magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Neményi József Nándor: Ötvenegy év múltán


Emlékezés kiváló magyartanáromra,
Daday Lorándra

 

1953 kora őszén, ha jól emlékszem, már érett az alma a Cibles alján, és mi Felsőilosvára kirándultunk. 12 éves voltam. Késő este, fél tizenegykor érkeztünk meg a faluba: Daday Loránd, a magyartanár, apám, Neményi Pál és én. Parasztházban szállásoltak el minket. Másnap reggel hatkor felkelés, majd a közel 10 km-es út a Cibles gerincén fel a csúcsra! Daday tanár úr vészjóslóan sápadt volt, és betegnek tűnt.

Mivel a házban nem volt több szálláshely, hármunkat, a szénapadlásra küldtek aludni, és este tizen­egy­től kb. éjjel négyig a dési író, pap és bölcsész mesélt nekünk életéről. Hanghordozásában, visszaemlékezéseiben szemernyi gyűlölet sem volt. Azzal kezdte, hogy 1918-ban olasz fogságba esett valahol Doberdóhoz közel, és mivel tiszt volt, főhadnagy a magyar hadseregben (önként jelentkezett), viszonylag jó körülmények közé került egy olasz városban fogságba, ahol rengeteget kártyázott – többször is jelentős összegeket vesztett. El kellett hagynia a vá­ros­kát, hogy egy banktól kölcsönt kérjen, de mivel nem kért engedélyt az eltávozásra, két-három napos hiányzása miatt halálra ítélték. Írótársai a PEN klub­tól megvédték, sőt egy magas rangú olasz tiszt is ki­állt mellette, s így nem hajtották végre a halálos íté­letet.

Mikor közel hét év múlva visszatért Semesnyére (község, Déstől 30 km-re), nem tudta feldolgozni a trianoni traumát és a kettős nyomást (mint magyar, ill. kiebrudalt földesúr), és ekkor kezdte el írni a Zátonyt. A Zátony miatt volt először börtönben Dé­sen is, nemzetgyalázásért, pedig Victor Eftimiu kiállt mellette perében. Így is többet ült börtönben, mint jogilag kellett volna, mert „román barátai” nem számították be a kolozsvári fogházban töltött több mint két hónap vizsgálati fogságot. A dési börtönben román kommunistákkal, magyarokkal és zsidókkal volt összezárva, de ők 1947–48-ban, amikor kö­zép­is­ko­lai tanár volt Désen, és igazságtalanul kitámadták, majd behívták a rendőrségre, nem álltak ki mellette. Nem védték meg a verésektől, a kínzásoktól, és a Szekuritáté pincéjéből súlyos betegen került a ko­lozs­vá­ri rabkórházba. Sem harag, sem gyűlölet, de még szomorúság sem csendült ki szavaiból, emlékezéseiből. Mint egy idős, bölcs narrátor mondta el em­lé­keit, szenvedéseinek hosszú sorát, illetve csalódását tanárkollégáiban. De úgy éreztem, kissé kiábrándult volt. A dési egyesített főgimnázium tanári kara, illet­ve igazgatója, egy fiatal kommunista káder nagyon is irigy volt rá, mert széleskörű műveltséggel rendel­ke­zett, olvasott ember volt és, ami igen nagy bűn volt: felszentelt református pap is!

Beteg volt, hihetetlenül sápadt, érezte, hogy már csak kevés van hátra, tudta, hogy a rengeteg bántalmazás, kínzás, vívódás, stressz felőrölte szervezetét, és talán már egy éve sincs. Akkor dolgozott A lápon át című könyvén, ami önéletrajzi műnek indult, de nehezen értelmezhető regény lett belőle. Az ellenzéket térdre kényszerítette a rendszer, pártok nem léteztek, s az igazságot nem lehetett kimondani, sőt intézményesen misztifikáltak, hazudoztak, és senki sem mert beszélni az erdélyi kérdésről. ő tudta, hogy ha a magyarság elveszti a tulajdonát is, földjét és házát, a jogfosztás kiteljesedik, a teljes kiszolgáltatottság pedig a beolvadás kezdete: magyartalanítás (lehet).

Amikor ötven év múltán, 2004 júliusában ott álltam Daday sírjánál, a családon kívül csupán hatan vol­tunk jelen. Pedig a református lelkipásztor kihir­det­te a megemlékezést a dési templomban, és azt, hogy egy pap kolléga ötven éve távozott el sora­ink­ból, soha nem szolgáltattak neki igazságot a meghurcoltatásokért, a börtönökért, az oktalan szen­ve­désért. Tulajdonképpen halálba kergették 1954 nyarán.

A halál, bár fiatalon érte, lehet, hogy megváltás volt a hányatott, de büszkén és méltósággal viselt szen­vedések után. Magyarságtudatát soha nem adta fel, kiváló író és igényes tanár volt, megtanított bennünket röviden, tömören fogalmazni. A legfájdalmasabb az, hogy tizenöt évvel a rendszerváltás után sem tisztázták a Daday-ügyet, s a dési temetőben a síron túlról azt üzeni nekünk dr. Deési Daday Lo­ránd, az író, a bölcsész, a pap, az igazán nagy ember, hogy mi, erdélyi magyarok gyávák voltunk, és talán azok is maradunk, ha mindig beérjük egy ke­nyér­véggel.

Még arra emlékszem, hogy amikor lejöttünk a Cib­lesről, olyan délután négy óra lehetett, a kora őszi napsütésben Lenke lánya gyönyörűen úszott a tóban. A vízben (bár ez nappal ritka) több 12 cm-es sárga­fol­tos szalamandra ficánkolt. Ezeknek a kétél­tűeknek a ciblesi tél nehéz erőpróba. De ha a ciblesi szalamand­ra kibírta itt, mi is kibírjuk, ha kell, még kétezer évig is, és azt üzenjük Dadayn keresztül a politikai elitnek, hogy igazságot a mártíroknak, erősnek kell len­ni, bátornak és önérzetesnek, főleg ha író vagy tanár az ember!

Nem szerette a demagógiát, a fesztivizmust. Népi író volt és tömör, rövid mondatai a valóságból ered­tek, az erdélyi magyar falu mindennapjait pró­bálta visszaadni, illetve azt az óriási veszteséget, ami az erdélyi magyar földbirtokosokat érte. Kisajátították bir­tokaikat a sajátosan román érdekben megfogalmazott és kivitelezett 1921-es földreform ürügyén. Egy becsületes magyar úr, tanár, pap, népnevelő ezt nem nyelhette le, nem tudta feldolgozni – és lázadt. Ezt a lázadását, amelynek alapjában véve nem is volt na­ci­o­nalista töltete, a román elit nem tudta lenyelni, megbocsátani, és ezért kellett szenvednie haláláig (1954-ig) ebben az új „népi demokráciában”, amely terrorizálta az önálló gondolkozású embe­reket.

Írói, emberi nagysága előtt újból fejet kell hajtanunk, remélve azt, hogy végre igazságot szolgáltatnak a dési magyar tanárnak. Fő bűne: felismerte azt, hogy az 1921-es romániai földreform, s az azt követő intézkedések (1922–25-ben) a román nemzetiségű­ek érdekeit tartották szem előtt.

Bíró Sándor közíró (1907–1975) elemezve a föld­re­form lényegét, következményeit és hatásait, azt a kö­vet­keztetést vonta le, hogy ez sokkal súlyosabban érintette a magyar kisbirtokos parasztságot, mint ed­dig hittük (1989 Bern, Protestáns Szabad Egyetem). Bíró szerint 150 ezer magyar szenvedett súlyos anyagi veszteséget. A kisajátított földte­rületek Arad, Szatmár, Bihar, Temes-Torontál, ill. a székely megyékben egyértelműen a román lakosságnak kedveztek. Az adó­politika sem volt egységes minden romániai me­gyé­ben, így az adókivetés, -végrehajtás tekinteté­ben a székely területek hátrányos helyzetben voltak. Ez elő­idézte, majd felerősítette a 30-as évektől a székelyek elvándorlási folyamatát (Bukarestbe, Amerikába). Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az 1921-es föld­reform a románoknak igazságtétel és az erdélyi ma­gyar nincsteleneknek igazságtalanság volt.

Daday felismerte ezt, hiszen népi író volt, kutatási területe a falu, egész életén át keresztje lett, golgotája, és feláldozta érte az életét. A földtulajdon egy me­ző­gaz­dasági országban a létalap volt, marad és lesz, mert a föld elvesztése egyértelmű az anyagi alap el­vesz­tésével, és biztos út az asszimiláció felé. Daday tudta, hogy ez nem csupán kultúrasszimiláció, ha­nem a hatalomvesztés és a tulajdonvesztés hatásában összegződik.

Mindezek ellenére sorsának tragédiája az, hogy 1952–53-ban, mégis írnia kellett, pozitív hangnemben, a már működő(!?) kollektív gazdaságok „nagy vívmányairól”, tehát őt is megtörték, de ez – összehasonlítva érdemeivel –, mindössze jelentéktelen kisiklás volt.

Befejezésként csak annyit, hogy egy volt földesúri származású népi író útja a népvezérség felé milyen hihetetlenül bonyolult és rögös volt a trianoni trauma után 1920-tól 1954-ig, korai haláláig. Érdemes új­ra­ol­vas­ni könyveit és elmerengeni azon, hogy regényei, novellái, karcolatai milyen valósághűek voltak, hősei hús-vér köznapi emberek, akik soha sem lehetnek meg­alkuvók.

Dés, Nagytemető, 2004. halottak napja

 

Epilógus

Hihetetlen szomorúan hagytuk el Dést. Bánatunk fő oka nemcsak az, hogy nem értették meg Daday lelkész, író és tanár síron túli üzenetét, hanem az is, hogy a fiatal református pap, aki az ötszáz éves nagy dési református templomban a megemlékező istentiszteletet tartotta, színtelen volt, meggyőződés nél­kü­li – és felkészü­letlen. Noha egy lelkésztársáról kellett megemlé­kez­nie, halálának ötvenedik évfordu­ló­ján...

A tizenöt éves romániai rendszerváltozás nem hozta el dr. Deési Daday Loránd igazságát. Nem sike­rült eddig – ez több mint fájdalmas és igazságtalan – em­beri nagyságát úgy értékelnünk, ahogy meg­ér­de­melte volna. ő már a húszas évek végén szerves egységbe foglalta azt, ami terén nem lehet széthúzás a nacionalista román tengerben magyar és magyar között: a földet, az erkölcsöt, a magyar történelmi egyházak értékátmentő szerepét és a magyar oktatást illetően.

Tulajdonképpen minden fronton példát mutatott, mint magyar gazdálkodó (és földbirtokos), mint ta­nár, mint tanfelügyelő, ill. mint lelkipásztor, író és nép­vezér. És mégsem szolgáltattak neki igazságot, mert hiányzik még ehhez a politikai szándék és a kol­lek­tív magyar cselekvés.

Volt sorstársai, szolgatársai, úgy értékeljük, késve vagy egyáltalán nem próbálják őt rehabilitálni, alapjában megérteni, értékátmentő és magyar értékmentő óriási munkásságát. Mestere, Luther Márton igéje így hangzik (Berde Mária tolmácsolásában): „Mit tettem és hirdettem én, azt kövesd szóban, tett­ben. Ne hagyd, hogy hiúság és emberek megrontsák lelki kin­cse­det. Ez legyen örök részed.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008