magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Végh M. Balázs: 90 esztendeje született Gellért Sándor


      Az idei év több tekintetben az ünneplések, az évfordulók ideje, érdemes GNagy Imre: Gellért Sándorellért Sándorról is megemlékezni. Olyan szellemisége ő a magyar, és ezen belül a partiumi művelődéstörténetnek, akiről nem ildomos megfeledkezni, különösen az idén, születésének kilencvenedik évfordulóján. 1916. december 11-én született Debrecen városában, majd a történelmi Ugocsa vármegye egyik kis településén, Dabolcon nőtt fel. Szatmárnémetiben volt iskolás, Mikolában tanította anyanyelve irodalmát a kisdiákoknak, akiknek a megmaradás és a helytállás jelképévé vált. Nem csak diákjait, de népét is oktatta, nevelte, népszerűsítette azt a gondolatot, hogy a magyar nyelv szépsége változatosságában rejlik. 1987. november 14-én hunyt el Szatmárnémetiben. Fontos szereplője e tájegység művészeti, irodalmi és társadalmi életének, költői nyelvezete nagyon közel áll a szamosháti nyelvjáráshoz. Költeményeiben és különböző közéleti írásaiban tudatosan szólal meg az élőnyelvhez oly közeli szépírói hangnemben.

      Semmi sem bizonyítja jobban, hogy mennyire aktívan élnek művészeti érdemei az emberek emlékezetében, mint az, hogy minden ősszel az ő emlékének szentelt országos szavalóversenyt rendeznek Szatmáron. Az idén egész napos konferenciát is tartanak december 2-án. Az alábbi tanulmány megpróbálja szemléletesebben is érzékeltetni, hogy mennyire színes és ízes Gellért költői nyelve, milyen művészien tudja visszaadni tájegysége népnyelvét  szépirodalmi szövegekben, azokban a költeményekben, amelyeket baráti társalgások közben oly élvezetesen adott elő.

      „Olyan faluban gyerekeskedtem, amelyik volt olyan ágya a nyelvnek, mint Arany Szalontája vagy Petőfi Kiskunságja. A régi Ugocsában, Halmi alatt fekszik, Dabolcnak hívják” (Igaz Szó 1979. 10.) Gellért Sándor ezekkel a szavakkal vall saját nyelvéről és nyelvi környezetéről, majd így folytatja: „Lakosai […] sohase keveredtek a környékbeliekkel, se azok velük”. Mindezek ellenére költői nyelvében számos más nyelv és tájegység szavai fellelhetők. Gondolok itt német, a román eredetű szavakra és a székelyek nyelvjárásából átvettekre is. Ez utóbbit (pl. fehércseléd) azzal magyaráznám, hogy édesanyja bözödújfalusi székely lány volt.

      A német eredetű szavakat a Szatmár megyei sváb betelepítéseknek tulajdonítanám, a román eredetűeket (eszténa, vaj! ’jaj!’) pedig a történelmileg adódott kényszerkétnyelvűséggel magyaráznám. Ezen kívül még számos tényező gyarapította Gellért nyelvét, s ezáltal költészetének szókincsét: tanulmányai (fr. grimász, ol. lugubris), katonáskodása (ném. marsol, generál), az állandóan változó környezet (Dabolcról Mikolára, onnan Debrecenbe, majd tovább kell költöznie).

      Mindezek ellenére a dabolci időszak volt rá a legnagyobb hatással, mivel itt nőtt fel. Dabolc az északkeleti nyelvjárástömb része, ezen belül pedig földrajzilag a bereg–ugocsai, nyelvileg inkább a szabolcs–szatmári nyelvjáráshoz tartozik. Ezt a nyelvjárási régiót mára már négy ország (Magyarország, Ukrajna, Szlovákia és Románia) határain átnyúlva találjuk. Dabolc a hármashatár (Magyarország, Ukrajna és Románia) mellett terül el.

       Az északkeleti nyelvjárás mint peremnyelvjárás, nyelvi környezetét tekintve nagyon változatos: a szlovákkal, a ruszinnal, a románnal érintkezik. Az említett nyelvjárás a rá jellemző egyetlen e fonémában, és egyebek tekintetében is közel áll a köznyelvhez. Hogy viszonylag sokat tudunk ennek a régiónak a Romániába eső részeiről, az annak köszönhető, hogy ennek a tájnak a szülötte Csűry Bálint (egri származású), aki a múlt század 30-as éveiben a dialektológia professzora volt Debrecenben (fő műve: a Szamosháti szótár), és a Tövisháton, Nagymonban született Márton Gyula, a kolozsvári egyetem volt tanára. ő gyűjtötte össze élete utolsó öt évében a 2000-ben kiadott Szilágysági nyelvatlasz anyagát, a Nagykároly környéki nyelvjárásról pedig Teiszler Pál írt monográfiát és több tanulmányt (ő Mezőfényen született). Ebben a nyelvjárásban alaktani jelenségként tűnik föl az őröl ige „öűr”, aztán a hívott ige régies „hítt” alakja. A feltételes tárgyas igealak, más erdélyi nyelvjárásokhoz hasonlóan, itt is őrzi a -nók/-nők ragot: „vinnöűk”.

      Vannak fogalmak, amelyek táji elnevezései erőteljesen tagoltak. Ilyenek az újvilági termesztett növények. A kukorica ezen a vidéken „tengeri”, a burgonya „kolompér”. A csalán alakváltozataiban talán a leggazdagabb a magyar nyelvterületen, itt a Szamosháton leggyakrabban „csilánt” formában él. „Az erdélyi irodalom folytonosságát, karakterét elsősorban maga a nyelv őrzi, amely újra meg újra megszólal az irodalom felsőfokán is” (Péntek János: Népi nevek, népi hagyományok, Marosvásárhely, 2003. 14.)

       Gellért Sándor költői nyelvét a változatosság jellemzi (lásd Gellért Sándor: A magány szikláján. Bukarest, 1983). Nyelvével egy egész világképet épít fel, a szó szoros értelmében. A gondtalan gyermekkortól a felnőtté válás keserves évein keresztül egészen a háború sötét óráiig végig elkíséri ez a nyelv, és ennek segítségével vészeli át a lassan fogyó, fogságban töltött napokat. A nyelv által felépített világ pontos mása a valóságban átélt élményeknek. Nem tipikusan egy egész tájegység vagy egy embercsoport hagyományait hagyja örökül e nyelvezet (talán csak annyiban, hogy a veleszületett, belenevelődött kulturális emlékezetet nem hagyhatja el), hanem egy egyéni sorsot példáz, és ezen keresztül egy bizonyos társadalmi réteg, a meg nem értett, a kirekesztett művész, a zseni sorsát hivatott megmutatni, megértetni. Írásainak hősei hétköznapi emberek, s a velük való kapcsolat révén ismerjük meg az egyént, a költőt. Ez a viszony ellenben kölcsönös azáltal, hogy megismerjük az egyént, megismerjük a környezetét is. Akarva vagy akaratlanul a nyelvvel kifejeződnek és továbbhagyományozódnak a közösségi kultúra elemei is. Filep Bözsi, Veres Péter, Nagy Annus, Angyal Bandi, a híres betyár, Juci, Gulyás Pál, Rácz Antal, Mariska, Mari néni, Basa Pista, és a legtöbb név, ami megjelenik verseiben, tipikusan a szatmári táj jellegzetes, ősi eredetű kereszt- és családneveit idézi. A helyi jellegzetes neveken keresztül magát az egyént, a költőt ismerjük fel mindig új és új köntösben, de mindig a szülőföldje fiaként.

       Azzal, hogy a személyneveket köznevesíti, és állandó jelzővel látja le, s így új szavakat teremt (pl. „parasztijóska”), még erősebben érzékelteti az ember halandóságát, jelentéktelenségét. Ez a nyelvjárás nem annyira színes és változatos, mint például a székely, kevesebb tájszót találunk benne, de személy- és helyneveiben még őrzi az ősi sajátosságokat.

       A fonémarendszerben is megfigyelhetőek az északkeleti nyelvjárásra jellemző tulajdonságok. Az i-zés jelensége főleg az ugi nyelvjárásra és az elmagyarosodott svábok által lakott területekre jellemző. Gellért nyelvében és általában a régió tájszólásában nem csak az „é” fonéma váltakozik „i”-vel, hanem az „e” és az „o” is. (pl. sider–sodor, közepibe– közepébe, messzi–messze, tavasz eleji–eleje, képiben–képében, gím–gém, beliben [béliben]–belében, teli–tele). Ennek a jelenségnek az ellentétét is megfigyeltem, de csak egy példát találtam: szerént– szerint.

      Feltűnik az ü-zés: „rüfögő–röfögő”, az e-zés: „bederít–bodorít”, az ö-zés: „előmbe–elémbe”, és az o-zás is: „lábom–lábam”.

      Hangzónyúlásra is találhatók példák: „véle–vele”, „kél–kel”, „eszténa–esztena”, „néki–neki”, „bé–be”. Érdekes jelenség, hogy a szóvégi mássalhangzók ejtésben (Gellért ezt írásban is jelöli) eltűnnek: „sí–sír”, „mindjár (mingyán)– mindjárt”. A mássalhangzó torlódás feloldására példa a „sováb– sváb”, és az „elszállanék–elszállnék” szóalak.

       Általánosak a zártabb alakok („szertedűlve–szertedőlve”, „törülte~türülte–törölte”), ragokban: „kezétűl–kezétől”.

       Ennek a nyelvnek van egy enyhén archaizáló sajátossága is: „szűm–szívem”, „könnyű–könny”, „ottan–ott”, „csuda– csoda”, „engemet–engem”, „iralló–rivalló” stb.

      A felsoroltakon kívül még más szavakat is megemlíthetünk, amelyek jellemzőek erre a tájra: pironság ’pirosság, a szégyenkező arc színe’, csappint ’csettint’, kóró ’napraforgó szára’, hajaz ’az árpát szalmától megtisztít’, napkeltétől búvóig ’napkeltétől napnyugtáig’, megpandúrol ’megbüntet’, galambfi ’galambfióka’, túlnan ’a másik oldalról’, hallik ’hallatszik’, hunyok ’alszok’, gyűrd le ’vedd le (a kalapot)’, vón ’volna’, csára-hajszra ’jobbra-balra’, kutyakocogó (élet) ’nehézkes, hiábavaló’, tanálták ’találták’, kótyonfitty ’léha’.

       A szószerkezetek és a mondatok szintjén is találunk érdemleges példákat. A tárgyas szerkezetekben elmarad a tárgyrag: koporsó csókolni (kell), halott látni (mennek). Érdekes mondatszerkesztés figyelhető meg a következő esetben: „vannak sok új keresztek / sok új fejfák, temetők…”

Miután megvizsgáltuk Gellért Sándor költői nyelvét, felmerül bennünk a kérdés, hogy mennyire északkeleti vagy szatmári ez a nyelv.

       „A nyelvnek az a »felső foka«, ami a szépírói nyelv, sohasem lehet azonos egy tájnyelvvel, a nyelv valamely regionális változatával, bármilyenek is legyenek ennek értékei, hiszen még a népköltészet is stilizált” (Péntek János 2003. 221.)

       Az írói sokféle nyelvi forrást vesz alapul munkái során, de mindig visszakereshető az eredeti anyanyelvjárás a nyelvezetéből. Gellért Sándor sok helyen volt otthon a világban, de mindig elkísérte őt a szamosháti nyelv.

 

 



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008