Művelődés

1. A nagy tu­dó­so­kat, az iga­zán kiemelkedő egyé­ni­sé­ge­ket az jel­lem­zi, hogy át­fog­ják az ál­ta­luk mű­velt és a szom­szé­dos tu­do­mány­ága­kat, szin­te a ma­guk tel­jes­sé­gé­ben, hogy szak­má­juk­ban új utak­ra tör­nek, hogy a jövőre is gon­dol­va is­ko­lát te­rem­te­nek, és hogy az élet leg­ne­he­zebb kö­rül­mé­nyei közt is igaz em­be­rek tud­nak ma­rad­ni. Rö­vi­den: ma­ra­dan­dót al­kot­nak a tu­do­mány­ban, és pél­dát ad­nak az em­ber­ség­re.

Ilyen tu­dós, ilyen egyé­ni­ség volt a száz éve szü­le­tett Sza­bó T. At­ti­la. Ma­gam ez­út­tal mint nyelv­já­rás­ku­ta­tót idé­zem meg, és szó­lok ró­la mint a stí­lus iga­zi mesteréről. A stí­lus tu­do­má­nya, a sti­lisz­ti­ka ugyan Sza­bó T. At­ti­lá­nak egy­ál­ta­lán nem volt – a nyelv­já­rás­vizs­gá­lat­hoz ha­son­ló­an – fő te­rü­le­te, de szép­iro­dal­mi, főként nép­köl­té­sze­ti mű­ve­ket, mű­fa­jo­kat vizs­gál­ván min­dig ki­tért stí­lu­suk­ra is, és ami szá­munk­ra ta­lán még fon­to­sabb: mes­te­re volt a gon­do­la­ta­it rész­le­te­i­ben is pon­to­san tükröző, fi­nom ár­nya­la­to­kat is meg­é­rez­tető, ugyan­ak­kor szí­nes és gör­dü­lé­keny ki­fe­je­zés­mód­nak és az ízes, er­dé­lyi­es be­széd­nek.

En­ged­tes­sék meg azon­ban, hogy először fel­idéz­zem a Sza­bó T. At­ti­lá­val va­ló há­rom ta­lál­ko­zá­so­mat. Ezek tud­ni­il­lik rá­vi­lá­gí­ta­nak bi­zo­nyos ér­te­lem­ben At­ti­la legfőbb jel­lem­vo­ná­sa­i­ra is.

1972-től él­vez­het­tem köz­vet­len, me­leg ba­rát­sá­gát. Ez év ta­va­szán késő éj­sza­ka ér­kez­tem Ko­lozs­vár­ra, de már más­nap reg­gel nyolc óra­kor ta­lál­ko­zóm volt At­ti­lá­val, hogy meg­mu­tas­sa a pa­ti­nás Há­zson­gárdi temetőben mindenekelőtt azok­nak a nagy­ja­ink­nak a sír­ját, akik­nek a nyelv­tan- és szó­tár­írói mun­kás­sá­gá­val, il­let­ve a ma­gyar iro­dal­mi nyelv meg­te­rem­té­sé­ben be­töl­tött sze­re­pé­vel fog­lal­koz­tam: a Szenczi Mol­nár Al­ber­tét, a Misztót­fa­lu­si Kis Mik­ló­sét, az Apá­czai Cse­re Já­no­sét. És ter­mé­sze­te­sen utá­na má­so­két is: a Gyarmathi Sá­mu­e­lét, a Brassai Sá­mu­e­lét, a Dsida Jenőét, és még so­rol­hat­nám to­vább. Íme a múl­tat, a ha­gyo­mányt, az elődöket annyi­ra tisztelő Sza­bó T. At­ti­la.

Az­tán, már nem em­lék­szem me­lyik év­ben, Ko­lozs­várt jár­tam­kor meg­hí­vott a la­ká­suk­ba, és be­vitt ab­ba a kis, zsú­fo­lá­sig meg­telt szo­bá­ba, ahol az Er­dé­lyi ma­gyar szó­tör­té­ne­ti tár cé­du­lá­it tar­tal­ma­zó do­bo­zok so­ra­koz­tak. Meg­mu­tat­ta, ho­gyan ké­szül ez a cso­dá­la­tos al­ko­tás. Bi­zony temp­lom volt ez a dol­go­zó­szo­ba szá­mom­ra: a tu­do­mány temp­lo­ma... Íme, az iga­zi, az esz­mé­nyi fi­lo­ló­gus Sza­bó T. At­ti­la: nyel­vünk­nek, az er­dé­lyi ma­gyar nyelv­nek a sze­rel­me­se, va­la­mint a té­nyek, az ada­tok tisztelője, a pon­tos­sá­got min­de­nek elé helyező tu­dós.

A har­ma­dik említendő ese­mény a Ma­gyar Nyelv­tu­do­má­nyi Tár­sa­ság­nak az aka­dé­mi­án ren­de­zett egyik köz­gyű­lé­sé­vel kap­cso­la­tos. Itt nyúj­tot­ta át Sza­bó T. At­ti­lá­nak ak­ko­ri el­nö­künk, Bárczi Gé­za a Tár­sa­ság leg­na­gyobb ki­tün­te­té­sét: a Ré­vai-em­lék­ér­met. Utá­na be­szél­get­tünk. Va­la­hogy az én főtitkári be­szá­mo­lóm­ra terelődött a szó. „Jó volt a be­szá­mo­lód – mond­ta –, de (hang­ja rosszal­ló­an meg­emel­ke­dett, pe­dig ked­velt en­gem) hogy fo­gal­maz­hat­tál így: mond­hat­nánk, mert csak a mond­hat­nók alak a he­lyes!” (Csak zá­ró­jel­ben jegy­zem meg: mint is­me­re­tes, ez a ré­gi­es for­ma Er­dély­ben, a mű­vel­tek be­szélt nyel­vé­ben még él, ná­lunk azon­ban már mo­do­ros­nak ha­tott vol­na.) Íme a nyelv­he­lyes­ség­gel, a nyel­vi igé­nyes­ség­gel is szív­vel-lé­lek­kel törődő Sza­bó T. At­ti­la.

2. Sza­bó T. At­ti­la az élet cél­já­nak a mun­kát, az al­ko­tást te­kin­tet­te. Így val­lott erről 1986 ok­tó­be­ré­ben – mint­egy fél év­vel ha­lá­la előtt – a Ma­gyar Te­le­ví­zi­ó­ban el­hang­zott in­ter­jú­ban: „Én na­gyon so­kat gon­dol­koz­tam azon, hogy mi az em­be­ri élet­nek a cél­ja. És nem tud­tam mást ki­ta­lál­ni, mint azt, hogy a mun­ka. Az al­ko­tás. A kö­zös­ség szá­má­ra va­ló al­ko­tás és a kö­zös­ség éle­té­vel va­ló egy­be­fo­nó­dás a mun­ka ré­vén. És ezt igye­kez­tem min­dig a ta­nít­vá­nya­im­ban – nem is pré­di­ká­ci­ó­val, ha­nem in­kább pél­da­adás­sal – to­vább él­tet­ni” (MNy 84: 270). Mun­ká­já­nak tár­gyát és cél­ját meg a következőképpen fog­lal­hat­juk össze az ő sza­va­i­val: Er­dély­ben a ki­sebb­ség­ben élő ma­gyar nyel­vet és tu­do­má­nyát fel­vi­rá­goz­tat­ni.

Mint­ha ezt ké­szí­tet­ték vol­na elő csa­lá­di és is­ko­lai ne­ve­lé­se, az egye­te­mi évek, a Ke­le­men La­jos ál­tal el­in­dí­tott le­vél­tá­ri mun­ka, a Csűry Bá­lint ha­tá­sa és így to­vább.

És itt – rend­ha­gyó mó­don – hadd tér­jek ki a nap­ja­ink­ban már saj­ná­la­tos mó­don meg­fo­gyat­ko­zott Kru­zsoknak az At­ti­la éle­té­ben be­töl­tött sze­re­pé­re. Így nyi­lat­ko­zott ugyan­is ró­la az 1979-es vi­de­o­fel­vé­te­len, ami­kor élet­pá­lyá­já­ról be­szélt: „Mi­kor le­tet­tem a vizs­gá­mat... ál­lás nél­kül vol­tam. De kap­tam ösz­tön­dí­jat Pest­re, és tu­laj­don­kép­pen ez ala­pí­tot­ta meg az én nyel­vész­pá­lyá­mat, mert ak­kor ke­rül­tem kap­cso­lat­ba a Kruzsok kö­ré­vel, Pais Dezsővel, ak­kor még az­tán Gombocz is élt és Szinnyei, Melich s a töb­bi, s a töb­bi, és ott a Kruzsok kö­ré­ben fejlődtem tu­laj­don­kép­pen én iga­zá­ban nyel­vésszé. Az a kel­le­mes, ked­ves, amit ma már nem is­mer­nek az em­be­rek, az a nagy­sze­rű tár­sa­ság, elsőrangú nyel­vé­szek­nek a tár­sa­sá­ga, hát ámu­lat­ba ej­tett. Az­tán rend­re kö­ze­lebb is ju­tot­tam ezek­hez a na­gyon te­kin­té­lyes nyel­vé­szek­hez, kü­lö­nö­sen Pais Dezső tün­te­tett ki ba­rát­sá­gá­val. És ez dön­tött tu­laj­don­kép­pen vég­le­ge­sen ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy hát egész pá­lyá­mon a nyel­vé­szet­tel fog­lal­ko­zom” (Sza­bó T. At­ti­la. 1906– 1987. A het­ve­nes évek ma­gyar nyel­vé­szei. Pá­lya­ké­pek és ön­val­lo­más­ok 43. sz. Szerk.: Bolla Kál­mán. 1996: 5.)

E kitérő után foly­ta­tom: az ed­dig mon­dot­tak­hoz még a következő té­nyek já­rul­tak hoz­zá ah­hoz, hogy Sza­bó T. At­ti­la sok­ol­da­lú tu­dós­sá vál­jék. Sza­bó T. At­ti­la mindenekelőtt ku­ta­tó volt. „Min­dig a ku­ta­tás ér­de­kelt. Min­dig va­la­hogy úgy érez­tem – mond­ta már idé­zett val­lo­má­sá­ban (MNy 84: 265–266) –, hogy en­gem a ta­nár­ság meg­aka­dá­lyoz ab­ban, hogy iga­zán, tel­je­sen a ku­ta­tó­mun­ká­nak él­hes­sek.” A sok­ol­da­lú­ság irá­nyá­ban ha­tott az­tán, hogy a tör­té­ne­ti­ség, a tör­té­ne­ti fo­lya­ma­tok vizs­gá­la­ta von­zot­ta: „Tör­té­ne­ti táv­lat nél­kül sem­mi je­len­sé­get nem le­het tu­laj­don­kép­pen va­ló­sá­go­san és el­fo­gad­ha­tó­an ér­té­kel­ni” – val­lot­ta (i. h. 264). A sok­ol­da­lú­sá­got biz­to­sí­tot­ta Sza­bó T. At­ti­la fi­lo­ló­gu­si al­ka­ta is, elsősorban az ada­tok tisz­te­le­te, az ada­tok­ra va­ló tá­masz­ko­dás. „A nyel­vé­szet­ben ada­tok van­nak – nyi­lat­koz­ta (i. h. 258) –, azo­­kat össze­ál­lít­ja az em­ber, bi­zo­nyos ered­mény­re el­jut, és az ered­mény – szin­te azt le­het mon­da­ni – meg­fel­leb­bez­he­tet­len.” Ezért mond­ta ró­la már 1940-ben Pais Dezső: „Sza­bó T. At­ti­la nem a kép­ze­let vi­lá­gá­ban élő nyel­vész. Vé­le­mé­nye, ered­mé­nyei min­dig az ada­tok­ból ma­guk­ból ke­re­ked­nek ki” (i. h. 260). Sok­ol­da­lú­ság­hoz ve­ze­tett to­váb­bá Sza­bó T. At­ti­la re­a­li­tás­ér­zé­ke, amely a prob­lé­mák so­ka­sá­gát lát­tat­ta meg ve­le, és amely nem en­ged­te időleges dol­gok­hoz (di­vat­hoz, po­li­ti­ká­hoz stb.) kap­cso­lód­ni.

3. A jel­zett sok­ol­da­lú­ság­ból ra­gad­juk ki most már a nyelv­já­rás­ku­ta­tást. Va­jon mi vit­te Sza­bó T. At­ti­lát a nyelv­tu­do­mány és azon be­lül e fe­lé a tu­do­mány­ág fe­lé?

Meg­ha­tá­ro­zó volt szá­má­ra mind­járt a csa­lád, amely büsz­kén em­lé­ke­zett egyik ősére, a ki­vá­ló nyelv­tu­dós Gyarmathi Sá­mu­el­re. De jövendő pá­lyá­ja szem­pont­já­ból a leg­töb­bet tanítónő édes­any­já­tól kap­ta. Er­re ha­tá­ro­zot­tan utal az em­lí­tett in­ter­jú­ban: „Én öz­vegy édes­anya gyer­me­ke va­gyok, még­pe­dig tanítónőnek a gyer­me­ke. Ezért ne­kem a nyelv az Édes­anyám­ra va­ló em­lé­ke­zést is je­len­ti, te­hát anya­nyel­vet, és pe­dig tisz­tán, ele­gyí­tet­le­nül, szép anya­nyel­vet je­lent. Édes­anyám­nak ez a szel­le­me az egész éle­tem­ben vé­gig­kí­sért, és iga­zán na­gyon ko­rai gyer­mek­ko­rom­tól kezd­ve ne­kem na­gyon so­kat je­len­tett a nyelv. És ezért ad­tam ma­gam rö­vid kitérő után – mert először te­o­ló­gi­át vé­gez­tem – az anya­nyelv ku­ta­tá­sá­ra” (MNy 84: 257). Eh­hez azon­ban mind­járt hoz­zá kell ten­nünk, hogy Sza­bó T. At­ti­lát mun­kál­ko­dá­sa so­rán Er­dély­nek, a min­den­ko­ri köz­vet­len kör­nye­ze­té­nek a nyel­vi kö­rül­mé­nyei ér­de­kel­ték. ő ma­ga így vall erről: „... főként két ne­vel­te­té­si hely: Dés és Ko­lozs­vár, meg ta­ná­ri mű­kö­dé­sem kez­de­ti sza­ka­szá­nak két ál­lo­má­sa, Nagyenyed és Zilah, va­la­mint e pon­tok kör­nyé­ke, ké­sőbb a ku­ta­tá­si té­rül vá­lasz­tott Ka­lo­ta­szeg, Kö­zép-Er­dély, a szé­kely­ség és a mold­vai csán­gó­ság nyel­vi-né­pi, nép­raj­zi és tör­té­ne­ti je­len­sé­gei ál­lot­tak mun­kás­sá­gom­nak egész fo­lya­mán érdeklődésem kö­zép­pont­já­ban, úgy azon­ban, hogy a felvetődő kér­dé­sek meg­ol­dá­sá­ban min­dig tu­da­to­san igye­kez­tem szé­le­sebb kö­rű tá­ji-né­pi össze­füg­gé­sek, kap­cso­la­tok szem­mel tar­tá­sá­val vizs­gá­lód­ni” (Anya­nyel­vünk életéből. Vá­lo­ga­tott ta­nul­má­nyok, cik­kek. I. Kriterion Könyv­ki­adó. Bu­ka­rest, 1970. 12–13). A nyelv­já­rás­ku­ta­tás fe­lé va­ló­já­ban Csűry Bá­lint in­dí­tot­ta el, aki már a Ko­lozs­vá­ri Re­for­má­tus Kol­lé­gi­um­ban ta­ní­tot­ta, majd később, 1930-ban – mint nép­nyelv­ku­ta­tó sze­mi­ná­ri­u­má­nak a hall­ga­tó­ját – ma­gá­val vit­te mold­vai nyelvjárásgyűjtő út­já­ra. Csűry mód­sze­re és ma­ga­tar­tá­sa így lett szin­te min­ta a szá­má­ra. Jól lát­ta a Sza­mos­há­ti szó­tár „irány­mu­ta­tó, úttörő vol­tát”, és azt, hogy Csűry Bá­lint Deb­re­cent „a ma­gyar nyelv­já­rás­ku­ta­tás fész­ké­vé tet­te”, to­váb­bá hogy ép­pen a nyelv­já­rás­ku­ta­tás­ban is­ko­lát te­rem­tett (l. Nyelv és múlt. Vá­lo­ga­tott ta­nul­má­nyok és cik­kek. III. Kriterion Könyv­ki­adó. Bu­ka­rest, 1972. 475–78).

Érthető te­hát, hogy ami­kor 1940-ben Észak-Er­dély, a Partium és a Szé­kely­föld vissza­té­ré­se után a ko­lozs­vá­ri Fe­renc Jó­zsef Tu­do­mány­egye­tem nyil­vá­nos rend­kí­vü­li ta­ná­rá­vá és egy­ben a Ma­gyar Nyelv­tu­do­má­nyi In­té­zet igaz­ga­tó­já­vá ne­vez­ték ki, az ál­ta­la ki­je­lölt há­rom ku­ta­tá­si fő irány kö­zül az első az er­dé­lyi nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak el­ké­szí­té­se volt. És bár 1945 után ne­héz idők kö­vet­kez­tek, 1952-től két év­re el is tá­vo­lí­tot­ták az egyetemről, to­váb­bá utá­na más be­lát­ha­tat­la­nul nagy mun­ká­ba fo­gott (hely­név­ku­ta­tás, az Er­dé­lyi szó­tör­té­ne­ti tár ada­ta­i­nak össze­gyűj­té­se), a nyelv­já­rás­ku­ta­tás to­vább­ra is köz­pon­ti vizs­gá­ló­dá­si te­rü­le­te ma­radt. Di­a­lek­to­ló­gi­ai mun­kás­sá­gát – Csűry ha­tá­sá­ra – mes­ter­mű­szók gyűj­té­sé­vel, va­la­mint hang- és alak­ta­ni vizs­gá­ló­dá­sok­kal kezd­te (vö. Balassa Iván: Sza­bó T. At­ti­la, Er­dély nagy nyelv­tu­dó­sa. Püski Ki­adó. Bp., 1996. 78). Mindenekelőtt két kor­sza­kos jelentőségű mun­ka lét­re­jöt­te és szá­mos nyelv­já­rás­ta­ni ta­nul­mány fűződik a Sza­bó T. At­ti­la ne­vé­hez. A két em­lí­tett mű: A mold­vai csán­gó nyelv­já­rás at­la­sza és A ro­má­ni­ai ma­gyar nyelv­já­rá­sok at­la­sza.

A csán­gók nyelv­já­rá­sá­val va­ló fog­lal­ko­zás – ez a va­ló­ban úttörő jel­le­gű és rend­kí­vül fá­rad­sá­gos mun­ka – Sza­bó T. At­ti­lá­nak szin­te az egész éle­tét vé­gig­kí­sér­te. 1930-ban – mint már utal­tam rá – Csűry Bá­lint vit­te ma­gá­val az első gyűjtőútra. 1949-ben az­tán az ő irá­nyí­tá­sá­val 11 ku­ta­tó kezd­te meg a terv­sze­rű gyűj­tést, be­le­ért­ve a nép­raj­zi, a folk­lór és a nép­ze­nei gyűj­tőmunkát is. En­nek az ered­mé­nye A mold­vai csán­gók nyelv­já­rá­sá­nak at­la­sza cí­mű ki­vá­ló, sok min­den­re fényt derítő mun­ka. Az at­lasz 1969-re lé­nye­gé­ben ké­szen állt, de csak 1991-ben je­len­he­tett meg Bu­da­pes­ten, a Ma­gyar Nyelv­tu­do­má­nyi Tár­sa­ság Ki­ad­vá­nyai 193. szá­ma­ként, két kö­tet­ben. Pén­tek Já­nos az előszóban le­ír­ja a gyűj­tés és a meg­je­len­te­tés tör­té­ne­tét, rá­mu­tat­va ar­ra, hogy vég­re biz­to­san le­het ál­lí­ta­ni, hogy „az at­lasz szerkesztői... a tér­kép­la­po­kon szereplő 43 hely­sé­get te­kint­het­ték jel­leg­ze­tes és anya­nyelv­ében is még élő csán­gó te­le­pü­lés­nek. Eb­ből négy kép­vi­se­li az észa­ki nyelv­já­rásvál­to­za­tot, hat a dé­lit, har­minc­há­rom a szé­ke­lyest.”

Sza­bó T. At­ti­la ne­vé­hez fűződik az­tán – Bárczi Gé­­za mel­lett – szin­tén úttörő jel­leg­gel az első ma­gyar nyelv­at­lasz előkészítése és meg­je­len­te­té­se. Az Er­dé­lyi Tu­do­má­nyos In­té­zet 1944-ben ad­ta ki a Hu­szon­öt lap Ko­lozs­vár és vi­dé­ke nép­nyel­vi térképéből cí­mű mun­kát (Gálffy Mó­zes és Már­ton Gyu­la társ­szer­zőkkel), mint a ma­gyar nyelv­at­lasz-ku­ta­tá­sok első ter­mé­két. Az iga­zán nagy vál­lal­ko­zás­nak: A ro­má­ni­ai ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak a mun­ká­la­tai (a kér­dé­sek és a ku­ta­tó­pont­ok össze­ál­lí­tá­sa stb.) szin­tén Sza­bó T. At­ti­la ve­ze­té­sé­vel és két ku­ta­tó köz­re­mű­kö­dé­sé­vel in­dul­tak meg 1955-ben. Sok vi­szon­tag­ság után 1959-től 1967-ig vé­gül is egy ku­ta­tó, Murádin Lász­ló egye­dül vé­gez­te el a gyűj­tés igen ne­héz mun­ká­ját, majd 1974-re ha­son­ló­an meg­fe­szí­tett mun­ká­val el­ké­szí­tet­te az első kö­te­tet. Megjelenéséről azon­ban az ak­ko­ri po­li­ti­kai és egyéb okok mi­att szó sem le­he­tett. Er­re csak 1989 után vál­lal­koz­ha­tott a Ma­gyar Nyelv­tu­do­má­nyi Tár­sa­ság. Így az első kö­tet 1995-ben Bu­da­pes­ten lá­tott nap­vi­lá­got Ju­hász Dezső és mun­ka­csa­pa­ta gon­dos szer­kesz­té­sé­ben, im­már szá­mí­tó­gép al­kal­ma­zá­sá­val, elekt­ro­ni­kus úton. Ki­lenc kö­tet már a ke­zünk­ben van, a ti­ze­dik most ké­szül, a kö­te­tek szá­ma ti­zen­egy lesz. Ju­hász Dezső így jel­le­mez­te ezt a cso­dá­la­tos nyelv­at­laszt az előszóban: „... a fel­gyűj­tött anyag olyan gaz­dag, hogy a nyel­vi rend­szer hang­ta­ni, alak­ta­ni és le­xi­kai szint­je­in szá­mos rész­mo­no­grá­fia, je­len­ség­ta­nul­mány meg­al­ko­tá­sá­ra is ösz­tö­nöz. A kul­tu­rá­lis je­len­sé­gek moz­gá­sát szin­tén tükröző nyelv­já­rás­ok ki­apad­ha­tat­lan for­rá­sát ad­ják a nép­rajz­tu­do­mány­nak, a te­le­pü­lés­tör­té­net­nek és a magyar–román kon­tak­tus­ku­ta­tás­nak.”

Ez­út­tal nincs te­rünk ar­ra, hogy fel­so­rol­juk Sza­bó T. At­ti­la szá­mos ta­nul­má­nyát, amely­ben Er­dély és a Partium különböző tá­ja­i­nak a nyel­vé­vel, az egyes je­len­sé­gek tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zott. Még ke­vés­bé szám­lál­hat­juk elő köz­vet­len és köz­ve­tett ta­nít­vá­nya­it és azok di­a­lek­to­ló­gi­ai mun­ká­it, ame­lyek­ben min­dig ott van mes­te­rük szel­le­mi­sé­ge.

Így te­rem­tett is­ko­lát a nyelv­já­rás­ku­ta­tás­ban Sza­bó T. At­ti­la, és ezért ál­la­pít­hat­ta meg ró­la Benkő Lo­ránd, hogy „... lé­nye­gé­ben Sza­bó T. At­ti­la tekinthető az újabb ko­ri er­dé­lyi ma­gyar nyelv­já­rás­ku­ta­tás aty­já­nak” (MNy 93: 391).

4. Vé­ge­ze­tül ar­ról szó­lok, hogy Sza­bó T. At­ti­la mes­te­re volt a stí­lus­nak, két ér­te­lem­ben is. Egyfelől szép­iro­dal­mi mű­vek­kel, egy­ál­ta­lán nyel­vi esz­kö­zök­kel fog­lal­koz­ván so­ha­sem fe­lejt­ke­zik el azok stí­lus­ér­té­ké­re is rá­mu­tat­ni. Másfelől mon­da­ni­va­ló­já­nak a meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban – szó­ban és írás­ban – min­dig a legodaillőbb, a leg­igé­nye­sebb s ugyan­ak­kor na­gyon is ízes stí­lust al­kal­maz­ta.

Mint a kiemelkedő nyel­vé­szek kö­zül töb­ben, ő is az iro­da­lom­tu­do­mány felől in­dult el tu­do­má­nyos pá­lyá­ján. Ez azon­ban mint­egy ter­mé­sze­te­sen kö­vet­ke­zik az ő – mond­hat­nánk – interdiszciplináris ér­dek­lődéséből, il­let­ve a hu­mán mű­velt­ség vélt oszt­ha­tat­lan­sá­gá­ból is. Mint Ko­vács Sán­dor Iván utal rá (MNy 93: 393), Sza­bó T. At­ti­la 1929 és 1941 kö­zött szin­te ki­zá­ró­la­go­san iro­da­lom­tu­do­mánnyal fog­lal­ko­zott. 1929-ben vers­for­dí­tá­sa­it ad­ta köz­re, az an­gol iro­da­lom­nak olyan egyéniségeitől vé­ve a le­for­dí­tan­dó szö­ve­ge­ket, mint Shakes­peare, By­ron, Mil­ton, Shel­ley, Rabindranath Tagore, Whitman, Wilde és Wordsworth. Az­tán öt­éves ku­ta­tás ered­mé­nye­ként 1934-ben je­len­tet­te meg Kéz­ira­tos éne­kes­köny­ve­ink és ver­ses kéz­ira­ta­ink a XVI–XIX. szá­zad­ban cí­mű sa­já­tos mun­ká­ját, amely­ben rá­mu­tat ezen éne­kek­nek mindenekelőtt a nép­köl­té­szet­hez, il­let­ve az iro­da­lom­hoz va­ló kap­cso­ló­dá­sá­ra és sti­lá­ris jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­re. Bár – mint utal­tam rá – Sza­bó T. At­ti­la tu­do­má­nyos pá­lyá­ja min­den bi­zonnyal Csűry Bá­lint ha­tá­sá­ra az 1940-es évek ele­jén a nyel­vé­szet fe­lé for­dult, a szép­iro­da­lom és az iro­da­lom­tu­do­mány irán­ti érdeklődése vé­gig meg­ma­radt. Egyes for­rá­sok vizs­gá­la­tán kí­vül ez­út­tal csu­pán a nép­köl­té­szet­tel va­ló be­ha­tó fog­lal­ko­zá­sá­ra uta­lok. 1970-ben Ha­ja, ha­ja vi­rá­gom cí­men Gy. Sza­bó Bé­la álom­szép fa­met­sze­te­i­vel ki­ad­ja a 15. szá­zad­tól fenn­ma­radt vi­rág­éne­ke­in­ket (szám sze­rint 177-et), bi­zo­nyos tí­pu­sok­ba és azon be­lül időrendbe szed­ve, to­váb­bá jegy­ze­tek­kel, mu­ta­tó­val, időrendi táb­lá­zat­tal, ma­gya­rá­zó szó­jegy­zék­kel, tu­laj­don­né­vi tá­jé­koz­ta­tó­val és nem utol­só­sor­ban sti­lisz­ti­kai meg­jegy­zé­sek­kel el­lát­va. Ezen­kí­vül a be­ve­zetőben meg­ír­ja a vi­rág­éne­kek­nek és ku­ta­tá­suk­nak a tör­té­ne­tét. Ha­son­ló mód­szer­rel tet­te köz­zé 1971-ben Kal­lós Zol­tán gyűj­té­se alap­ján a Bal­la­dák köny­ve cí­mű csak­nem 700 ol­da­las gyűj­te­ményt. Be­ve­ze­tés­ként itt is be­mu­tat­ja a ha­zai ma­gyar nép­bal­la­da­gyűj­tés élet­út­ját.

Egé­szé­ben sti­lisz­ti­kai jel­le­gű ta­nul­má­nyá­ról csak egyről tu­dok. Egyik leg­önál­lót­la­nabb sza­vunk nyo­má­ban cí­men (Nyelv és múlt. Vá­lo­ga­tott ta­nul­má­nyok és cik­kek. III. Kriterion Könyv­ki­adó. Bu­ka­rest, 1972. 277–312) az -e~é si­mu­ló kérdőszócskának be­mu­tat­ja az ere­de­tét, majd ha­tal­mas pél­da­tár­ban a sti­lisz­ti­kai, rit­mi­kai sze­re­pét, il­let­ve a két vál­to­zat­nak a szö­ve­gek­ben va­ló meg­je­le­né­sét. Arany­tól Tóth Ár­pá­dig, Sza­bó Lőrincig, il­let­ve Dsidától Kányádiig vett szá­mos pél­dá­val osz­lat­ja el „azt a tévhiedelmet, hogy az -e~ë az iro­dal­mi nyel­vi, az -é pe­dig (az -i-vel és -a-val együtt) táj­nyel­vi vi­szo­nyí­tó elem” (i. h. 309). Az­tán sti­lisz­ti­kai egy­be­ve­tés­sel is be­mu­tat­ja, ho­gyan vált egy Cso­ko­nai-vers di­ák­dal­lá (Nyelv és iro­da­lom. Vá­lo­ga­tott ta­nul­má­nyok és cik­kek. V. Kriterion Könyv­ki­adó. Bu­ka­rest, 1981. 183–186). És a ha­son­ló sti­lisz­ti­kai jel­le­gű uta­lá­so­kat még so­ká­ig so­rol­hat­nám.

A sti­lisz­ti­kát se­gí­tet­te azon­ban Sza­bó T. At­ti­la – ha köz­vet­ve is – a sa­ját, iga­zán kifejező, kö­zép­ko­ri nyel­ven: „illő” stí­lu­sá­val. Ta­lá­ló­an jel­le­mez­te ezt Benkő Lo­ránd: „Amel­lett, hogy... az írá­sai a mikrofilológiai nyel­vi elem­zés gyöngy­sze­mei, tu­dott úgy ír­ni, hogy a szé­le­sebb mű­velt kö­zön­ség is ért­het­te és él­vez­het­te nem­csak mon­da­ni­va­ló­já­nak tar­tal­mát, ha­nem ízes, ve­re­tes stí­lu­sát is, amely az er­dé­lyi ma­gyar köz- és iro­dal­mi nyelv leg­jobb ha­gyo­má­nya­it vit­te to­vább” (Ma­gyar Tu­do­mány XXXII. 1987. 135).

Va­ló­ban eli­bénk va­rá­zsol­ja az Er­dé­lyi ma­gyar szó­tör­té­ne­ti tár­ban idé­zett sza­vak, mon­da­tok, szö­veg­rész­le­tek ál­tal fel­idé­zett éle­tet: „Úgy ér­zem – en­nek is szán­tam –, hogy eb­ben a szó­tár­ban va­ló­ság­gal ka­va­rog, forr a nyelv, előttünk va­jú­dik, szü­le­tik; előt­tünk pö­röl­nek, pat­var­kod­nak, nyá­jas­kod­nak, enye­­leg­nek, paj­zán­kod­nak, sze­ret­nek, sze­ret­kez­nek, gyű­löl­köd­nek az em­be­rek. Sza­vak­ban...” (Nyelv és iro­da­lom. Vá­lo­ga­tott ta­nul­má­nyok, cik­kek. V. Kriterion Könyv­ki­adó. Bu­ka­rest, 1981. 564).

Mes­te­re to­váb­bá a le­írás­nak. Így lát­tat­ja az első ro­má­ni­ai ma­gyar di­ákmun­ka­tá­bor kör­nye­ze­tét 1936-ban: „... a Kölesájnak ne­ve­zett kis lan­kás oldalvölgyből, ame­lyet há­tul fél­kör alak­ban fris­sen ir­tott nyír- és tölgyerdő kör­nye­zett, min­den­fe­lé erdő ékí­tet­te he­gyek­be üt­kö­zött sze­mem. A tá­vol­ban ott kék­let­tek a Me­szes végső nyúl­vá­nyai” (i. h. 427).

És ho­gyan jel­le­mez­te a nyelvművelő Kosz­to­lá­nyit: „Arany Já­nos óta nem volt egyet­len írónk sem, aki­ben a költő és a nyel­vész olyan édesegy test­vé­ri­ség­ben élt vol­na, mint ami­lyen össz­hang­zó egy­ség­ben Kosz­to­lá­nyi lel­ké­ben él­tek az írói és a nyelv­tu­dó­si haj­la­mok és kel­lé­kek. Ezért nyel­vi re­mek­lés min­den költői so­ra, és ezért tu­do­má­nyos ala­pos­sá­gú min­den fej­te­ge­té­se, ame­lyet a nyel­vi kér­dé­sek­re vo­nat­ko­zó­lag tőle ol­vas­ha­tunk” (Nyelv és múlt. Vá­lo­ga­tott ta­nul­má­nyok, cik­kek. III. Kriterion Könyv­ki­adó. Bu­ka­rest, 1972. 469). És a ta­nul­sá­gos pél­dá­kat sza­po­rít­hat­nám szin­te a vég­te­len­sé­gig.

5. Íme így szol­gál­ta Sza­bó T. At­ti­la mint nyelv­já­rás­ku­ta­tó és mint a stí­lus mes­te­re – a leg­ma­ga­sabb fo­kon, a leg­na­gyobb ered­mé­nyes­ség­gel – anya­nyel­vünk, a ma­gyar nyelv ügyét.

Elhangzott az MTA Sza­bó T. At­ti­la-em­lék­ülé­sén 2006. áp­ri­lis 27-én