Művelődés

     Erdély legnagyobb fejedelméről, Bethlen Gáborról írták a kortársak, hogy „a régi jeles magyar királyok nyomdokain jár, Hunyadi János vitézsége kel életre benne, és Attilához hasonlóan isten kardját hordja oldalán”. A fejedelem példaképei, a „régi jeles magyar királyok” közt az első helyet foglalja el kultúra- és művelődéspártoló Corvin Mátyás. Bethlen Gábor az első magyar uralkodó, aki modern értelemben vett művelődéspolitikát folytatott, s meghatározó szerepet tulajdonított az általa ösztöndíjjal, hivatali állás biztosításával, hagyományos privilégiumokkal támogatott értelmiségnek. Pontosan tudatában volt annak, hogy az értelmiséget úgy lehet nevelni, ha minél nagyobb tömegek végeznek iskolát. És persze a fejedelem tudta: a nemzet felemelkedéséhez szellemi, erkölcsi kiműveléséhez alapfeltételül meg kell védenie az Erdélyi Fejedelemség önállóságát, mai fogalmak szerinti autonómiáját is. A politikusok közül eladdig ő tette a legtöbbet, hogy a magyar nyelv az irodalomban és a tudományban egyaránt elfoglalja a maga mind természetesebbnek tartott helyét.

     Iskolaalapítás, anyanyelv, a nyomtatott szó fontossága, az értelmiség különleges küldetése – ki sejthette volna egykor, hogy Bethlen Gábor a háromszáz év múlva kisebbségi létbe taszított erdélyi magyarság számára a továbbélés lehetőségét biztosító programot is megfogalmazta.

     A határon túli magyarság sorsának megismerése ösztönös programja lett a hatvanas-hetvenes években helyét és önazonosságát kereső, eszmélkedő magyarországi ifjúságnak is. Csoóri Sándor írja le Tenger és diólevél című esszéjében, miként alakult az akkori fiatalok szellem- és jellemformáló érdeklődésének folyamata, vagyis az, ahogyan a hátizsákos kíváncsiság a döbbenet küszöbén túljutva átcsap lelkiismeret-furdalásba és kétségbeesett, konok cselekvésbe. A cselekvésen kiindulópontként természetesen a gondolkodás értendő.

     Akik szerencsések voltak, a rövidéletű remény kezdetén: 1967-ben, 1968-ban jutottak el Erdélybe. A Kilencek nevű költőcsoport tagjaként én is ebben az időben kopogtattam be társaimmal a Vitorlaének címmel megjelent antológia poétáihoz. A Megyei Tükör címmel indult hetilap – (majdani napilap) – szerkesztőségében hozzánk hasonló korú és szellemiségű költő-, írótársaságra bukkantunk Sepsiszentgyörgyön. Akkor 1968-ban, 1969-ben – élve a szabadabb lélegzetvétel lehetőségével – még közös író–olvasó találkozókon is részt vettünk Háromszék falvaiban, kisvárosaiban. Tanúi lehettünk, hogy újsütetű erdélyi költő-barátaink mennyire hitelesen tudnak fordulni a mind mostohább történelemnek kiszolgáltatott, a különféle változásokkal megnyomorított idősebb sorstársaikhoz, akiket évtizedek óta nem szólítottak meg őszinte, emberi hangon. A Megyei Tükör heti riportjainak számottevő része ma is kiállja a tüzesvas-próbát: a szavak, a kifejezések nem pörkölődnek meg. Az azonban nem véletlen, hogy az ugyanezen a címen megjelent napilap a temesvári forradalom eszkalálását követően, az 1989. december 22-i bukaresti megmozdulás másnapján nevet változtatott.

     Ez azt jelenti, hogy a Megyei Tükör szerkesztőségében az emberi és közösségi hitelesség ledönthetetlen oszlopain egyensúlyozva szerveződött meg a romániai forradalom TV-lámpáinak fényözönén túl a Háromszék című napilap. Szükség volt rá és szükség van rá. 1990 márciusának marosvásárhelyi eseményei brutálisan tudatosították, hogy az 1989 decemberében fellobbant reményeket józan fővel a helyükre kell tenni, ami nem egyenlő azzal, hogy le kell számolni velük. A lap munkatársai is felmérték, hogy a kisebbségi lét keretei között 1919 óta folyó küzdelem a megmaradásért tovább tart. Vagyis az újság a megmaradásért folyó küzdelem eszköze és részben terepe is – a kor hagyományos és megváltozott kihívásainak megfelelően. Persze szinte minden ekkor megalakult vagy átalakult napilap is ezt vallotta. Nagyobb részük sorsa – a Háromszékkel ellentétben – legjobb esetben a vegetálás lett. A Háromszék a kivételek közé számít. Leszögezhető, hogy Erdély legkisebb megyéjének, az 1968-ban megalakított Kovásznának van egész Románia vonatkozásában a legnagyobb példányszámban megjelenő magyar napilapja, amely hétköznap 15.000 példányban lát napvilágot, míg a hétvégi melléklet 17.000 fölé emeli az újságot. Ez elég ahhoz, hogy a lap, amelynek egyébként tizenhét tulajdonosa van, vásárlói és reklámjai révén megéljen. El lehet mondani, hogy a Háromszék a legfüggetlenebb magyar újság. Ez azt jelenti például, hogy tiszteletreméltóan távolságtartó, legyen szó akár a magyar államról, akár az RMDSZ-ről. Nemcsak megvesztegethetetlennek látszik, hanem valóban az is. A megvesztegethetetlenség illúziómentesség. Így a lapot nem érte sósavas zuhanyként a világtörténelemben példátlan önfeladás, hogy ne a köznapibb árulás fordulatot használjuk, amelynek helyszíne Magyarország, dátuma 2004. dec. 5-e.

     A Háromszék olyan elvek szerint alakult meg, ahogyan 1989-et követően az állami javakat az egész volt szocialista táborban privatizálni illett volna. A rendszerváltozáskor a lap munkatársai élni tudtak a lehetőséggel: tulajdonosok lettek. Nem hagyták, hogy lábukról a bilinccsel együtt a cipőjüket is lehúzzák a privatizáció hatalom-közeli rablólovagjai. A tulajdonosok egyikét illik név szerint is megemlíteni, már főszerkesztői tiszte miatt is. Farkas Árpádról van szó. A lapot az ő személye és konoksága tette azzá, hogy Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király is büszke lehetne rá. Báthory volt az, aki az orosz hadjáratai idején négy nyelvű újságot adott ki, hogy a Baltikum, Adriatikum és Fekete-tenger térségének jövőjét befolyásoló fegyveres vállalkozásai célját megismertesse a világgal. Az újságnyelv egyike a magyar volt. A költő Farkas Árpád neve azoknak a fiataloknak, akikről Csóori Sándor szólt idézett esszéjében, rokon értelmű fogalma lett az Erdélynek hívott személyiségformáló döbbenettel. Persze Árpád most mondhatná, könnyű erényesnek lenni ott, ahol olyan munkatársak veszik körül, mint a körünkben éppen a Teleki Pál emlékérem átvételére váró Sylvester Lajos, aki szoborállító és színházpártoló tevékenységével maga is élő legenda volt az ezerkilencszázhetvenes, -nyolcvanas években.

     Farkas Árpádot költőként a kíméletlen igazmondás jellemezte. A költői életművének rendhagyó függelékét jelentő Háromszék is a kíméletlen igazmondás jelszavát tűzte címlapjára. Hiszen mi mást jelentene az, hogy „független napilap”. Mintha a szegénysorból I. Rákóczi György fejedelemsége idején Erdély püspöki székébe emelkedő Geleji Katona István szavait tartaná iránymutatóul: „akik az igazságot egyszer elhagyják, soha osztán egyenesen járni nem tudnak, hanem egyik vélekedésnek gödréből a másikba botorkáznak, és nemhogy az igazságval, de még magokval sem egyeznek…”

     Ennek szellemében nem lehet mást kívánni, mint hogy a most kitüntetett lap és munkatársai valamint olvasói folyton-folyvást tudjanak mind az igazsággal, mind önmagukkal egyezni. Akkor könnyű dolga lesz Báthory Istvánnak, aki kedves kötelességének tartotta, hogy legderekabb „lapcsinálóját” nemessé tegye. A most átadandó okmányon az ő láthatatlan fejedelmi-királyi kézjegye is ott van.