mert, repült. A téglagyár kész volt a téglával, a mész nem volt kész. Hordták a követ, téglát, homokot, mész sehol, cement sehol, hozzák a faanyagot, járni már nem is lehet, a kiásott alap beomlik. Télen a tégla ázik, átfagy, szétporlik, mert a tüzelő nem volt elég, az égetést hajtották. Nincs meg a terv, letartóztatás, agyonlövés, elhurcolás. Úgy tervezünk, mintha minden kész volna és együtt állana, közben nincsen, késik valami, dolgozunk nélküle. Látod, mi is mivel tömítünk? Kellene kóc. Egyik sincs, teszünk rongyot, sarat. Már a próbánál minden könyök, minden csap szelelni, pisilni fog. Ezt majd javítja a javító brigád. Ha lesz mivel. Na de gyújtsunk rá!

– Tudod, az ember még tûrné, ha legalább kapna bőségesen enni. De tudod, néha arra gondolunk, hogy milyen gyönyörû fehérhúsú krumplit főztünk a disznónak, és most esszük ezt a feketefoltos félig fagyos rohadékot, és örvendünk, ha ezzel jóllakhatunk.

– Ti is ezt kapjátok? Mi azt hittük, csak a foglyoknak adnak effélét. Azt mondták, hogy nem termett elég.

– Nem hát! A bútorgyár elvetett négyszáz hektárt. Szép lett, jól termett. Hanem ősszel, amikor szedni kellett volna, mindenki rohant a maga tenyérnyi parcellája után. Sok a rokkant jogosult, családos, másféle. Akinek nem volt, ment segíteni a másiknak. Végül is kiszedtek a bútorgyárnak 30 hektárt. Akkor lefagyott. Vitték a foglyokat, azok még kiszedtek kb. hét hektárt. A többi maradt statisztikának. Ennyit vetettünk, ennyit arattunk. Adták volna ki részibe, még tizedébe is kiszedték volna, és hány éhes ember tányérját lehetett volna megrakni. De részesről, terménybérről még beszélni sem szabad. Nálunk fontosabb az elmélet, mint az eredmény.

– Van valami benne. Két éve voltunk Baskíriában, Ufa környékén pityókát szedni. Nagyon nagyok, szépek voltak a gumók, mi kapáltuk a fészkeket apróra. Jön a nácsálnyik, ordít. Nem úgy kell. Így sose leszünk meg. Egyet vágni a kapával a fészekbe. Ami kijön, kijön. Ami marad, marad. Másként ítéletnapig sem leszünk meg. Mondom neki, sok szép nagy gumó marad a földben. Válasz: – Nem te eszed meg. Én a hektárt takarítom be, nem a termést.

– Úgy van – mondja Szemjonov –, és a gabonát láttad-e?

–  Hogyne, még dolgoztunk is vele. Teherkocsira rakodtunk prizmából.

–  Tetszett ugye?

– Hát hogyne. Az asszonyok, akikkel dolgoztunk, bekötötték alul a nadrágjuk szárát, felülről dobtunk be egy-egy lapátnyi búzát. Mi nem mertük így, mert erősen motoztak, különösen a zsebeket. Hanem a bunda gallérját nyitottuk meg, néha csizmaszárban sikerült elvinni. Megfőztük ugyanúgy, mint az asszonyok, konzerves dobozban, megsóztuk halfejjel.

– Az emberek úgy lopnak, ahogy tudnak, de én a tárolást kérdeztem.

– Na igen, a szabad ég alatt. A tetején kb. 30 cm megcsírázik, megrothad. Alatta épen marad a mag, igaz, dohos, de nem számít. Jön a teherkocsi, lapáttal földobjuk az épet, a többit tapossa, ahogy éri, jóval, csírással vegyesen. Ha a rakodó asszonyt megfogják, hogy egy kiló búzát elvitt, négy év börtönt kap, közvagyon károsítása címén. Aki az egészet raktár nélkül kezeli, sárba tapossa a gabonát, rohadékot, hogy még trágya sem lesz belőle, annak semmi baja nem lesz.

– Láttad és nem szóltál?

– Hát hogyne! Nem látod, hogy bolond vagyok? Kérdeztem, miért nem építenek raktárt, itt a világ erdeje, a tajga, építőanyag rogyásig. Azt felelték, hogy a raktárt fölgyújtja az osztályellenség.

– Az osztálymarhaság. Teszek a négy sarkára négy őrt géppisztollyal, azt csak jöjjön az az ellenség!

– De akkor az őrök fognak lopni.

– Mennyit lophatnak el? Mindenik mindennap egy kilót? És az a sok száz tonna, ami itt pusztul, a sokszázezer, ami országszerte?

– A pusztulásnak magunk sem örvendünk, de mi csak azt tehetjük, amit nekünk parancsolnak. Jó volna bizony raktár. De nincs. A mérnökünk azt mondta, így olcsóbb. Búza van az országban. „Jeszty v Rassziji, kvátyit”.

Kár, hogy nem vagy az inasom és később a segédem, mint hajdanában volt. Milyen pompásan élnénk. Igaz, bolond vagy te, mint én is. Ez az ország nem a tied, a munka csak kínlódás, a gyomrod üres, akármennyit dolgozol, mert a többlettel más lakik jól, aztán mégis azokat a hitvány hegesztőpálcákat sajnálod. Igaz, régebb mi is sajnáltuk. De előre az ment, aki nem sajnálta. Sem a hegesztőpálcát, sem a más erejét, sem a más idejét, sem a más egészségét, életét.

Látod, itt nálunk van minden. Irtó nagy ez az ország és mérhetetlenül gazdag. De semminek nincs gazdája. Minden szétfolyik. Ha ütni kell valakit, mindig a kicsit ütik, ha takarékoskodni kell, mindig a szeméten takarékoskodnak, az arany az ujjaink között szétfolyik, és abból is szemét lesz. Még a kenyérből sem lesz életöröm, egészség, erő és teremtő munka, csak valami keserû, fekete galacsin, amit a legtöbb a könnyeivel együtt nyel le. Én mondom ezt neked, én a szabad ember. Neked legalább az a reménységed, hogy egyszer, ha megmaradsz, elmész tőlünk, és talán a nagy Isten megóv attól, ami itt van. Csak azt sajnálom, hogy nem vagy a fiam. Ilyen két fiam ment el. Odamaradtak. Mind a kettő. Na menjünk, csináljunk még valamit, teljék az idő. És ne gondoljunk semmire. Addig boldogok vagyunk.

*

Ez ugyebár 1947–48-ban volt. A hatvanas évek derekán szervezett kiránduláson vettem részt a nagy Szovjetunióban, Hruscsov uralkodása idején. A vonatból kinézve, ott volt a temérdek kukorica csövesen, november végén ott párolgott-füstölgött az állomások mellett. Másutt hegyekben a cukorrépa, ázott az áldott, novemberi hullomás-esőben. Félárbócra ereszkedett teherkocsik, pótkocsik, traktorok várták a behívót ismeretlen mezőgépek társaságában, szerteszét a határon.

Moszkvában a híres agronómián (Tyimirjáceven) meglátogattuk többek között a takarmányozástani tanszéket. Azt kérdeztük a proftól, milyen tudományos témakörrel foglalkozik. Egy kicsit mosolygott, elhúzta a száját.

– Egyelőre elméleti, vagy tisztán tudományos kutatásra nincs időnk. Lehetőségünk volna, de nincs időnk. Inkább gyakorlati kérdések foglalkoztatnak, ezekre összpontosítunk.

Amint errefelé utaztak, biztosan kinéztek a vonatból. Látták, hogy nálunk bizony sok takarmány károsodik. Igen. Károsodik. Önök azt mondják, hogy pusztul. Nahát, a vasút mentén is van, másutt több van. Nekünk az a feladatunk, hogy vizsgáljuk meg, hogy lehet a maradékot megmenteni és felhasználni, de úgy, hogy abból ember és állat ne károsodjék.

Néztem az alacsony kis, hajdan fekete, erősen őszülő profot, nagyon furcsán csillogott a szeme. Mikor mentünk volna el, megfogott:

– Ugye maga az Uralban tanult oroszul (tolmács voltam). Mondtam, hogy igen.

– Mindjárt gondoltam a kiejtéséből. Fogoly volt?

– Igen.

– Sok mindent látott, sok mindent tud. De tessék elhinni, mi is mondtuk, hogy inkább raktár kellene. Na, jó egészséget!

Ebben az időben Sztálin már több mint tíz éve halott volt.

Azóta a Szovjetben nem jártam. őszintén szólva nem is kívánkozom. Templomjáró sosem voltam, néha elmentem, templomot, katedrálist kívül-belül eleget láttam, keleten, nyugaton, középen, Kievben, Leningrádon, Moszkvában. Úgyis csak ezeket mutatják, a kirakatot. Én láttam a mûhelyt is, dolgoztam is benne. A tornyok és gyárkémények sosem imponáltak. Óriási monstrum gépek, dübörgő kolosszusok, vagy apró ravasz okos kis dögök már inkább. Hanem egy hóvirág leheletnyi múló szépsége örök csodám. Aztán egy búzakalász finommechanikájához iskolába járhatna sok Nobel-díjas koponya. Alul az átmérője 5 mm, kétszázszor magasabb és van a tetejében ugyanolyan súlyú kalásza, mint a szalmája; apró magból súgás nélkül fejlődik, tudja mi a tennivalója, élet és szabadság terem a nyomán.

Járt viszont ott kollégám, doktorálni. Tízezer hektáros búzamező volt a tét Szibériában; repülővel mentek Moszkvából a professzorával. Gyönyörû volt a vetés, a termés. De mikor másodszor mentek tavasszal kilométerekre érzett a vodkaszag. A szabad ég alatt tárolt, erjedő gabona szaga. Olvasom, hogy ugyanakkor sokmillió tonna gabonát vásárol a Szovjet.

Akik még emlékeznek a 30-as évek derekára, tudják, hogy reszketett Európa – no nem az orosz hadseregtől, hanem attól –, hogy elönti az orosz gabonadömping, élelmiszerdömping. Vannak, akik emlékeznek Sztálin sikertelen gabonaexportjára és az elrohadt orosz búzára. Ennek árára, erkölcsben, emberben. Vannak, talán nem is kevesen, akik még mindig várják azt a bizonyos élelmiszerdömpinget.

Ha nem is dömpingmennyiségben, jómagam inkább emberséget vártam volna. De a nyílt vagy rejtett osztályharcos ideológia mögött csekély rá a reménységem.