Művelődés

Bekezdő – re­lik­vi­ák a szín­pa­don?

Az 1970-es évek­ben in­du­ló er­dé­lyi tánc­há­zak, majd tánc­házta­lál­ko­zók és -kalákák el­ma­rad­ha­tat­lan részvevői vol­tak a fa­lu­si hagyományőrző, ún. adat­közlő tán­co­sok, cso­por­tok. Ál­ta­luk tu­laj­don­kép­pen em­ber­kö­zel­be le­he­tett hoz­ni, köz­vet­len kap­cso­la­tot le­he­tett te­rem­te­ni, ma­gya­rán meg le­he­tett érin­te­ni, és egy­ben mu­tat­ni azt a né­pi kul­tú­rát, ami­nek tu­da­tos megőrzésére és ápo­lá­sá­ra vál­lal­ko­zott a vá­ro­si tánc­ház. Ilyen­kor – a ter­mé­sze­tes és hasz­nos kon­tak­tu­sok mel­lett – szin­te kötelezőszerű volt (és most is az) min­den va­la­mi­re­va­ló tánc­há­zas­nak, nép­tán­cos­nak a folk­lór­gyűj­tés. (Kü­lön írást ér­de­mel­ne azon el­mél­ked­ni, hogy a nyil­ván­va­ló ered­mé­nyek mel­lett mi­lyen mér­té­kű kárt oko­zott az et­nog­rá­fi­ai – s ezen be­lül főleg az etnomuzikológiai és etnikoreológiai – ku­ta­tás­nak ezen műkedvelők gyűjtőhada.) És ez az úzus nem vál­to­zott az 1990-es évek­ben sem, sőt meg­sok­szo­ro­zó­dott az egy­re több néptáncfesztivál és tánc­tá­bor ha­tá­sá­ra. (A fo­ko­zott tech­ni­kai fejlődés pe­dig meg­sok­szo­roz­ta a műkedvelő gyűj­té­se­ket is.) De mi és mi­ért vol­na gond ez­zel a gya­kor­lat­tal? – te­het­jük fel a kér­dést, hi­szen ta­lán ez a kap­cso­lat­te­rem­tés tű­nik a hagyományőrzés és -ápolás egyik legkézenfekvőbb és leg­ha­té­ko­nyabb for­má­já­nak. Az ta­lán a ki­seb­bik gond, hogy min­den fel­ka­pott vi­dék­nek ki­ala­kul­tak a sztár-adatközlői, így sok he­lyen nem is­mer­jük (és már nem is fog­juk meg­is­mer­ni) a tel­je­sebb kö­zös­sé­gi tra­dí­ci­ót. A na­gyob­bik gond, hogy egy tár­sa­dal­mi és kul­tu­rá­lis tényezőt igen el­ha­nya­golt, mond­hat­ni fi­gyel­men kí­vül ha­gyott a tánc­há­zas/nép­tán­cos kö­zös­ség: a ha­gyo­má­nyos né­pi kul­tú­ra az el­múlt év­ti­ze­dek­ben tel­je­sen meg­vál­to­zott, fel­bom­lott és meg­szűnt vagy át­ala­kult, ezért az újabb ge­ne­rá­ci­ók már vagy nem is­me­rik egy­ál­ta­lán a tu­dást, vagy tu­dá­suk nem megfelelő szin­tű. Így ugyan­azo­kat – az idő mú­lá­sá­val egy­re idősebb – sze­mé­lye­ket lát­hat­juk, hall­hat­juk ma is eze­ken az al­kal­ma­kon, mint az 1970-es vagy 1980-as évek­ben. De mi­ért szük­sé­ges erőltetni ezek­nek az idős adatközlőknek a szín­pa­di sze­rep­lé­sét? Hogy új­ra és új­ra meg­mu­tas­suk az ere­de­ti, au­ten­ti­kus ha­gyo­mányt? De hi­szen ami­kor a ha­gyo­má­nyos nép­tánc szín­pad­ra ke­rül, ki­sza­kít­va ter­mé­sze­tes kö­ze­géből, meg­foszt­va ere­de­ti funk­ci­ói nagy részétől, az au­ten­ti­kus­ság fel­ve­té­se ki­ke­rül a tra­dí­ció kér­dés­kö­ré­ből. Hogy új­ra és új­ra gyö­nyör­köd­hes­sünk a „rom­lat­lan” nép­tánc és nép­ze­ne ere­jé­ben? De hi­szen a haj­lott kor sok eset­ben már csak mí­me­lés­hez elég. Nem szük­sé­gel­te­tik kü­lö­nö­sebb em­pá­tia, hogy al­ka­lo­mad­tán egye­ne­sen saj­nál­koz­va néz­zük a szó­ban for­gó, het­ven- és nyolc­van­éves hagyományőrző bá­csi­kák­nak és né­ni­kék­nek szín­pa­di sze­re­pel­te­té­sét, főképpen tán­col­ta­tá­sát, egy amo­lyan (parafrazálva a Bu­dai Fo­nó Ze­nei Ház kö­zel­múlt­ban le­zaj­lott nép­ze­ne­gyűjtő prog­ram­ját) „ütött az utol­só óra” prog­ram keretében…

S ak­kor va­jon nem re­lik­vi­á­kat mu­to­ga­tunk? Egy­faj­ta tánc­pa­nop­ti­kum, (még) moz­gó mú­ze­um a szín­pa­don. Ez nem le­het cél! Az ar­chi­vá­lás­nak, a do­ku­men­tá­lás­nak, a szak­ava­tott gyűj­tés­nek jól kö­rül­ha­tá­rolt for­mái lé­tez­nek, te­hát nem ilyen ali­bi­re vol­na szük­ség a szín­pa­di tánc­mű­vé­szet és a ha­gyo­má­nyos nép­tánc vi­szo­nyá­ban.

Ge­rinc­mo­tí­vum – kér­dé­sek a szín­pa­di tánc­mű­vé­szet és a ha­gyo­má­nyos nép­tánc vi­szo­nyá­ban

A szín­pa­di tánc­mű­vé­szet – más mű­vé­sze­tek­hez ha­son­ló­an – szin­tén a nem­ze­ti ro­man­ti­ka ko­rá­ban fe­dez­te fel a ha­gyo­má­nyos né­pi kul­tú­rát. Ak­kor kez­dett ki­ala­kul­ni a szín­pa­don fel­dol­go­zan­dó nép­tánc­ról az a kép­zet (s egy­ben köz­íz­lés), amit az­tán a különböző ko­rok és kul­túr­kö­zös­sé­gek, mű­faj­ok és al­ko­tá­sok a mai na­pig át­vesz­nek. Le­gyen szó népszínműről, a szo­ci­a­liz­mus tán­cos pa­raszt­ké­pét tá­la­ló (Mojszejev stí­lu­sú) balettről (fe­lénk idétlenkedésről), hi­va­tá­sos és műkedvelő néptáncegyüttesek, sőt ha­gyo­mányőrző cso­por­tok fellépéséről, vagy akár a tánc­há­zak­ról: ez az ál­lan­dó­an mo­soly­gó, bol­do­gan mu­la­tó és tán­co­ló nép sti­li­zált szín­pa­di meg­je­le­ní­té­sé­nek kép­ze­te. Mint­ha a ha­gyo­má­nyos tánc­kul­tú­ra egy ki­me­rít­he­tet­len öröm­for­rás vol­na az em­be­ri­ség szá­má­ra, s így a tánc­ra per­dü­lés együtt jár­na egy ál­lan­dó (és sok­szor ér­tel­met­len) vi­gyor­gás­sal. Ez a kép­zet el­fe­di/fe­lej­ti, hogy a tánc min­dig is na­gyon ko­moly do­log volt (gon­dol­junk csak ri­tu­á­lis for­má­i­ra), és ma is az, főképp a mű­vé­sze­ti for­má­i­ban. (De az a nép­tánc ha­gyo­má­nyos kö­ze­gé­ben is: ha jól meg­fi­gyel­jük a fa­lu­si tán­co­so­kat, elsősorban a tánc­ra, a tán­cos pár­ra, il­let­ve a mu­zsi­ku­sok­ra igen figyelő és össz­pon­to­sí­tó ar­co­kat lát­ha­tunk. A tánc­mu­lat­ság te­hát nem azo­nos ma­gá­val a tánc­cal.) De le­het-e egy­ál­ta­lán a mu­la­to­zás mu­to­ga­tá­sa ön­ma­gá­ban cél­ja a tánc­mű­vé­szet­nek? Nem le­het. És ak­kor? Ismerős a fesz­ti­vá­lok el­en­ged­he­tet­len kel­lé­ké­vé, s ez ál­tal mo­no­ton­ná vá­ló, mu­zsi­ka­szó­val, tánc­sza­vak­kal és (főleg) vi­dám­ság­gal te­li tán­cos nép­vi­se­le­ti fel­vo­nu­lá­sok lát­vá­nya? És a szín­pa­di hát­tér­ben né­pi szőttesekkel te­rí­tett asz­ta­lok­nál üldögélő, bo­roz­ga­tó sze­mé­lyek lát­vá­nya? És a ba­ju­szát pödörgető, ka­lap­ját igaz­ga­tó, a reflektorfénytől egyből kur­jan­tó mű­pa­raszt lát­vá­nya? S ha már a szín­pa­don va­gyunk: miről is szól­nak az ilyen jó­ked­vű ko­re­og­rá­fi­ák? Ál­ta­lá­ban semmiről, dra­ma­tur­gi­ai vo­nal­ve­ze­tés nél­kül bi­zo­nyos (bol­dog) vi­dé­kek bi­zo­nyos (vi­dám) tán­ca­it lát­hat­juk. (Fesz­ti­vá­lo­kon, ta­lál­ko­zó­kon so­ro­zat­ban.) De va­jon van-e hagyományőrző mo­soly és jó­kedv, vagy eset­leg ez ad­ja az au­ten­ti­kus­ság han­gu­la­tát? Egy­ál­ta­lán: mitől au­ten­ti­kus a nép­tánc a szín­pa­don: a külsőségektől? Nem. És, ahogy em­lí­tet­tem, az au­ten­ti­kus­ság fel­ve­té­se a szín­pa­don ki­ke­rül a tra­dí­ció kérdésköréből, mi­vel itt már csak egy adott pro­duk­ció ön­ma­gá­hoz mért au­ten­ti­kus­sá­gá­ról le­het be­szél­ni.

És ak­kor? Mi­hez kezd­het a nép­tán­cot szín­pa­don tán­co­ló hi­va­tá­sos vagy műkedvelő előadó? Vál­lal­ja to­vább­ra is (és itt elsősorban az íz­lés­re, s nem ma­gá­ra a tán­co­lás­ra gon­dol­va) ezt az erősen sti­li­zált tánc­stí­lust, a mes­ter­kélt mu­la­to­zás örök­sé­gét? Vagy meg­pró­bál meg­fe­lel­ni a szín­pa­di mű­vé­sze­tek sza­bály­rend­sze­re­i­nek, s a (nép)táncanyag ko­re­og­ra­fá­lá­si fo­lya­ma­ta­it dra­ma­tur­gi­ai vo­nal­ve­ze­tés­sel te­ma­ti­kus­sá tevő (nép)táncszínház jel­le­gű előadásokat kezd játszani…

A ge­rinc­mo­tí­vum vál­to­za­ta – a (nép)táncszínház,

mint táncművészeti műfaj

A ko­re­og­rá­fia szó sze­rint tánc­írást je­lent, de a tör­té­ne­ti fejlődés so­rán a szó tánc­mű ér­tel­me vált el­sőd­le­gessé. A tánc­mű egy tu­da­to­san szer­kesz­tett elő­a­dó-művészeti al­ko­tás, ame­lyik egyen­ran­gú a szín­mű­vel, a dal­mű­vel vagy a ze­ne­mű­vel. A ko­re­og­rá­fus író/rendező, szerző/irányító egy sze­mély­ben, aki­nek el­kép­ze­lé­se­it, uta­sí­tá­sa­it a tán­co­sok (a tánc­mű sze­replői) szin­tén tu­da­to­san kö­vet­nek, ter­mé­sze­te­sen sa­ját egyé­ni­sé­gük­höz (te­het­sé­gük­höz) és tech­ni­ká­juk­hoz (tánc­tu­dá­suk­hoz) mér­ten. Így van (kel­le­ne le­gyen) ez a nép­tánc szín­pa­di fel­dol­go­zá­sa ese­té­ben is, ahol je­len­leg egy-egy adott ko­re­og­rá­fia a tra­di­ci­o­ná­lis tánc­kul­tú­ránk egy-egy sze­le­té­nek be­mu­ta­tá­sá­nál több­re nem tö­rek­szik. Az imi­tá­ció azon­ban ön­ma­gá­ban nem mű­vé­szet! Ma­rad­jon a fa­lu­si hagyo­mány­őrző együt­te­sek fel­ada­ta (és kö­te­les­sé­ge) sa­ját tán­cos tra­dí­ci­ó­ik­nak szín­pa­di (mi­ni­má­lis fel­dol­go­zá­sú) előadása. És ma­rad­jon a gye­rek- és if­jú­sá­gi tánc­együt­te­se­ink szá­má­ra, mint (etnikus) ha­gyo­má­nya­ink meg­is­me­ré­sé­nek egyik esz­kö­ze. De felnőtt mű­ked­velő és (főleg) hi­va­tá­sos együt­te­se­ink szín­pa­di pro­duk­ci­ói – az alap­kö­ve­tel­mény­nek tekinthető (sok eset­ben saj­nos még fel­lel­he­tet­len) tu­da­tos szer­kesz­té­sen túl – va­la­mi tar­tal­mat is kel­le­ne köz­ve­tít­se­nek, az­az szól­ja­nak valamiről. Le­gye­nek eze­ket a mű­so­ro­kat te­ma­ti­kus ko­re­og­rá­fi­ák, tánc­já­ték­ok vagy egye­­ne­sen tánc­szín­há­zak, a lé­nyeg, hogy ál­ta­luk az er­dé­lyi ma­gyar (nép)táncélet tánc­mű­vé­szet­ként iga­zol­ja lét­jo­go­sult­sá­gát. Igaz, ez az út már nem te­kint­he­tő szó sze­rin­ti hagyományőrzésnek, leg­alább­is nem ab­ban a for­má­ban, aho­gyan azt je­len­leg tár­sa­dal­munk el­kép­ze­li, vi­szont ahogy Bar­tók és Ko­dály nem­ze­dé­ke kü­lönb­sé­get tu­dott ten­ni a ha­gyo­mány őr­zése és gyűj­té­se, va­la­mint a mű­vé­szet kö­zött, mi­ért ne tud­na ko­runk (nép)táncos kö­zös­sé­ge és kö­zön­sé­ge?

Ugyan­ak­kor az is igaz, hogy a (nép)táncszínház, mint tánc­mű­vé­sze­ti mű­faj sok­kal in­ten­zí­vebb és ma­ga­sabb szin­tű kép­zést igé­nyel mind a ko­re­og­rá­fu­sok, mind a tán­co­sok te­kin­te­té­ben. Egy mű­fa­ji­lag össze­tett tánc­já­té­kot már nem le­het csak el­tán­col­ni, azt el és meg is kell ját­sza­ni. (Nem be­szél­ve ar­ról, hogy az er­dé­lyi (nép)táncos kö­zös­ség­ben egyelőre kísérletező mű­faj­ként jelenlevő tánc­szín­há­zi al­ko­tá­sok­ban már­is két­fé­le meg­kö­ze­lí­tés, irány­vo­nal lé­te­zé­sét ész­lel­het­jük: az egyik konk­rét té­mák, akár iro­dal­mi mű­vek fel­dol­go­zá­sá­ra, a má­sik in­kább adott hely­ze­tek, ér­zé­sek be­mu­ta­tá­sá­ra tö­rek­szik.) Töb­bek kö­zött ezért vol­na szük­sé­ges éle­sebb ha­tá­ro­kat von­ni a szín­pa­di tánc(művészet) és a (nép)táncolás kö­zött. Mert aki a hagyományőrzéstől és -ápolástól fűt­ve, vagy pusz­tán a szó­ra­ko­zás­tól hajt­va akar (nép)­tán­colni, az jár­jon tánc­há­zak­ba, tánc­tá­bo­rok­ba, tánc­tan­fo­lyam­ok­ra. De aki szín­pad­ra áll, az nyújt­son a pusz­ta esz­té­ti­kai él­mé­nye­ken túl va­la­mi tar­tal­mat is! Ezért ah­hoz, hogy be­szél­hes­sünk er­dé­lyi ma­gyar (nép)táncművészetről, szük­sé­ges a (nép)táncszínház, mint mű­vé­sze­ti mű­faj meg­ho­no­so­dá­sa. En­nek egyik első lé­pé­se le­het a ha­gyo­má­nyos tánc­kul­tú­ra szín­pa­di hasz­ná­la­tá­nak, fel­dol­go­zá­sá­nak, egy­szó­val meg­je­le­ní­tés­nek esz­kö­ze­it és mér­té­ke­it tisz­táz­ni.

Le­zá­ró – a ha­gyo­má­nyos tánc­kul­tú­ra

színpadi megjelenítéséről

Egy adott (nép)táncos előadásra (egy­ben tánc­együt­tes­re és ko­re­og­rá­fus­ra) igen meg­ha­tá­ro­zó le­het az al­ko­tá­si fo­lya­ma­tok­ban fel­hasz­ná­lan­dó for­rás­anyag­ok ki­vá­lasz­tá­si szem­pont­rend­sze­re, az­az hogy mi­lyen mennyi­sé­gű, il­let­ve minőségű tánc­anyag ke­rül fel­dol­go­zás­ra. Pél­dá­ul a ho­lisz­ti­kus és mo­nog­ra­fi­kus lá­tás­mód mind a tu­do­má­nyok­ban, mind a mű­vé­sze­tek­ben már rég meg­ha­la­dott, ezért le­he­tet­len egy-egy tánc­anyag­ból min­dent, de még a so­kat is meg­mu­tat­ni, mi­vel így könnyen el­hal­vá­nyod­hat­nak jó öt­le­tek, meg­ol­dá­sok, s a hosszú ­lé­ben megful­lad­hat a ko­re­og­rá­fia. Ugyan­úgy nem le­het olyan mű­sort ké­szí­te­ni, ami egy­szer­re akar hi­te­les folk­lór­mű­sor (mi az, hogy hi­te­les?) és ko­moly, faj­sú­lyos üze­ne­tet tar­tal­ma­zó tánc­köl­te­mény len­ni.

Az előadó-művészetekben az arány­ér­zék kér­dé­se, hogy miből mennyit és mi­ért. Ezt kor­sza­kon­ként be­fo­lyá­sol­hat­ja ugyan bi­zo­nyos di­vat­tán­cok, di­vat­ze­nék, di­vat­stí­lu­sok hang­sú­lyo­sabb je­len­lé­te – el egé­szen a sze­met káp­ráz­ta­tó, de tar­tal­mi­lag si­lány (nép)­táncrevük meg­je­le­né­sé­ig –, de ma­rad­jon az öt­let, an­nak közérthető és vi­lá­gos ki­bon­tá­sa az el­ső­ran­gú. Eh­hez pe­dig a ha­gyo­má­nyos tánc­anyag meg­je­le­ní­té­se csak esz­köz, s ön­ma­gá­ban nem cél: szín­pa­don nem le­het több, mint egy fel­dol­go­zott tra­di­ci­o­ná­lis tánc­nyelv, amit me­ré­szen ala­kít­ha­tunk és hasz­nál­ha­tunk egy adott té­ma be­mu­ta­tá­sá­hoz.