Művelődés

– Az utób­bi évek­ben meg­ér­de­mel­ten több­ször szó­lal­tat­ták meg Sza­bó T. At­ti­la pro­fesszor urat, mint ku­ta­tót. Sze­ret­nék el­be­szél­get­ni a ta­nár úr­ral pe­da­gó­gu­si pá­lyá­já­ról a Vissz­hang di­ák­rá­dió szá­má­ra. Először is meg­kér­de­ném a pro­fesszor úr­tól, hol vé­gez­te ta­nul­má­nya­it, s kik vol­tak azok a ta­ná­rai, akik pél­da­ké­pül szol­gál­tak?

– Én az is­ko­la el­vég­zé­se után a te­o­ló­gi­á­ra irat­koz­tam be, a ko­lozs­vá­ri Re­for­má­tus Te­o­ló­gi­á­ra, ott ki­vá­ló ta­ná­ra­im vol­tak... Név sze­rint, hogy meg­em­lít­sem őket: Makkai Sán­dor, Ta­va­szi Sán­dor, Im­re La­jos, Gönc­zi La­jos, Maksay Al­bert, Nagy Gé­za, a tör­té­nész. Nem az a fi­a­tal Nagy Gé­za, aki most ment nyug­díj­ba... Jaj, a fi­a­tal, most ment nyug­díj­ba az egyetemről, ép­pen a te­o­ló­gia szak­ról. A te­o­ló­gia el­vég­zé­se után... azu­tán a ko­lozs­vá­ri egye­tem­re, ro­mán egye­tem­re irat­koz­tam be, és ot­tan ma­gyar, an­gol, és vi­lág­tör­té­ne­lem szak­kal sze­rez­tem ta­ná­ri ok­le­ve­let. De még mielőtt ezt az ok­le­ve­let meg­sze­rez­tem vol­na, a má­sodév el­vég­zé­se után Enyedre ke­rül­tem a tanítóképzőbe ta­nár­nak, és ott két évig vol­tam. Két év után az enyedi képzőbe nem vá­lasz­tot­tak meg töb­bé ta­nár­nak, és ak­kor az­tán kül­föld­re men­tem. Bu­da­pes­ten egy évig ku­ta­tás­sal fog­lal­koz­tam. De ez már ta­lán nem is ide tar­to­zik. Min­den eset­re azok kö­zül a ta­ná­ra­im kö­zül, akik előttem pél­da­ké­pül szol­gál­tak, fel­tét­le­nül meg kell em­lí­te­nem először Csűry Bá­lin­tot, az újabb ma­gyar nép­nyel­vi ku­ta­tás meg­in­dí­tó­ját. Csűry Bá­lint már kö­zép­is­ko­lá­ban ta­ná­rom volt, a he­te­dik, nyol­ca­dik gim­ná­zi­um­ban, mert a Ko­lozs­vá­ri Re­for­má­tus Kol­lé­gi­um­ban vé­gez­tem. Ott már ta­ná­rom volt, de azu­tán az egye­tem el­vég­zé­se köz­ben és el­vég­zé­se után na­gyon kö­ze­li, ba­rá­ti kap­cso­lat­ba ke­rül­tem ve­le. Egy al­ka­lom­mal el­kí­sér­tem mold­vai gyűjtőútjára, és ott na­gyon so­kat ta­nul­tam az ő gyűjtőmódszerének a köz­vet­len szem­lé­le­te rend­jén. De azu­tán is fenn­tar­tot­tuk ezt a kap­cso­la­tot, mi­u­tán ő ki­ke­rült Ma­gya­r­or­­szág­ra ta­nár­nak. Csűry Bá­lint az én egye­te­mi hall­ga­tói éve­im alatt a ko­lozs­vá­ri ma­gyar egye­te­mi hall­ga­tók egy kis cso­port­já­nak kü­lön előadásokat tar­tott, és eze­ken az előadásokon sze­rez­tem meg én a va­la­me­lyes ma­gyar nyel­vé­sze­ti is­me­re­te­ket. De Csűry Bá­lint na­gyon ha­mar ki­ke­rült a Deb­re­ce­ni Egye­­tem­re, és így az­tán a köz­vet­len sze­mé­lyi kap­cso­lat ve­le meg­sza­kadt ugyan, de ami a tu­do­má­nyos kap­cso­la­tot il­le­ti, az éle­te vé­gé­ig tar­tott, úgy­hogy azt ter­vez­tük, hogy együtt fog­juk ki­ad­ni a Ma­gyar nép­nyelv cí­mű év­köny­vet. Saj­nos eb­ben a ha­lá­la meg­aka­dá­lyo­zott.

Csűry Bá­lin­ton kí­vül a Re­for­má­tus Te­o­ló­gi­án rend­kí­vül nagy ha­tás­sal volt re­ám Ta­va­szi Sán­dor pro­­fesszor, aki az egy­ház­tör­té­net­nek, majd a fi­lo­zó­fi­a­tör­té­net­nek és a fi­lo­zó­fi­ai gon­dol­ko­dás tör­té­ne­té­nek volt a ta­ná­ra. Tőle rend­kí­vül so­kat ta­nul­tam a kér­dé­sek­nek a rend­sze­res át­te­kin­té­se, fel­dol­go­zá­sa vo­nat­ko­zá­sá­ban... A tu­do­mány­ban rend­kí­vül szük­sé­ges. De azu­tán, ami­kor... ép­pen ő, ő tett egy olyan lé­pést az én éle­tem­ben, il­let­ve té­te­tett ve­lem egy olyan lé­pést az éle­tem­ben, amely döntő volt a tu­do­má­nyos pá­lyám ala­ku­lá­sá­ra. Tud­ni­il­lik, mi­kor az első évet el­vé­ge­zem, ak­kor na­gyon ko­mo­lyan fog­lal­koz­tam egy­ház­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok­kal. Olyan mér­té­kig, hogy az fel­tűnt Ta­va­szi Sán­dor­nak, s a kö­vet­ke­ző év­ben, má­sodéves ko­rom­ban, egy sváj­ci ösz­tön­dí­jat jut­ta­tott ne­kem. Per­sze az ösz­tön­díj... én Ko­lozs­várt kap­tam, és Ko­lozs­várt ma­rad­tam. Ez az ösz­tön­díj biz­to­sí­tot­ta az az évi ta­nu­lá­som költ­sé­ge­it, sőt, még ma­radt azon kí­vül zseb­pén­zem is, ami­vel na­gyon meg­könnyí­tet­te az éle­te­met, mert azelőtt saj­nos min­dig ta­nít­vá­nyok­kal kel­lett baj­lód­nom, és ez el­vont a tu­do­má­nyos és a ta­nul­má­nyi kérdésektől. Nyol­can vol­tunk... kö­zü­lünk kettő más ter­mé­sze­tű be­osz­tást ka­pott. Ta­va­szi Sán­dor na­gyon böl­csen a hat ilyen ösz­tön­dí­jas­tól meg­kí­ván­ta, hogy jár­ja­nak fel az Egye­te­mi Könyv­tár­ba, az Er­dé­lyi Mú­ze­um Le­vél­tá­rá­ba Ke­le­men La­jos­hoz egy­ház­tör­té­ne­ti for­rá­so­kat má­sol­ni. S így ke­rül­tem én kap­cso­lat­ba 1925-ben Ke­le­men La­jos­sal, és a ve­le va­ló kap­cso­lat is­mer­tet­te meg ve­lem a le­vél­tá­ri ku­ta­tás szép­sé­ge­it, az ér­de­kes­sé­ge­it, és azu­tán így vált belőlem le­vél­tá­ri ku­ta­tó és le­vél­tá­ri anyag­gal dol­go­zó tu­do­má­nyos mun­kás. Ke­­le­men La­jos­nak a köz­vet­len­sé­ge, a tárgysze­re­te­te az egész éle­te­men vé­gig­kí­sért. Úgy­hogy, vég­ered­mény­ben a leg­na­gyobb ha­tást re­ám Ke­le­men La­jos tet­te. Nem lett vol­na belőlem nyelv­tör­té­nész ta­lán, ha ez a kap­cso­lat kö­zöt­tünk nem tör­tént vol­na meg.

– Mi­kor tet­szett az egye­tem­re ke­rül­ni ta­nár­nak?

– Még annyit el kell mon­da­nom, hogy az egye­te­met úgy vé­gez­tem el, hogy két évet hall­gat­tam az egye­te­men, be­szá­mí­tot­tak két évet a te­o­ló­gi­ai vég­zett­ségemből, s ak­kor Enyedre ke­rül­tem ta­nár­nak, a tanítóképzőben vol­tam két esz­ten­de­ig. Két esztendő után he­lyem­be egy enyedit vá­lasz­tot­tak meg ta­nár­nak, aki az­tán ott­hagy­ta egy esztendő múl­va a tan­szé­ket... Ak­kor én ál­lás nél­kül ma­rad­tam, Ma­gya­ror­szá­gon egy évig le­vél­tá­ri és könyv­tá­ri ku­ta­tá­so­kat vé­ge­ze­tem...

– Há­nyas évek­ben volt ez?

– Ez... lás­suk csak… 28-ban vé­gez­tem a te­o­ló­gi­át, 30-ban ke­rül­tem Enyedre, 32-ben... 32–33-ban vol­tam Pes­ten. Ami­kor vissza­ke­rül­tem vol­tam gró­fi nevelő is egy nyá­ron va­la­mi há­rom-négy hó­na­pig. Me­se nem volt, meg kel­lett va­la­hogy él­ni. S ak­kor a következő őszön, te­hát 33 őszén ke­rül­tem Zilahra. Zi­lahon két és fél esz­ten­de­ig vol­tam. Zi­la­hi ta­nár­sá­gom ide­jén tet­tem le a dok­to­rá­tust Deb­re­cen­ben az egye­te­men, még­pe­dig iro­da­lom­tör­té­ne­ti dok­to­rá­tust sze­rez­tem. A kéz­ira­tos éne­kes­köny­vek­kel fog­lal­koz­tam ak­ko­ri­ban. De ak­kor már en­gem in­kább a nyel­vé­szet ér­de­kelt. 1936 ta­va­szán az Er­dé­lyi Mú­ze­um Le­vél­tá­rá­hoz ke­rül­tem Ke­le­men La­jos mel­lé. Ak­kor kezdődött az­tán az éle­tem­nek a leg­ered­mé­nye­sebb kor­sza­ka, mert dús­kál­hat­tam a le­vél­tá­ri anyag­ban... Egész nap le­vél­tá­ri anyag­gal fog­lal­koz­tam: vagy ren­dez­tem, vagy ku­tat­tam ben­ne.

– Hol volt a le­vél­tár?

– Az Egye­te­mi Könyv­tár má­so­dik eme­le­te. Az egész eme­let. Később ke­rült az­tán a le­vél­tár a Far­kas ut­ca 8. szám alá, és ma is ott van a le­vél­tá­ri anyag, de az Aka­dé­mia tu­laj­do­ná­ba ke­rült az ál­la­mo­sí­tá­sok rend­jén, és most már az Ál­la­mi Le­vél­tár­hoz tar­to­zik.

– Az egye­tem­re hogy tet­szett ke­rül­ni?

– 36 ta­va­szán ke­rül­tem Ko­lozs­vár­ra. S ak­kor, a mos­ta­ni hár­mas lí­ce­um­ban volt a lí­ce­u­mi könyv­tár, az igaz­ga­tó­ja és a ko­lozs­vá­ri ma­gyar egye­te­mi hall­ga­tók ta­nul­má­nyi igaz­ga­tó­ja volt dr. György La­jos, iro­da­lom­tör­té­nész. ő foly­tat­tat­ta ve­lem azt a mun­kát, amit Csűry Bá­lint meg­kez­dett. Én is tar­tot­tam az egye­te­mi hall­ga­tók­nak ma­gyar nyel­vé­sze­ti előadásokat, tud­ni­il­lik az egye­te­men csak iro­da­lom­tör­té­nész pro­fesszor volt. Egyet­len hely volt, Kris­tóf György volt az iro­da­lom­tör­té­nész pro­fesszor, és ter­mé­sze­te­sen ő adott elő va­la­mi nyel­vé­sze­tet, de nem lé­vén szak­em­ber, az újabb ma­gyar nyel­vé­sze­ti ku­ta­tá­sok­ban és ered­mé­nyek­ben nem le­he­tett tá­jé­ko­zott. Én tar­tot­tam az egye­te­mi hall­ga­tók­nak nyel­vé­sze­ti előadásokat 36-tól kezd­ve egé­szen 40-ig. És ak­kor eze­ken az előadásokon vett részt má­sok mel­lett Már­ton Gyu­la és Gálffy Mó­zes.

1940 őszén ne­vez­tek ki en­gem egye­te­mi ta­nár­nak, és at­tól kezd­ve az­tán, ter­mé­sze­te­sen, sok­kal na­gyobb lehetőségem nyílt ar­ra, hogy ne csak ta­ná­rok­nak szük­sé­ges is­me­re­te­ket köz­ve­tít­sek a di­á­kok szá­má­ra, ha­nem eze­ken az is­me­re­te­ken túl a tu­do­má­nyos ku­ta­tás­ba is be­ve­zes­sem a hall­ga­tó­kat. Eb­ben az volt a mód­sze­rem, hogy mi­helyst va­la­ki már első éves ko­rá­ban fel­tűnt a nyel­vé­szet iránt mu­ta­tott érdeklődésével, ak­kor én azt rög­tön kör­nye­ze­tem­be von­tam, sza­bad ku­ta­tá­si és ta­nul­má­nyo­zá­si le­he­tő­sé­get biz­to­sí­tot­tam ab­ban a kis in­té­ze­ti hely­ség­ben, ahol én mű­köd­tem. Na­gyon ko­rán, első, má­sod­éves ko­rá­ban már kö­zöl­tem kis ta­nul­má­nya­i­kat, és így el­in­dí­tot­tam őket a tu­do­má­nyos ku­ta­tás út­ján.

– Pro­fesszor úr, nap­ja­ink­ban so­kat hang­sú­lyoz­zák a di­á­kok be­vo­ná­sát a tu­do­má­nyos ku­ta­tás­ba, a ku­ta­tó di­ák ki­ala­kí­tá­sá­ban mi­lyen sze­re­pe le­het egy ta­nár­nak?

– Ha a ta­nár ész­re­ve­szi a di­ák­ja­i­ban, mond­juk ép­pen a nyel­vé­sze­ti érdeklődést, ak­kor lehetőleg mi­nél kö­ze­lebb hoz­za, mi­nél kö­ze­leb­bi sze­mé­lyi kap­cso­lat­ba ke­rül a di­ák­kal. Mi­nél több­ször érint­ke­zik ve­le, meg­be­szél tu­do­má­nyos kér­dé­se­ket, rá­mu­tat azok­ra a kér­dé­sek­re, ame­lyek  tisz­tá­zat­la­nok, s amely irány­ba, ugye el le­het in­dul­ni, és ér­de­mes el­in­dul­ni, és ilyen­for­mán az­tán a ta­nár és a di­ák kö­zött hogy­ha kifejlődik ez a köz­vet­len kap­cso­lat, ak­kor ez na­gyon gyümölcsözően, ered­mé­nye­sen be­foly­hat ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy a di­ák­ból ku­ta­tó le­gyen. Ma az a ne­héz­ség, hogy rend­kí­vül ma­gas az az óra­szám, ami a di­ák­ra néz­ve kötelező, és ez bi­zony a tu­do­má­nyos mun­ká­ban va­ló el­mé­lyü­lést ter­mé­szet­sze­rű­en meg­le­hetősen aka­dá­lyoz­za. Mert a tu­do­má­nyos ku­ta­tás­ban nin­cse­nek órák, és nem elég­sé­ges egy-két óra, ha­nem bi­zo­nyos ál­lan­dó el­mé­lye­dés­re van szük­ség. Ezt mond­juk, eset­leg később ta­lán tud­ja ma­gá­nak biz­to­sí­ta­ni a di­ák, mi­kor már ki­ke­rül az élet­be, és ot­tan el tud mé­lyül­ni a tu­do­má­nyos ku­ta­tás­ban. Az a ta­pasz­ta­la­tom, hogy ha a di­ák az egye­te­mi évek alatt nem vá­lik ku­ta­tó­vá, ak­kor ne­he­zen lesz a későbbiekben, sok­kal kedvezőtlenebb ta­nul­má­nyo­zá­si kö­rül­mé­nyek kö­zött, ko­moly ku­ta­tó. Merthát itt, Ko­lozs­várt még­is­csak az egye­tem tu­do­má­nyos könyv­tá­ra ren­del­ke­zé­sé­re áll, vi­szont ha el­ke­rül egy vi­dé­ki vá­ros­ba, na­gyon ne­he­zen tud va­la­mi­re men­ni a tu­do­má­nyos ku­ta­tó­esz­kö­zök meg­szer­zé­se te­kin­te­té­ben. A di­ák­ság azt te­he­ti, hogy már egye­te­mi hall­ga­tó ko­ruk­ban igye­kez­ze­nek meg­sze­rez­ni azo­kat a leg­szük­sé­ge­sebb köny­ve­ket, ta­nul­má­nyi esz­kö­zö­ket, ame­lyek – ugye az anya­gi lehetőségeikhez ké­pest – meg­sze­rezhetők, és ak­kor mi­kor ki­ke­rül­nek az élet­be, ak­kor már egy kis olyan ké­zi könyv­tá­ruk le­gyen, amely ren­del­ke­zé­sük­re áll­jon a to­váb­bi évek ku­ta­tó­mun­ká­ja so­rán. Én, leg­alább, úgy gyűj­töt­tem össze ezt a kis könyv­tá­rat, ami it­ten van, hogy egye­te­mi hall­ga­tó ko­rom­tól kezd­ve egy­re tu­da­to­sab­ban úgy vá­lo­gat­tam össze a köny­ve­ket, hogy in­nen a szo­bám­ból ki se kell­jen moz­dul­ni, mert hi­szen egy nyel­vész­nek ál­lan­dó­an szó­tá­ra­kat, min­den­fé­le mun­ká­kat kell ta­nul­má­nyoz­ni, és hogy­ha nincs ott, ak­kor na­gyon ne­héz a tu­do­má­nyos ku­ta­tás­ba el­mé­lyül­ni, a megfelelő ada­to­kat, is­me­re­te­ket, ugye, meg­sze­rez­ni.

– Újab­ban so­kat ír­nak a szak­lap­ok az úgy­ne­ve­zett Ko­lozs­vá­ri Nyel­vész Is­ko­lá­ról. Mi­lyen gya­kor­la­ti cé­lok el­vég­zé­sé­ért ver­bu­vá­lód­tak össze tag­jai?

– A tu­do­má­nyos ku­ta­tás­ban na­gyon ne­héz, már nyel­vé­sze­ti vo­nat­ko­zás­ban, mond­juk gya­kor­la­ti célt ki­tűz­ni. Gya­kor­la­ti cél­nak le­het ne­vez­ni a nyelv­tu­do­mány­nak azo­kat az ága­za­ta­it, ame­lyek köz­vet­le­nül a je­len­ko­ri nyelv­nek a be­fo­lyá­so­lá­sát, az ala­kí­tá­sát cé­loz­zák. Va­gyis, tu­laj­don­kép­pen a nyelv­mű­ve­lést és a le­író nyelv­ta­ni ku­ta­tá­so­kat, ame­lyek ugye a szép és a he­lyes be­széd­nek és írás­nak a kel­lé­ke­it is­mer­te­tik meg a hall­ga­tó­ság­gal. A nyelv­tu­do­mány­nak a leg­na­gyobb ré­sze nem szol­gál­hat köz­vet­len gya­kor­la­ti cé­lo­kat. Mert mond­juk pél­dá­ul nyelv­tör­té­ne­ti vo­nat­ko­zás­ban az, hogy mi­lyen volt a ma­gyar nyelv­nek a tör­té­ne­te, vagy bár­mely nyelv­nek a tör­té­ne­te, ne­héz az­zal kap­cso­lat­ban gya­kor­la­ti cé­lo­kat em­le­get­ni. Leg­fel­jebb ar­ról le­het szó, hogy a nyelv­tör­té­ne­ti ku­ta­tás nél­kül és nyelv­tör­té­ne­ti is­me­re­tek nél­kül na­gyon ne­héz az úgy­ne­ve­zett gya­kor­la­t... a tu­do­mány­nak a gya­kor­lat­ban va­ló ér­vé­nye­sí­té­se, mert hi­szen, ha nem is­mer­jük a nyelv tör­té­ne­ti fej­lő­dé­sét, ak­kor nem tud­juk meg­ál­la­pí­ta­ni azt, hogy a mai nyelv­szo­kás­ban, a ma jelentkező nyel­vi je­len­sé­gek kö­zül me­lyek tekinthetők olyan­nak, ame­lyek – tör­té­neti vo­nat­ko­zás­ban – be­le­es­nek a nyel­vi fej­lő­dés­nek a vo­na­lá­ba, és ezek ugye he­lyes­nek te­kint­he­tők, és helyeselhetők – és me­lyek nem es­nek be, ame­lyek el­len, ter­mé­sze­te­sen, az­tán a nyelv­mű­ve­lő­nek har­col­ni kell. Te­hát ilyen ér­te­lem­ben a nyelv­tör­té­net is gya­kor­la­ti lehetőségeket nyújt a nyel­vész szá­má­ra: a nyelv, a mai nyelv­nek az ala­kí­tá­sa, vagy a mai nyelv­szo­kás szeb­bé, he­lye­seb­bé té­te­le te­kin­te­té­ben.

– Hát én, pro­fesszor úr, nem ép­pen a köz­vet­len gya­kor­la­ti cé­lok­ra gon­dol­tam, ha­nem mi­lyen nyelv­já­rá­si, vagy nyelv­tör­té­ne­ti mun­ká­kat kel­lett el­vé­gez­ni...

– Na jó, hát ilyen ér­te­lem­ben a Ko­lozs­vá­ri Is­ko­lá­nak ép­pen az volt – szin­te úgy le­het mon­da­ni – az újí­tá­sa, hogy ki­lé­pett a tu­do­má­nyos kutatóműhelyekből, és na­gyon szé­les kö­rű nyelv­já­rás­ku­ta­tást vég­zett rész­ben a nyelv­at­lasz-mun­­ká­la­tok­kal, rész­ben pe­dig az egyes nyel­vi je­len­sé­gek hely­szí­nen va­ló meg­fi­gye­lé­se után ezek­nek a je­len­sé­gek­nek a tu­do­má­nyos fel­dol­go­zá­sá­val. Eb­ben a te­kin­tet­ben kü­lö­nö­sen Gálffy Mó­zes és Már­ton Gyu­la tet­tek na­gyon so­kat, és a hoz­zá­juk kap­cso­ló­dó töb­bi, mai tan­szék tag­jai, akik­nek a ne­vét most nincs mi­ért fel­so­rol­ni, mert min­den­ki a di­á­kok kö­zül is­me­ri, hi­szen min­de­nik ta­nít­vá­nya.

– Kit emel ki a pro­fesszor úr utó­dai kö­zül, akik to­vább­lép­het­nek az ön ál­tal meg­kez­dett úton?

– Hát ez  a ma­gyar sza­ko­sok előtt már szin­te fe­les­le­ges kér­dés, mert hi­szen akik azt a tu­do­mány­sza­kot ad­ják elő, mellyel an­nak ide­jén én fog­lal­koz­tam, azok ter­mé­sze­te­sen ilye­nek­nek tekint­he­tők. Így Ger­gely Pi­ros­ka és Kósa Fe­renc ki­vá­ló ku­ta­tók, ma is mun­ka­tár­sa­im, a Szó­tör­té­ne­ti tár szer­kesz­té­sé­ben ők is részt vesz­nek, de az­tán na­gyon ko­moly ku­ta­tó Vám­­szer Már­ta, aki nem is finn­ugor nyel­vé­szet­tel fog­lal­ko­zik... illetőleg hát nem ab­ban a kér­dés­ben ku­tat tu­do­má­nyo­san to­vább, ha­nem ma­gyar nyel­vé­sze­ti kér­dé­sek­ben, és ép­pen nyelv­tör­té­ne­ti kér­dé­sek­kel fog­lal­ko­zik, na­gyon ko­moly mun­ka­tár­sam a Tár szer­kesz­té­sé­ben. Még ki is van... Zsem­lyei Já­nos, bár ő in­kább nyelv­já­rás­ku­ta­tó és a ma­gyar–ro­mán nyel­vi köl­csön­ha­tás­ok­nak a ku­ta­tó­ja, de ő is részt vesz a Szó­tör­té­ne­ti tár szer­kesz­té­sé­ben, és na­gyon ko­moly mun­kás... Én a Ko­lozs­vá­ri Is­ko­la meg­je­lö­lé­st túl­zás­nak tar­tom. Ezt nem ré­gi­ben, mi­kor az Aka­dé­mi­án, a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mi­án előadást tar­tot­tam meg is mond­tam, hogy tu­laj­don­kép­pen az túl­zás, mert a ko­lozs­vá­ri ma­gyar nyel­vé­szek nem dol­goz­nak más mun­ka­mód­szer­rel, mint ahogy ál­ta­lá­ban a ma­gyar nyel­vé­szek dol­goz­nak. A ko­lozs­vá­ri nyel­vé­sze­ket csak azért le­het, mond­juk, kü­lön nyel­vé­sze­ti is­ko­la­ként em­le­get­ni mert se­hol, egyet­len in­téz­mény­ben sem fo­lyik olyan tu­da­to­san a köz­vet­len kör­nye­zet nyel­vi meg­is­me­ré­sé­re va­ló tö­rek­vés, mint a ko­lozs­vá­ri nyel­vé­szek­nél. Se­hol a ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten... a ma­gyar nyelv­te­rü­let egyet­len ré­szén sem vé­gez­ték el a hely­szí­ni ku­ta­tás­nak azt a na­gyon rész­le­tek­be menő fel­dol­go­zá­sát, mint Ko­lozs­várt. Tud­ni­il­lik a ko­lozs­vá­ri nyel­vé­szek, ép­pen Már­ton Gyu­la és Gálffy Mó­zes ve­ze­té­sé­vel, az egész ro­má­ni­ai ma­gyar­ság nyel­vét az egyes te­le­pü­lé­sek­re menően meg­vizs­gál­ták, és az anya­got na­gyon gaz­dag kér­dő­ív­vel fel­gyűj­töt­ték. Úgy­hogy pél­dá­ul az egész szé­kely­ség­nek min­den egyes te­le­pü­lés­re vo­nat­ko­zó nyel­vi anya­ga ma a ko­lozs­vá­ri egye­tem ma­gyar nyel­vé­sze­ti tan­szék­ének az adat­tá­rá­ban ot­tan van, de ezen kí­vül a Ma­rosmen­té­nek, a Szil­ágy­ság­nak, s egész a csán­gó vi­dék­nek a tel­jes nyelv­föld­raj­zi anya­ga össze van gyűjt­ve. Se­hol a ma­gyar nyel­vé­szek nem vé­gez­ték el ezt a gyűj­tést. S azon kí­vül még meg van a Nagy ro­má­ni­ai nyelv­at­lasz, amely­nek az anya­gát ép­pen az én irá­nyí­tá­som­mal Mu­rá­din Lász­ló gyűj­­töt­te össze az Aka­dé­mia ma­gyar nyel­vé­sze­ti rész­le­gé­ben... Úgy­hogy a ko­lozs­­vá­ri nyel­vé­szek ilyen vo­nat­ko­zás­ban nagy telje­sít­ményről szá­mol­hat­nak be. Ilyen ér­te­lem­ben le­het be­szél­ni Ko­lozs­vá­ri Is­ko­lá­ról. A má­sik pe­dig: na­gyon ko­mo­lyan dol­goz­tak a román–magyar nyel­vi köl­csön­ha­tás­ok, sőt a magyar–szász nyel­vi köl­csön­ha­tás­ok kér­dé­sé­vel is. Mert a ro­mán–ma­gyar nyel­vi köl­csön­ha­tás­ról Már­ton Gyu­lá­nak egy egé­szen kü­lön kö­te­te... saj­nos köz­vet­le­nül ha­lá­la után je­lent már meg...

Emel­lett a ko­lozs­vá­ri nyel­vé­sze­ti tan­szék egy má­sik mun­ka­cso­port­ja az én ve­ze­té­sem­mel fel­dol­goz­ta a tör­té­ne­ti vo­nat­ko­zá­sa­it en­nek a kér­dés­nek, hi­szen a Szó­tör­té­ne­ti tár a nyel­vi anya­ga, cé­du­la­anya­ga, nagy­sze­rű lehetőséget nyúj­tott er­re.

– Pro­fesszor úr, tet­szett em­lí­te­ni a magyar–német ha­tást, nyel­vi ha­tást. Ez­zel ki fog­lal­ko­zott?

– Nagy Jenő fog­lal­ko­zik, de saj­nos ő elég ke­ve­set, mert ő is a Szó­tör­té­ne­ti tár egyik szerkesztője, és a né­met ér­tel­me­zé­se­i­nek is a szerzője. Bi­zony ez na­gyon le­fog­lal­ja, s amel­lett nép­raj­zi ku­ta­tó, egy­más után je­len­nek meg ilyen gyűj­te­mé­nyes kö­te­tek­ben az ő ta­nul­má­nyai. Elég­gé el van fog­lal­va, úgy­hogy saj­nos ev­vel a kér­dés­sel nem tud olyan mér­té­kig fog­lal­koz­ni, ahogy kel­le­ne. De az, hogy a Szó­tör­té­ne­ti tár szer­kesz­té­si mun­ká­já­ban részt vesz, az lehetőséget biz­to­sít majd szá­má­ra – kü­lö­nö­sen, ha a szó­tár tel­jes egé­szé­ben el­ké­szül – , hogy en­nek a kér­dés­nek a tör­té­ne­ti vo­nat­ko­zá­sa­i­val fog­lal­koz­zék. Be­ke­rül­nek eb­be a szó­tár­ba a ré­gi er­dé­lyi ma­gyar nyelv­ben jelent­ke­ző ro­mán ere­de­tű, és ugyan­így a szász ere­de­tű, vagy pe­dig hát né­met ere­de­tű köl­csön­szók is.

– Pro­fesszor úr, meg­je­lent ed­dig a Szó­tör­té­ne­ti tár első két kö­te­te. Mi­kor vár­hat­juk a következőket?

– A har­ma­dik kö­tet tel­je­sen el­ké­szült. Bu­ka­rest­ben van, most vá­rom vissza... fe­le már itt is van ta­lán, és most vá­rom vissza kö­tege­ket, s remélhetőleg, hogy a jövő év ele­jén va­la­mi­kor nyom­dá­ba ke­rül­het. De már meg van szer­keszt­ve a ne­gye­dik kö­tet is, amely el­megy a H be­tű vé­gé­ig, és már dol­goz­nak mun­ka­tár­sa­im az ötö­dik kö­te­ten. A ne­gye­dik kö­tet­ről nem mond­ha­tom azt, hogy ké­szen van mert  a meg­szer­kesz­tett kéz­irat­ok­nak az át­né­zé­se még rám vár. Hát itt van egy ré­sze... hát ál­lan­dó­an dol­go­zok, itt van előttem, most ev­vel fog­lal­ko­zom, de ez na­gyon, na­gyon ne­héz do­log. Majd ha ki­me­gyünk meg­mu­ta­tom, hogy mi­lyen ter­je­del­mű egy szó­tár­nak a kéz­irat­anya­ga, s ak­kor lát­ni fog­ja, hogy mi­lyen mun­ka – rész­ben a mun­ka­tár­sa­im részéről, rész­ben részemről – amíg el­ké­szül egy ilyen kö­tet.

– Most kik se­gí­te­nek a pro­fesszor úr­nak a to­váb­bi kö­te­tek megszerkesztésében?

– Hát mon­dot­tam már az előbb, hogy a tanszék­ről Vám­szer Már­ta, Ger­gely Pi­ros­ka, Kósa Fe­renc, azu­tán Zsem­lyei Já­nos. ők van­nak a tanszékről. Azon kí­vül Nagy Jenő, Vígh Kár­oly, Maksay Má­ria, Kür­ti Mik­lós és Tö­rök Ju­dit. Az utóbbi há­rom a Tan­könyv­ki­adó mun­ka­tár­sai, de kö­zü­lük ket­ten, Maksay Má­ria meg Tö­rök Ju­dit ta­­nít­vá­nya­im vol­tak az egye­te­men. Nagy­sze­rű­en dol­­goz­nak. Szó­val, olyan esz­mé­nyi mun­ka­kö­zös­ség amely ve­lem dol­go­zik, hogy en­nél sze­ren­csé­seb­ben össze­ál­ló mun­ka­kö­zös­sé­get ne­he­zen tu­dok el­kép­zel­ni. Sem­mi­fé­le né­zet­el­té­rés, leg­fel­jebb grammatici cer­tant, te­hát a nyel­vé­szek vi­tat­koz­nak egy­más­sal nyel­vé­sze­ti kérdésről, de a leg­na­gyobb meg­ér­tés­ben, a leg­na­gyobb jó­in­du­lat­tal dol­goz­nak, és iga­zán sem­mi­fé­le alapvető né­zet­el­té­rés nem za­var­ja meg ezt a mun­kát. Min­den  szer­dán ta­lál­ko­zom a mun­ka­tár­sa­im­mal, ott át­ad­ják ne­kem az anya­got, s ak­kor én azt meg­né­zem, a következő szer­dán el­mon­dom ró­la a vé­le­mé­nye­met. Ak­kor át­dol­goz­zák az anya­got, és az­tán így fo­lyik a mun­ka.

– Ez a mun­ka, ez az együtt­mű­kö­dés je­len­tet­te a pro­fesszor úr szá­má­ra az iga­zi pe­da­gó­gu­si mun­kát?

– Itt ér­zem én azt, hogy csak­ugyan ha­tás­sal tu­dok len­ni, és tu­dom a mun­ka­tár­sa­im­mal... és nem ma­gas ló­ról be­szél­ve, ha­nem va­ló­ban a mun­ka­tár­sak­kal együtt­do­goz­va, meg­hall­gat­va az ő vé­le­mé­nyü­ket. Sok­szor az ő vé­le­mé­nyük ha­tá­sa alatt el­ál­lok at­tól a kí­vá­na­lom­tól, amit előbb han­goz­tat­tam. Szó­val esz­mé­nyi­en köz­vet­len, és it­ten az­tán csak­ugyan tu­dok ne­vel­ni. Mert mi volt a hely­zet amíg előadótanár vol­tam? Mint­hogy úgy­ne­ve­zett nor­ma­kér­dé­sek dön­töt­tek, én min­dig csak előadtam, a di­á­kok­kal alig is­mer­ked­het­tem meg. Nem ve­zet­tem so­ha sze­mi­ná­ri­u­mot, azt va­la­me­lyik ta­nár­se­géd vagy ad­junk­tus ve­zet­te, és így nem ke­rül­tem köz­vet­len kap­cso­lat­ba a di­ák­kal. Alig volt olyan di­ák, aki­nek tud­tam a ne­vét. Eze­ken a megbeszélő órá­kon tud­tam va­la­me­lyest ha­tást gya­ko­rol­ni di­á­kok­ra. Dehát az olyan... egy-két óra egy év­ben, az úgy­szól­ván sem­mi. Most azon­ban ezen köz­vet­len együtt­mun­kál­ko­dás ré­vén úgy ér­zem, hogy meglehetősen nagy ha­tás­sal va­gyok a mun­ka­tár­sa­im­ra, mert át­ad­ha­tom ne­kik köz­vet­le­nül, min­den­fé­le külső kö­tött­ség nél­kül át tu­dom ad­ni azo­kat az is­me­re­te­ket, ame­lye­ket én egy élet so­rán és a tör­té­ne­ti nyelv vo­nat­ko­zá­sá­ban sze­rez­tem. Úgy­hogy na­gyon-na­gyon esz­mé­nyi ez. A tu­do­má­nyos ku­ta­tók ne­ve­lé­se te­kin­te­té­ben tu­dok va­la­mit csi­nál­ni, úgy­ne­ve­zett tu­do­má­nyos vezető va­gyok, akik dok­to­rá­tust akar­nak sze­rez­ni, azok az én ve­ze­té­sem alatt vég­zik a vizs­gák­ra va­ló fel­ké­szü­lés­nek, s azu­tán a dol­go­za­tok meg­írá­sá­nak a mun­ká­ját. Úgy­hogy ez a két mun­ka az, ahol iga­zán ele­mem­ben ér­zem ma­gam, mert it­ten na­gyon szép és min­den­fé­le kö­tött­ségtől men­tes, köz­vet­len sze­mé­lyi kap­cso­lat ala­kul ki a ku­ta­tó és a ku­ta­tást vezető ta­pasz­tal­tabb ta­nár kö­zött.

– Pro­fesszor úr, ha vissza­te­kint mun­kás éve­i­re, ak­kor mi lett vol­na jobb: egy össz­kom­for­tos aka­dé­mi­ai szo­bá­ban vé­gez­ze mun­ká­ját, vagy vál­lal­va a ta­ná­ri élet min­den­na­pos küz­del­me­it? őszintén kér­dem a pro­fesszor urat.

– Na­gyon csá­bí­tó do­log az, hogy az em­ber mint tu­do­má­nyos ku­ta­tó, mond­juk nem ép­pen csak egy szo­bá­ba el­vo­nul­va, de mond­juk csak a te­re­pen dol­goz­va és azu­tán szo­bá­ban, igen­is el­vo­nul­tan, csak a tu­do­má­nyos ku­ta­tás­nak él­jen. Mon­dom, ez rend­kí­vül csá­bí­tó lehetőség. Úgy ér­zem azon­ban, hogy az, hogy ta­nár is vol­tam, és hát mint ku­ta­tó is igye­kez­tem va­la­me­lyes mér­té­kig még­is­csak meg­ten­ni azt, amit tőlem el­vár­hat­tak. Köl­csö­nö­sen egyik se­gí­tet­te a má­si­kat. Mint ku­ta­tó a ta­ná­ri nevelő mun­ká­ban fel tud­tam hasz­nál­ni azo­kat a ta­pasz­ta­la­to­kat, azo­kat az is­me­re­te­ket, ame­lye­ket a ku­ta­tás rend­jén sze­rez­tem. Te­hát nem egy­sze­rű­en csak a má­sok­tól ki­ala­kí­tott ered­mé­nye­ket tud­tam a di­ák­ság­nak előadni, ha­nem hát a sa­ját ku­ta­tá­si ered­mé­nye­i­met is, ami min­dig sze­mé­lye­seb­bé te­szi, ér­dek­kel-töb­bé te­szi a ta­nár­nak az előadását, mint­ha egy­sze­rű­en fel­ol­vas­sa má­sok­nak az ered­mé­nye­it. Te­hát úgy lá­tom, hogy még­is­csak az a jó, hogy ha va­la­ki­nek meg­van az a le­he­tő­sé­ge, hogy elő is ad­jon, és ugyan­ak­kor el­mé­lyült tu­do­má­nyos ku­ta­tást is vé­gez­zen. Min­den­eset­re a tu­do­má­nyos ku­ta­tás­nak az el­mé­lyült­sé­gét és a le­he­tő­sé­gét sok­szor aka­dá­lyoz­za az, hogy hát meg­sza­bott tan­ren­di kö­tött­ség­gel előadásokat kell tar­ta­ni, és a ku­ta­tói mun­ka leg­iz­ga­tóbb moz­za­na­ta­kor annyi­ba kell hagy­ni, mert hi­szen szól a csengő és elő kell men­ni. De azért még­is­csak azt tar­tom a ta­ná­ri élet­ben na­gyon szép­nek, hogy, ahogy el­mon­dot­tam az előbb, ku­ta­tás­sal is fog­lal­koz­zék és ugyan­ak­kor a di­ák­ság köréből is, rész­ben a gya­kor­la­ti ta­ná­ri mun­ká­ra ké­szít­sen elő em­be­re­ket, ré­szint pe­dig a tu­do­má­nyos kér­dé­sek iránt érdeklődő di­á­kok kö­zül ki­emel­je azo­kat, akik a to­váb­bi ku­ta­tás­ra al­kal­ma­sak, és eze­ket se­gít­se a tu­do­má­nyos mun­ka te­rén va­ló el­in­du­lás­ban.

– Pro­fesszor úr, vé­gül a ma­gam és a Vissz­hang Di­ák­rá­dió hall­ga­tó­i­nak ne­vé­ben jó egész­sé­get, jó mun­ka­bí­rást, hosszú mun­kás éle­tet kívánunk!

– Kö­szö­nöm szé­pen!

A beszélgetést 1979. de­cem­ber 6-án ké­szí­tet­tem Szabó T. Attila lakásán.