Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Vetési László: Szabó T. Attila lelkipásztora voltam


Szabó T. Attila sírja a Házsongárdi temetőben    A nagy embereknek haláluk után nagyon sok barátja lesz. Jelentkezik a távoli ismerős és ismeretlen, igyekszik tekintélyüknek aurája mögé bebújni, rejtőzködni vagy épp naggyá lenni.

     Egy nagyszerű emberre emlékezem, de nem a pályatárs, nem is szakma vagy a baráti közösség közeléből, hanem – ki nem találja senki: egy nagy ember családi lelkipásztora szemével. A Gondviselés megadta nekem azt a különösen nagy ajándékot, hogy egészen fiatalon, a kolozsvári Györgyfalvi-negyed lelkészeként Szabó T. Attila lelkipásztora is lehettem.

     A 60-as évék végétől a feldúlt lupsai Hóstátban, a Pata utca és a Bivalyrét között egy kiterjedt, viszonylag kényelmes lakótelep épült. Ide kapott lakás kiutalást jó néhány kolozsvári értelmiségi, köztük Benkő Samu történész, dr. Kós Károly néprajztudós, Páskándi Géza, Dávid Gyula, Tövissi József, Almási István, Nagy Olga, László Ferenc, Várhelyi István, Muzsnay Csaba és még sokan mások. Itt lakott családi házában Kiss Jenő költő is.

     Lelkészként kerültem tehát kapcsolatba vele, anyósának, Éva néni édesanyjának kellett rendszeresen beteg úrvacsorát vinnem minden ünnepre.

     Azt hiszem, hogy a világon ez az egyedüli úrvacsoraosztás, amelyhez példátlan emberi példa, tanulás, nevelő erő is társult, és felért egy magiszteri továbbképzővel, népfőiskolával.

     Az első látogatás alkalmával ő nyitott ajtót, és már az első alkalommal is ismerősnek kijáró szeretettel, de lelkésznek kijáró tisztelettel fogadott. Kétfelől dús haj, és egészen jellegzetes volt kiejtése, az Erdélyben igen ritka lágy „t” hangjai, mely – később döbbentem rá - Fehéregyháza és környékének, Szederjesnek, és szülőfalumnak, Székelymuzsnának talán még a honfoglalás mélyéről hozott nyelvi öröksége is lehetett.

     – Tudja, kollega úr, hogy én is felszentelt pap volnék – így mutatkozott be első találkozásunkkor. Már az első alkalommal tisztázta azt, amit én régóta tudtam, hisz a Teológián, a végzős teológusok tablóján, bocskai ruhában ott díszeleg az ő arcképe is: hogy mi kollégák vagyunk, hisz ő is elvégezte a Teológiát.

     Nagyon szépen, és mindig hálával beszélt arról az intézményről, amely őt elindította. A Teológián főként azokról a nagyokról beszélt, akinek életpályája indulását, a felkészülés, a külföldi ösztöndíj döntő éveit köszönheti. Tavaszy Sándort és Imre Lajost nem csak nekem, de minden életpályarajzában, visz-szaemlékezésében megemlítette.

     Attila bácsi kedves, közvetlen ember volt. Nagyon szeretett beszélgetni. Amolyan nagytatás volt, annak is ama bapós falusi változatából, akinek térdén lehet lovagolni a kis unokának, bajszát, haját tépdesni, meséit hallgatni, és nagyon lehetett szeretni. Az elmaradhatatlan falusi gyapjúszvettere amolyan szimbóluma is lett kirívóan egyszerű öltözékének.

     Sosem tegeztek, sem Attila bácsi, sem Éva néni, pedig jeleztem ezt nekik, szinte unokai életkor távolságból, és többször is kértem őket erre.

     Miután elvégeztem szolgálatom a Nagymamánál a kis szobában, kint, a nagyobb szobában szinte mindig beszélgettünk, mert úgy időzítettem ezeket az alkalmakat, hogy ne kelljen tovább sietnem.

Komolyan beszélt, máskor meg viccesen anekdotázott, és ilyekor mondta el öniróniával frappáns vallomását is: „Két nagy tragédia érte a magyarságot Fehéregyházán. Itt esett el Petőfi, és itt születtem én.”

     A beszélgetésekkor gyakran jártuk végig élete nagy állomásait. Megálltuk Désen, Désaknán, ahová nem csak visszajárt gyűjteni Váralja és Nyíres helyneveit, itt hallottam először a Szolnok–Doboka magyarságáról készült monográfiáról, melyet Bethlen Béla bácsi biztatására készítettek a négy év alatt, de amely soha sem kerülhetett fogalomba: front közeledtével ott maradt a vármegye pincéjében.

     Sokat mesélt a nagy műről, a Szótárról. Az anyaggyűjtés hangyamunkájáról, megjelenésről, a könyv minden addigit felülmúló sikeréről, és látszott, hogy ez a népolvasmányoknak kijáró hatalmas könyvsiker és megbecsülés nagyon jól esik neki. Ilyenkor mutatta meg hatalmas kézirat anyagát, a dobozokban sorakozó cédulákat, a kötettel kapcsolatos munkát. Mély hálával beszélt munkatársairól, akik az első kötetek után kapcsolódtak be a szerkesztési, gondozási munkába, és segítettek felgyorsítani a szavak kötetbe szerkesztését. Akkorra már megjelent és nekem is könyvtáramban volt a Szótörténeti Tár első három kötete, és készültek a további kötetek. De az ő tekintete már messzebb is látott, a következő nagy munkáról is ábrándozott: szinte áhítattal mutatott körül a kis blokklakás előszobájában, ahol példás rendben állt a dobozolt hatalmas cédulaanyag: majdnem teljes Erdély helytörténeti anyaga, ez aztán a nagy munka.

     Beavatott a szótár szerkesztésének munkájába, de a körülötte folyó kiadási küzdelembe is. Ne feledjük, hogy a 80-as évektől kemény ideológiai szigorítások következtek a könyvkiadásban is. A Szótár szakmai munkáját Attila bácsi, de a kiadásért a küzdelmet minden kötetnél Domokos Géza vívta meg.

     Emlékszem, amikor kedves, huncut, pikáns derűvel mesélte el a Szótörténeti Tár kiadásnak azt a fejezetét, amikor a szótár az „f” betűhöz érkezett, és a szócikkek között sorra került a férfi nemi szerv is. Hát bizony a középkori periratok között is jócskán emlegették, na, nem annyit, mint manapság. A cenzúra sehogy sem tudta megérteni, miért került be a szavak közé, és mindenképpen ki akarta töröltetni. De, kérem szépen, ez is egy fontos középkori magyar szavunk – tiltakozott Attila bácsi felháborodva. Nagy harc kezdődött a szócikk körül, amiben Domokos Géza keményen érvelt, és végül is győzött. A cenzúra – ha jól emlékszem, talán épp egy hölgy volt – kelletlenül, de beleegyezett, csak az a megjegyzése volt, hogy „sã rãmânã, dar mic sã fie” (maradjon, de kicsi legyen). Természetesen ő a szócikk méretére gondolt.

     – Jól van, jól van. Maga mindig olyan sokat beszél – elégelte meg Éva néni itt, jelezve, hogy túlléptük a határt. Korholta gyakran kedvesen, aki gondos hitvesi szigorral vigyázott életére, munkabeosztására, nyesegette hibáit, éberen őrködött a délután pihenésen, mely kettéválasztotta a délelőtti levéltári munkát és a délutáni otthoni anyagrendezést.

     – Ne haragudjon, kollega úr – gyakran, de nem mindig szólított így –, hogy engem nem lát a templomban, de nekem olyan kevés szabad időm van, hogy én vasárnaponként a természetbe járok templomba. Többször elmondta, hogy gyalog teszi meg minden nap az utat a Györgyfalvi negyedi blokklakás és a levéltár között – ez az én napi sétám, hogy bírjam a sok helyben ülést. Máskor meg szinte Kelemen Lajos ismert anekdotája csengett vissza szavaiban, amikor azzal viccelt, hogy én egész nap a gyülekezettel, papokkal és hívekkel vagyok együtt az oklevelek között. Igen, csak az egy kicsit más társaság – vágtam vissza, mosolyogva válaszolva humorára –, azok hazudtak vagy csaltak, ítélkeznek, vagy ítélet alatt vannak a peres iratokban.

     – Engem a munka nagyon lefoglal, nincs nekem időm újságokat olvasni – mesélte egyszer. Itt nem csak a korabeli, pártfeladatokat tejesítő sajtót minősítette, hanem azt, hogy neki már a mindennapi apróbb dolgokra nem jut ideje. Ha valami érdekes van, azt a feleségem este mindig elmeséli.

    – Minden nap kell tenni valami, a munkában nagyon fontos a rendszeresség – mondta, szinte a latin közmondást magyarul szabadon idézve. És csak a fiatalkorom elhanyagolt éveit sajnálom.

    Néhány alkalommal könyvvel lepett meg szolgálatomért. Könyvektől roskadó polcokról emelte le, és ma is kedves olvasmány számomra a halálra készülő aradi vértanúk családtagjaikhoz írott levelezésének két dokumentumkötete.

    Kapcsolatunk meghittségében új szakasz kezdődött akkor, amikor egy elszólásában Mester Miklós történész barátját, volt kultusz államtitkárt említette, és én közöltem vele, hogy apai nagybátyám. Attól kezdve náluk még mélyebb családtag lettem. Miklós nekem régi és nagyon jó barátom – mondta, és láttam arcán, hogy elmerengett a régi szép időkön. Akkor én már tudtam, hogy 1944 őszén együtt mentették meg a Gestapo kezéből a deportálástól Brüll Manó bácsit, a kolozsvári Református Kollégium zsidó származású magyar és latin tanárát.

    Éva néni is nagyon szeretett, és szinte gyermekeként, de mindig lelkészként tisztelt. Apró kis figyelmességekkel kínált, szép kék szemei mögött, kedves mosolya mellett, kedvessége és nagy-nagy szeretete tündökölt. Egy alkalommal egészen meglepő közvetlenséggel azt kérdezte tőlem, hogy ismerem-e Benkő Eleket, a Samu fiát. Mondtam, hogy sajnos személyesen nem, ő akkor már Pesten tanult, de tudok róla. Maguknak meg kell ismerkedniük, mert azt hiszem, nagyon jó barátok lennének. Ezt én még soha nem mondtam el Benkő Eleknek.

     Csodáltam azt a házas életet, amiben ők Éva nénivel éltek. Igazi páros élet volt. Egymástól elválaszthatatlan és egymást kiegészítő. Attila bácsin érzett, hogy élete mindennapjainak működésbiztonságát hálásan helyezi át párja vállaira. Éva néni nagyon vigyáz rám – mondta gyakran huncutkás mosollyal, de néha úgy, hogy azt Éva néni is hallotta. Ebben benne volt a hála, köszönet, de talán az óvó felügyelet szent terhének viselése is. Az elmaradhatatlan délutáni pihenés szüksége is élete szerves része volt. Ez tagolta ketté a kora hajnali kelést, az otthoni munkát, a délelőtt munkába gyaloglást és levéltári adatgyűjtést, és a délutáni otthoni folytatást.

     Útjaink öt év után elváltak. Én eljöttem a gyülekezetből, de fel-felnéztem hozzájuk. Éva néni mindig nagy örömmel fogadott, és Attila bácsi is mindenben készséggel állt rendelkezésemre.

     Közben maradt a vicces kapcsolatunk, növögetett szakállam, és ő kedvesen dicsérte meg. Most már szerkesztőként szakmai kérdésekről faggattam: hogyan történt a „kísértés”, „kísértet” szavak nyelvi szétfejlődése, és a Miatyánkban a „keresztyén” vagy „keresztény” szóváltozat kialakulása a református és a római katolikus egyházak szóhasználatában. Kérdeztem az új bibliafordítások nyelvújításáról is, a „Károli vagy modern biblia” vitában, de az új énekeskönyv tervekről is. A kéziratos énekeskönyvekről írt ifjúkori dolgozata mindenképp hitelessé tette ma is véleményét. Mindkét kérdésben elővigyázatra intett, tradicionalista volt, óvva intett az archaizmusok erőszakos felszámolásától. Két beszélgetést magnóra rögzítettem, de sajnos a nagyon rossz technikai feltételek és hangminőség miatt is használhatatlanok.

     Ott halt meg, ahol élete nagy részét töltötte: útban az otthon és a levéltár kötött, a Farkas utcában. A szíve vitte el, amire orvos felesége is annyira vigyázott.

     Temetése a 80-as évek végének a kolozsváriak néma tüntetése volt egy rettegő időben. Nem csak egy nagy embert temettünk: egy Intézménytől búcsúztunk egy intézmény nélküli kisebbségi világban, ahol mégis a súly alatt, az értelmiségi blokklakások nyomorszobái mélyének katakombáiban egy személyes panel akadémiák születtek. Ehhez ő mutatta a legszebb példát: közös nagy ügyeinkért szívós kitartással, céltudattal naponta kell valamit tenni.

 

*

     Később döbbentem rá arra, hogy Szabó T. Attila egész életében hű maradt az útnak indító Teológiához: lelkész volt és az is maradt. Egy másik anyaszentegyházat választott magának, azt vigyázta. A legnehezebben őrizhető nyájra vigyázott: a magyar szókincsre. Veszendő és elhullott szavainkat kívánta óvni, gondozni, pallérozni, összegyűjteni. A magyar nyelv legnagyobb gyülekezetének volt a püspöke. Pontosan és példátlanul nagy gondossággal és szeretettel vigyázott erre a szétszóródott, ezernyi veszélynek kitett hazára, minden szóra, ahogyan híveivel egy igazi pap teszi. Tudta jól, hogy mitől félti.

     Életem nagy indító élménye és a Gondviselés nagy kegyelme, hogy ezzel a nagyszerű családdal kapcsolatba lehettem, kijárhattam mellettük az egyszerűség példaadó iskoláját. Mellettük értettem meg azt, hogy az igazán nagy emberek tudnak igazán egyszerűek és példaadóan szerények lenni.

2006. május

 

 

Lászlóffy Csaba

 

Jézus-kiáltás

Szabó T. Attila emlékének

 

                                                      álmomból fölriadván mintha

                                                      Jézus-kiáltást hallanék

                                                      s hajnalban fejünk feltámasztván

                                                      vagy fölugrálva széket felborítva –

                                                      hol késik a segítség a vezeklő

                                                      lelkiismeret zarándoklata?

                                                      s az emlékek apadó vízesése

kiszámíthatatlan közönytől beárnyékolt

                                                      szurdokban valamely töredék-

                                                      gombok és egy hiúzköröm között

 

                                                     s mert a hitegető penna hegyén a

                                                     hiszékenység hiába inkuráltatik

                                                     az is az ellenség javára lészen

                                                     ami nagy hallgatások árán

                                                     a hitehagyott historikus tájak

                                                     magzataiban eleve megrontaték

 

                                                     álmomban fölriadván mintha –

                                                     de csak emberséget esdeklő

                                                     panaszos jerkebárány vala

 

(1989–1997)



vissza a kiadáshoz
minden cikke
FŐLAPTEST rovat összes cikke

© Művelődés 2008