|
|||||||||
Pozsony Ferenc:
Interjú Szabó T. Attilával
– Én az iskola elvégzése után a teológiára iratkoztam be, a kolozsvári Református Teológiára, ott kiváló tanáraim voltak... Név szerint, hogy megemlítsem őket: Makkai Sándor, Tavaszi Sándor, Imre Lajos, Gönczi Lajos, Maksay Albert, Nagy Géza, a történész. Nem az a fiatal Nagy Géza, aki most ment nyugdíjba... Jaj, a fiatal, most ment nyugdíjba az egyetemről, éppen a teológia szakról. A teológia elvégzése után... azután a kolozsvári egyetemre, román egyetemre iratkoztam be, és ottan magyar, angol, és világtörténelem szakkal szereztem tanári oklevelet. De még mielőtt ezt az oklevelet megszereztem volna, a másodév elvégzése után Enyedre kerültem a tanítóképzőbe tanárnak, és ott két évig voltam. Két év után az enyedi képzőbe nem választottak meg többé tanárnak, és akkor aztán külföldre mentem. Budapesten egy évig kutatással foglalkoztam. De ez már talán nem is ide tartozik. Minden esetre azok közül a tanáraim közül, akik előttem példaképül szolgáltak, feltétlenül meg kell említenem először Csűry Bálintot, az újabb magyar népnyelvi kutatás megindítóját. Csűry Bálint már középiskolában tanárom volt, a hetedik, nyolcadik gimnáziumban, mert a Kolozsvári Református Kollégiumban végeztem. Ott már tanárom volt, de azután az egyetem elvégzése közben és elvégzése után nagyon közeli, baráti kapcsolatba kerültem vele. Egy alkalommal elkísértem moldvai gyűjtőútjára, és ott nagyon sokat tanultam az ő gyűjtőmódszerének a közvetlen szemlélete rendjén. De azután is fenntartottuk ezt a kapcsolatot, miután ő kikerült Magyarországra tanárnak. Csűry Bálint az én egyetemi hallgatói éveim alatt a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók egy kis csoportjának külön előadásokat tartott, és ezeken az előadásokon szereztem meg én a valamelyes magyar nyelvészeti ismereteket. De Csűry Bálint nagyon hamar kikerült a Debreceni Egyetemre, és így aztán a közvetlen személyi kapcsolat vele megszakadt ugyan, de ami a tudományos kapcsolatot illeti, az élete végéig tartott, úgyhogy azt terveztük, hogy együtt fogjuk kiadni a Magyar népnyelv című évkönyvet. Sajnos ebben a halála megakadályozott. Csűry Bálinton kívül a Református Teológián rendkívül nagy hatással volt reám Tavaszi Sándor professzor, aki az egyháztörténetnek, majd a filozófiatörténetnek és a filozófiai gondolkodás történetének volt a tanára. Tőle rendkívül sokat tanultam a kérdéseknek a rendszeres áttekintése, feldolgozása vonatkozásában... A tudományban rendkívül szükséges. De azután, amikor... éppen ő, ő tett egy olyan lépést az én életemben, illetve tétetett velem egy olyan lépést az életemben, amely döntő volt a tudományos pályám alakulására. Tudniillik, mikor az első évet elvégezem, akkor nagyon komolyan foglalkoztam egyháztörténeti kutatásokkal. Olyan mértékig, hogy az feltűnt Tavaszi Sándornak, s a következő évben, másodéves koromban, egy svájci ösztöndíjat juttatott nekem. Persze az ösztöndíj... én Kolozsvárt kaptam, és Kolozsvárt maradtam. Ez az ösztöndíj biztosította az az évi tanulásom költségeit, sőt, még maradt azon kívül zsebpénzem is, amivel nagyon megkönnyítette az életemet, mert azelőtt sajnos mindig tanítványokkal kellett bajlódnom, és ez elvont a tudományos és a tanulmányi kérdésektől. Nyolcan voltunk... közülünk kettő más természetű beosztást kapott. Tavaszi Sándor nagyon bölcsen a hat ilyen ösztöndíjastól megkívánta, hogy járjanak fel az Egyetemi Könyvtárba, az Erdélyi Múzeum Levéltárába Kelemen Lajoshoz egyháztörténeti forrásokat másolni. S így kerültem én kapcsolatba 1925-ben Kelemen Lajossal, és a vele való kapcsolat ismertette meg velem a levéltári kutatás szépségeit, az érdekességeit, és azután így vált belőlem levéltári kutató és levéltári anyaggal dolgozó tudományos munkás. Kelemen Lajosnak a közvetlensége, a tárgyszeretete az egész életemen végigkísért. Úgyhogy, végeredményben a legnagyobb hatást reám Kelemen Lajos tette. Nem lett volna belőlem nyelvtörténész talán, ha ez a kapcsolat közöttünk nem történt volna meg. – Mikor tetszett az egyetemre kerülni tanárnak? – Még annyit el kell mondanom, hogy az egyetemet úgy végeztem el, hogy két évet hallgattam az egyetemen, beszámítottak két évet a teológiai végzettségemből, s akkor Enyedre kerültem tanárnak, a tanítóképzőben voltam két esztendeig. Két esztendő után helyembe egy enyedit választottak meg tanárnak, aki aztán otthagyta egy esztendő múlva a tanszéket... Akkor én állás nélkül maradtam, Magyarországon egy évig levéltári és könyvtári kutatásokat végezetem... – Hányas években volt ez? – Ez... lássuk csak… 28-ban végeztem a teológiát, 30-ban kerültem Enyedre, 32-ben... 32–33-ban voltam Pesten. Amikor visszakerültem voltam grófi nevelő is egy nyáron valami három-négy hónapig. Mese nem volt, meg kellett valahogy élni. S akkor a következő őszön, tehát 33 őszén kerültem Zilahra. Zilahon két és fél esztendeig voltam. Zilahi tanárságom idején tettem le a doktorátust Debrecenben az egyetemen, mégpedig irodalomtörténeti doktorátust szereztem. A kéziratos énekeskönyvekkel foglalkoztam akkoriban. De akkor már engem inkább a nyelvészet érdekelt. 1936 tavaszán az Erdélyi Múzeum Levéltárához kerültem Kelemen Lajos mellé. Akkor kezdődött aztán az életemnek a legeredményesebb korszaka, mert dúskálhattam a levéltári anyagban... Egész nap levéltári anyaggal foglalkoztam: vagy rendeztem, vagy kutattam benne. – Hol volt a levéltár? – Az Egyetemi Könyvtár második emelete. Az egész emelet. Később került aztán a levéltár a Farkas utca 8. szám alá, és ma is ott van a levéltári anyag, de az Akadémia tulajdonába került az államosítások rendjén, és most már az Állami Levéltárhoz tartozik. – Az egyetemre hogy tetszett kerülni? – 36 tavaszán kerültem Kolozsvárra. S akkor, a mostani hármas líceumban volt a líceumi könyvtár, az igazgatója és a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók tanulmányi igazgatója volt dr. György Lajos, irodalomtörténész. ő folytattatta velem azt a munkát, amit Csűry Bálint megkezdett. Én is tartottam az egyetemi hallgatóknak magyar nyelvészeti előadásokat, tudniillik az egyetemen csak irodalomtörténész professzor volt. Egyetlen hely volt, Kristóf György volt az irodalomtörténész professzor, és természetesen ő adott elő valami nyelvészetet, de nem lévén szakember, az újabb magyar nyelvészeti kutatásokban és eredményekben nem lehetett tájékozott. Én tartottam az egyetemi hallgatóknak nyelvészeti előadásokat 36-tól kezdve egészen 40-ig. És akkor ezeken az előadásokon vett részt mások mellett Márton Gyula és Gálffy Mózes. 1940 őszén neveztek ki engem egyetemi tanárnak, és attól kezdve aztán, természetesen, sokkal nagyobb lehetőségem nyílt arra, hogy ne csak tanároknak szükséges ismereteket közvetítsek a diákok számára, hanem ezeken az ismereteken túl a tudományos kutatásba is bevezessem a hallgatókat. Ebben az volt a módszerem, hogy mihelyst valaki már első éves korában feltűnt a nyelvészet iránt mutatott érdeklődésével, akkor én azt rögtön környezetembe vontam, szabad kutatási és tanulmányozási lehetőséget biztosítottam abban a kis intézeti helységben, ahol én működtem. Nagyon korán, első, másodéves korában már közöltem kis tanulmányaikat, és így elindítottam őket a tudományos kutatás útján. – Professzor úr, napjainkban sokat hangsúlyozzák a diákok bevonását a tudományos kutatásba, a kutató diák kialakításában milyen szerepe lehet egy tanárnak? – Ha a tanár észreveszi a diákjaiban, mondjuk éppen a nyelvészeti érdeklődést, akkor lehetőleg minél közelebb hozza, minél közelebbi személyi kapcsolatba kerül a diákkal. Minél többször érintkezik vele, megbeszél tudományos kérdéseket, rámutat azokra a kérdésekre, amelyek tisztázatlanok, s amely irányba, ugye el lehet indulni, és érdemes elindulni, és ilyenformán aztán a tanár és a diák között hogyha kifejlődik ez a közvetlen kapcsolat, akkor ez nagyon gyümölcsözően, eredményesen befolyhat abban a tekintetben, hogy a diákból kutató legyen. Ma az a nehézség, hogy rendkívül magas az az óraszám, ami a diákra nézve kötelező, és ez bizony a tudományos munkában való elmélyülést természetszerűen meglehetősen akadályozza. Mert a tudományos kutatásban nincsenek órák, és nem elégséges egy-két óra, hanem bizonyos állandó elmélyedésre van szükség. Ezt mondjuk, esetleg később talán tudja magának biztosítani a diák, mikor már kikerül az életbe, és ottan el tud mélyülni a tudományos kutatásban. Az a tapasztalatom, hogy ha a diák az egyetemi évek alatt nem válik kutatóvá, akkor nehezen lesz a későbbiekben, sokkal kedvezőtlenebb tanulmányozási körülmények között, komoly kutató. Merthát itt, Kolozsvárt mégiscsak az egyetem tudományos könyvtára rendelkezésére áll, viszont ha elkerül egy vidéki városba, nagyon nehezen tud valamire menni a tudományos kutatóeszközök megszerzése tekintetében. A diákság azt teheti, hogy már egyetemi hallgató korukban igyekezzenek megszerezni azokat a legszükségesebb könyveket, tanulmányi eszközöket, amelyek – ugye az anyagi lehetőségeikhez képest – megszerezhetők, és akkor mikor kikerülnek az életbe, akkor már egy kis olyan kézi könyvtáruk legyen, amely rendelkezésükre álljon a további évek kutatómunkája során. Én, legalább, úgy gyűjtöttem össze ezt a kis könyvtárat, ami itten van, hogy egyetemi hallgató koromtól kezdve egyre tudatosabban úgy válogattam össze a könyveket, hogy innen a szobámból ki se kelljen mozdulni, mert hiszen egy nyelvésznek állandóan szótárakat, mindenféle munkákat kell tanulmányozni, és hogyha nincs ott, akkor nagyon nehéz a tudományos kutatásba elmélyülni, a megfelelő adatokat, ismereteket, ugye, megszerezni. – Újabban sokat írnak a szaklapok az úgynevezett Kolozsvári Nyelvész Iskoláról. Milyen gyakorlati célok elvégzéséért verbuválódtak össze tagjai? – A tudományos kutatásban nagyon nehéz, már nyelvészeti vonatkozásban, mondjuk gyakorlati célt kitűzni. Gyakorlati célnak lehet nevezni a nyelvtudománynak azokat az ágazatait, amelyek közvetlenül a jelenkori nyelvnek a befolyásolását, az alakítását célozzák. Vagyis, tulajdonképpen a nyelvművelést és a leíró nyelvtani kutatásokat, amelyek ugye a szép és a helyes beszédnek és írásnak a kellékeit ismertetik meg a hallgatósággal. A nyelvtudománynak a legnagyobb része nem szolgálhat közvetlen gyakorlati célokat. Mert mondjuk például nyelvtörténeti vonatkozásban az, hogy milyen volt a magyar nyelvnek a története, vagy bármely nyelvnek a története, nehéz azzal kapcsolatban gyakorlati célokat emlegetni. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a nyelvtörténeti kutatás nélkül és nyelvtörténeti ismeretek nélkül nagyon nehéz az úgynevezett gyakorlat... a tudománynak a gyakorlatban való érvényesítése, mert hiszen, ha nem ismerjük a nyelv történeti fejlődését, akkor nem tudjuk megállapítani azt, hogy a mai nyelvszokásban, a ma jelentkező nyelvi jelenségek közül melyek tekinthetők olyannak, amelyek – történeti vonatkozásban – beleesnek a nyelvi fejlődésnek a vonalába, és ezek ugye helyesnek tekinthetők, és helyeselhetők – és melyek nem esnek be, amelyek ellen, természetesen, aztán a nyelvművelőnek harcolni kell. Tehát ilyen értelemben a nyelvtörténet is gyakorlati lehetőségeket nyújt a nyelvész számára: a nyelv, a mai nyelvnek az alakítása, vagy a mai nyelvszokás szebbé, helyesebbé tétele tekintetében. – Hát én, professzor úr, nem éppen a közvetlen gyakorlati célokra gondoltam, hanem milyen nyelvjárási, vagy nyelvtörténeti munkákat kellett elvégezni... – Na jó, hát ilyen értelemben a Kolozsvári Iskolának éppen az volt – szinte úgy lehet mondani – az újítása, hogy kilépett a tudományos kutatóműhelyekből, és nagyon széles körű nyelvjáráskutatást végzett részben a nyelvatlasz-munkálatokkal, részben pedig az egyes nyelvi jelenségek helyszínen való megfigyelése után ezeknek a jelenségeknek a tudományos feldolgozásával. Ebben a tekintetben különösen Gálffy Mózes és Márton Gyula tettek nagyon sokat, és a hozzájuk kapcsolódó többi, mai tanszék tagjai, akiknek a nevét most nincs miért felsorolni, mert mindenki a diákok közül ismeri, hiszen mindenik tanítványa. – Kit emel ki a professzor úr utódai közül, akik továbbléphetnek az ön által megkezdett úton? – Hát ez a magyar szakosok előtt már szinte felesleges kérdés, mert hiszen akik azt a tudományszakot adják elő, mellyel annak idején én foglalkoztam, azok természetesen ilyeneknek tekinthetők. Így Gergely Piroska és Kósa Ferenc kiváló kutatók, ma is munkatársaim, a Szótörténeti tár szerkesztésében ők is részt vesznek, de aztán nagyon komoly kutató Vámszer Márta, aki nem is finnugor nyelvészettel foglalkozik... illetőleg hát nem abban a kérdésben kutat tudományosan tovább, hanem magyar nyelvészeti kérdésekben, és éppen nyelvtörténeti kérdésekkel foglalkozik, nagyon komoly munkatársam a Tár szerkesztésében. Még ki is van... Zsemlyei János, bár ő inkább nyelvjáráskutató és a magyar–román nyelvi kölcsönhatásoknak a kutatója, de ő is részt vesz a Szótörténeti tár szerkesztésében, és nagyon komoly munkás... Én a Kolozsvári Iskola megjelölést túlzásnak tartom. Ezt nem régiben, mikor az Akadémián, a Magyar Tudományos Akadémián előadást tartottam meg is mondtam, hogy tulajdonképpen az túlzás, mert a kolozsvári magyar nyelvészek nem dolgoznak más munkamódszerrel, mint ahogy általában a magyar nyelvészek dolgoznak. A kolozsvári nyelvészeket csak azért lehet, mondjuk, külön nyelvészeti iskolaként emlegetni mert sehol, egyetlen intézményben sem folyik olyan tudatosan a közvetlen környezet nyelvi megismerésére való törekvés, mint a kolozsvári nyelvészeknél. Sehol a magyar nyelvterületen... a magyar nyelvterület egyetlen részén sem végezték el a helyszíni kutatásnak azt a nagyon részletekbe menő feldolgozását, mint Kolozsvárt. Tudniillik a kolozsvári nyelvészek, éppen Márton Gyula és Gálffy Mózes vezetésével, az egész romániai magyarság nyelvét az egyes településekre menően megvizsgálták, és az anyagot nagyon gazdag kérdőívvel felgyűjtötték. Úgyhogy például az egész székelységnek minden egyes településre vonatkozó nyelvi anyaga ma a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékének az adattárában ottan van, de ezen kívül a Marosmentének, a Szilágyságnak, s egész a csángó vidéknek a teljes nyelvföldrajzi anyaga össze van gyűjtve. Sehol a magyar nyelvészek nem végezték el ezt a gyűjtést. S azon kívül még meg van a Nagy romániai nyelvatlasz, amelynek az anyagát éppen az én irányításommal Murádin László gyűjtötte össze az Akadémia magyar nyelvészeti részlegében... Úgyhogy a kolozsvári nyelvészek ilyen vonatkozásban nagy teljesítményről számolhatnak be. Ilyen értelemben lehet beszélni Kolozsvári Iskoláról. A másik pedig: nagyon komolyan dolgoztak a román–magyar nyelvi kölcsönhatások, sőt a magyar–szász nyelvi kölcsönhatások kérdésével is. Mert a román–magyar nyelvi kölcsönhatásról Márton Gyulának egy egészen külön kötete... sajnos közvetlenül halála után jelent már meg... Emellett a kolozsvári nyelvészeti tanszék egy másik munkacsoportja az én vezetésemmel feldolgozta a történeti vonatkozásait ennek a kérdésnek, hiszen a Szótörténeti tár a nyelvi anyaga, cédulaanyaga, nagyszerű lehetőséget nyújtott erre. – Professzor úr, tetszett említeni a magyar–német hatást, nyelvi hatást. Ezzel ki foglalkozott? – Nagy Jenő foglalkozik, de sajnos ő elég keveset, mert ő is a Szótörténeti tár egyik szerkesztője, és a német értelmezéseinek is a szerzője. Bizony ez nagyon lefoglalja, s amellett néprajzi kutató, egymás után jelennek meg ilyen gyűjteményes kötetekben az ő tanulmányai. Eléggé el van foglalva, úgyhogy sajnos evvel a kérdéssel nem tud olyan mértékig foglalkozni, ahogy kellene. De az, hogy a Szótörténeti tár szerkesztési munkájában részt vesz, az lehetőséget biztosít majd számára – különösen, ha a szótár teljes egészében elkészül – , hogy ennek a kérdésnek a történeti vonatkozásaival foglalkozzék. Bekerülnek ebbe a szótárba a régi erdélyi magyar nyelvben jelentkező román eredetű, és ugyanígy a szász eredetű, vagy pedig hát német eredetű kölcsönszók is. – Professzor úr, megjelent eddig a Szótörténeti tár első két kötete. Mikor várhatjuk a következőket? – A harmadik kötet teljesen elkészült. Bukarestben van, most várom vissza... fele már itt is van talán, és most várom vissza kötegeket, s remélhetőleg, hogy a jövő év elején valamikor nyomdába kerülhet. De már meg van szerkesztve a negyedik kötet is, amely elmegy a H betű végéig, és már dolgoznak munkatársaim az ötödik köteten. A negyedik kötetről nem mondhatom azt, hogy készen van mert a megszerkesztett kéziratoknak az átnézése még rám vár. Hát itt van egy része... hát állandóan dolgozok, itt van előttem, most evvel foglalkozom, de ez nagyon, nagyon nehéz dolog. Majd ha kimegyünk megmutatom, hogy milyen terjedelmű egy szótárnak a kéziratanyaga, s akkor látni fogja, hogy milyen munka – részben a munkatársaim részéről, részben részemről – amíg elkészül egy ilyen kötet. – Most kik segítenek a professzor úrnak a további kötetek megszerkesztésében? – Hát mondottam már az előbb, hogy a tanszékről Vámszer Márta, Gergely Piroska, Kósa Ferenc, azután Zsemlyei János. ők vannak a tanszékről. Azon kívül Nagy Jenő, Vígh Károly, Maksay Mária, Kürti Miklós és Török Judit. Az utóbbi három a Tankönyvkiadó munkatársai, de közülük ketten, Maksay Mária meg Török Judit tanítványaim voltak az egyetemen. Nagyszerűen dolgoznak. Szóval, olyan eszményi munkaközösség amely velem dolgozik, hogy ennél szerencsésebben összeálló munkaközösséget nehezen tudok elképzelni. Semmiféle nézeteltérés, legfeljebb grammatici certant, tehát a nyelvészek vitatkoznak egymással nyelvészeti kérdésről, de a legnagyobb megértésben, a legnagyobb jóindulattal dolgoznak, és igazán semmiféle alapvető nézeteltérés nem zavarja meg ezt a munkát. Minden szerdán találkozom a munkatársaimmal, ott átadják nekem az anyagot, s akkor én azt megnézem, a következő szerdán elmondom róla a véleményemet. Akkor átdolgozzák az anyagot, és aztán így folyik a munka. – Ez a munka, ez az együttműködés jelentette a professzor úr számára az igazi pedagógusi munkát? – Itt érzem én azt, hogy csakugyan hatással tudok lenni, és tudom a munkatársaimmal... és nem magas lóról beszélve, hanem valóban a munkatársakkal együttdogozva, meghallgatva az ő véleményüket. Sokszor az ő véleményük hatása alatt elállok attól a kívánalomtól, amit előbb hangoztattam. Szóval eszményien közvetlen, és itten aztán csakugyan tudok nevelni. Mert mi volt a helyzet amíg előadótanár voltam? Minthogy úgynevezett normakérdések döntöttek, én mindig csak előadtam, a diákokkal alig ismerkedhettem meg. Nem vezettem soha szemináriumot, azt valamelyik tanársegéd vagy adjunktus vezette, és így nem kerültem közvetlen kapcsolatba a diákkal. Alig volt olyan diák, akinek tudtam a nevét. Ezeken a megbeszélő órákon tudtam valamelyest hatást gyakorolni diákokra. Dehát az olyan... egy-két óra egy évben, az úgyszólván semmi. Most azonban ezen közvetlen együttmunkálkodás révén úgy érzem, hogy meglehetősen nagy hatással vagyok a munkatársaimra, mert átadhatom nekik közvetlenül, mindenféle külső kötöttség nélkül át tudom adni azokat az ismereteket, amelyeket én egy élet során és a történeti nyelv vonatkozásában szereztem. Úgyhogy nagyon-nagyon eszményi ez. A tudományos kutatók nevelése tekintetében tudok valamit csinálni, úgynevezett tudományos vezető vagyok, akik doktorátust akarnak szerezni, azok az én vezetésem alatt végzik a vizsgákra való felkészülésnek, s azután a dolgozatok megírásának a munkáját. Úgyhogy ez a két munka az, ahol igazán elememben érzem magam, mert itten nagyon szép és mindenféle kötöttségtől mentes, közvetlen személyi kapcsolat alakul ki a kutató és a kutatást vezető tapasztaltabb tanár között. – Professzor úr, ha visszatekint munkás éveire, akkor mi lett volna jobb: egy összkomfortos akadémiai szobában végezze munkáját, vagy vállalva a tanári élet mindennapos küzdelmeit? őszintén kérdem a professzor urat. – Nagyon csábító dolog az, hogy az ember mint tudományos kutató, mondjuk nem éppen csak egy szobába elvonulva, de mondjuk csak a terepen dolgozva és azután szobában, igenis elvonultan, csak a tudományos kutatásnak éljen. Mondom, ez rendkívül csábító lehetőség. Úgy érzem azonban, hogy az, hogy tanár is voltam, és hát mint kutató is igyekeztem valamelyes mértékig mégiscsak megtenni azt, amit tőlem elvárhattak. Kölcsönösen egyik segítette a másikat. Mint kutató a tanári nevelő munkában fel tudtam használni azokat a tapasztalatokat, azokat az ismereteket, amelyeket a kutatás rendjén szereztem. Tehát nem egyszerűen csak a másoktól kialakított eredményeket tudtam a diákságnak előadni, hanem hát a saját kutatási eredményeimet is, ami mindig személyesebbé teszi, érdekkel-többé teszi a tanárnak az előadását, mintha egyszerűen felolvassa másoknak az eredményeit. Tehát úgy látom, hogy mégiscsak az a jó, hogy ha valakinek megvan az a lehetősége, hogy elő is adjon, és ugyanakkor elmélyült tudományos kutatást is végezzen. Mindenesetre a tudományos kutatásnak az elmélyültségét és a lehetőségét sokszor akadályozza az, hogy hát megszabott tanrendi kötöttséggel előadásokat kell tartani, és a kutatói munka legizgatóbb mozzanatakor annyiba kell hagyni, mert hiszen szól a csengő és elő kell menni. De azért mégiscsak azt tartom a tanári életben nagyon szépnek, hogy, ahogy elmondottam az előbb, kutatással is foglalkozzék és ugyanakkor a diákság köréből is, részben a gyakorlati tanári munkára készítsen elő embereket, részint pedig a tudományos kérdések iránt érdeklődő diákok közül kiemelje azokat, akik a további kutatásra alkalmasak, és ezeket segítse a tudományos munka terén való elindulásban. – Professzor úr, végül a magam és a Visszhang Diákrádió hallgatóinak nevében jó egészséget, jó munkabírást, hosszú munkás életet kívánunk! – Köszönöm szépen! A beszélgetést 1979. december 6-án készítettem Szabó T. Attila lakásán. vissza a kiadáshoz minden cikke FŐLAPTEST rovat összes cikke |
|||||||||
|