Művelődés

     „Mert tovább nem lehet, nem tudom nézni, / mert tovább nem tudom, nem merem élni, // ezt a tébolydává taposott hazát, / ezt a tébolydává taposott hazát.” – Így kiáltja világgá Széchenyit idéző verssoraiban népe sorsát és fájdalmát Ferenczes István – a Kárpát-haza keleti szögletéből, a Csíki-medencéből, a „légszomj hazája” Székelyföldről. És kétségbeesetten szólongatja a legnagyobb magyart – „szélbekiáltva” a nemzeti pusztulást, és Nagy László, Sütő András, Kányádi Sándor nyomában is bujdosva a versben, a nyelvben, a létben – a „versben is üldözötten” –, „árva énekek jégrevitt szegénylegényeként”, „néma golgotákat járva”. A „sok könyörgéstől” és fohásztól „kisebzett szájjal” is tudatva, hogy „Erdélyben a sorsunk / sátánosra / fordul // Tündérkert volt egykor / ez a kicsi ország / töviskorona lett / pokolbéli tornác // Ezer esztendeig / jól megfértünk benne / nem vétettünk többet / mint kik ellenünkre”; „Mi lettünk a jöttment / ázsiai horda / idegenek vagyunk / édes otthonunkban // acsarognak reánk / újbandita latrok / ki tudja hol készül / ellenünkre pogrom”.

     A magyar nemzeti sorsköltészet ősiségben és modernségben egyaránt megszentelt hagyományához kötődő lírájában Ferenczes István azonban nemcsak keserűséget, hanem vigaszt is sugall. A megmaradást, az erkölcsi emelkedést segítő reményt táplálja szóművészetének formai gazdagságával, stiláris szépségeivel – a hitet az emberi tisztaság, a műveltség, az artisztikum erejében: a lelki és szellemi magyarság kultúrateremtő örökérvényűségében. A történelmi mélységekből fölfakadó szó varázsában és egyetemes igazságában; nyelvünk – a nyelvi haza – örökletes és kikezdhetetlen önazonosságában. Ragaszkodva a székely, az erdélyi népi kultúra gyökereihez így épít a költő a népdalok, a balladák, a hitregék igézetes világából sajátos birodalmat: egész transzszilván univerzumot boltozva az ősvallási, pogány-keresztény képzetkincs – archaikus mítoszok, apokrif imádságok, Mária-himnuszok vagy liturgikus siratók, zsoltárok és keservesek – „szentegyházára”. Így igazolva ezzel a folklórműfajok ritmusára dallamosodó hangzásvilággal újólag is a bartóki lehetőséget mély- és magaskultúra szintézisére, s a Németh László-i tézist, hogy a népi múlt „a nagy medence, amelyből az egész nemzet eredt”. S ezt tanúsítják a megtartó hagyomány mindenkori őrei és nemesen bajvívó hősei, ezt az értéklátást szélesíti a példa-emberek poétikusan megelevenített serege is – Julianus baráttól Kőrösi Csoma Sándorig, Mikes Kelementől Orbán Balázsig vagy Aranytól, Petőfitől Adyig, Kodályig. A hetvenes évek legelejétől sorjázó verseskötetek már címükben is jelzik az effajta morális kötődéseket és megszenvedett hangulatokat: „utolsó kenyér”; „ki virággal megveretett”; „megőszülsz, mint a fenyvesek”, „félidő, félpokol”; „hó hull örök vadászmezőkre”; „didergés”, „sekler songs”; „bacchatio transsylvanica”. De még a játékos gyermekversek tarkaságából is kisugárzik a stilizáló sorsbeszéd: „mikor Csíkban járt a török”; „indián a Hargitán”; s ez utóbbi kezdő soraiból is így: „Tán, tán, tán indián, / irokéz, mohikán / voltam a Hargitán”. A vers tehát sorsüzenet, ha értelme csupán annyi is, mint „a szétfújt pitypangbóbita ejtőernyős szabadcsapatainak”, amelyek „fenségesen lebegnek”, „szabadon a pusztulásban” – ahogy a költő vallja róluk.

     A Csíkpálfalván született, s máig csíkországi szülőföldjén, Csíkszeredában élő Ferenczes István lírikusi, pedagógusi, újságírói, szerkesztői, könyvkiadói, irodalom- és művelődésszervezői életművéhez szervesen tartoznak hozzá a publicisztika, a szociografikus dokumentumriport, a próza és az esszé változatos műfajai is. Tényfeltáró krónikáiban „ordasok tépte tájon”, „gyásztól gyászig” kíséri nyomon a székelység újabb kori történelmi kálváriáját, hosszú évtizedeken át a megaláztatások passióját, különösen a második világháború végi magyargyilkos vérengzések gyalázatos szörnyűségeit: az ártatlanként is vérbosszú-áldozattá válás szenvedéstörténetét. S ha Csoóri Sándor korszakos esszében vázolta fel „a magyar apokalipszist” – ő szintén felkavaró valóságmélységgel megírta a Keleti-Kárpátok alatt lezajlott „székely apokalipszist”.

     És alapítóként Ferenczes István éppen tíz esztendeje főszerkesztője a térség messze földön rangos folyóiratának, a Székelyföldnek, amely nemcsak nemzedékeket, különféle szépirodalmi irányzatokat átfogó szerepével tölti be hivatását, hanem megannyi művészeti, tudományos, társadalom- és kultúrtörténeti közleménytípusának önismeret bővítő sokszínűségével is. Teljes kultúrát reprezentálva – s talán így is figyelmeztetve arra, hogy a kultúra teljessége természetszerűleg követeli a kultúraalkotó közösség teljes körű önkormányzati intézményrendszerben megvalósuló maradéktalan önrendelkezését: a székelység, az erdélyi és általában a kisebbségi magyarság, s az egész nemzet feltétlen autonómiáját tehát. És ezt az öntörvényű magyarságőrző célt szolgálják például a régi és az új csángómagyar irodalmat megjelenítő – illetve általában a csángósors kutatását felkaroló – szellemi műhelyek, a Hargita Kiadóhivatal, s a gondozásában megjelenő Moldvai Magyarság vagy a Bibliotheca Moldaviensis című könyvsorozat – ugyancsak Ferenczes István vezetésével. Aki így borong e peremvidéki néptöredék szomorú sorvadásán: „Csöndben hullunk alá / mint akik csak voltak – / lányai a szélnek / fiai a pornak”.

     Így tágulnak szívszorító látomásokká – Sütő András fogalmával szólva – az erdélyi változatlanságok. Amelyek szerint egyfelől „Európa kisemmizettjei vagyunk továbbra is”, másrészt viszont itt még mindig jobb a levegő, igazabb és jobb az élet, „jaj, nem a színvonala, hanem a metafizikai minősége miatt”; mert Erdélyben (s kiváltképpen 2004. december 5. után, a „banyaországhoz” képest nyilvánvalóan) „a felemelt főnek s a szeretetnek egyelőre még nagyobb a hitele” (amint a költő fogalmazza). – S mi történnék Ábellel most, amikor az egész világ azt harsogja, hogy „azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol”?! – kérdezi a minap is, Tamási Áron halálának negyvenedik évfordulóján, s a választ a sohasem feladható otthonosságban találva meg.

     S ha Tamási Áronra, világirodalmi jelentőségű prózaköltőnkre, a Németh László szava szerinti „székely Homéroszra” gondolunk, szeretettel és tisztelettel emlékezünk feleségére, a nagy író szellemiségét, örökségét hűségesen és méltóképpen ápoló Tamási Áron Alapítvány kezdeményezőjére, az alapítványtevő Bokor Ágotára is, aki éppen tíz éve hunyt el. És melegen gratulálunk a Tamási-díjat most elnyerő Ferenczes Istvánnak, aki a sokféle eddigi elismerés – köztük a József Attila-díj és a Balassi Bálint-emlékkard – mellett e mostani kitüntetését is bizonyára büszkén fogja viselni. És jó reménységgel s jó „vitézi énekekkel” biztatva mindnyájunkat kitartásra, hogy bár „halottaink annyian vannak, / csontra csontból várat raknak (…) Hej, legények, marok népség, / fegyverünk a meztelenség… / Mégis, mégis bírni kell még!”