Művelődés

A Bolyai Tudományegyetem a második világháború utáni romániai magyarság legjelentősebb önálló oktatási és tudományos intézete volt, amelynek 1959-ben történt erőszakos megszüntetése a kisebbségben élő nemzetiség legnagyobb veszteségét jelentette. A Bolyai-kérdés megoldása – az önálló magyar egyetem újraindítása – mind a mai napig a romániai magyarság egyik legfontosabb követelése.

Az alábbi írás a Bolyai-egyetem oktatóinak debreceni látogatásával foglalkozik Bodor András történész professzor emlékei, valamint a korabeli sajtóanyag alapján. A beszélgetésre Kolozsváron 1998. október 10-én került sor.

A kolozsváriak debreceni látogatását megelőzte a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem küldöttségének négynapos (1956. április 21–24.) Kolozsváron tett látogatása.

Hogyan fogadták a vendégeket és miként telt ez a néhány nap a kincses városban?

A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem 160 tagú küldöttsége 1956. április 21-én érkezett Kolozsvárra. A pályaudvaron a városi néptanács képviselői, valamint a Babeš- és a Bolyai-egyetem tanárai, diákjai ünnepélyesen fogadták a vendégeket. Másnap délelőtt az Egyetemiek Háza nagytermében Gáll Ernő, a Bolyai-egyetem prorektora magyarul, Cîmpeanu Virgil, a Babeš-egyetem prorektora románul köszöntötte a vendégeket, amelyre Varga Zoltán, a debreceni rektor válaszolt. Ezt követte a debreceni diákok előadása, amelyről a helyi sajtó lakonikus tömörséggel tudósított: „A művészegyüttes ének- és táncszámokból, szavalatokból álló gazdag műsorát a közönség meleg tapssal jutalmazta. Az előadás végén az IMSZ (Ifjúmunkás Szövetség) Kolozsvár városi bizottsága, valamint a Bolyai és Babeš IMSZ bizottsága küldöttei virágcsokrot nyújtottak át a vendégeknek. A művészegyüttes hétfőn este megismételte műsorát.” (A debreceni egyetem művészegyütteseinek kolozsvári fellépése. Igazság, 1956. IV. 24.)

Milyen programokban vettek részt még a debreceniek?

Hétfőn délelőtt az egyetemi tanárok, diákok meglátogatták a kolozsvári egyetemeket. Engem Varga Zoltán rektor látogatott meg, Imreh István vendége Diószegi László volt, akivel sokat beszélgetett közös kutatási témájukról. A DISZ bizottság tagjai tapasztalatcserén vettek részt a városi IMSZ bizottságnál. A debreceniek megnézték a Botanikus Kertet, felmentek a Fellegvárra, megtekintették a Történelmi Múzeumot, és lelkesen tapsoltak a Magyar Opera Tosca, illetve a Román Opera Esmeralda előadásán. Kedden pedig az Aranyos völgyébe kirándultak és Torda városával ismerkedtek. Este a két egyetem fogadást adott a vendégek tiszteletére, úgy ahogy az illett.

Miként értékelhető cenzúramentesen a debreceniek látogatása?

Erre a kérdésre Jordáky Lajos professzor személyes naplóját idézhetem, aki ezekben a napokban a következőket írta. „A debreceni egyetemről néhány tanárból és 150 diákból álló csoport érkezett Kolozsvárra. A diákság ének- és tánccsoportja és futballcsapata. Talán nem is az a fontos, hogy az egyetemek közötti közeledésnek más útja is lehetséges volna, hanem a tény a fontos. Végre magyar városból emberek jönnek ide! A fogadás az igaz „jól szervezett”, de mégis itt vannak a magyarok részéről. Bartók és Kodály dalaival és a magyar táncokkal, erősítés ez az erdélyi magyaroknak... Bankett a debreceni vendégek tiszteletére. Jól sikerült. Jó kezdet, ha nem maradunk a szavaknál. Daicoviciu most is hordószónoklatot tartott. Kellemes meglepetést jelentett a román egyetem kórusának a szerenádja a vacsora vége felé. Mindenesetre rendkívülien óvatosak voltak a beszélgetések.” (Jordáky Lajos naplójából. Medvetánc, 1988/1–2. 284.)

A kolozsvári napilapban megjelent néhány cikk elárul egy-két dolgot erről a „jó szervezésről”. Ménes János debreceni polgármester (akkor a Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke) programját is „gondosan” összeállították: Erdély „civitas primariájában”, az évszázados művelődési központban „helyi érdekű” üzemeket látogatott meg, a szamosfalvi üveggyárat, a mérlegkészítő részleget, a Városi Közüzemek autóbusz részlegét stb. (Ménes János: Kellemes napokat töltöttünk Kolozsváron. Igazság, 1956. IV. 2.)

Debrecen múltjának és jelenének összehasonlításáról sem felejtkezett meg a sajtó: „A Horthy-világ Debrecenje a demagógia, a faji uszítás, a mesterségesen szított vallási háborúskodás szennytengerében fuldokolt – írta – ellenben „az új debreceni ifjúság különbbé érett, a kezüket a párt fogja, őket a párt vezeti új csúcsok felé”. (Somlyai László: Üzen az új Debrecen. Igazság, 1956. IX. 25.)

Mikor viszonozták a kolozsváriak a látogatást, kik vettek részt ezen az úton, hogyan fogadták a küldöttséget?

A mi látogatásunk is négy napig tartott (1956. május 10–13.). Küldöttségünk összetétele a következő volt: a Bolyairól részt vett száz egyetemi hallgató, a Babešről ötven, a tanárok közül a magyar egyetemről jött Nagy Lajos prorektor, Bodor András az egyetem szakszervezeti bizottságának elnöke, Kallós Miklós tanár, mint ideológiai vezető, valamint Jancsó Elemér és Tulogdy János tanárok. A Babeš román egyetemről részt vett Constantin Daicoviciu egyetemi tanár, a küldöttség vezetője, Pop Emil akadémikus, Kolozsvár város részéről pedig Vlăduř Viorel, a városi néptanács titkára és Marincuš Valeria, a tanács tagja. Azt meg kell mondanom, hogy Kolozsváron az egyetemisták műsorának minden számát bemutattuk egy bizottság előtt a pártnál, ha ők kifogásoltak valamit, azt nekünk figyelembe kellett vennünk. Amikor ez a bizottság azt mondta, hogy rendben van minden, akkor indulhattunk.

A debreceniek nagyon szépen fogadtak minket, sok száz diák orgona-, gyöngyvirág- és tulipáncsokrokat nyújtott át nekünk. A román és a magyar himnusz elhangzása után vendégfogadóink részéről üdvözlőbeszédet mondott: Ménes János, a Városi Tanács elnöke, Varga Zoltán rektor, Kovács Ferenc, az Oktatásügyi Minisztérium egyetemi osztályának vezetője, Károlyi Géza, az egyetemi DISZ bizottság tagja, részünkről Constantin Daicoviciu, Nagy Lajos prorektor, Vlăduř Viorel néptanácsi titkár és Oros János a Babeš-egyetem ifjúsági szervezetének titkára. Szép sikert aratott C. Daicoviciu, aki három-négy mondatott mondott románul, majd szép magyar beszéddel folytatta, így pillanatok alatt népszerű ember lett. Varga Zoltán rektor a diákok kolozsvári és debreceni látogatását a magyar és a román nép közötti hídépítésnek nevezte, amelyen a jövőben remélhetőleg a két nép szélesülő barátságának útja vezet, a beszédekben gyakran hangzottak el a költő szavai: „Dunának, Oltnak egy a hangja.” (Varga Zoltán: Üdvözöljük Debrecenbe érkező kolozsvári vendégeinket. Néplap, 1956. V. 10.)

Minket, egyetemi tanárokat az Arany Bika Hotelben szállásoltak el, délután a program szerint a szovjet és a román katonák sírját koszorúztuk meg, este pedig a Központi Kultúrotthonban bemutattuk műsorunkat Debrecen lakosságának.

Milyen tudományos megbeszélésekre, előadásokra került sor?

Látogatásunk második napján a Kossuth Lajos Tudományegyetemen a professzorok és egyetemi hallgatók előtt négy előadást tartottunk. Constantin Daicoviciu professzor a dákok politikai és társadalmi helyzetéről beszélt, előadását Szabó István köszönte meg. Pop Emil akadémikus a pollenelemzésről, Tulogdy János pedig a Magyar Autonóm Tartományról értekezett. Sikeres előadást tartott Jancsó Elemér, akit a román–magyar irodalmi kapcsolatok múltját ismertette, nagy ívű értekezését Juhász Géza professzor méltatta. Érdekes beszélgetés zajlott le C. Daicoviciu és Benigny Gyula egyetemi adjunktus között, aki egykor a román történész tanára volt.

Ezután következett a debreceni egyetemisták előtt tartott művészi műsor?

Igen és ebben a tekintetben úgy egyeztünk meg, hogy az előadás időtartama nem lehet több mint másfél óra. Debrecenben valami hihetetlen dolog történt! Az előadásnak több óra után még nem volt vége! Ugyanis, ha a Babeš együttese fellépett megtapsolták, nem volt semmi baj, de amikor a Bolyai együttese táncolt, énekelt, vagy bármilyen számot mutatott be, a szó szoros értelemben nem tudták abbahagyni a tapsot, háromszor is kérték az ismétlést.

Ekkor C. Daicoviciu szólt nekem: „Bodor, ne engedd, hogy ismételjenek, ne ismételjenek”! Bementem hátul a színfalak mögé, és bizony eléggé lekaptam a diákokat, a debreceniek nagyot néztek, hogy egy tanár így is beszélhet, de kérem, nem volt mit tennem. Ezután azt gondoltuk, hogy minden rendben lesz.

Mi történt ezután?

A Bolyai énekkara utolsó számként elénekelt egy dalt, ami az engedélyezett programban nem volt benne, az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek címűt. Kérem, ez egy középkori dal, amit a külföldre induló diákok, segédek énekeltek, s erről később kiderült, hogy csíki székely dal. Nos, amikor ezt a dalt elénekelték, nem tudom mi történt, a közönség elkezdett sírni, vagy legalábbis könnyezni, amikor pedig másodszor énekelték az énekkar minden tagja, fiúk és leányok mind sírtak. Hát kérem, így ért véget az előadás. Arra is emlékszem, hogy az előadás után Pop Emil akadémikussal mentem az Arany Bika Szállóba, aki megnyugtatott az előadást illetően, a román kollégák meg vannak elégedve, mondotta, bár a Bolyait jobban megtapsolták, de a Babeš is megkapta a tapsot. A hangulat az ezt követő közös vacsorán, táncmulatságon igen jó volt, amin részt vett C. Daicoviciu és Szabó István is. Kiderült ugyanis, hogy ők ketten Doberdónál együtt harcoltak, hosszan mesélték közös katonai élményeiket, amit sokan figyelemmel és élvezettel hallgattak.

Hogyan zajlott le a Magyar Dolgozók Pártja Hajdú– Bihar megyei bizottságának fogadása?

Másnap a megyei pártbizottság székházában fogadott minket Komócsin Zoltán megyei és Pulai Árpád városi párttitkár. Mi azt gondoltuk, hogy bizonyára udvariassági látogatásról van szó. Hát sajnos nem az volt, ugyanis a szívélyes üdvözlés után Komócsin nagyjából a következőket mondta: „Önök nem ismerik az itteni helyzetet, és fogalmuk sincs arról, hogy milyen bajt okoztak itt, mi attól féltünk, hogy a diákság között valamilyen zavargás robban ki. Hogyan lehetett ilyen műsorral idejönni – kérdezte –, majd sorra vette az általa kifogásolt számokat, köztük a székely táncokat, a piros csizmát és végül az utolsó éneket, mely nem szerepelt a programban. Vegyék tudomásul – mondta –, hogy Magyarországon mintegy ötszázezer erdélyi él, akik rokonaikkal 2 millió embert jelentenek, és ez a tömeg hihetetlen károkat okozhat az országnak.

Ezeket hallva C. Daicoviciu reám hárította a felelősséget: „Na Bodor, mit csináltál?” kérdezte, pedig kérem, az előadott műsort ő is jóváhagyta. Meg kell mondanom, hogy mi valóban nem ismertük a magyarországi állapotokat, feszültségeket, és én abban a pillanatban nem tudtam, hogy mit válaszoljak, néztem Jancsó Elemérre, majd Tulogdy Jánosra, de ők elfordították a fejüket. És akkor Kallós Miklóst megszállta az ihlet. Azzal kezdte, semmilyen csodálkozás nem lehet abban, ha a Babeš- és a Bolyai-egyetem együttesei elmennek Jašiba és ott a Babešt jobban megtapsolják, de abban sem, hogy a debreceni közönség a Bolyait tapsolta meg jobban, ne akarjunk természetes emberi megnyilvánulásokat hibának feltüntetni. És mi van abban kérem, hogy a leányok piros csizmában táncoltak, miért kell ettől megijedni? – kérdezte. Kolozsváron a Dermata bőrgyár munkásai, ha bemutatnak egy kalotaszegi vagy egy székely táncot és a táncosok román nemzetiségűek, ugyanúgy öltöznek, mint ahogy itt a bolyaista leányok öltöztek, de, ha román táncot mutatnak be és a táncosok történetesen magyar nemzetiségűek, akkor román öltözetet vesznek magukra, és ezen senki sem botránkozik meg. Ez a magyarázat – akkor úgy tűnt – Komócsint és Pulait megnyugtatta.

Miként folytatódott a további program?

Debrecenben még megnéztük a Déri Múzeumot, a 400 éves Kollégiumot és a Csokonai Színházban az Álarcosbál című operát.

A negyedik és egyben az utolsó napot Budapesten töltöttük, vendéglátónk Sőtér István oktatásügyi miniszterhelyettes és az Eötvös Loránd Tudományegyetem volt. De ez a nap sem telt el simán. Az történt ugyanis, hogy a debreceni diákok kikísértek bennünket az állomásra és ekkor C. Daicoviciu azzal az ötlettel állt elő, hogy fejezzük ki a munkásosztály nemzetköziségét, és közösen énekeljük el az Internacionálét, a Föl-föl ti rabjai a földnek kezdetű mozgalmi éneket. Az énekvezetőnk megadta a hangot, és mi elkezdtük énekelni, hát kérem egyszer csak azt látjuk, hogy a körülöttünk álló debreceniek nem énekelnek, és néhány taktus után elhallgatnak a mi diákjaink is. Daícoviciu ekkor felszólította a tanárokat, hogy kiki ahogy tudja románul, magyarul, németül, de fújja az éneket. Tehát kérem az történt, hogy a tanárok énekeltek, a diákok pedig hallgattak.

Budapesten is nagy kedvességgel fogadtak minket, minden tanár mellé egy kísérő csatlakozott az Eötvös Loránd Egyetemről. C. Daicoviciu kísérője Tamás Lajos professzor volt, akivel ő az 1940-es évektől állandó vitában állt Dácia története, illetve a dákóromán kontinuitás kérdésében. Szerencsére Pesten a vita nem folytatódott, és egész idő alatt barátságosan beszélgettek, az én kísérőn Tóth Zoltán professzor volt, a román–magyar kapcsolatok kitűnő ismerője, aki tudomásom szerint az 1956-os forradalom idején a harcok áldozata lett. A diákok megtekintették az Országházat, a Budai várat, a Halászbástyát, a Margit-szigetet, a Népstadiont és meglátogatták az Eötvös Loránd Tudományegyetemet is.

Kolozsvárra hazatérésük után a román Securitaté nem érdeklődött a Debrecenben és Pesten történtekről?

Ez volt a legnagyobb csodálkozásunk, az „elvtársak” nem jöttek, pedig fel voltunk készülve a látogatásukra. Talán azért maradt el a velük való találkozás, mert Debrecenben ott voltak a Babeš, a román egyetem tanárai is. De meglepetésben azért még volt részünk, ugyanis hazaérkezésünk után kb. egy héttel hivatott Gali Kálmán, az egyetem adminisztratív igazgatója azzal, hogy vendégünk érkezett Debrecenből. A megbeszélésen – a vendégeinken kívül részt vett Melegh Ferenc párttitkár, Balogh elvtárs, a káderes, a tanulmányi igazgató – kiderült, hogy a debreceni vacsorán állítólag a karvezetőnk xenofóbiás megjegyzést tett, a magyarországi elvtársak azt kérték, hogy az illetőt távolítsuk el a Bolyairól. A karvezetőnk – akit mindnyájan korrekt, becsületes embernek ismertünk – határozottan tagadta, hogy Debrecenben vagy bármikor ilyen kijelentést tett volna, olyan személy sem akadt, aki ezt az állítólagos kijelentést hallotta volna. A vizsgálatot az egyetem tanulmányi igazgatója ad acta tette, de mindnyájunkat felháborított a debreceni „elvtársak” magatartása, akik ott nem szóltak semmit, majd lejönnek Kolozsvárra és bajt kevernek nekünk.

Ezek az „elvtársak” a magyar belügyi hatóságoktól jöttek?

Igen kérem, szóval nagyon csúnya dolog volt. Az illetőnek egyelőre a haja szála sem görbült, de 1959-ben a Bolyai- és a Babeş-egyetemek ún. egyesítésekor elbocsátották, tehát a magyarországi belügyesek közbelépésének mégiscsak lett következménye. Úgy látszik, a debreceni közös vacsorán a tanárokon és hallgatókon kívül mások is részt vettek.

Mindennek ellenére a Bolyai Tudományegyetem első és egyetlen magyarországi (külföldi) útja tanárnak és diáknak egyaránt felejthetetlen élmény maradt, a diákok a kulisszák mögött történteket alig érzékelték. A négy napról – a diákok között kialakult barátságokról, érzelmeinkről – Banner Zoltán írt a kolozsvári napilapban szép élménybeszámolót (Kolozsvár–Debrecen, felejthetetlen négy nap. Igazság 1956. V. 17.) Befejezésül őt idézem: „A hazafelé vezető út is tartogatott meglepetést, éjjel három órakor Püspökladányban (Pestről jövet) arra ébredtünk, hogy: Jó reggelt kívánok, itt vannak a debreceni diákok! – kétszáz debreceni barátunk utazott le Debrecenből saját pénzén, hogy még egyszer megöleljük egymást és újból megígérjük, hogy barátságunkat megőrizzük és segítjük egymást mindenkor...”