magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Végh Balázs Béla: „Mindenkor idejük van a zsoltároknak”


     József Attila 1924-ben írott Gyémánt című versét kezdi ezzel a sokat idézett sorral. Benne nem egyszerűen a zsoltár, a zsoltáréneklés aktualitására figyelmeztet a költő, hanem annak az áhítatnak a hiányára is, amellyel az Isten által teremtett világhoz közeledni illenék. Emberi gyarlóságunknál fogva hajlamosak vagyunk megfeledkezni nemcsak helyünkről és szerepünkről, hanem lehetőségeinkről is ebben a világban: „Gyémánt hegyen állunk, / De zsebünkben kavicsok vannak”. Figyelnünk kell tehát a zsoltárokra, mert emberi értékeket és örök életigazságokat hordoznak. A költő, korunk modern zsoltárosa a hiten alapuló igazságokat is érvényeseknek tartja, és vallja az egyetemes hit szükségességét: „Mindenkor idejük van a zsoltároknak”. Ám, ahogy idővel megkopnak és átértékelődnek az igazságok, megrendülhet hitünk „erős vára” is („Szívünkben a csillag megfagyott”), ilyenkor vissza kell térni a zsoltárokhoz, az égi hatalmak kegyességében reménykedve: „Oldozd fel nyelvünket, mennyei világosság!”

     A hit érdekében tüsténkedő zsoltárszerzőhöz hasonlóan a költő is arra törekszik, hogy igazságokat fogalmazzon meg az emberi létről. József Attila ebben az igyekezetében egyformán hagyatkozik a józan észre és a reményt adó hitre. Zaklatott életpályáján felváltva van jelen mindkét megismerési forma, alternatívát biztosítva a válsághelyzetekben. Bergsont olvasva adaptálja költészete számára az eszmélet két ősi formáját: az intuíciót és a rációt. Óriási szellemi erőfeszítéseken keresztül jut el a megismerés eme két útjának szintéziséig, hogy az ihletet (a hitet) és az értelmet az egyéni sorskérdések tisztázásának vesse alá. Tverdota György szerint József Attila megismerésbeli kálváriáját három mélyre szántó válságtényező idézi elő az 1933. esztendővel kezdődően: 1) A nemzeti szocialisták győzelme Németországban; 2) Az illegális munkásmozgalmi köröknek egyre nyíltabban ellenséges, elzárkózó magatartása a költővel szemben, ami elmagányosodáshoz, elszigetelődéshez vezet; 3) Szántó Judittal való együttlétének egyre nyilvánvalóbb csődje. Mindezt még betetőzi a pszichoanalitikus kezelés első kudarcélménye: „Visszatér a gyermekkorba. Kiszolgáltatja magát a múltnak, az önvádnak, számba veszi az őt ért sérelmeket, beismeri kudarcait, leltározza jóvátehetetlen megállapításait, s egyre jobban bezárkózik az önelemzés, az önmarcangolás körébe”. Az ezt követő 1934. esztendőben mindössze tizennégy verset ír, köztük az Eszméletet, a Falut, a Mamát és néhány töredéket. A valóság kognitív módon történő megismerhetőségének és spekulatív megfogalmazhatóságának válsága a tizenkét ciklusból álló Eszméletben finalizálódik. „József Attila költészetében az Eszmélet egyszerre megfogalmaz és lezár. A tárgyias költészet legmélyebb, legátfogóbb példája a vers, de egyben határozottan arról szól, hogy érvénytelenedett a tárgyiasság alapelve: a törvény”. Bókay Antal az elmondottakat példázandó a versciklus hetedik darabját idézi: „Én fölnéztem az est alól / az egek fogaskerekére – / csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a múlt szövőszéke / és megint fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól / s láttam, a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol”. A költő a felismerést követően az objektív világtól való elfordulásban, és az azt helyettesítő belső tárgyiasságban keresi az alternatívát, arra kényszerül, hogy saját belső tárgyait kidolgozza, felfedezze saját mikrovilágát.

     Mint már annyiszor a világirodalomban, József Attila számára is felsejlik alternatívaként a transzcendencia: az Isten utáni vágy. Költészetében mindez zsoltárhangon és zsoltárformában konkretizálódik. Szembesülnie kell azzal a dilemmával, amelyet a középkorban, a zsoltárok idején a duplex veritas elve fogalmazott meg: a transzcendentális szféra megismeréséhez a gondolkodók nem tartották kielégítőnek a tudomány eszközeit és módszereit. Mivel a hit isteni adomány és ésszel fel nem fogható, megértésében nem érhetünk célt észérvekkel. Ehhez hasonlóan József Attila is elismeri megismerési alternatívaként a lélekkel való látást, és a hit képességének megszerzéséért magához Istenhez fohászkodik: „Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerítnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben. // Tudod, szívem mily kisgyerek – / ne viszonozd a tagadásom; / ne vakítsd meg a lelkemet, / néha engedd, hogy mennybe lásson” (Nem emel föl). József Attila költészetében mégsem épül fel egy hitközpontú világkép, kételyei támadnak az intuíciót illetően is, sajátos istenhite folyamatos közelítések és távolítások ellentétére épül: „Úgy segített, hogy nem segíthetett. / Lehetett láng, de nem lehetett hamva. / Ahány igazság, annyi szeretet. / Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra” (Az Isten itt állt a hátam mögött…). Összes verseit áttekintve kitűnik, hogy legalább két tucat vallásos témájú darabot írt, közülük a legtöbb zsoltárhangon vagy gyermekhangon szólal meg (Uram!, Kiáltunk Istenhez, Gyémánt, Imádság megfáradtaknak, Isten, Nem emel föl stb.). Ahogy a kezeit összekulcsoló kisgyermek vagy a teremtő kegyeit áhító középkori zsoltáros, a költő is úgy fordul istenéhez, hol naiv imával és szívből fakadó könyörgéssel, hol pedig perlekedő szavakkal, a megbocsátás és a lelki béke reményében. Istent olyan biztos pontnak képzeli az univerzumban, vagy azon túl, ahol menedékre és biztonságra lelhet a földön tévelygő halandó, és ahol az evilági kételyek sokaságára bizonyosság a válasz. A versekből az is kiderül, hogy nem egyszerű az Istenhez vezető út, hogy lelki gyötrődések és önemésztő kétkedések, bizonyosságok és bizonytalanságok formálják a hitét, ezért alázkodik meg sokszor a szeretet koldusaként Isten színe előtt. Ennek a hitkereső kálváriának egyik konkretizációja Az Isten itt állt a hátam mögött… című verse. Az 1937-ben keletkezett költemény összegezése az egész költői életpályán végigvonuló Isten-élménynek. Paradox módon Isten úgy van jelen a költő életében, hogy egyszer sem jelenik meg neki, sőt biztató jelzéseket sem ad. A színe elé kerülni vágyó költő élete végén fogalmazza meg az igazságot, ekkor világosodik meg előtte, ami eddig sejtés volt csupán: „Az Isten itt állt a hátam mögött, / s én megkerültem érte a világot”. Az ily módon megfogalmazott evidencia sem enyhíti a hiányérzetet, a versben lecsapódó paradoxonok tovább éltetik a bizonytalanságot Isten és az őt kereső költő viszonyában. Az embert megváltani és elesettségéből felemelni képes Isten vigasztaló társasága helyett marad a kényszerű magány, az „istentelen egyedüllét”: „Négykézláb másztam. Álló istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értelem, / hogy lesz még erő, lábra állni, bennem.”

     1934-ből ismerjük Luther Márton 46. dicséretének (Erős vár a mi Istenünk) pályázatra készült József Attila-fordítását. Ez újabb alkalom a költő számára az őt foglalkoztató transzcendens kérdések tisztázására, a társadalmi élet és az intim szféra válságainak kezelésére, hiszen nagyon sok analóg helyzet mutatható ki a 16. század énekszerzője és az őt fordító költő létfelfogása között. A pályázaton való részvételt és a  egyházi szöveggel való foglalatoskodást az istenkeresés egyik fontos momentumának tekinthetjük a válságoktól terhes 1934. esztendőben. A 46. dicséret a huszadik századi fordító számára éppen olyan vigaszt nyújthatott, mint szerzőjének a 16. században, hiszen magától József Attilától tudjuk: „Mindenkor idejük van a zsoltároknak”.

     Luther Márton 1529 októberében írja meg Ein feste Burg kezdetű énekét, és még ebben az évben a Klugsches Gesangbuch című gyűjteményben nyomtatásban is megjelenteti. A 46. sorszámot viselő dicséret valójában német nyelvű adaptációja a Deus noster refugium et virtus latin egyházi éneknek. A lutheri változat történetéhez hozzátartozik az is, hogy legfontosabb énekévé vált a kibontakozó reformáció mozgalmának, és az is maradt a mai napig, sokan a 16. század Marseillesének nevezik. Hamarosan magyar nyelvre is lefordítják; feltehetően az 1540-es években ültette át magyarra egy ismeretlen szerző. Az első fordítást Bod Péter nyomán sokáig Skaricza Máténak tulajdonították, újabban bebizonyosodott, hogy a német protestáns ének jóval előbb keletkezett, mintsem az 1544-ben született Skaricza fordíthatta volna. Nyomtatásban először Huszár Gál 1560-as évkönyvében jelent meg, majd az 1566. évi Váradi Énekeskönyv adta közre és kanonizálta ezt a szöveget. Ezután már a 16. század szinte minden protestáns énekgyűjteményében szerepelt. Azóta több szövegváltozatban és számos újkori fordításban vált közismertté Luther műve, megválasztották a reformáció emlékünnepének állandó énekévé is. Ha nem is a leghívebb, de a megannyi magyar változat közül a legköltőibb fordítás a József Attiláé, amely a protestáns énekeskönyvekben is szerepel fakultatív, énekelhető variánsként.

     A versfordításnak is megvannak a maga kötöttségei, Kosztolányi óta tudjuk, hogy gúzsba kötve táncol az, aki műfordításra szánja el magát. József Attila Luthert fordítva is jogot formál az alkotói szabadságra, a műfordítás kötöttségeiben is megtalálja a módot az önkifejezésre, a költői játékra. Egyik ilyen lehetőség számára a rím. Az eredeti változatban az első versszak első négy sora keresztrímes, a másik négy pedig páros rímelésű. A fordító a 16. század magyar egyházi énekszerző hagyományaihoz igazodva a keresztrímeket bokorrímmel helyettesíti, a további sorokban viszont megőrzi az eredeti állapotot. Az utolsó sor belső rímpárja hivatott helyettesíteni Luther ölelkező rímeit: Ein feste Burg ist unser Gott, / Ein gute Wehr und Waffen. / Er hilft uns frei auf aller Not, / Die uns jetz hat betroffen. / Der alte böse Feind / Mit Ernst ers jetz meint, / Groß Macht und viel List / Sein grausam Rüstung ist, / Auf Erd ist nicht seinesgleichen. Vagyis: Erős vár a mi Istenünk / kemény vasunk és vértünk. / Ínségben együtt van velünk, / megvált és harcol értünk. / Kél az ősi rossz / bajvető gonosz, csel vad fegyvere, / erőszak ővele. / A földön ő az első.

     A rímtechnika mellett József Attila egyéb eszközöket is átvesz a protestáns egyházi irodalmi hagyományból, fordításának emiatt markáns intertextualitása van a magyar egyházi irodalommal, de mintha szándékosan nem venne tudomást a 46. dicséret számtalan magyar fordításáról, ill. ezek nyelvi és formai megoldásáról, inkább saját változat kialakítására törekszik, mintsem utánzásra. A német alapszöveget elsősorban szövegversnek tekinti, s igyekszik függetleníteni a dallamtól, felerősíti a szövegretorikát, ehhez előszeretettel alkalmaz klasszikus és modern retorikai és poétikai megoldásokat. Például a „kemény vasunk és vértünk” szószerkezet egyszerre jelzős metafora és alliteráció, azaz kettős retorikai értéke van. Luthernél hasonló helyzetben találjuk az „Ein gute Wehr und Waffen.“ mellérendelő szintagmát. Megjegyzendő, hogy a 16. századi fordítások sorra lemondanak az alliterációról (pl. „És fegyverünk ellenség ellen“). A negyedik versszak szintén a változatos retorikai megoldások révén jut művészi többlethez a fordításban. József Attila a saját invenciónak számító alliteráció mellett szó- és fogalomcserét meg archaizálást is használ: Nehmen Sie den Leib, / Gut, Ehr, Kind und Weib, / Laß fahren dahin, / Sie habens kein Gewinn.  Vagyis: Jó hír, nő, család, / jószág, test, világ, / veszhet, vihetik / veszendő kincseik.

     A költő valószínűleg a rím kedvéért használja az inverziót, a német Leib–Weib rímpárnak a család-világ változatot felelteti meg. Az eredetihez képest a világ szó egyéni előfordulásnak számít, gyűjtőfogalma az előtte álló anyagi és erkölcsi értékeknek, és ezen kívül megnyit egy hosszabb alliteráció-sort is. A rím másik szópárja, a család szintén kettős költői értéket hordoz jelentéséből adódóan, a régi nyelvhasználat szerint jelenthet gyermeket (németül Kind), az újabb korban pedig teljes családot. Értékelendő kihívásnak számíthat minden versértelmező számára a „jószág” szó kettős jelentése, ill. a szövegkörnyezetből adódó poliszémiája. A mai olvasónak jelenthet háziállatot (különösen szarvasmarhát és lovat) vagy földbirtokot, de régies jelentéstartalma szerint ennél tágabb jelentésű gyűjtőfogalom, és állhat a vagyon szó helyett is. Ebben az esetben az utolsó sor „veszendő kincseik” jelzős szószerkezetének szinonimájaként kezelendő. Hasonló korhangulat keltő szerepe van a 16. századi nyelvet idéző „megítéltetett” szenvedő igealaknak a harmadik versszakban. A második szakasz figura etimologicája („esnénk esten”) pedig a magyar nyelv egy még régebbi változatának, az Ómagyar Mária-siralomnak a retorikáját idézi. Ezzel az énekfordító költő az olvasót a magyar egyházi énekköltészet több évszázados hagyományába kapcsolja be.

     Az aktualizáló olvasat körébe tartozónak tekinthetjük a „der Fürst der Welt” birtokjelzős szószerkezethez társuló értelmezéseket. A 16. századi német vagy magyar protestánsok számára egyaránt jelenthette a római pápát és a török szultánt, nem véletlenül fordítja a Nagyváradi Énekeskönyv a „főd bálványa”-ként magyar nyelvre. József Attila 1934-es „világi úr” fordításváltozata újabb aktuális értelmezést kínál saját kortársai számára; a nemzeti szocializmus európai előretörése miatt aggódó olvasó Adolf Hitler alakját dekódolhatta a szövegből. Elképzelésünket támogatja az a szövegkörnyezet is, amelyben a szószerkezet előfordul: „A világi úr / tombolhat vadul”. Visszacsatolás révén az értelmezői tudatban felidéződnek és többletjelentéssel egészülnek ki az első szakasz hasonló jelentéstartalmat hordozó szószerkezetei. A 16. századi fordítás a német eredeti nyomán („der alt böse Feind”) a korabeli közvéleményt foglalkoztató és emotív értékeket hordozó „ellenség” kifejezést használja, mely egyaránt jelenthette a reformáció és a nemzet ellenségét. Ebben a kontextusban átértékelődik „Isten, a szabadító” értelmező jelzős szószerkezet, továbbá a vele értelmileg szorosan összefüggő „a mi régi ellenségink” kifejezés, valamint a negatív értéktartalmú felsorolás: „háborúzás, erő, fegyver, csalárdság”. József Attila a fordításban a tágabb jelentésű „ínség” magyar megfelelőjét használja a német „Not” kifejezésnek, ez egyaránt jelenthet fizikai, lelki és szellemi szükségletet és nyomorúságot. A fordító a maga lehetőségei szerint értelmezi is ezt a tágabb jelentésű fogalmat („Kél ősi rossz / bajvető gonosz”), majd az eredeti változatból kölcsönzött formai eszközökkel minősíti is („Csel vad fegyvere, / erőszak ővele”). Mintha a fordító azt sugallná, hogy a 20. században újra időszerűvé vált a hitnek (általában a kereszténység értékeinek) és a nemzeti értékeknek a 16. században egyszer már megfogalmazott féltése a „világi uraktól”.

     A verszárlatként szereplő negyedik strófa valójában a próbák sorozatát kiállt hit, „az erős vár” újrafogalmazása, ugyanakkor az előzmények tömör összefoglalása. Ebben a retorikai törekvésben döntő érvényű a szakasz második fele, amelyben az énekszerző egymás mellé állítja az anyagi világ múlandó értékeit és a mindenkor maradandó istenhitet. Előre vetíti a megígért túlvilági üdvösséget, megerősítve a kortársak hitből táplálkozó eszkatologikus világképét: „Nehmen sie den Leib, / Gut, Ehr, Kind und Weib, / Laß fahren dahin, / Sie haben kein Gewinn, / Das Reich muß uns doch bleiben” (Luther Márton). „Gyermeket, nőt testi éltet, / Hírt és jólétet / Elvihet, lenyelhet / A föld gonoszsága. / De megmarad Isten országa” (Nagyváradi Énekeskönyv). „Jóhír, nő, család, / jószág, test, világ / veszhet, vihetik / veszendő kincseik / miénk marad az Ország” (József Attila). Benkő Samu tanulmányban hívja fel figyelmünket arra, hogy a 46. dicséret különböző változataiban végigkísérhető a summum bonum, a legfőbb jóról megfogalmazott erkölcsfilozófiai megállapítás. Forrása Georg Ziegler Discurs de summo bono (magyarul A legfőbb jóról, Szenczi Molnár Albert fordítása 1630-ból) 16. századi latin nyelvű munkája, amely arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az emberi élet méltó célja és értelme. Számba veszi a test javait jelentő fizikai élvezeteket, a szerencse adományait (gazdagság, dicsősség, szépség, rang, hatalom) és az ember szellemi képességeit. Végkövetkeztetése természetesen az, a világi értékek közül egyik sem méltó arra, hogy summum bonum legyen. A legfőbb jó egyedül az Isten és a hozzá köthető erkölcsi értékek, az üdvözüléshez egyedül hitre van szükség.

     Karl Barth német protestáns teológussal szólva József Attila fordításáról is elmondható, hogy „a szív szabadságában” született, íródott újra a református ének. Fordítás közben alkalma lehetett átérezni, hogy milyen szabadságot adhat a protestantizmus a hitben, ugyanis „a görögkeleti vallásban / nyugalmat nem lelt, csak papot”. Olvasmányaiból is megtapasztalhatta, hogy a magyar irodalmi hagyományban a szükséget, üldöztetést, szorongattatást szenvedő költők Istenhez hajolnak, és a zsoltárok hangján szólalnak meg (Balassi Bálint, Kölcsey Ferenc, Ady Endre és mások). A késő középkori német zsoltárszöveg újrafordításával és közzétételével néhány olyan dogmatikai kérdés is újragondolásra kerülhetett, amelynek a két világháború közötti válságokkal terhelt magyar társadalom adott időszerűséget. Ilyen például Luther teológiájának egyik alaptétele, a „sola fide” (magyarul: egyedül a hit üdvözít). A hitnek arról a fajtájáról van szó, amely nem az ember cselekedeteiből, hanem egyedül Isten kegyelméből fakadhat. Amint láttuk, József Attila is a személyiség egzisztenciális kérdéseként kezeli az Istenbe vetett hitet, és a bergsoni intuíción keresztül építi bele saját költői világába. Teszi mindezt azzal a céllal, hogy elhárítsa az alkotó cselekvés elé tornyosuló akadályokat, és feloldja a különféle válsághelyzeteket. Sík Sándor a költőnek éppen erről a hitbeli szándékáról értekezik 1948. évi akadémiai székfoglalójában és fogalmaz mag axiómaszerűen az egész életműre érvényes megállapítást: „még azon az egy-két helyen is, ahol lázadó szóval támad ellene [ti. Isten ellen], áttetszik a hit és imádat visszájára fordított élménye”. Az egzisztenciális válságokkal küszködő költő olyan kegyelmi állapotként fogadja az Istentől nyert hitet, amely azonos vagy legalábbis rokon az ihlettel: „Boldog hazug, kinek van istene, / ki rettenetes, de maga a jóság; / kinek sebet kap reszkető keze, / ha leszakítja a tilalmas rózsát // Boldog hazug értetlen szelleme / a meg nem fogant, ártatlan valóság; / pihen rajta a mindenség szeme; / bámulja őt, az öröklét lakósát” (Boldog hazug…). A lutheri elvárások szerint az Istenbe vetett feltétel nélküli hit teljes embert kíván, ám József Attila nem adja fel költői szabadságát a hit szabadságáért sem, ezért gyakran folyamodik önvizsgálathoz istenhitének ügyében: „Én nem leltem szívemben, sem az égben / se halott fényű istentelenségben / szívdobogással ringatom magam” (Boldog hazug…). A saját istenhitét vizsgálgató költő egy másik versében már magához az Istenhez folyamodik ítéletért: „Intsd meg mind, kiket szeretek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám. / Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám” (Nem emel föl).

     Tverdota György hívja fel a figyelmünket az 1934. őszén írott József Attila-versek világképváltozására: ezeket olvasva azt tapasztaljuk, hogy a mindenre elszánt, lábát az ellenséges világgal megvető férfi egyszerre leteszi a fegyvert, megadja magát. Belátja, hogy korábbi kemény, jón-rosszon túllépő magatartásának továbbviteléhez nincs ereje, és ez az új állapot egyre erősebben hatalmasodik el rajta, és egyre több teret követel költészetében. Nincs ez másként istenes verseiben sem.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008