Művelődés

A csernátoni táj­mú­ze­um­ban – te­hát fa­lun! – több száz da­rab­ból ál­ló, di­va­tos ne­vén ne­vez­ve au­diovizuális eszközből ál­ló két ter­met zsú­fo­lá­sig megtöltő ki­ál­lí­tást ren­dez­tek. A meg­nyi­tó­ra a Há­rom­székről és a szom­szé­dos me­gyék­ből egy­be­gyűlt so­ka­ság a nagy tu­mul­tus mi­att csak mód­já­val ju­tott a ki­ál­lí­tott tár­gyak kö­ze­lé­be, s az ün­ne­pi ce­re­mó­ni­át is – egy kul­tu­rá­lis oktombriálist – a mú­ze­um­kert gyepszőnyegén kel­lett meg­tar­ta­ni.

A szervezők az ese­ményt a Há­­rom­szé­ki őszi Művelődési Na­pok prog­ram­já­hoz il­lesz­tet­ték, és a meg­nyi­tót az 1956-os for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc előestéjére időzítették.

Nem vé­let­le­nül.

Az er­dé­lyi – ál­ta­lá­ban a ro­má­ni­ai – 56-os for­ra­dal­mas és sza­bad­ság­har­cos moz­go­ló­dás oka az egy­re el­vi­sel­he­tet­le­nebb tár­sa­dal­mi vi­szony­rend­szer, de fő aj­zó­sze­re a rá­di­ó­zás, a rá­dió­hall­ga­tás, a rá­dió volt. A rá­di­ó­ból szer­zett in­for­má­ci­ó­kat felerősítve és hat­vá­nyoz­va te­rí­tet­te az élőszavas kom­mu­ni­ká­ció.

 Az 56-os per­anya­gok átnézői meglepődve ér­zé­kel­he­tik, hogy az 56-ot meg­tor­ló, el­ma­rasz­ta­ló íté­le­tek zö­mé­ben a rá­dió­hall­ga­tás fon­tos vád­pont­ként sze­re­pel. Az er­dé­lyi na­pi­lap­ok egyikéből, a Ko­lozs­vá­ron szer­kesz­tett Kró­ni­ká­ból ta­lá­lom­ra idé­zem a 18 évi bör­tön­bün­te­tés­re ítélt Mó­zes Ár­pád nyu­gal­ma­zott evan­gé­li­kus püs­pök visszaemlékezéséből: „Az egész te­o­ló­gia, az egy­ház és hí­vei, az egész Ko­lozs­vár óri­á­si eu­fó­ri­á­ban élt. A nyi­tott ab­la­ko­kon ki­hal­lat­szot­tak a Him­nusz és a Szó­zat rá­di­ó­ból su­gár­zott felemelő ak­kord­jai. Ma­gya­rok és ro­má­nok mon­do­gat­ták, hogy vég­re vé­ge a zsar­nok­ság­nak, az el­nyo­más­nak és a fé­le­lem­nek.”

A nevétől meg­fosz­tott sep­si­szent­györ­gyi Szé­kely Mikó Kol­lé­gi­um ki­lenc kis­ko­rú di­ák­ja, aki­ket hat­tól-ti­zen­nyolc évig terjedő bör­tön­bün­te­tés­sel súj­tot­tak, ma is bor­zon­ga­tó­an ké­jes gyö­nyör­rel em­­lé­ke­zik vissza: ab­ban az idő­ben „egész nap búj­tuk a rá­di­ót”.  A „búj­tuk” ige an­nak is plasz­ti­kus jel­zé­se, hogy az 50-es évek­ben már két év­ti­ze­des múlt­ja van a til­tott és tit­kos rá­dió­hall­ga­tás­nak. Er­re előbb a há­bo­rús szi­go­rí­tá­sok, később a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra to­ta­li­tá­ri­us ha­tal­má­nak ki­ter­jesz­té­se, a tár­sa­da­lom szá­má­ra „nem kí­vá­na­tos ele­mek” ki­szű­ré­se mi­att ke­rült sor. A sok­fé­le til­tás, kü­lö­nö­sen a fi­a­tal­ság kö­ré­ben, iz­gal­ma­sab­bá és ka­lan­do­sab­bá tet­te a rá­di­ó­zást.

Bulárka Ist­ván alsócsernátoni falusfelem azért ka­pott hu­szon­egy év bör­tön­bün­te­tést, mert a szent­katolnai ál­la­mi gaz­da­ság gép­­la­ka­tos mű­he­lyé­nek mes­te­re­ként rá­kér­de­zett be­osz­tott­ja­i­ra:

– Em­be­rek, ma­guk hall­gat­nak-e rá­di­ót?

Csönd.

– Csak azért kér­de­zem, hogy tud­ják-e, mi tör­té­nik a szom­széd­ban?

Za­vart csend.

– Ezt azért kér­de­zem, hogy le­hes­sen tud­ni, ha ná­lunk is tör­té­nik va­la­mi, ki­re le­het szá­mí­ta­ni?

Sze­mé­lyes em­lé­ke­im kö­zött bók­lász­va egyik leg­mar­kán­sabb rá­di­ós él­mé­nyem, amely­re éle­tem so­rán min­dig iz­ga­lom­mal em­lé­kez­tem, ugyan­csak 56-os kötő­désű.

1956 ok­tó­be­ré­ben  sor­ka­to­nai szol­gá­la­tot tel­je­sí­tet­tem a ro­mán– ma­gyar ha­tár kö­ze­lé­ben, a Bi­har me­gyei Margittán. A tíz­ezer fős kiképzőközpont több szá­zas tisz­ti­ka­rá­ból spon­tán ver­bu­vá­ló­dott az elég né­pes érdeklődő cso­port, amely­nek a for­ra­da­lom nap­ja­i­ban,  a lak­ta­nyai prog­ra­mon kí­vül for­dí­ta­nom kel­lett a ma­gyar­or­szá­gi és nyu­ga­ti ma­gyar nyel­vű hí­re­ket. Te­het­tem: a ve­zér­ka­ri főnök ír­no­ki stá­tu­sa szá­mom­ra vi­szony­lag sza­bad prog­ram­mal és moz­gás­sal járt, a pa­rancs­nok­ság a lak­ta­nyák­tól és a tisz­ti la­ká­sok­tól el­szi­ge­telt épü­let­ben volt, aho­vá csak a tisz­ti­kar­nak volt sza­bad be­já­rá­sa.

Az 50-es évek­ben a ro­mán had­se­reg­ben a ma­gyar ka­to­ná­nak még igen nagy volt a be­csü­le­te, a sor­ka­to­na ál­tal betölthető hi­va­tal­no­ki, hi­va­tal­szol­gai és gaz­da­sá­gi fel­adat­kö­rök­be rend­sze­rint ma­gya­ro­kat vá­lo­gat­tak ki. Szó­val a mint­egy tí­zez­res lét­szá­mú kikép­zőközpont pa­rancs­nok­sá­gi épü­le­té­ben há­rom éj­jel és há­rom na­pon át fü­le­met a rá­dió­ké­szü­lék­re ta­paszt­va  hall­gat­tam a bu­da­pes­ti és vi­dé­ki adó­kat,  ha csak ze­nét su­gá­roz­tak, ak­kor élő adást ke­res­ve a ka­lóz ­adó­kat is be­cser­kész­tem. Az el­lent­mon­dá­sos szö­ve­gek kö­zött pró­bál­tam össze­füg­gé­se­ket ke­res­ni. Mon­da­nom sem kell, hogy vég­te­le­nül büsz­ke vol­tam ar­ra, hogy ma­gyar va­gyok, a sza­va­im­ra fi­gye­lő tisz­tek iz­gal­ma legyőzte fé­lel­mü­ket, és nagy res­pek­tus­sal kö­vet­ték az ese­mé­nye­ket.

Ok­tó­ber 26-án vagy 27-én egy­sze­ri­ben nép­te­le­ne­dett el a rá­dió lak­ta­nyai köz­pont­ja, amely­nek ugyan­csak ma­gyar sor­ka­to­na volt a fő tech­ni­ku­sa. Az ad­dig rend­sze­re­sen be­já­ró tisz­tek el­ke­rül­ték a pa­rancs­nok­sá­gi épü­le­tet. Hely­ze­tem­nél fog­va a sor­ka­to­nák kö­zül én tud­tam meg a leg­ha­ma­rabb, hogy ese­dé­kes le­sze­re­lé­sün­ket le­fúj­ták, a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­dal­mi ese­mé­nyek­re va­ló te­kin­tet­tel meg­ha­tá­ro­zat­lan időtartamra vissza­tar­ta­nak, és ké­szen­lét­be he­lyez­nek ben­nün­ket. A rá­dió­hall­ga­tás­sal nem ma­rad­tam ma­gam­ra, egy szű­kebb cso­port, az ugyan­csak sor­ka­to­nák­ból ver­bu­vált ze­ne­kar né­hány tag­ja, ami­kor te­het­te be­lo­pa­ko­dott az iro­­dám­ba – több­nyi­re ro­má­nok vol­tak, ki­vé­ve Ruzicskát, a má­sod­ge­ne­rá­ci­ós resicai szár­ma­zá­sú cseh fi­út, a ze­ne­kar vezetőjét, és a ro­busz­tus test­al­ka­tú Capdebout, aki olténiai oltyán volt, ne­ve ér­tel­me­zé­se nyo­mán Nagy Marhának be­céz­tük. Csak későbbi ol­vas­má­nya­im­ból tud­tam meg, hogy ha­vas­al­föl­di ro­mán tu­da­tú ör­mény, a hí­res-ne­ves ma­gyar-ör­mény Kapdebók név­ro­ko­na. (A ro­mán nyelv­ben: cap=fej, bou=ö­kör.)

Szó­val ma, év­ti­ze­dek múl­tán is meg­lep – annyi esztendő után is em­lék­szem az ar­cok­ra –, a ro­mán tisz­tek és a ka­to­nai ad­mi­niszt­rá­ció kö­ze­lé­be ke­rült, rend­sze­rint kö­­­zép­is­ko­lai vég­zett­sé­gű tisz­te­sek őszinte érdeklődése. Ezek ese­té­ben nem fé­lel­met, ha­nem őszin­te cso­dá­la­tot ta­pasz­tal­tam.

Szó­val há­rom éj­jel és há­rom na­pon át tar­tott ez az eu­fó­ri­ás oda­fi­gye­lés, s ez után mint­ha el­vág­ták vol­na, meg­szűnt a tisz­tek érdeklődése – az el­há­rí­tás mű­kö­dött –, és en­gem, a tol­má­csot (egy ré­gi vá­gá­sú törzs­tiszt mel­lett vol­tam ír­no­ki be­osz­tás­ban) messzi­re el­ke­rül­tek a tisz­tek. Két­évi szol­gá­lat után ép­pen ok­tó­ber­ben kel­lett vol­na tar­ta­lék­ba he­lyez­ni­ük ben­nün­ket, de úgy tű­nik, a ro­mán had­ve­ze­tés előre tu­dott olyan dol­gok­ról, amiről ne­künk nem le­het­tek in­for­má­ci­ó­ink. A sor­ka­to­nai szol­gá­la­tot két hó­nap­pal meg­tol­dot­ták, amit sű­rű ká­rom­ko­dá­sok kö­ze­pet­te vett tu­do­má­sul a le­gény­­sé­g.

Ok­tó­ber utol­só nap­ja­i­ban, no­vem­ber ele­jén min­den hír­zár­lat és az ál­ta­lá­nos fé­le­lem el­le­né­re a lak­ta­nyá­ba is be­szi­vá­rog­tak in­for­má­ci­ók, hogy pél­dá­ul Nagy­vá­rad tér­sé­gé­ben be­lát­ha­tat­lan hosszú­sá­gú tank­osz­lop­ok áll­nak ké­szen­lét­ben. Hír­lett, hogy a ro­mán had­se­reg sem ma­rad tét­len: be­vo­nu­lunk az „el­len­for­ra­dal­mat” le­ver­ni.

Az is ér­de­kes, hogy ezek­ben a na­pok­ban a tisz­tek már nem tar­tot­tak igényt az én tá­jé­koz­ta­tá­som­ra, úgy tet­tek, mint­ha  a szov­jet meg­szál­lás vér­re menő hí­rei már nem ér­de­kel­ték vol­na őket. Az ár­kász ­tisz­ti kép­zett­sé­gű ve­zér­ka­ri főnököt – had­mér­nök-al­ez­re­dest – a ro­mán had­se­reg utol­só tisz­to­ga­tá­si hul­lá­ma so­dor­ta el: tar­ta­lék­ba he­lyez­ték. Ma­gya­rán: levetkőztették. Ré­gi vá­gá­sú, kon­zer­va­tív be­ál­lí­tott­sá­gú, a ka­to­nai aka­dé­mia mű­sza­ki fa­kul­tá­sán vég­zett – mint meg­bíz­ha­tat­lan elem­re, már nem volt szük­ség rá.

Töb­bek kö­zött sze­mé­lye­sen ne­­ki kö­szön­he­tem, hogy sor­ka­to­nai szol­gá­la­ti időm alatt fel­vé­te­liz­het­tem, és le­ve­le­zé­si ta­go­za­ton vé­gez­het­tem egye­te­met, azt is hogy ja­vas­la­tom­ra a kiképző köz­pont 25-30 szé­kely­föl­di ka­to­ná­ja szá­má­ra a ro­mán had­se­reg­ben ma­gyar nyelv­tan­fo­lya­mot ve­zet­het­tem, s a ve­zér­ka­ri főnök iro­dá­já­ban sza­ba­don hall­gat­hat­tam a ma­gyar rá­dió­mű­so­ro­kat.

A csernátoni táj­mú­ze­um több száz ré­gi rá­dió­ké­szü­lé­ke kö­zül min­de­nik­nek meg­van a ma­ga tör­té­ne­te. A mú­ze­u­mot vezető – menedzselő – Haszmann fivérek min­de­nik szer­ke­zet élet­raj­zát is­me­rik. Tud­ják, me­lyi­ket, mi­kor, hol rej­te­get­ték, kik hol hall­gat­ták ti­tok­ban a hí­re­ket. Ro­má­ni­á­ban a rá­dió­hall­ga­tás 1956 ok­tó­be­ré­ben-no­vem­be­ré­ben nem volt annyi­ra ve­szé­lyes, mint a későbbi időkben, ami­kor a Ká­dár-re­zsim kon­szo­li­dá­ci­ó­ja be­kö­vet­ke­zett, és meg­kezdődött a ki­sebb­sé­gek bru­tá­lis ki­szo­rí­tá­sa a po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi vezetésből, és mi­köz­ben Nagy Im­rét és tár­sa­it a Bu­ka­rest mel­let­ti Snagovon tar­tot­ták há­zi őrizetben, be­in­dult az 56 szel­le­mi­sé­gét el­foj­tó ma­si­né­ria, és már nemcsak egyet­len szó­ért, ha­nem egy szem­reb­be­nés, egy ta­lál­ko­zó mi­att is össze­es­kü­vé­si pe­re­ket in­dí­tot­tak az em­be­rek ellen.

Mai ada­tok sze­rint mint­egy negy­ven­ezer íté­le­tet  hoztak 56-os fo­gan­ta­tá­sú pe­rek­ben, ebből min­t­egy há­rom-négy­ezer „tisz­tán” ma­gyar ügy, a töb­bi ál­do­zat ro­mán, s ezek kö­zött nem csak er­dé­lyi­ek ta­lál­ha­tók, mert a kon­cep­ci­ós pe­rek egész so­rát akasz­tot­ták az ókirályságbéli ro­má­nok nya­ká­ba is, ha a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra ár­tal­mas­nak minősítette őket.

Eb­ben az időszakban a rá­di­ó­zás is­mét felértékelődött. Buda­pest­ről már csak a ze­nét volt ér­de­mes hall­gat­ni, az em­be­rek elsősorban a Sza­bad Eu­ró­pa adá­sa­i­ra he­gyez­ték fü­lü­ket. A tit­kos rá­dió­hall­ga­tás­nak szer­tar­tás­rend­jei ala­kul­tak ki, a csernátoni mú­ze­um ki­ál­lí­tá­sán je­len van­nak azok a ké­szü­lé­kek is, ame­lye­ket amatőrök bar­ká­csol­tak össze. A kö­zös rá­di­ó­­hall­ga­tá­sok iz­gal­ma bi­zal­mi cso­por­tok­ba fog­ta össze az em­be­re­ket, és a „rend­szer­gaz­dák” több­­fron­tos el­len­tá­ma­dá­sa el­le­né­re – a be­sú­gó­há­ló­zat ki­épí­té­se, a pro­pa­gan­disz­ti­kus til­tó­had­já­rat­ok, a rá­dió­adók za­va­rá­sá­ra ki­épí­tett ál­lo­má­sok, a köz­pon­ti­lag irá­nyít­ha­tó ve­ze­té­kes rá­di­ó­zás ki­épí­té­se –, meg­le­het, hogy ép­pen ezért a köz­tu­dat meg­be­csül­te azo­kat, akik, mind­ezek el­le­né­re a rá­di­ó­zás koc­ká­za­tát vál­lal­ták.

A Sza­bad Eu­ró­pa Rá­dió vagy az Ame­ri­ka Hang­ja er­dé­lyi és fel­vi­dé­ki szár­ma­zá­sú mun­ka­tár­sa­i­nak nép­sze­rű­sé­ge messze fe­lül­múl­ta a szí­nész vagy éne­kes sztá­ro­két, a kár­pát­al­jai szár­ma­zá­sú Skultéty Csa­bát, aki er­dé­lyi ka­lan­dok után sza­ba­dul a szov­jet in­ter­ná­ló tá­bor­ból, vagy a há­rom­szé­ki Kór­éh Fe­ren­cet év­ti­ze­dek múl­tán is sze­mé­lyes ismerősként fo­gad­ta, bár­ho­vá is men­tek, a tel­je­sen is­me­ret­len em­be­rek so­ka­sá­ga.

A szer­tar­tá­sos­sá vált, a rend­szer alap­ja­it na­pi ada­go­lás­ban meg­bon­tó rá­di­ó­zás, a va­sár­nap dél­előttök csa­lá­di la­ká­sok­ba átte­vődött temp­lo­mi han­gu­la­ta a tu­da­ti mel­lett az ér­zel­mi kötődés olyan fo­kát ér­te el, ami, mai di­va­tos ter­mi­no­ló­gi­á­val a nem­zet ha­tá­rok fe­let­ti egye­sí­té­sét hi­he­tet­len ha­tás­fok­kal mű­vel­te.

1940. au­gusz­tus 30-án uno­ka­bá­tyám lé­lek­sza­kad­va sza­ladt fe­lénk az ut­cán. Tőlünk há­rom ki­lo­mé­ter­re lak­tak, ne­kik volt rá­dió­ké­szü­lék­ük, ne­künk nem.

– La­jos bá­csi, La­jos bá­csi, ma­gya­rok let­tünk – üvöl­töt­te tor­ka­sza­kad­tá­ból.

Apám a hát­só ud­va­ron lévő mű­hely­ben volt – egyébként Be­sza­rábiában kel­lett vol­na len­nie mun­ka­szol­gá­la­tos ka­to­na­ként, de mi­vel „va­la­mi volt a levegőben”, vál­lal­ta a koc­ká­za­tot, és nem ment vissza a Pruton tú­li ál­lo­más­he­lyé­re –, szó­val a ki­a­bá­lás­ra a la­kás fe­lé in­dult, s ami­kor fel­fog­ta, hogy amit annyi­ra vár­tak, be­kö­vet­ke­zett, el­ki­ál­tot­ta ma­gát:

– Ilon­ka – ki­ál­tott anyám fe­lé –, ér­de­mes gyer­me­ket csi­nál­ni!

Zsí­ros gé­pész­ka­lap­ját be­ha­jí­tot­ta a zöld­sé­ges­kert­be. Az ott is ro­hadt, mert töb­bé sen­ki nem nyúlt hoz­zá. Kör­be­ka­pál­ták.

1941 ok­tó­be­ré­ben iker­test­vé­re­im szü­let­tek: At­ti­la és Csa­ba. Utá­na Ilo­na kö­vet­ke­zett, aki az anyám ne­vét vit­te to­vább, Sán­dor öcsém az apai nagy­apám ne­vét örö­köl­te, s a leg­ki­seb­bet, a ha­to­di­kat Ár­pád­nak ke­resz­tel­ték.

Ha ak­kor Gyergyai Kár­oly uno­­ka­bá­tyám nem szál­lít­hat­ta vol­na azt a bi­zo­nyos rá­dió­hírt, va­ló­szí­nű, hogy egy­ke ma­ra­dok.

A tör­té­ne­tet a nem­zet gya­ra­po­dá­sa kö­rül ügyködő po­li­ti­ku­sa­ink­nak kel­le­ne aján­la­nom.

El­né­zem er­re a csernátoni ki­ál­lí­tás­ra Szé­kely­föld egészéről ide­se­reg­lett so­ka­sá­got. A külső szem­lélőnek tel­je­sen ért­he­tet­len dol­gok szá­mom­ra na­gyon is érthetőek. Az én kor­osz­tá­lyom­hoz tar­to­zó Mánthó Bé­la  szom­szé­dom mind­járt fél év­szá­za­da Bras­só vá­ro­sá­ban él. A csernátoni mú­ze­um ré­szé­re fél tu­cat rá­dió­ké­szü­lé­ket sze­dett össze, ezek egy ré­sze szü­lő­­falunkból szár­ma­zott Bras­só­ba. Na­po­kig tud­na a készülékekről be­szél­ni,  ró­luk és hoz­zuk, mert a rá­dió ma­gá­nyos per­ce­ink­ben tit­kos beszélgető tár­sunk is.

Ke­let-Eu­ró­pa egyik leg­iz­gal­ma­sabb köz­gyűj­te­mé­nye, több száz rá­dió, más kom­mu­ni­ká­ci­ós és hangrögzítő esz­köz, gramafon, patefon, te­le­fon ki­ál­lí­tá­sa a szak­em­be­rek tu­cat­ja­it von­zot­ta ide és tart­ja fog­va. Csáky Ernő rá­di­ós mér­nök, a Haszmann testvérek mel­lett a ki­ál­lí­tás szak­mai lé­leg­zé­sét biz­to­sí­tó szak­em­ber A hang­rög­zí­tés tör­té­ne­te cí­mű köny­vét órá­kon át a mú­ze­um pá­zsi­tos ud­va­rán egyik-má­sik ven­dég há­tán de­di­kál­ta. A könyv ki­adó­ja, Pé­ter Sán­dor, a nem várt érdeklődésre rá­cso­dál­koz­va je­len­tet­te be:

– A rend­kí­vü­li al­ka­lom­ra va­ló te­kin­tet­tel a ki­ál­lí­tás meg­nyi­tó em­lé­ké­re aján­dék­ként ajánl­juk köny­vün­ket. Csak száz pél­dányt hoz­tunk ma­gunk­kal, ezért ar­ra ké­rem a ked­ves ven­dé­ge­ket, hogy csa­lá­don­ként egy pél­dányt vi­gye­nek el.

Ha va­la­ki kí­ván­csi len­ne ar­ra, hogy a szé­kely­föl­di rá­di­ó­zás tör­té­ne­té­ben mi­lyen sze­re­pe volt a Noé csernátoni rá­di­ós bár­ká­já­ba men­tett re­lik­vi­ák­nak, az fag­gas­sa az ado­má­nyo­zó­kat, s a köz­gyűj­te­ményt együ­vé hor­dó Haszmann fivéreket. Rög­vest fo­gal­mat al­kot­hat ar­ról, hogy az 56-os for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc sú­lyos har­cai mi­ért sű­rű­söd­tek a Ma­gyar Rá­dió épü­le­te kö­ré, s ar­ról is le­het el­kép­ze­lé­se, hogy a Kos­suth ne­vét övező gló­ria hu­sza­dik-hu­szon­e­gye­dik szá­za­di to­vább­élé­sé­ben mi­lyen sze­re­pe volt és van a Ma­gyar Rá­di­ó­nak.