Művelődés

Bekezdő – a tánchagyomány ősiségének kérdésköréről…

A néptáncos közösség és a néptáncot befogadó közönség egyik, talán legnagyobb tévhite a tánchagyományunk feltételezett ősiségére vonatkozik. Hogy az „autentikus”, „eredeti”, a különböző múló divatok által nem érintett, „romlatlan” néptánckultúránk megőrzése és továbbadása minden „igazi” néptáncos kiemelt feladata, ha már eleink évszázadokon keresztül őrizték ezt az ősi, érintetlen közösségi kincset. Hogy a médiában, a közéletben, a közösségi nyilvánosságunk előtt csakis úgy beszélhetünk, írhatunk róla, mint nemzeti kultúránk, sőt identitásunk egyik kikezdhetetlen alapkövéről. Csakhogy elfelejtjük (vagy nem tudjuk?), hogy a hagyomány tulajdonképpen egy közösségi konszenzus, s ezért őseink tánchagyománya nem egyenértékű tánchagyományunk ősiségével! Hiszen a kultúrát, s ezen belül kiemelten a zenei és táncos kultúrát mindig is a különböző divathullámok folyamatosan újító hatásai határozzák/határozták meg, így a 19. század végére a Kárpát-medencében kikristályosodott paraszti, a szakirodalom, majd közvélemény által tradicionálisnak mondott népi tánckultúránk sem egyéb a folyamatos divathullámok által alakított európai tánckultúra egyik változatánál. Csakhogy ez a művelődéstörténeti, és ezen belül közismert tánctörténeti tény a mai napig elkerüli a silány elméleti háttérrel rendelkező és gyakran zavaros ideológiák mentén szerveződő összmagyar (nép)táncos közösséget, amely tánckultúránk ősiségének feltételezésében meglátásom szerint két csoportra osztható: az első (és nagyobb) csoport az etnikus ősiséget feltételezi, míg a második (és kisebb) csoport valami egyetemes ősiséget keres a mozgáskultúrákban. Etnokoreológiai, azaz néptánckutatói szempontból mindkét feltételezés téves, mivel a tánckultúrákban nem beszélhetünk sem etnikus, sem egyetemes ősiségekről. Így például sokan tekintik a táncházakban oly népszerű moldvai csángó lánctáncokat ősmagyar relikviáknak, noha ezek a középkori Nyugat-Európa Balkánon fennmaradt táncai, vagy sokan vélik a közép-erdélyi legényeseinket a honfoglaló magyarok férfitáncainak, pedig ezek a nyugati reneszánsz individualista táncdivatjainak az elmúlt évszázadokban, sajátos körülmények között igen magas tánctechnikai fokra fejlődött változatai. Ezért is – enyhén szólva – fura, hogy amikor a millecentenárium hatására az elmúlt évek színpadi (nép)táncelőadásaiban teret hódítottak a honfoglaló ősmagyar témák (megjegyzem: arról, hogy mit és hogyan táncolhattak honfoglaló eleink, semmilyen adattal nem rendelkezik a jelenlegi tánckutatás), ezekben a koreográfiákban maximum a későközépkori, illetve reneszánsz eredetű régi táncrétegünk, sőt gyakran már a magyarok által elfeledett, de más etnikumok által megőrzött „ősmagyar” táncait láthatjuk viszont. (Például ezeknek a koreográfiáknak az egyik kedvenc forrásanyaga az Enyed-környéki románok által táncolt egykori hajdútánc – mai román elnevezésében ‘haidãu’ – motívumainak felhasználása.) S ha pedig az egyetemes ősiséget keressük, akkor először is feltételeznünk kell egy valamikori egységes (paradicsomi vagy majomkodó?) tánckultúrát, ami már önmagában is abszurdum, s erről az emberiség kulturális divathullámainak folyamatosan újító hatásait kellene egyenként lehántanunk, minek végtelen volta eléggé reménytelen helyzetek elé állíthatja a keresőt (hacsak nem arra gondolunk, hogy elvileg minden táncosnak ősidők óta két keze és két lába van…). Amúgy jó volna tudatosítani azt is, hogy a férfi-nő táncbeli összefogódzása szintén a reneszánsz találmánya, azaz a férfinak nővel való párban táncolása kizárólag az európai tánckultúra elmúlt néhány évszázados vívmánya (erről lásd például Marcel Mauss A test technikái című tanulmányát).

     Természetes, hogy mindezen tánctörténeti tényeket a nagyközönség kevésbé ismeri, de a (nép)táncos közösség ez irányú tájékozatlansága már elgondolkodtató, a táncos szakma, azaz együttesvezetőink, koreográfusaink és táncoktatóink elméleti képzetlensége pedig egyenesen káros. (Mivel táncművészet megfelelő elméleti tudás nélkül nem létezhet, elsősorban ez utóbbiak számára ajánlom neves tánckutatónk, Martin György témára vonatkozó két alapvető, erdélyi könyvtárainkban is fellelhető írását: A magyar néptáncok történeti rétegei és műfaji csoportjai, valamint Tánc és társadalom: a történeti táncnévadás típusai itthon és Európában.) És igen jó volna, ha a feltételezett ősiség helyett a (nép)táncos közösség figyelme tánchagyományunk európai vonatkozásaira koncentrálódna, mert képletesen fogalmazva: ahogyan latin betűkkel írunk, úgy latinul táncolunk is…

Gerincmotívum – tánchagyományunk európai vonatkozásairól…

     A Martin György nevével fémjelzett 20. századi néptánckutatás a magyar néprajztudomány egyik legeredményesebb és világszerte elismert tudományága, amelyik a néptáncok elemzésében a magyar folklorisztikai és népzenekutató iskola eredményeit együttesen érvényesíti, s alapjában strukturalista és összehasonlító módszereket alkalmazva a magyar (és kelet-európai) tánckincs történeti stílusrétegeinek és főbb dialektusainak átfogó körvonalazását eredményezte, egyúttal bizonyítva a Kárpát-medence népeinek hagyományos, majd az ebből táplálkozó nemzeti tánckultúráinak európai eredetét. Érdekes, és egyben lehangoló, hogy ez nemcsak a gyakorló néptáncosok között számít egy kevésbé ismert tudományos tényállásnak, hanem – mivel ellentmond az etnicizáló folklórkutatás elveinek – gyakran „ismeretlen” a hivatásos tánckutatók és táncművészek körében is. Hiszen a 19. századtól (sajnos) napjainkig egy adott tánckultúra sajátságosan nemzeti, etnikus vonásainak (ezen belül ősiségének) kihangsúlyozására törekvők számára elfogadhatatlan, hogy, Martin Györgyöt idézve: „Európa táncbéli differenciáltsága elsősorban annak köszönhető, hogy az egymást felváltó divatkorszakokból álló tánctörténeti fejlődés kontinensünk különböző tájain más ütemben, jelentős időbeli eltolódásokkal, s nem is mindenütt maradéktalanul ment végbe. Az egyes régiók jelentős fáziseltolódásai következtében alakultak ki olyan jellegzetes táncövezetek, amelyek mindegyikében más-más táncműfajok határozták meg a tánckultúra általános karakterét.” Martin szerint „az a megállapítás, mely szerint Európa népei nem tudják, hogy mennyire rokonok egymással, a kisebb övezeteken belül még inkább érvényes s általában a táncra is áll. Kelet-Európa népei még nem tudják magukról, hogy sajátos nemzeti tánckultúrájuk mennyire közös gyökerekből táplálkozik, s mennyire azonos módon zajlott le az egyedinek tartott és igen messziről, a homályos történeti múltból eredeztetett tánckultúrájuk, sajátosan egyedinek és egyszerinek vélt nemzeti táncuk kialakítása. A ténylegesen meglevő különbözőségeket az illető népek paraszttánc-kultúrája kisebb-nagyobb területeinek eltérő fejlődése, fáziseltolódása hozta létre. Lényegében tehát az elkésett fejlődésből adódó különbözőségeket az öntudatosodó nemzeti elitréteg domborította ki, ideologizálta és stilizálta politikai törekvéseinek megfelelően.” (Lásd Martin György: Népi tánchagyomány és nemzeti tánctípusok Kelet-Közép-Európában, a XVI–XIX. században. In: Ethnographia XCV 1984/3: 353–361.) De beszélhetünk-e egyáltalán nemzeti, azaz etnikus táncokról? Milyen etnikus vonásokban különbözik az évszázadok óta szomszédos, vagy együtt élő nemzetek tánckultúrája egymástól? A válasz egyszerű: annyiban etnikus egy tánc, vagy tánczene, amennyiben azt a táncoló, hallgató közösség annak tartja. A tánckultúrában nem léteznek fajtiszta, ősi, csak egy bizonyos etnikumra vonatkozó táncok, tánczenék, mivel ezek vagy időben, vagy térben folyamatosan keverednek (erről lásd például Bartók Béla Faji tisztaság a zenében című, 1942-ben írt gondolatébresztő, s az akkori korszellemen messze túlmutató cikkét).

     Nos, ha az erdélyi magyar (nép)táncos közösség tudatosítaná az említett tánctörténeti tényt, talán bizonyos szempontokból sikerülne ideológiamentessé válnia (ez elsősorban a még gyerekcipőben járó erdélyi magyar táncművészet előnyét is szolgálná), és sajátságos művelődéstörténeti helyzetünknél fogva a nyugaton már rég kiveszett táncok őrzőiként az egységesülő kontinensünk irányába büszkén propagálhatná tánchagyományunk európai eredetét. De ha úgymond „latinul táncolunk”, akkor sokakban felmerülhet a következő kérdés: hogyan is állunk a sokat emlegetett táncos anyanyelvünkkel?

A gerincmotívum változata – a táncos anyanyelvről…

     Nemcsak (nép)táncos berkekben, hanem a közéletben, alkalomadtán tudományos (hangsúlyosan tánc- és zenefolklorista) közegekben is gyakori a táncos anyanyelvre való hivatkozás, mintegy párhuzamba állítva ezt a zenei anyanyelv, sőt akár a nyelvi anyanyelv fogalmi kereteivel. Egyrészt sokan általa magyarázzák a táncos tradíció folytonosságát (tényleg, ha már a hagyomány apáról fiúra száll, akkor miért nem beszélhetnénk táncos apanyelvről?), másrészt még többen a táncos anyanyelvre való nevelésben látják a tudatos hagyományőrzés célját és értelmét. De lehet-e egyáltalán anyanyelvi szinten táncolni? Lehet, ha a táncos anyanyelvet a beszélt anyanyelvhez hasonlóan a szocializáció során informálisan, imitáció útján sajátítjuk el. Ez történt az elmúlt évszázadok során: a néphagyományban élők folyamatosan anyanyelvi szinten ismerték és használták saját tánckultúrájukat, természetszerűen el- és befogadva az újító divathullámokat, mint – verbális analógiákkal élve – az idegen- és jövevény-, vagy akár kölcsönszavakat. (Itt megjegyzem, hogy a jelen írásnak nem célja behatóan értekezni a táncról, mint nyelvi közegről – például, hogy a nyelvi törvényszerűségeket mennyire lehet a tánc szabályrendszerére alkalmazni –, mindezen kérdésekről, s a táncos anyanyelv problematikájáról lásd részletesen Könczei Csilla Táncos anyanyelv? című tanulmányát (Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 3., Kolozsvár, 1995). De lehet-e tudatosan, azaz mesterségesen (például a hagyomány felbomlása után) anyanyelvi szinten táncolni? Lehet, ha ezt az anyanyelvet már nem tekintjük a hagyományos tánckultúra anyanyelvével egyenértékűnek. Mert, amikor formálisan, intézményesített formában, az idegen nyelvtanulás módszereivel sajátítjuk el a tánc elemeit, motívumait, tudjuk, pontosabban tudatosítják velünk, hogy mi a helyes és mi a hibás,  mi a törvényszerű és mi a deviáns, vagy amikor például nincs már saját, lokális tánckultúránk, hanem célul tűzik a teljes kárpát-medencei tánckincs ismeretét, Dunántúltól Moldváig, akkor tulajdonképpen már (legjobb esetben is) egy anyanyelvi szintű idegennyelvtudásról beszélhetünk. Könczei Csilla így summázza fentebb idézett tanulmányát: „…az általunk beszélt/használt táncos anyanyelvet, illetve anyanyelveket többé nem azonosíthatjuk az autentikus néptáncokkal. A saját magunk által táncolt tánc így tudatosan választott nyelv lesz, de még pontosabban általunk kreált nyelv, amelyiknek a belső szabályszerűségeit egyáltalán nem kell tudatosítanunk, mivel saját magunkat táncoljuk” (164. l.)

     Ezért hát minden (nép)táncost, legyen az táncházas, műkedvelő, vagy akár hivatásos táncművész, egy önmagát táncoló tudatos táncosnak kell tekintenünk. Azaz ezek a (nép)táncosok különböző szinteken ismernek és használnak egy tudatosan elsajátított, (etnikus) hagyományainkhoz sok szállal kötődő, de mindennapi életünktől idegen táncnyelvet. Az más kérdés, hogy néptáncosaink többsége – elsősorban a hivatalos úzus hatására – a mai napig arról van meggyőződve/meggyőzve, hogy ők voltaképpen a hagyományos népi tánckultúrát beszélik anyanyelvi szinten. De mi is ez az anyanyelvként közismert, etnikus kultúránk szempontjából kiemelt fontossággal bíró idegen nyelv? Hagyományőrzők tánckincse? Táncházak, táncmulatságok kommunikációs közege? Koreográfiák, táncszínházak forrásanyaga? És lehet-e egyáltalán a néptáncot formálisan, intézményesen tanítani, s ha lehet, akkor hogyan? És ez a tudatos táncolás hogyan érvényesül a további alkotó folyamatokban, mit és hogyan beszélnek a táncelőadások, a koreográfiák? Hiszen a végeredmény úgyis mindig egyedi, azaz önmagát táncoló…

Lezáró – fából vaskarika?

     A jelenlegi, Magyarországon intézményesült, Erdélyben lassan teret hódító magyar (nép)táncpedagógia oktatási elveit és módszereit  alapvetően meghatározza, hogy a néptáncot etnikumunk táncos anyanyelvének tekinti, ezért megpróbálja a néptánc természetes közegében való hagyományozódását mesterségesen újra- és újrateremteni. Általánosan jellemző – mintának tekintve a tradicionális gyerektáncalkalmakat („aprók tánca”, gyerektáncházak stb.) –, hogy a táncos nevelést a népi gyerekjátékok és egyszerűbb táncok tanításával kezdik, erre épülnek később a nehezebb táncok (de vajon tradicionális közegben mi számított egyszerűnek, s mi bonyolultabbnak?), s a cél a teljes magyar nyelvterület tánckultúrájának valamilyen szintű ismerete. Ugyanakkor arra törekednek, hogy a (nép)táncoló gyerekek és fiatalok számára nemcsak kizárólag néptáncot, hanem annak tágabb kulturális közegét (népdal, népzene, szokások, viselet stb.) is közvetítsék, így megteremtve az etnikus hagyományainkat tudatosan ápoló néptáncos életformát. Ez, a sok esetben már komoly anyagtudást és szakmai felkészültséget igénylő szemlélet azonban – talán egy rosszul értelmezett kultúrafelfogás miatt – figyelmen kívül hagyja a néphagyomány funkcionalitását. Mert ha a néptáncot, mint folklórműfajt, vagy a tradicionális táncalkalmakat kiemeljük környezetükből, akkor elvesznek eredeti funkciói, s ezeket a nem organikus, hanem merevített, mesterségesen felélesztett, intézményesen tanított változatokat már nem lehet élő hagyományként tálalni. (Különben eleve ellentmondást feltételez a folklórnak, mint ellenkultúrának beemelése a hivatalos kultúra oktatási rendszerébe!) De akkor lehet-e a néptáncot intézményesen tanítani? Lehet, de nem mint néptáncot, hanem mint egy, az etnikus és regionális kultúránk szempontjából fontos, a hagyományban már nem (vagy nem úgy) élő, 19. századi paraszti tánckultúrát, mint a magyar táncművészet forráskincsét. Igaz, hogy ez a felfogás egy, a ritmikai és technikai alapok elsajátítását kihangsúlyozó, és nem a körítés által meghatározott táncpedagógiát feltételez, amelynek feladata nem egy (általában hamis) néptáncos életforma álhagyományo-zódása, hanem egyszerűen képzett táncosok nevelése volna.

     És hogy milyen táncnyelvet beszélnének/beszélnek ezek a képzett táncosok? Ez elsősorban a képzés minőségétől és tartalmától függ, mert másképp képzett, és így másképp táncol a táncházas, a műkedvelő vagy a hivatásos táncművész, pedig egy nyelvet tanulnak/ beszélnek. Mert más a szórakozásra, más a (nép)táncelőadásra, és főleg más a táncszínházra használatos táncnyelv. Sőt, ezeken a szinteken belül is összetett a kép, hogy csak az „autentikus” néptáncra épülő táncszínházi nyelv problematikáját említsük: vannak, akik a hagyományos néptánc motívumkincsére (és tánczenéjére) alapozva próbálnak történeteket elmondani (ez jellemző például erdélyi hivatásos együtteseinkre), s vannak, akik a bartóki utat járják, azaz a néptáncból ihletődve kialakítanak egy sajátságos, kortárs táncnyelvet (lásd például a Közép-európai Táncszínházat). És természete-sen találkozhatunk a kettő közötti hibrid, különböző táncelemekből összekompilált kísérletekkel is, amelyek többsége azonban általában se táncesztétikailag, se táncstilisztikailag nem értékelhetőek, értelmezhetőek. Végeredményben minden táncosban – szinttől függetlenül – tudatosulnia kellene, hogy egy adott (esetünkben a hagyományos néptáncból eredő) táncnyelv adekvát használata kizárólag a különböző mozgáskultúrák, művészetek mezsgyéjén lehetséges. Mert másképp formálisan oktatott és művelt néptánc amolyan fából vaskarika marad…