Művelődés

     Koncz József a marosvásárhelyi ev. ref. kollégium latin irodalom tanára 1829. november 11-én született Bözödön és 1906. március 3-án hunyt el a székely fővárosban, 77 éves korában.

     A székelykeresztúri unitárius, majd a marosvásárhelyi református kollégium után kolozsvár-nagyenyedi teológiai tanulmányok, majd külföldi egyetemek látogatását követően gyökeredzett meg Marosvásárhelyen. Közel másfél évtizedes segédtanári beosztás után 1874-ben rendes tanárként Szükséges-e az ó-klasszikus nyelvek tudása és ismerete című értekezésével foglalta el katedráját. 1856–57-ben, majd 1872–73-ban tanári működése mellett rendezte a kollégium nagykönyvtárát, címtárazta a két rendezés között felgyűlt anyagot. A könyvtár katalógusán kívül összeállította az ott levő halotti beszédek címjegyzékét is. Sorsa a kollégiumon kívül a Teleki-tékával és a Teleki család levéltárával is összekötötte, mindkettőnek – akkori kifejezéssel – őre lett. A Teleki-könyvtárban azzal örökítette meg szakmai hírnevét, hogy elkészítette kartofilaceumainak és miscellaneáinak címtárát.

     Szorgalmára, munkaszeretetére jellemző adatként 1875 és 1905 között több mint tizenöt folyóirat munkatársaként tartották számon. Életműve számbavételénél tanári munkálkodása mellett fontos kutatói és publikációs tevékenységet fejtett ki a művelődés-, irodalom-, egyház- és gazdaságtörténet területén. Tanulmányai, írásai, cikkei, forrásközlései jelentek meg a Magyar Könyv Szemlében, a Typographiában, a Keresztény Magvetőben, a Történelmi Tárban, A Turulban, a Századokban, az Irodalomtörténeti Közleményekben, a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében, a Figyelőben, a Hazánkban, a Hadtörténelmi Közleményekben, a Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelőben, a Protestáns Közlönyben, a Történeti Lapokban, a Erdélyi Figyelőben, az Egyházi és Iskolai Szemlében, az Erdélyi Gazdában, a Vásárhelyi Füzetekben és a Székely Lapokban. Máig forrásként, alapközlésként használható Péchy Simon bibliafordításának közreadása, Szenczi Molnár Albert diáriumának, Pápai Páriz Ferenc, I. Rákóczi György naplójának, Enyedi Lakatos Márton krónikájának, Lupuj vajdáról szóló éneknek a megjelentetése, valamint Péchy Simon életrajzára és az erdélyi szombatosságra vonatkozó becses adatai. Legfontosabb műveinek tekinthetők: Bethlen Gábor fejedelem végrendelete (Mv, 1878), A marosvásárhelyi ev. ref. kollegium könyvnyomdájának százéves története 1786–1886 (Mv. 1887), Tofeus Mihály erdélyi ev. ref. püspök élete (Kv. 1893), A marosvásárhelyi ev. ref. kollegium története (Mv. 1896)

     Kelemen Lajos többször is megörökítette naplójában szeretett tanárát. 1906. augusztus „4-én Koncz bácsit látogattam meg. Majdnem két órát beszélgettem vele. Elgyengült, a memóriája is hanyatlott, de ha irodalmi kérdésről foly a szó, a szeme ragyog, feltüzül, szokása szerint nagyokat s szívéből kaczag és egészen a régi. Végig kérdezősködött mindenkiről és mindenről. R. Kiss István számára az 1704-i gyulafejérvári gyűlésre kutatgatván, a Teleki-levéltárba is szerettem volna bejutni, s egyfelől azért is siettem hozzá. Gyengesége miatt nem jöhetett el, de az ő írásait előkeresgélte s végiglapozta. Engem a [Kelemen] Jenőben való csalódásom nyomott, s ezzel sok keserű emlék társult a lelkembe még. Annál erősebb volt ezekkel szemben a múlt kedves emlékeinek az a felújult erős, szerető és jó érzése, amit az öreg jelenléte megsokszorozott. Eszembe jutott, hogy mennyit köszönhetek neki, s ilyen figyelemmel és szeretettel kísérte sorsom, mióta felnőttem. Akarta, hogy legyek valamivé. A régi jó tanárok ilyenek voltak. Ezért reá is hajtottak a tanulásra, s el is kínoztak, ha kellett, de jóakaratból tették, s ha reám annak idején mint gyermekre keserves perceket hoztak s ellenszenvet is költöttek bennem: ma csak hálásan szívvel gondolok reájuk. Mennyi ellentét a mai rideg, osztályzatot osztogató s a többivel nem törődő, lelketlen rendszerrel! Elbeszélgettük ezt is, s mikor eljöttem, sírva búcsúztunk el egymástól. Az öreg össze-vissza csókolt s zokogott, és én is sírtam.”

     Az idézett napló megörökítette egykori profeszszora temetését is, melynek felidézése sem lehet érdektelen. Az említett öreg honvédek jelenlétét az magyarázza, hogy Koncz József a XI. zászlóalj honvédeként részt vett az 1848–49-es szabadságharcban. „Legalább is 1000 ember kísérte ki a temetőbe. A kollégiumnak mintegy 250 tanulója, s az a nehány 1848–49-i öreg honvéd, aki még él, zászlók alatt ment a tanári karral elől. Utánuk még egy annyira menő intelligens közönség, nagyrészt volt tanítványai. A katholikus tanári kar is csaknem teljes számmal megjelent. A koporsó után pedig a nagy női közönség s rokonai jöttek. Az úton mindenfelől csatlakoztak a menethez. Mikor az eleje a temetőkapuban volt már, a vége csak akkor jött a Teleki-könyvtár Borsos Tamás utcai bejárójánál. A Bíró András beszélt s utána a tanári kar részéről Trózner Lajos búcsúzott tőle el. Sírja a Gecse és Péterffy Károlyé között, a cinteremben van. Megérdemelné, hogy legalább egy mellszobor kerüljön reá. Amikor a koporsót letették, a hátunk megett nem messze egy kék cinke kezdett énekelni s ottmaradt mindaddig, míg a pap és Trózner után az öreg Greskovics a honvédek nevében vett tőle búcsút. Mindegyre énekelt a madár. Még Biás [István]t figyelmeztettem reá. Csak az öreg honvédek 3 mozsárlövése riasztotta el. Bezzeg az emberek mások. Horváth József pl. mindjárt a Trózner beszédje elején elindult. Bizonyosan várta a kártya-kompánia. Bedőházy János is alig várta hogy mehessen. Mire a földeléshez fogtak, már alig volt a vén Lakatoson s Páll Gusztávon kívül tanár ott. Fájdalmas szívvel távoztam. Egyik legjobb emberemet, s Vásárhelyt legigazabb jóakarómat veszítettem el benne.”

     A legméltóbban egykori kedves tanítványa, Kelemen Lajos Erdélyi Múzeumban megjelent nekrológjának befejező mondataival emlékezhetünk meg Koncz Józsefről. A sorokból kiérződik az a hatás is, melyet tanítványa világlátására és életvitelére gyakorolt az egykori vásárhelyi professzor. „Állását nem szinekúrának, hanem olyan pozíciónak tekintette, amely módot nyújt, de mindenkit kötelez is a tehetségében álló tevékenységre. Ebben a felfogásban élve, holtáig szorgalmasan hordozta az építőköveket a magyar nemzeti kultúra nagy épületéhez.”