magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Orbán István: Virágok vetélkedése. Egy Balaskó-szoborkompozíció nyomában


     Minden műalkotás őrzi a maga titkát, az ihlet, a fogantatás pillanatát, az alkotó genezis, a születés vajúdását, további életének egyéni történetét. Ezúttal egy olyan műtárgy múltjának stációit próbálom felvillantani, mely csak a maga ötvenöt évével is már jócskán műkincs számba megy. Balaskó Nándor (1918–1996) Virágok vetélkedése című szoborkompozíciójáról van szó.

     Mint a szobrászművész hányatott sorsú hagyatékának összegyűjtője, ennek ápolója és tanulmányozója, a birtokomban levő dokumentumok alapján rekonstruálni tudtam a szobor történetét. Maga az alkotás kb. 70 cm magas, festett (ahogy a művész nevezte: polichrom), terrakotta körszobor, három fiatal lány csoportja, magyar népművészeti szimbólumok kíséretében.

     Elöljáróban tudni kell, hogy Balaskó Nándor szalacsi születésű, földműves család sarja, s gyermekkorának falusi környezete egy életre rányomta bélyegét alkotó munkásságára. 1939-től a háborús bukaresti, majd budapesti főiskolás évektől 1949-ig, a Kolozsvári Magyar Művészeti Intézetbe történt tanári kinevezéséig készíti azokat a bizonyos „Balaskó-szobrokat”, vagy emeletesnek csúfolt egymásba-egymásra épített szobrait, melyek nemcsak tematikájukban (népmesék, népdalok, balladák stb.) és szerkezeti megkomponálásukban hangsúlyosan népi ihletettségűek, hanem a magyar népművészet elemeit, formavilágát, szimbólumait, motívum kincsét is beépítve ötvöződnek egységes egésszé. A falu világa elevenedik meg bennük, emberi alakok mellett állati, növényi, sőt tárgyi elemek is szerepelnek. A hullámzó, kacskaringós növényi indák közt ott találjuk a tulipán, lótusz, búzakalász, napraforgó, fenyő, életfa szimbólumait. A ló, ökör, bivaly alakja mellett, szobrai elmaradhatatlan eleme a madár, a „lélekmadár”, legyen az galamb, páva vagy kakas formájában. Idős bácsikák, kendős nénikék jelzik az elmúlást, de ott van „hófehér, hattyúfehér”, szűzies tisztaságában a meztelen, fiatal női alak, az életet adó tavasz, a megújulás, az ősanya szimbóluma. Egy népi ősanya, tenyeres-talpas, robusztus arányaival. Tudjuk, hogy főiskolás éveiben gyakran megfordult a nagy szobrászművész, Medgyessy Ferenc műtermében, s egyik levelében említi is, hogy tőle tanulta a „duzzasztott szobrok” készítését. Pontosabban, anatómiailag, a női test zsírpárnái kitöltik a felületet, az izomszerkezet elhalványodik, és szinte felfújt, sima, gömbölydeden hullámzó felületek jönnek létre. Súlyosan, szilárdan komponál, egy tömbben, melyet sohasem tör át üregekkel. Körbejárható körszobrok ezek, leíró, elmesélő, konvex domborművek, amelyeken a vízszintes körkörös mozgással a függőleges építkezés társul. De még inkább jelentkezik egy spirális kibontakozás, mely az élő szervezeteknek, az egész világmindenségnek a jellemzője. Történés csak a tömbön belül zajlik, statikus időtállóságát egy-egy mozdulat dinamikája, hangsúlya, kontrasztja csak erősíti. A népmese, ballada, legenda zárt világa így válik a tömb meséjévé.

     Csak néhány mondat erejéig említsük a szintén ezekben az években végzett népművészeti gyűjtőmunkáját is. Főiskolás társaival vagy csak egymagában járta a székelyföldi, nyárádmenti, szilágysági falvakat, s jegyzetelt, rajzolt, viaszlevonatokat készített az ottani népi tárgyak (pásztorbot, guzsaly, sulyok, láda stb.) fafaragásairól. Tanulmányokat írt és illusztrált, ezek egy részét a budapesti Néprajzi Múzeum őrzi, más részük a családi hagyatékban találhatók.

     De térjünk vissza a már említett Virágok vetélkedése című Balaskó-szoborhoz. Grafikái között található a szobornak egy 30x21 cm nagyságú ceruza rajzvázlata, a hármas leánycsoport, magasba lendülő karokkal, tenyerükön lélekmadarakkal. A rajz felső részén a címe is olvasható: Fehér lótuszok. De honnan ez az első cím, és hogy lett belőle végül Virágok vetélkedése? A feleletet két könyvben találtam meg. Nemrég jelent meg Balaskó Nándor bátyjának, Balaskó Vilmos nyugalmazott református lelkésznek Élet a föld alatt című naplókötete (Királyhágómelléki Református Egyházkerület kiadása, 2001). Ebben a szalacsi gyermekéveket, a cséplések emlékét leíró fejezetnél, a 74. oldalon, a következőket olvashatjuk: „Nagyon kedves élményem volt kicsi koromtól fogva a vízhordó szekerével járni (...) minden kilométeren csordakút volt ásva és nyáron felszerelve a kútágas vedrekkel. Most már amelyik kúthoz közelebb volt a cséplőgép, onnan hordták a vizet. De nyáron gyakran megtörtént, hogy megapadt a víz, és távolabbi, kevésbé kihasznált kúthoz kellett járni. Ilyenkor mentem én legszívesebben a vízhordóval, mert eljutottunk ahhoz a kúthoz, amely mellett volt egy malomároknak nevezett hely. Ebben a víz nem fagyott be soha, télen sem, és hosszú rudakkal is alig értük el még akkor a víz alját. És valami tündén virágok nyíltak itt. Édesapám lótusznak mondta, mert ilyesmit, csak jóval nagyobbat, a nagyváradi Félixfürdő meleg vizében láttak, amikor Édesanyám betegségével gyógyulni odajártak. Nehezen lehetett két-három szép fehér virágot kihalászni, mert féltünk, hogy belecsúszunk a mély vízbe. Boldogan mutogattuk aztán a gépnél. Vajon mi lett azóta ezzel a csoda árokkal?!”

     Helyben vagyunk. Vajon Balaskó Vilmos tudott-e róla, hogy hosszú éveken át máramarosszigeti otthonában őrizte a fenti csodaárok három lótuszvirágleány szobor-szimbólumát? Hogy lett ebből a továbbiakban virágok vetélkedése? Csak feltételezni tudjuk az asszociációk, társítások sorát a művész fantáziájában. Még 1942-ben került Balaskó Nándor tulajdonába, és vált elválaszthatatlan társává egy kis könyvecske: Madárka. 102 magyar népdal. Közreadja Kerényi György, III. kiadás, Magyar Kórus Bp., 1942. A könyvben található több népdalt megszobrosított. (Zárójelben említeném, hogy imádta a népdalokat. Főiskolás művésztársától, Abódi Nagy Bélától tudjuk, hogy a bukaresti Belle-Arte-on csodájára jártak Nándi füttytechnikájának. Reggel nekifogott egy faszobor faragásának, közben szépen tercelve fütyörészett, estére már nem lehetett az ajtót benyitni, úgy eltorlaszolta a forgács.)

     A könyvecske 40. oldalán találjuk a 31. számú csíkménasági népdal, A virágok vetélkedése kottáját és nyolc vers szakos szövegét. A lap alján pedig a magyarázó szövegben ez áll: „Az elbeszélő részt a kar, a három virág énekét három leány énekli. Egyik legnevezetesebb énekünk. Ez a költői tárgy a nyugati reneszánsz idején bejárta az egész művelt Európát. Így jutott el hozzánk is. A remekművű magyar vers és dallam eszerint mintegy 4-500 éven át maradt fent a nép ajkán.” Eddig tehát rábukkantunk azokra az ihletforrásokra, melyek nyomán megszületett a szobor. A továbbiakban lássuk mikor készült a mű, és hol volt kiállítva. Találtam a hagyatékban két kisméretű kiállítás fotót, ezeken felbukkan történetünk szoborkompozíciója, az előtérben, magasabb talapzatra helyezve, több más alkotás társaságában. A felvételek 1947-ben készültek egy marosvásárhelyi kiállításon. Fellapozva ezen év kiállítás-katalógusait, rá is bukkanunk a címre. Ebből kiderül, hogy a képzőművészeti kiállítás a Művészek, írók és újságírók vegyes szakszervezetének szervezésében nyílt meg a marosvásárhelyi Transsylvania kiállító teremben, megtekinthető volt 1947. november 23. és december 3. között.

     És még egy adatra bukkantam László Gyula levelében, melyet Budapestről írt Vetró Artúrnak. Az 1947. október 31-i keltezésű levélben többek között a következőket írja: „Balaskó Nándorról annál többet (tudok – szerk. megj.), mert nyitunk egy új székelyföldi tárlatot Marosvásárhelyen, s oda is hivatalos vagyok. Sokat vívódó fiú, nyáron odahaza volt és zsákokat cipelt. Fizikuma nagyon megduzzadt ettől.” És valóban László Gyulát ott találjuk a zsűriben, olyanok mellett, mint Bordy András, Kádár Tibor, Bene József, Macskássy József, dr. Metz István, Révész Endre. A huszonöt festőt, grafikust és nyolc szobrászt felvonultató kiállításon csupa azóta már rangossá vált névvel találkozunk. Többen képet és szobrot is kiállítanak, köztük Balaskó Nándor is két pasztell mellett tíz szobrot: Anyaság, Arckép, Vízmerítő, Arckép, Arató ének, Leánykafej, Felszállott a páva, Muzsikáló leány, Első lépés, Virágok vetélkedése. Ez utóbbi, 1946-47 táján készült. Ennek indoklására menjünk kissé vissza az időben.

     Miután 1944 végén súlyos szemidegsérüléssel, szinte vakon hazavánszorog, a szomszédos Érmihályfalván vállal rövid ideig igazgatói-tanári állást, majd 1946-ban a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumhoz kerül rajztanárként. Itt már javában készíti azokat a bizonyos magyaros, emeletes szobrait, néhány meg is jelenik a fent említett kiállításon. Ekkor már túl van első nagy sikerén. A háború utáni Erdély képzőművészeinek első számottevő seregszemléjén, a Kolozsvári Műcsarnokban 1947 tavaszán, az Erdélyi Szalon kiállításán szobrászati I. díjat nyer. Egy évvel később, 1948-ban újból szobrászati I. díjat nyer a Petőfi-centenárium alkalmából a nagyváradi Múzeumban rendezett képzőművészeti tárlaton emeletes Petőfi-kompozíciójával.

     A háború utáni néhány év még szabad utat engedett művészeink fantáziájának, alkotó lendületének. De már közel járunk a szocreál gúzsba kötő, központi elvárásaihoz. 1948-ban Kolozsváron, az első Erdélyrészi Képzőművészeti Kiállítás megnyitója előtti napon, az összegyűlt művészsereg előtt, Bukarestből jött minisztériumi emberek elemezték ki egyenként a munkákat. Durva kritikák hangzottak el, naturalistázás, formalistázás, a kispolgári csökevények ledorongolása, neves mestereink munkáinak szégyenfalra függesztése, hogy lássák „hogy nem szabad festeni”. Balaskó Nándor itt kiállított életnagyságú fa szobrát, a Sarlós legényt is lehurrogják. Kikezdik Balaskó népieskedését, népmesés álomvilágát. A reá jellemző építkező komponálással egyelőre felhagy, s így zárul le ez az alkotói periódusa.

     Röviden jelzem életének egy olyan momentumát is mely rányomta bélyegét további itthoni karrierjére. 1956 után bátyját, Balaskó Vilmos református lelkészt halálra ítélik a Sass Kálmán és társai perében. Balaskó Nándornak sikerül a családjától és költséges szobrászkodásától elvont, tetemes pénzösszegek rááldozásával (hisz ekkor már két leánya is megszületett, és például csak Miklóssy Gábortól harmincezer lej kölcsönt kapott, amit részletekben, nehezen, de visszafizetett), Bukarest–Nagyvárad ingázással, ügyvédek fogadásával, fellebbezés benyújtásával a bátyja ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatni.

     Szalacson apját, anyját a család cséplőgépe miatt kuláklistára tették, meghurcolták, a perceptorok mindenükből kiforgatták, a párnát, takarót vitték el betegágyukról, fejük alól. De ez már egy másik történet.

Hogy mennyire kedvesek voltak számára ezek a lelkében-szívében-gondolataiban hordott szobor-álmok-mesék, azt bizonyítja az is, hogy 1970-ben történt disszidálása, s a portugáliai Sintrában való letelepedése után, ottani műtermében újrakészítette mindegyik itthon hagyott „Balaskó-szobrát”. S még újabbak is születtek. A Felszállott a páva, illetve Aranymadár szobrával 1975-ben szobrászati aranyérmet és tizenkilencezer tárlatlátogatótól a közönség nagydíját nyeri el a brüsszeli Art pour tous 75 kiállításon.

     Egy levelében leírja, hogyan készített évről-évre mind nagyobb, magasabb szobrokat, eljutva a monumentális szobrászathoz. Műtermében egyre növekvő sorrendbe állította munkáit, vagy ahogy nevezte őket: gyermekeit. Ezek egyik szép példánya a Virágok vetélkedése, mely nemrég Jakobovits Miklós nagyváradi festőművész hozzáértő, kiváló restauráló munkájának köszönhetően eredeti, szemet gyönyörködtető állapotba került.

     A tájainkon harmincegynehány évig elhallgatott, elfeledett művész nevének, munkásságának újrafelfedezése sajnos csak 1996-ban bekövetkezett halála után történt meg. Szalacs iskolája felvette a Balaskó Nándor nevet, a község vezetősége dicséretes módon neki ítélte, post mortem, elsőnek a tiszteletbeli polgár címet. Újra megjelenik a sajtóban, rádióban, tévében, könyvekben, lexikonokban, alkotásai hazai kiállításokon szerepelnek, és bőven vannak, akik még emlékeznek rá. Úgy tűnik, nem veszítettük el: Balaskó Nándor hazatért, és végképp a mienk marad.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
GALÉRIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008