magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Ifj. Győrfi Dénes: Abrudbánya magyar művelődési múltjából


     A Pallas Nagy Lexikona alábbiakat rögzítette Abrudbányáról: „latin neve: Auraria Maior, szász neve: Gross-Schlatten, Altenburg, román neve: Abrud. Rendezett tanácsú város a Stur-hegy alján. Helyén a rómaiak idején is város feküdt, s a procurator aurarium is a mai Abrudbányán székelt. Az erdélyi aranymívelés központja, bányászata tulajdonképpen Verespatak, Korna hegyeiben zajlott le, Zalatna, Topánfalva és Verespatak körül. A bányák évente 1070 kg aranyat adtak. Az Árpádok alatt a gyulafehérvári püspökséghez tartozott, bányászai szász telepesek voltak. 1784 novemberében Horea és Cloşca csapatai vérfürdőt rendeznek, 1848 májusában a várost Iancu seregei fosztják ki, égetik fel s koncolják föl lakosságát. Mindezen történések után ismételten fölépül e város, oly módon, hogy a 19. század második felében járásbírósággal, telekkönyvi hivatallal, bánya- és aranybeváltó-hivatallal, bányabiztossággal, római katolikus, református és unitárius templommal, kaszinóval, takarékpénztárral, bányasegélyző egyesülettel, állami elemi leányiskolával, állami polgári fiúiskolával, rendezett tanáccsal, számos csinos emeletes házzal rendelkezett. Mindezekben valaha pezsgő magyar élet zajlott az évek hosszú során.”

     A szépséges természeti környezet is valósággal vonzotta az utazókat, természetjárókat. Így veszi célba e tájat már a 19. század első felében, amikor immár divattá vált tájainkon is a természetjárás, a kiránduló magyarok nem kevés hányada. Így jut el 1837-ben, 1838-ban, 1839-ben e vidékre Zeyk János erdélyi úttörő turista, aki aztán a kolozsvári Nemzeti Társalkodóban ismerteti e vidéken szerzett tapasztalatait és élményeit. 1841 júliusában pedig Eördegh Károly Nagyenyedről kiindulva járja be az Erdélyi-érchegység legfontosabb nevezetességeit, s úti élményeiről a Bethlen Könyvtárban őrzött kéziratából szerzünk tudomást, melyben Abrudbányáról többek között ezeket írja: „A város néhány ízléses épületeivel elég csinos, itt történik honunkban a leggazdagabb aranyváltás minden hétfőn. A beváltást az aranypor megtisztítása és megpróbáltatása előzi meg, ti. a por vasmozsárba tétetvén, mennyiségéhez képest kéneső töltetik rá, mely hosszas dörgölés és mosás után az aranyat magába veszi, azután ezen egyveleg rongyba kötve, kemény apró cserépcsészébe, kemencébe tétetik, hol bizonyos idő múlva a kéneső tűz által elgőzölög, de hogy el ne enyésszen, vas csövekben újból felfogatik s az aranypor keményen egybetapulva megmarad. Ez a teljes bizonyosság okáért ketté vágatik, ha eléggé megtisztított nem lenne, tulajdonosának bővebb megtisztítás végett vissza adatik és végül értéke szerint beváltatik.”

     Abrudbánya közelében fogták el Varga Katalint, a vidékre települt magyar asszonyt, aki a mócok jogainak védelmében emelte föl szavát, s akit végül is Andrei şaguna görögkeleti püspök vikárius közreműködésével Pogány György akkori alispán kerített kézhez – cselhez folyamodva – a bucsumi templomszentelés alkalmával. A templomból való kijövetelkor şaguna és Pogány karjukat ajánlották Katalinnak, s az alispán pedig a maga szánjához vezette. A nép ujjongott örömében, viszont az abrudbányai útra érve, a tömeg ámulatára Zalatna felé kanyarodott a püspök és alispán szánja. A jelenlevők közül sokan lóra pattantak, de apró hegyi lovaik távol elmaradtak a robogó szántól, mely rövid zalatnai pihenő után Gyulafehérvárra száguldott. Onnan a továbbiak során – jobb biztonság céljából – az enyedi fogházba költöztették Varga Katalint. Pogány György pedig, aki az 1848–49-es események során igen sokszor került végveszélybe, gyakran ismételgette, hogy azért a bucsumi úrnő elfogására nehezen szánná reá magát még egyszer életében.

     1848–49-ben e vidék is a tragédiák színhelyévé válik. Elegendő, ha a zalatnai és abrudbányai eseményekre gondolunk, melyek emlékét az ompolygyepűi oszlop, valamint a közelében begyepesedett tömegsír őrzi napjainkban is.

      Az 1850-es évek komor, nyomasztó hangulata Abrudbányán is érezteti hatását. Azidőtájt egy Ruf nevű császári kerületi főnök a mindenható e városban, aki negatív cselekedetei által rögzítődött Abrudbánya abszolutizmuskori történetében. A császár születésnapjára a helyi hivatalnokokból kényszerdalárdát szervezett, melynek ellentmondani vagy abban részt nem venni főbenjáró bűnnek számított. El lehet képzelni, mennyire emelhette az ünnepi istentisztelet magasztosságát a csupa botfülűekből verbuvált dalárda. S ugyancsak az ő rendeletére kórházat rendeztek be a város területén. Eddig minden rendjén, csupán a betegek hiányoztak, a vidékiek tartózkodtak ugyanis az új intézménytől. A főnök pedig ablakából kitekingetve, igen sok részegen lődörgő egyént fedezett fel a város főterén. Rögtön meg is parancsolta, hogy azokon azonnali kórházi kezelést bonyolítsanak le, persze a kezelési költség azonnali és kötelező behajtásával. 1852-ben a kornai Kirnik-hegyben levő Szent Simon aranybányában néhány régi viasztáblát találtak. Diószeghy Lajos bányaigazgató, a főnök utasítására, hogy minden talált értéket be kell szolgáltatni, be is mutatta azokat a kerületi főnöknek. Annak viszont halvány fogalma sem lévén a tárgyak értékéről, rögtön vissza is szolgáltatta bemutatójának, aki gyors ütemben a budapesti régészeti múzeumnak postázta azokat. Lett is aztán nagy zűr a lapokban, mely a bécsi udvarhoz is eljutott, s kapott az abrudbányai főnök olyan fejmosást, hogy a továbbiak során már csak a viasztáblák emlegetése során is halálos dühbe gurult.

     Egy alkalommal a Detunátára szervezett kirándulást a német hivatalnokokkal, melyre a város magyarsága is meghívást kapott. Ez viszont távolmaradásával fejezte ki ellenszenvét és tiltakozását. Történt viszont, hogy pontosan azokban a napokban a Peleskei nótáriust adták elő az Abrudbányán tartózkodó színészek. A magyarság in corpore jelent meg az előadáson s ott értesülvén Jókai Mór jelenlétéről, no meg arról is, hogy másnap ő maga a Detunátára készül, e napon a magyarok sokasága társult a jeles író kiruccanásához.

     A kiegyezést követő időszakban Abrudbányán is felpezsdült a magyar élet. Így pl. 1848. március 15-ike 35 éves évfordulóján, 1883. március 15-én nyilvános ünnepély keretében emlékeztek a szabadság szent napjára, mely alkalommal az időközben megalakult Polgári olvasó és társalgó egylet az ünnepély főszervezője, melynek keretében a 16 tagú egyesült zenekar, a polgári vegyeskar, s egy zenekvartett lépett színre, mely műsorszámokat emlékbeszéd és szavalatok gazdagították. A közreműködő nők egyforma ruhába öltözve, vállukon nemzeti színű szalaggal, a férfiak pedig hasonló színű kokárdával mellükön léptek színre. 1884 telén pedig a farsangi bálok sorozata követi egymást Abrudbányán. Egyik ilyen mulatságról alábbiak szerint számol be az enyedi Közérdeknek a helyszíni tudósító: „A füzértánc igen szépen volt rendezve, s meg kell jegyeznem, hogy igazán nagyon szép és mulattató alakzatok fordultak elő benne s tovább tartott egy óránál. Ezt követte a körtánc és végre a csárdás, melynek reggeli fél nyolc óra vetett véget, amikor is a lelkesítő Rákóczi-induló harsogása mellett, egymásnak jó reggelt kívánva, a legjobb kedélyhangulatban oszlott a közönség, kinyilvánítva azt, hogy nemcsak az idei farsangon, de már évek óta nem emlékeznek arra, hogy ily kedélyes és szépen sikerült bál adatott volna, mint a dalegyleté. Hála Istennek!”

     1882. december 10-én arról értesülünk, hogy az alig egy éve létesült s két rendes tanítónővel rendelkező állami elemi leányiskolának növendékei máris szerencsés pártfogásban részesültek az illetékesek részéről. Gelei Kálmánné királyi járásbíróné 2 tallért adományozott a magyar nyelv elsajátításában legjobb eredményt felmutatott két román leánynak, ifj. Rákosi Frendel István pedig egy hangverseny tiszta jövedelmét, Tibián Gyula egy műkedvelő előadás bevételét adományozta a szegény sorsú tanulók tankönyveinek megvásárlására.

1887 augusztusában egy új katonai laktanya építése kerül a tanácsülés napirendjére, melynek létrehozása végett a megyei alispán a helybeli 23-as zászlóalj parancsnokával végez terepszemlét a város területén a legmegfelelőbb hely azonosítása végett. Az ünnepélyes beköltözésre ás átadásra négy évvel később, 1891 májusában került sor. „Délben a katonaság még a régi helyiségben megebédelve – írja az enyedi lap tudósítója – délután 1 órakor történt a díszben kiállított zászlóaljnak Krajátsch alezredes és a többi tisztek vezetése mellett az ünnepélyes bevonulása. Gyönyörű idő kedvezett és a lakosság is százával vonult ki az új laktanyához, hogy jelen lehessen az átvételnél, mi által egy igen nagy teher vétetett le Abrudbánya város vállairól. A katonaság a bevonulás után a II. fennsíkon frontban állott. Az alezredes imához vezényelt, azután az alispán előtt tisztelegve jelenté, hogy az új laktanyát elfoglalta, mire az alispán válaszolt, felemlítette, hogy ő Felsége koronás királyunk engedelmével létesült e szép mű és kívánja, hogy a katonaság abban mindig otthon és jól érezze magát…” 1888 novemberében az Abrudbányai Műkedvelő Társulat megalakulásáról szerzünk tudomást, mely nemsokára már három vígjátékkal örvendeztette meg közönségét. 1889 szeptemberében a szászvárosi Kuun Kollégium 80 diákja és tanárai a város vendégei. A Havasi Vendéglőben lezajlott vacsora után, másnap reggel a tanárok lóháton, a diákok kürtök harsonája közepette, katonai sorokban gyalog vonulnak föl a Csétátéra s a verespataki Szent Kereszt-bánya megtekintésére, este pedig hangversenyre hívták meg a helybelieket.

     1901 februárjában a magyar kaszinó házi estélyére kerül sor a bírói kar, a bányahivatal, bányahatóság, adóhivatal, tanítói testület, kereskedőosztály, bányabirtokosság, tiszti kar, orvosi kar, lelkipásztorok, gyógyszerészek, ügyvédek részvételével.

     1900 októberében egy négyosztályos gimnázium – azaz középiskola felállításának tervezete kerül a tanácsülés napirendjére. Küldöttséget menesztenek Nagyenyedre a főispáni hivatallal való tárgyalás végett. Ennek tagjai: Miski Ferenc helyettes polgármester, Mózes Mihály unitárius esperes, Képes Ferenc rendőrkapitány, Képes László, Glükseel Reinhárd, Ötvös Márton, Salamon Sándor bányabirtokosok, a verespataki járásból Incze Antal helyettes főszolgabíró, Jánky Kálmán Verespatak község elöljárója, Winkler János abrudfalvi és Paul István bucsumi körjegyzők és Gora János Szohodol község elöljárója. Nagyenyeden Csató János alispánnal és Zeyk Dániel főispánnal lefolyt tárgyalásuk után gyorsvonattal Budapestre utaztak, hol a kultuszminisztériummal, a pénzügyminisztériummal, Hegedüs Sándorral, több cikluson át Abrudbánya képviselőjével folytattak – sajnos – eredménytelen tárgyalásokat.

     Az abrudbányai tudósító is melegen karolja föl, és minden tekintetben támogatja az enyedi lap hasábjain e nemes lelkű, fontos, kiváló kezdeményezést. Látván a gazdasági hanyatlást, a bányászati viszonyok rosszabbodását, az iparos- és kereskedelmi réteg gyengülését, a hiteleknek nem magyar kezekbe való egyre gyakoribb juttatását s a magyar kultúrának háttérbe szorulását, mely „utolsó kegyelemdöfése lesz a város magyarságának, és hogy Abrudbánya valaha magyar volt, csak a mesék országának körébe fog tartozni” – érvel a tudósító, majd így folytatja: „Munkálkodni, tenni kell tehát Abrudbányán mindent a magyar kultúra megmentésére és bizonyára minden magyar ember szívét megnyugvás fogja eltölteni, ha hallja, hogy íme felébredt az eddig – sajnos – gyenge, zilált magyar társadalom Abrudbányán is, és kész harcra szállni a nemzeti jellegű kultúra érdekében, és első szép győzelme lesz, ha Abrudbányán létesítheti első magyar nyelvű középiskoláját.” A továbbiak során részleteiben fejtegeti a helyzet jobbítását, a szóban forgó nevelési intézmény szükségességének fontosságát. „Minden nagyobb kultúrai központtól távol, ha e vidék lakossága fiatal nemzedékét neveltetni óhajtja, úgy ezt csak oly nagy áldozatok árán teheti, melyek anyagi erejét felülmúlják. Enyeden, Gyulafehérváron, Szászvároson neveltetni a gyermeket oly nagy áldozat, hogy azt meghozni nem lehet, és így a gyermek felnő tudatlanul, beszél egy nyelvet, amely a magyar, a német és a román nyelvnek egy zagyvaléka és leéli talán szebb reményekre jogosult életét siváron, életcél nélkül, nyomorogva, kutatva az aranyérc után, amely csak reményeket költ, de valódi anyagi függetlenséget, épp a tudás hiánya miatt, ezeknek soha sem ad.”

     Mindezen negatív jelenségek ellenére az élet megy tovább Abrudbányán. 1908-ban ún. Munkás-gimnázium indul a Szabadlíceum keretében, melynek első felvonása azon év novemberében indult és 1909 márciusában zárult, mely időszakban 5 előadó és 2 gépkezelő 49 vetítettképes előadást tartott 2473 hallgató előtt a történelem, földrajz, egészségtan, ipartörténet és nemzetgazdaságtan szakkörökben, míg a Szabadlíceumban megtartott 12 előadást 1732 hallgató követte és tapsolta meg. 1911-től pedig a régi dalárdából, a műkedvelő egyesületekből és a Munkás-gimnáziumból alakult Abrudbányai Közművelődési Egyesület vette át és irányította 1918-ig a Szabadlíceum működtetését. Mert volt aki mindezeket megszervezze, hiszen 1900–1910 között 588 katolikust, 422 reformátust és 127 unitáriust rögzített a népszámlálás Abrudbányán. Mindezekhez képest manapság mintegy 20 római katolikus, 40 református és állítólag 3 unitárius szerepel egyházi nyilvántartásban.

     A nagy összeomlásra itt is, mint sok más magyarlakta szórványvidéken, az 1918-at követő évtizedek során került sor. Az elhalálozás, elvándorlás, beolvadás minimálisra csökkentette a magyarság számát e vidéken. Míg a reformátusok fiatal lelkipásztort kaptak pár évvel ezelőtt, addig a római katolikusok havonta egyszer gyűlhetnek össze misére, az unitáriusok impozáns temploma pedig jókora lakattal bejárati ajtaján, omladozó tornyával és falaival tekintget immár nem magyar környezetére.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008