Művelődés

Giacomo Puc­ci­ni Pil­lan­gó­kis­asszony cí­mű ope­rá­ját tűz­te mű­sor­ra az új évad­ban a Ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Ope­ra. Az olasz nyel­vű előadás ki­vé­te­les érdeklődésnek ör­ven­dett a ko­lozs­vá­ri­ak kö­ré­ben. A mű tör­té­ne­tét min­den­ki is­me­ri: egy ame­ri­kai ten­ge­rész­had­nagy (Pinkerton) unal­má­ban... ja­pán szo­kás sze­rint egy gé­sát (Cso-cso-szán) vesz el fe­le­sé­gül. A frigy meg­köt­te­tik, de a had­nagy nem ve­szi ko­mo­lyan az es­küt, el­ha­jó­zik, és új­ra megnősül. Há­rom év múl­va tér vissza s egy­ko­ri sze­rel­me, szem­be­sül­ve a tör­tén­tek­kel, ön­gyil­kos lesz.

Ér­de­kes rendezői fo­gá­sok­kal, re­mek ala­kí­tás­sal, gyö­nyö­rű dísz­le­tek­kel te­le­tűz­delt eu­ró­pai szin­tű be­mu­ta­tót lát­ha­tott a nagy­ér­de­mű 2004. ok­tó­ber ti­zen­ne­gye­di­kén. Amint a füg­göny fel­gör­dült, ki­vé­te­les szép­sé­gű kép tá­rult a néző elé. Iga­zi ja­pán for­mák, ke­le­ti ka­puk, il­let­ve a na­rancs­sár­ga és pi­ros kö­zöt­ti át­me­ne­tet idéző szín­ha­tás­ok ha­mi­sí­tat­lan­nak tűnő ke­le­ti han­gu­la­tot va­rá­zsol­nak elénk. Ek­kor még min­den pi­ros és sár­ga, iga­zi idil­li kép­nek le­he­tünk ta­núi (pél­dá­ul a há­zas­ság­kö­tés je­le­ne­te is ilyen), de ahogy a cse­lek­mény előrehalad, és egy­re job­ban érez­zük, hogy va­la­mi rob­ban­ni fog a bo­nyo­da­lom­ki­fej­tés kö­rül, a dísz­let egy­sze­rű­en meg­for­dul, és a lám­pák is vál­ta­nak. Így az első fel­vo­nás vé­gé­re (amely so­rán pom­pás du­et­tet éne­kel­ve fo­gad­nak egy­más­nak örök hű­sé­get a főszereplők) már sö­tét­kék és vi­lá­gos­zöld fény­ben úszik min­den.

A mű­nek több olyan ké­pe is van, ame­lyet (igé­nyes ren­de­zés ese­tén) nem le­het sík­ban áb­rá­zol­ni, de Vincent Liotta, az Egye­sült Ál­la­mok­ból ér­ke­zet rendező ezt úgy old­ja meg, hogy a szín­pad kö­ze­pé­re, át­ló­san egy lépcsősort he­lyez. Ez is­mét a Tá­vol-Ke­le­tet idé­zi. Ezen a lépcsősoron át­ha­lad­va a szereplők ki­lép­nek ugyan az ak­tu­á­lis történésekből, vi­szont köz­ben lát­nak és hal­la­nak min­dent, ami „oda­át” tör­té­nik. Ez a zse­ni­á­lis mód­szer (vagy in­kább meg­ol­dás?) nél­kü­löz­he­tet­len­né vált Goro házasságközvetítő hall­ga­tó­zá­sa­i­nál vagy a dü­hös uno­ka­báty meg­je­le­né­se­kor.

Re­mek szí­né­szi tel­je­sít­mény jel­­lem­zi az előadás egé­szét. Kie­melkedő ala­kí­tást nyújt Cso-cso-szán sze­re­pé­ben Lory And­rea, vagy Goro meg­for­má­ló­ja, a re­mek arc­já­té­kú Laczkó V. Ró­bert. Mind­ket­ten rend­kí­vü­li oda­adás­ról, mű­­vé­szet mel­let­ti elkötelezettség­ről tesz­nek ta­nú­bi­zony­sá­got.

Nem­csak a szín­pa­don lá­tot­tak alap­ján je­lent­het­jük ki, hogy ez az operaelőadás nagyon ér­té­kes be­mu­ta­tó­ként ke­rült a ko­lozs­vá­ri­ak elé. A ru­ti­nos ope­ra­lá­to­ga­tó tud­ja, hogy van még egy ele­me az elő­a­dásnak, amely fel- vagy ne­tán le­ér­té­kel­he­ti: a mű­sor­fü­zet. Első pil­lan­tás­ra is meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy ki­vé­te­les, ele­gáns fü­ze­tet ké­szí­tet­tek szá­munk­ra. Ren­de­zett kül­alak, ér­de­kes és ugyan­ak­kor el­gon­dol­kod­ta­tó bo­rí­tó (ke­le­ti­es han­gu­lat itt is?) és az előadás min­den rész­le­té­re kiterjedő in­for­má­ció­gaz­dag­ság jel­lem­zi ezt a nem min­den­na­pi la­pocs­kát. Ada­to­kat ta­lá­lunk ben­ne az ope­ra szer­zőjéről, a cse­lekmény rész­le­teiről, il­let­ve a rende­zőről és sze­mé­lyes gon­do­la­ta­i­ról is tu­dó­sí­ta­nak a szervezők.

A Ko­lozs­vá­ri Ma­gyar Ope­ra évad­nyi­tó előadása te­hát igen ma­gas­ra he­lyez­te azt a bi­zo­nyos mér­cét, be­bi­zo­nyít­ván, hogy ki­vá­ló tel­je­sít­mény­re ké­pe­sek, s to­vább­ra is vi­lág­szín­vo­na­lú mű­so­rok­kal tud­ják meg­lep­ni kö­zön­sé­gü­ket.