Művelődés

     Nem veszíthet, csak nyerhet az irodalomtörténész, a bíráló, az esztéta, ha a mű központi fontosságát kidomborítva, az író közéleti szerepét sem hanyagolja el az alkotó teljes képének feltárásában – írja Bánffy Miklósról a történész Bányai László. Ezt a megközelítést, vázlatos bemutatást kettős ok indokolja. Egyfelől, hogy az e téren felhalmozott élményanyag beépül az életműbe, gazdagítja, formálja annak tartalmi, eszmei világát; másfelől, hogy a közéleti szerepvállalás, annak tapasztalatai önálló művekben is megörökítődnek. Az Emlékeimből (1932), a Huszonöt év (1945), A magyar politika kritikája. Tanulmány a két világháború közti magyar politikáról (1946 – kézirat), az Emlékirat 1943–44–es politikai működéséről (kézirat) című írásművek a politika- s az irodalomtörténetnek is rendkívül fontos információk hordozói, általuk Bánffy Miklós szépirodalmi munkáinak háttérrajza, forrása, az író és hőseinek eszmevilága, cselekvéseik motivációja lesz érthetőbb a művei mélyrétegeit is megismerni kívánó olvasó előtt.

     Az emlékíró jobb megértése érdekében tudnunk kell, hogy nem csupán részese, hanem alakítója, befolyásolója volt az eseményeknek. A múlt század első két évtizedében parlamenti képviselőként, 1906 és 1910 között Kolozs megye és Kolozsvár főispánjaként, 1921–1922-ben Magyarország külügyminisztereként, 1939–1940-ben a romániai Magyar Népközösség elnökeként, 1940 őszétől a főrendiház tagjaként, mindkét világháború idején diplomáciai miszsziós feladatok teljesítőjeként érvényesíthette, hasznosíthatta adottságait. A művészeti és irodalmi élet vonatkozásában két fontos mozzanatra kell utalnunk: 1912–1918 között a budapesti Opera és Nemzeti Színház főintendánsaként, 1926-ot követően pedig az Erdélyi Helikon írói közösségében, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadó irányítói közt, az Erdélyi Helikon főszerkesztőjeként szolgálja a szellemi élet kibontakozását. Sokirányú tevékenységét, azok összefonódását szemléltetik a kiváló erdélyi művelődés-történész, Benkő Samu szavai: „Bánffy Miklós életében és munkásságában rendkívül nehéz s már-már lehetetlen szétválasztani a művészt és a közéleti embert. Olykor a művész búvik ki a politikus köpenye alól, máskor meg épp fordítva, közéleti célokat szolgál egy-egy művészi ábrázolás.”

     Az Emlékeimből című visszaemlékezést Kuncz Aladár biztatására vetette papírra. A memoár első fele az 1916-os királykoronázást, a második része pedig a forradalmi idők eseményeit idézi meg. Az emlékiratot előbb az Erdélyi Helikon közölte, majd az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában könyv alakban is megjelent. A Nyugatban Cs. Szabó László figyel fel rá. „Bánffy Miklós irodalmi gyakorlaton s irodalmi érintkezésen iskolázott kitűnő ízlése végre egy származásához és környezetéhez hű könyvvel kárpótolt a magyar mágnások kispolgári próbálkozásaiért. Hangja a társadalmi elsőbbségben és vagyoni erőben biztos, egykedvű hang, melyből a rang nyugalma árad…” Aláhúzza, hogy az emlékiratnak a honmentő tiszti expedícióról szóló története „Beszterce ostroma és Akli Miklós lapjaival vetekszik”. Záró soraiban emlékei megírásának folytatására biztatja: „Reméljük, hogy a szerencsés kóstoló után újra megkínál fanyar erdélyi borával, amelybe ezúttal háború előtti emlékeit facsarja. ő a század első évtizedének leghivatottabb emlékezője: közvetlen elbeszélése, kíméletlen emberábrázolása s előkelő szerénysége egyformán megkönnyítik, hogy ez a »memoriálé« szépen sikerüljön.”

     Mi lehetett erre a legillőbb válasz, mint az Erdélyi történet megírása, amely épp a jelzett korból merítette tárgyát.

      Az emlékirat méltatói közt ott találjuk a pályatárs és szigorú ítész Kós Károlyt is, aki az Erdélyi Helikonban megjelent írásában kihangsúlyozza, hogy a század harmadik évtizedében olyannyira elburjánzott háborús irodalomban „ennek a könyvnek a konjunktúrához semmi köze nincsen, de sokkal több köze van a tiszta írásművészethez, mint amit a külső formája elárul. (…) Sokat látott, sokat tapasztalt éles szemű és bölcs ember ő, aki a világot és az embereket nem tudja rosszabbaknak, vagy jobbaknak, mint amilyenek; melegszívű ember és erdélyi, aki egy cseppet szkeptikus mindennel szemben; festőművész, aki néhány odavetett biztos vonallal és színfolttal levegőt és plasztikát, életet és helyzeteket élesen és színesen tud megrögzíteni, de nem tudja megtagadni karikaturista mivoltát sem. És mindenekfelett íróművész, sőt a humoristák ritka fajtájából.”

     A hetvenedik életévét betöltő Bánffy Miklóst köszöntő Erdélyi Helikon-szám az emlékírót is méltatja. A Révainál újra megjelent emlékiratról a Nyugat és a Magyar Csillag jó nevű kritikusa, 1939-től a kiadó irodalmi igazgatója, Illés Endre ír, rendkívül elismerő hangon: „remek könyv. Az idő hirtelen kifordul, s tartalma úgy gurul szét, mint teli erszény aranyai. Olvasni és ízlelni kell, hogy élvezi Bánffy ezeket a pillanatokat – mindent észrevesz és mindent megcsillogtat, mint napfény a pókháló titkos fonadékát. Arcok villannak így, mozdulatok vágódnak emlékezetünkbe, szavakat hallunk, amelyek majd elkísérnek –, de izgalmasabb mégis az a magaslat, ahonnan a félmúlt hátsó kulisszafalai mögé tekinthetünk. (…) Milyen szabadon ömlik Bánffy szava ezekben az emlékezésekben. Itt ismerhetjük meg igazán az elbeszélőt – a kötet izgalmas kalauz a freskószerű Erdélyi Történethez, de színdarabjaihoz és novelláihoz is.” Az elismerés hangján szól az emlékirat művészi megformálásáról: „Mikes lebegő álomvilága s Apor elősoroló, duzzadt gazdagsága között az erdélyi emlékírás új alkatát villantják meg Bánffy emlékei: a szorongások fölé emelkedett emlékezőt, a nyersanyag boldog fényét, a formába ömlés előtt a szabad elmondás félelmetesen igéző pillanatát.” Ugyan e Erdélyi Helikon-számban közölt, a felelős szerkesztő által szignált pályaképben az Emlékeimből is elismerő gondolatok fogalmazódnak meg: „Remek miniatűrök, pompás írói skiccek, néhány jellemző vonással odavetett emberi portrék sorakoznak föl benne gazdagon. (…) A szokványos emlékiratokhoz majdnem nincs is köze. A folyékony nyersanyag helyett a valóság itt művészi síkra emelkedik. A megtörtént eseményekbe epikai refrének, jól elhelyezett csattanók visznek művészi hatást. A személyes élmények fölé tehát nemcsak a visszaemlékező emelkedik távlatával, de művészi rendezésével az alkotó.”

      A Huszonöt év a trianoni béke negyedszázados évfordulójának évében született. Bánffy Miklós egy újabb összeomlást hozó háború romjain kezd hozzá az okok feltárásához. Emlékirata „számvetés, amelylyel önmagának és az utókornak tartozik” Bevezetőjében így vall erről: „Ábrázolni kívánom, milyen külső és belső körülmények vezették a magyarságot Trianontól a két bécsi döntésig és onnan tovább, azon a végzetes úton, mely végül a mai katasztrófához vitte a nemzetet.” A nagyszabású történelmi freskónak készülő munka azonban torzóban maradt, csupán két esztendő eseményeit öleli fel. Az Emlékeimből folytatásának is tekinthető munka korára semmilyen hatást nem gyakorolhatott, kéziratban maradt fenn, a budapesti Ráday Gyűjteményben elhelyezett Bánffy-hagyaték részeként. Közel fél évszázad múltán a Püski Kiadó adta ki, 1993-ban, Major Zoltán bevezető tanulmányával. A Bánffy Miklós útja és műve alapmunkának számít a politikus megismerésében, objektív értékelésében. Írása arra is választ ad, hogy miért késett oly sokat az emlékirat megjelentetése. Megítélése szerint Bánffy Miklósnak „a visszaemlékezés és a politikai esszé határmezsgyéjén mozgó ezen írása a történelem megismétlődése ellen akar »használható« tanácsokat adni (…) visszaemlékezését csak úgy tudjuk megérteni, ha a II. világháború utáni magyar és közép-európai béke előkészítés szolgálataként íródott műként értelmezzük. Műve figyelmeztetés az első világháború utáni »gyűlöletteljes« légkör megismétlődése, egy nép – adott esetben a magyar – vádlottak padjára ültetése ellen. Megírása idején ezért nem jelenhetett meg.” Az elhallgatás okaira vet fényt Pomogáts Béla 1987-ben közölt tanulmánya is, rámutatva, hogy az nem csupán az emlékirat tárgyában és hangvételében rejlik: „a hatvanas évek politikatörténeti gondolkodása nehezen tudta elfogadni, hogy az ellenforradalmi rendszer korábbi külügyminisztere a történelmi ország egyik legvagyonosabb mágnáscsaládjának tagja őszintén forduljon szembe a huszonöt esztendős restaurációs rendszer végső politikai következményeivel.” A tanulmány  elősorolja mindazokat az eseményeket, amelyekben Bánffy Miklós meghatározó szerepet játszott – a Sopron és környéke népszavazás útján történő visszacsatolásától Kolozsvárnak a háborús pusztítástól való megmentésében vállalt misszióig.

     A háború utáni Erdélyben a politikus Bánffy Miklós megítélése sem mentesült a balos elfogultságtól. Az Utunk 1959. évi 11. számában megjelent Az ostoba Li – és a mese vége című publicisztikai pamflet írója Bánffy Miklós Emlékeimből című munkája alapján a memoárírót saját novellájának hősével azonosítja, tetteit nem csupán megkérdőjelezi, de rendkívül becsmérlőleg, mondhatni gyűlölettel ír róla. „1919 márciusában kitör a szocialista forradalom Magyarországon. És Bánffy erre hátat fordít a történelemnek. Valószínűleg megharagszik a történelemre. Abbahagyja a diplomáciai házalást, s míg a pesti proletariátus hatalma megszilárdításáért harcol, addig Bánffy Miklós író és hazafi tűvé teszi Hágát, hogy »nyíratlan babérfát« találjon, mert most éppen nyíratlan babérfát szeretne festeni. Úgy látszik, belátta, hogy ilyen időkben más babérokra úgy sem pályázhat…” Bánffy bécsi emlékeinek megidézése hihetetlen következtetésekre ragadtatja: „sokszor az az érzésem, 1956-ban az ő receptje szerint jártak el egy másik ellenforradalom szervezői”. Záró soraiban ennél is mélyebbre mártotta tollát a vitriolba: „Ennyi futotta a dühömből, kedves Olvasó, a Bánffy-könyv olvasása után. Lesz, aki azt mondja, hogy kegyetlen voltam, hiszen Bánffy Miklósnak vannak más könyvei is. Csakhogy azt kérdem én, a kegyetlenséggel vádaskodó humanistáktól: miért bánnék és kevésbé kegyetlenül a kegyelmes úrral, mint ahogy ő bánt a maga idején a néppel? Miért?” A rendkívül kemény és durva hangvételű írás szerzője negyedszázad múlva, 1985-ben a Kortársban közölt írásában önmaga revideálja az forradalmi kérlelhetetlenségtől áthatott közleményét.  Miként változott vélekedése a közlemény megjelenése és 1985 között? Bevallja: „Aki ezt írta, hitte is, amit írt. (…) Ezt a szöveget én ma nem írnám alá (…) ezt a felháborodást ma súlyosan naivnak érzem” Azonban a Bánffy Miklóshoz való viszonyulásában még ekkor is a proletár elfogultság dominál: „Bánffy Miklóst, az embert és az írót osztálya érdekli és csak azon keresztül a társadalom. Gúny vagy dicséret, az ő tollából jövő csak az osztályának és az osztályáért hangzik el, íródik le. Történelmi tudatával összeegyeztethetetlen másfajta szemlélet, hiszen évszázadok óta tudják, tanulják, hirdetik, hogy a nemzet természetes vezetője a főnemesség. Minden más oldalú megközelítése a műnek és az embernek helytelen konklúziókhoz vezet.” (Kiemelés a szerzőtől.) Pedig ekkor már olvashatta volna Bánffynak a Kriterion Kiadónál 1981-ben megjelent kötetéhez írott előszót, amelyben a Bánffy-értékelés tekintetében lényeges fordulat következett be.

      A fordulat előszeleként kell értelmeznünk azt a megközelítést, amelyben – a sok negatívum mellett – már feltünedeznek pozitív jelek is. Ilyen volt Bányai László romániai történésznek a Bánffy Miklós 1943. évi júniusi bukaresti küldetését elemző – a háborúból való közös kiugrás lehetőségét tárgyalta hivatalos és ellenzéki politikusokkal –, 1967–ben megjelent írása. 1973-ban egy újabb tanulmányban – immár tágabb időintervallumban vizsgálja Bánffy közéleti szerepét. Pozitív és negatív megállapítások – politikaiak és irodalmiak folytonos összekeveredésben – egyaránt előfordulnak benne, de talán már azt is előrelépésnek kell elfogadnunk, hogy elhatárolódni látszik a valóságot torzító tükörben megjelentető „vulgáris felfogás antidialektikus osztálysémái”-tól, de annyira azért nem, hogy külügyminiszteri ténykedéseiről – Csicserin szovjet népbiztossal való találkozás pozitív megítélése mellett – ne engedjen meg magának a történészi megközelítéstől, stílustól idegen, gúnyos oldalvágást: diplomatáskodott „mindaddig, amíg csak telt passziójából, amíg bele nem unt, vagy amíg szalonképes mivoltát mások meg nem unták”.  Szemléletes példa a szövegben tapasztalható minősítések – egy hideg, egy meleg – barométer-ingadozására: „»Dilettáns« volt–e Bánffy? – tehetjük fel újra a kérdést. Az első világháború végső kifejléséig mindenesetre az, irodalmi, művészeti életben és politikában egyaránt. De a forradalmak után elkötelezőbb szakasz kezdődik életében. Ha meg is marad nem egy régi lazasága, mind markánsabbul alakul ki a színvonalas politikus és irodalmár benne. A saját határai közt arisztokratikus mezét még ideiglenesen sem tudta levetni. De egyre súlyosabban képviselt valami elütőt saját osztályától. S az erdélyiség hangsúlyozott kidomborítását az irodalmi életben.” Méltányolja Bánffynak a háborúból való kilépésért és a fegyverszünet–kérésért tett erőfeszítéseit. A marxista ideológia mellett azonban szót kap a történész objektív értékelése is: „Mindez nem jelenti természetesen, hogy ezáltal osztálykorlátaitól is megszabadult volna. De alá tudta vetni koncepcióját a legfontosabb történelmi követelményeknek.”

      Mennyivel másabb, a közvetlen ismeretség és munkatársi kapcsolat során kialakult személyiségrajz bontakozik ki a következő sorokból! „Realista, jobban mondva pragmatista volt a politikában, az erőviszonyokat és nem az ideológiát nézte. Partnereit aszerint választotta meg, hogy céljai elérésében mennyire használhatók. Egyéni céljai pedig mindig valami közösségi célhoz kapcsolódtak, aminél többet egy politikustól nem is lehet elvárni” – írta róla Mikó Imre erdélyi kisebbségpolitikus, író a Bánffy Miklós emberközelben című visszaemlékezésében, az előbb említett tanulmánnyal szinte egyidőben, 1975-ben. „Egyszerre volt gőgös és leereszkedő, cinikus és lírai, képmutató és megalázkodó – az érzelmek széles skáláján tudott játszani. (…) Fontoskodva, tekintélyének egész súlyával tudott helyzeteket kimagyarázni, fantáziáját nem korlátozta a valóság, színészkedett, ha kellett, játszott a szavakkal. (…) nem szerette mutogatni magát, megvetette a népszerűséget.” Mikó visszaemlékezéséből a nemzete sorsáért vívódó, érte a koráramlattal szemben is szerepet vállaló személyiség bontakozik ki.

     Bánffy Miklós közéleti szerepvállalásának szerves része a művészeti-irodalmi életben vállalt cselekvés. 1912-ben a vallás- és közoktatásügyi miniszter felkérésére elvállalta a két budapesti állami színház, a Nemzeti Színház és a M. kir. Állami Operaház főintendánsi tisztét. „A két intézmény élén kifejtett tevékenysége széles körökben ismertté és elismertté teszi nevét. A konzervatív ízlésű színházi közvéleménnyel szemben kiharcolja Bartók Béla operáinak bemutatását (A fából faragott királyfi 1917, A kékszakállú herceg vára 1918)”.

     1926-ban, Erdélybe történő visszatérésekor élénk irodalmi élet fogadta, amelybe Bánffy Miklós alkotóként és az irodalmi és művészeti élet szervezőjeként is bekapcsolódott. Kezdettől ott találjuk a báró Kemény János által kezdeményezett Helikon-összejövetelek tagjai sorában. A marosvécsi találkozó határozata értelmében létrejött Helikon könyv- és lapkiadó vállalat igazgatóságának elnökévé választják. 1928-ban Kolozsváron indított Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat megszűntéig (1944) főszerkesztőként jegyzi a lapot, járul hozzá az erdélyi szellemi élet kibontakoztatásához. „Neki is nagy szerepe volt abban, hogy az Erdélyi Helikon körül kialakult írócsoport tevékeny emberi közösséget alkotott, fenn tudta tartani a liberális demokrácia szellemi értékeit, megőrizte szellemi kapcsolatait az egyetemes magyar kultúrával és az európai szellemiséggel, s kapcsolatot keresett a román irodalmi progresszióval. A magyar–román kapcsolatok fejlesztésében Bánffynak különösen nagyok voltak az érdemei, talán elég, ha nyilatkozatai közül csak azt az (eredetileg franciául elhangzott) beszédét idézem, amelyet a Helikon íróinak 1928. júliusi bukaresti bemutatkozásán mondott: »Úgy vélem, ebben a szerény írócsoportban általános érvényű eszmény lakozik, s talán egy jelentős tünet is: arra való törekvés, hogy ne azt keressük magunkban, ami megkülönböztetést, meghasonlást, gyűlöletet kelthet, hanem azt, ami egyesít, ami összeköt, és egymásban lel támaszt az önmagáért való művészetre irányuló törekvésben, megteremti az együttműködés összhangját«.”

     Bánffy Miklós erdélyi közösségi, közéleti szerepvállalásának adott egy harmadik vonulata is: „1926 és 1948 között az Erdélyi Református Egyház főgondnoka volt. Áldozatosan szolgálta egyházát; gondja volt a lelkekre, gondja volt az egyház intézményeire is. Jól tudta: a jogaitól megfosztott magyarság életben maradásához minden iskola, eklézsia sorskérdést jelent.” 1948. március 24-én részt vesz és felszólal az egyházkerület igazgatótanácsa ülésén, amely a felekezeti iskolák államosítása előestéjén kívánja felemelni a szavát a nemzetiségi oktatási hálózat elleni politikai merénylet ellen. Ablonczy László a tanácsülés jegyzőkönyvéből idézi Bánffy Miklós szavait: „a mi egyházunk mindig magyar volt, és magyar lesz mindenkor a jövőben is, és a magyar nyelv jogát biztosítani kell a jövőre minden tekintetben, különösen az oktatásban” Az egyházkerület főgondnokaként kifejtett áldásos tevékenységét méltatta Csiha Kálmán püspök a kolozsvári Protestáns Teológián 1998. december 19-én, Bánffy Miklós születése 125. évfordulója alkalmából – Az Erdélyi Múzeum Egyesület, az Erdélyi Református Egyházkerület és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szervezésében – tartott megemlékezésen. Az „egyházkerület hűséges és szeretett főgondnoká”-t szép metaforával jellemezte: „Isten erdélyi gyümölcsfája volt, Isten magyar gyümölcsfája volt” (…) két évtizeden keresztül az Erdélyi Református Kerület főgondnoka”. Felidézi cselekvő és bőkezű hozzájárulását a kolozsvári Diakonissza Intézet és a Református Kórház létrehozásához.