Művelődés

     „Felvinc és Enyed között egy kis bérci patak vágja keresztül az utat, melyen most tartós kőhíd van építve. A híd mellett kétfelől a patak oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának históriai emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra szállt a történet, s maig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi életünkben történt volna” – így kezdődik Jókai Mór híres elbeszélése, A nagyenyedi két fűzfa. Nagyenyed nevének hallatán szinte mindenkinek a két fűzfa jut eszébe. A fák Enyed és Miriszló falu határán egy kis patak partján álltak, amikor Kővári László társaságában ott járt az író. Az eredeti példányok már elpusztultak, de az 1704-es események háromszázadik évfordulóján újraültettük: két csemetét a régi fák helyére, kettőt pedig a kollégium tornakertjébe. A hely szemrevételekor találtunk ugyan két nagyon öreg fűzt, de utánanéztünk és megtudtuk, hogy ez a faj nem él százötven évnél többet.

Élő és holt fosszíliák…

     A nagyenyediek viszont egy másik fapárost is számon tartanak. Iskolánk tornacsarnoka előtt áll két százéves páfrányfenyő (Ginkgo biloba), egy hím és egy női egyed. Valószínűleg a tornacsarnok befejezését követően, 1898 után ültették oda, de pontosabb feljegyzéseket nem sikerült találni. Kétlaki lombhullató fák, legfeljebb 30 m magasak. Átmenetet képeznek a páfrányok és a fenyők között, amint azt a nevük is mutatja. Ezt a fajt általában dísznövényként ültetik, Kínából származik, ahol a buddhisták szent fájukként tisztelik. A csontos magot kellemetlen szagú húsos magburok veszi körül, a lehéjazott magot táplálkozás céljából is hasznosítják. Egyetlen fajból álló növényosztályt, családot és nemzetséget alkot. Különlegességnek számít a levelek főér nélküli erezete, amely legyező alakba indul szét a levélalapból. Mindez jól látható, ha a levelet fény felé tartjuk. Levelei sokoldalúan felhasználhatóak a gyógyászatban: sebek, hályog, emésztési zavarok, vérhas, asztma kezelésére. A ginkgo úgy néz ki, mint a krétakori rokonai százmillió évvel ezelőtt, ezért a botanika élő kövületnek, fosszíliának tekinti.

Van igazi fosszíliánk is. Iskolánk természettudományi múzeumát Benkő Ferenc alapította 1796-ban. Többször is súlyos pusztulás érte, de részben sikerült visszaállítani. A gyűjtemény legkülönlegesebb darabja a Sabal maior pálmakövület, Nincs olyan diák a kollégiumban, aki legalább egyszer ne látta volna ezt a csodálatos kövületet és ne esett volna a varázsába. Nemcsak a diákok fantáziáját ragadja meg, költő-tanárunkat Áprily Lajost is versírásra ihlette:

„Élő pompája, láttad-e, mi lett?

Kőgyűjtemény-dísz. Pálmakövület.[…]

Hiába óvlak, elrepül nyarad.

Világok térnek vissza nélküled.

Melegségedből ennyi sem marad:

Sabal maior – Pálmakövület.”

     (Áprily Lajos: Ma milyen szép vagy)

     Ez Erdély-szerte egyedi darab, hiszen a vulkanikus kőzetben nagyon élesen kirajzolódik a levél erezete.

…ami ugyancsak eltűnt…

     Több irodalmi alkotás bizonyíték arra, hogy Enyeden régen mandulafák (Prunus dulcis) is voltak:

„De a mandulafát, amikor magában

Áll az őrhegy-aljban, halavány ruhában

Mindenüvé vittem-elviszem a sírig.”

     (Berde Mária: Enyedi emlék)

vagy

„Ha ritkul fenn a Csóványos hava

és kertekben a mandulafa

felvette rózsaszínü köntösét,

forsythiátok csupa sárga láng,

langyos széllel köszönt a nap reánk

és jószag száll a völgyben szerteszét,

lenn gurguláz a megduzzadt patak.”

     (Áprily Lajos: Hívogató vers)

     Már kipusztultak, de egykor szervesen összefüggtek az őrhegy képével és a halandók őszinte csodálatát élvezték. Tény az is, hogy egy Nagyenyedtől pár kilométerre található faluban, Becében, az emberek a kajszibarackot nevezték és nevezik a mai napig is mandulának, hiszen rózsaszínű virágja sőt a magja is nagyon hasonlít egymáshoz. Kutatásaim során kiderült hogy régen a kollégium tulajdonát képező csombordi szőlősökben volt mandulafa. Két fajtája volt ismeretes: a keserű és az édes mandula (Prunus dulcis). A keserű fajtát szappangyártásra használták, az édeset pedig, mivel ehető, gyakran fogyasztották a szőlősökben dolgozó tanárok és diákok. Állítólag még most is vannak mandulafák Csombordon de erről nincs megbízható adatom.

A különleges fák sorából nem maradhat ki a Bethlen-fa sem. Ez egy öreg, terebélyes tölgyfa, amely Enyedtől 10 kilométerre, a Szabaderdőn található. Sajnos 1990 körül kiszáradt, de még áll. A legenda azt tartja, hogy Bethlen Gábor vadászatai során ennek a fának az árnyékában pihent meg és gondolkozott el az élet ügyes-bajos dolgain. Más források szerint Bethlen Gábor a lovát kötötte ehhez a fához. Mindenképpen iskolánk alapítójához kötődik. Sokáig a kollégiumi tanárok és diákok zarándokhelye volt. Minden évkezdés után kisétáltak az öreg tölgyhöz, ott letelepedtek, uzsonnáztak, játszottak, énekeltek, este pedig hazamentek. Sajnos ez a szép hagyomány hanyatlik, az egész iskola már nem vonul ki a fához és nemsokára már nem is lesz mihez, mert elkorhad. Napjainkban osztálykirándulások, egyéni utazások során el-ellátogatnak a diákok a „Szabaderdő remetéjé”-hez.”

… és ami megmaradt

     A kollégiumtól nem messze van a sétatér, ahova gyakran járnak az emberek. Ott áll az emlékmű is, amelyet a labancok elleni harcban elesett diákok tiszteletére emeltek. Körülötte hatalmas öreg fák magaslanak, amelyek talán a holtak nyugtát őrzik: mezei juhar (Acer campestre), korai juhar (Acer platanoides), magas kőris (Fraxinus excelsior), vadgesztenye (Aesculus hippocastanum), rezgő nyárfa (Populus tremula), szilfa (Ulmus minor), erdei fenyő (Pinus sylvestris). A fák több, mint százévesek, egész kis erdőt alkotnak.

„De szomorú a régi Sétatér!

ősz van, szomorú őszöntúli ősz;

Összenéznek a régi-ismerős

Juharfák – „lám, mindenki visszatér!”

„Ihol vén koldus-patkolta tönk,

Ihol a kőpad, mely sírkő vala

Ihol a sétatér alkonyata,

Melybe ismét belemerülhetünk!”

     (Jékely Zoltán: Álom a sétatérről)

     Az érdekesség az, hogy az iskolához tartozó tornakertben is hasonló fák vannak. Ez arra utalhat, hogy egyszerre ültették.

    A tornakert felújítására már több kísérlet is volt, de ezek nem bizonyultak időállóknak, problémát okozott az öntözés, ezért a csemeték kiszáradtak. Iskolánk 375. évfordulója alkalmával a tornakertet botanikus kertté akarták avatni, de ez a kísérlet is kudarcba fulladt, hiszen a temető felől a kerítés nincs megfoltozva, így szabad a bejárás mindenki számára. Ezt az idegen gyerekek ki is használják, a tornakertünkbe járnak focizni. Ugyanabban az esztendőben minden fa egy kis táblácskát kapott, amelyen a fa neve állt. Sajnos már azok sincsenek meg, valószínűleg a gyerekek leparittyázták.

     1990 után az iskola udvarára, körbe fekete eperfákat (Morus nigra) ültettek. Ezek szomorú eperfák fajához tartoznak.. Jellegzetessége, hogy ágai lefele hajlanak, akárcsak a szomorúfűznek. Ennek az alacsony, lombhullató fának a törzse görcsös. Kérge sötétbarna, szálkásan barázdált. Egylaki növény. Sötétvörös, ízletes termése a levél virágtakaró részeiből fejlődik ki, a baromfik és madarak kedvelt eledele, de a gyerekek is szívesen fogyasztják. Terméséből szörpöt, lekvárt, zselét, befőttet készítenek, de pálinkát is főznek. Könnyebben lehet öntözni őket, így meg is maradtak, mai napig díszítik az udvart.

Fa remeték

     A csoportot alkotó tornakerti és sétatéri fákon kívül itt-ott előfordulnak magányos, de annál feltűnőbb egyedek is. Ezek közül talán a legérdekesebbek a volt Zeyk kúria, az úgynevezett Burg udvarát ékesítik. Az egyik a kollégium páfrányfenyőinek nagyobbik testvére, sajnos nemét nem sikerült megállapítani, de vaskos törzse inkább női egyedre utal. A másik nagyobb és talán öregebb is, egy juharlevelű platán (Platanus x hybrida ). A faj eredetét a szakemberek vitatják. Egyesek a keleti és a nyugati platán hibridjének, mások pedig csupán az első faj változatának tartják. Magassága több mint 30 méter, kedvező körülmények között akár a 40 métert is meghaladhatja. Törzse egyenes, kérge jellegzetesen világos és foltos. Levelei 15-20 centiméter hosszúak, s néha szélesebbek, mint amilyen hosszúak. Jól hasznosítható: barnás színű fájából értékes bútorokat készítenek.

     A volt megyeháza környékén is szomorkodik egy ritkaság a feketefenyő (Pinus nigra). Örökzöld, tűlevelű, egylaki fa, magassága kb. 20-30 m lehet, a miénk csupán 5 m körüli. A kéreg a fiatal fákon még sima, később nagyon durván barázdált, pikkelyesen repedezett lesz. Többnyire már a fiatal fákon is kormosan fekete (innen kapta nevét a fa). A legtöbb feketefenyő fája nagyon gyantás, ezért bútorfának nem alkalmas, építőanyagként, cellulózként hasznosítják.

     Városunk központi lakónegyedének építése során szerencsére megkegyelmeztek egy másik ritka fának egy óriás fekete diónak (Juglans nigra). Hazája Észak-Amerika, ahol kedvező feltételek mellett 50 méter is lehet. A miénk csupán 20 méteres. A kéreg a fiatal fákon szürke, az idősebbeken sötétbarna vagy majdnem fekete. A levelek páratlanul szárnyaltak, 30-50 cm hosszúak, 3-5,5 cm hosszú, szőrözött, a csontár durván bordázott, nem felnyíló. Nálunk díszfa.

     Nem annyira ritka, de feltűnik azzal, hogy mindenek fölé magaslik egy százéves közönséges luc (Picea abies). Nagyenyed alig 250 méter magasan fekszik a tenger szintjéhez viszonyítva, tehát nem tekinthető a fenyő hazájának, ezért biztos valaki odaültette. Ez a példány legalább 40 m magas, de egyesek elérhetik a 70 métert is. A kérge rézszínű, sima, később repedezett. A tűlevelek 1-2,5 cm hosszúak, kihegyezettek szúrósak. Ipari jelentősége miatt tömegesen telepítik. Ez a karácsony jellegzetes fája.

Miért szeretik Enyedet a fák…

     Mivel Enyed közel van az Erdélyi-szigethegységhez, itt különleges mikroklíma alakult ki. A hegyek megállítják a nagy szeleket, ezért az időjárás melegebb, a telek enyhébbek, mint az ország sok más részén. A város földrajzi fekvésének köszönhetően a növényvilág is gazdagabb, egyaránt megtalálhatóak a meleg- és hidegtűrő növények. Erre bizonyság a platánfa, mandulafa.

     Nagyenyeden hagyománya van a gyümölcsfatermesztésnek. Az első gyümölcsfa gyűjteményt Veress István, kollégiumi énektanár alakította ki az Akasztófa-dombon. Fia, ifj. Veress István kolozsvári egyetemen gyümölcskertészetet tanított. Álma az volt, hogy egy régi gyümölcsfa kollekciót hozzon létre, ahol például batul, aranypármen, london-pepping, ponyik, bőralma, jonathán, gyógyi piros, kláralma lett volna. Terve sajnos nem valósult meg.

     1900 körül jött létre az Ambrosi–Fischer gyümölcs- és díszfa telep, amelynek igen összetett, sokoldalú szolgáltatásai voltak. Facsemetéket, rózsákat, különböző cserjéket, parkfákat, virágokat, sövény- és kúszónövényeket, szőlőfajtákat termesztettek és adtak el. Ezen a telepen ifj. Veress István vezetőfőnök volt. Ez egy nagyon szép és hasznos vállalkozás volt, amely szépen fejlődött, a rendszerváltáskor azonban a termesztés csökkent, de még ma is messze földre viszik innen a különböző gyümölcsfákat.

… és az emberek?

     Nagyenyed kertészetéről is híres, de legnagyobb hírnevét a szőlőtermesztésnek köszönheti. Nem hiába írta Kányádi Sándor a következőket:

„Hogy s hogy nem, de egyszer,

Kolozsvárra jövet

Eleveszett az úton,

El a török követ.

Pedig egyenest az

Isztambuli öreg

Szultántól jött volna

Ha megjön a követ.”

     A szőlő fontos helyet foglal el minden enyedi ember életében. Az Erdélyi-érchegység az Enyed környéki dombokat megvédi a hideg légáramlatoktól, így a hely alkalmas szőlőtermesztésre. Az enyedi bor messze földön híres, a szőlőfajták is remek hozzáértéssel termelődnek. őshonosnak számító fajták: Furmint, Kövér, Királyszőlő, Hóvíz, Járdovány, Királyleányka, Fehér leányka és Bakator. Ezeken kívül a 19. században a következő fajtákat hozták be: Olasz- és Rajnai rizling, Piros tramini,  Sauvignon, Neuburgi és Ottonel muskotály tudjuk meg Csávossy György könyvéből (Jó boroknak szép hazája, Erdély. Bp., 2002).

Annak a bizonyos követnek különös sorsa lett:

„Gördítsük le hát a

Titokról a követ:

Vénséges vén pince

mélyén ült a követ.

Lement a pincébe

– elég is a szöveg! –

s még most is ott iszik

az elveszett követ.”

     (Kányádi Sándor: Az elveszett követ)

     Manapság is gyakran elfelejtkeznek magukról azok, akik valamelyik borospincét meglátogatják!

     Képzeletbeli utazásunk végén ismét a fűzfáknál kötünk ki, amelyek Nagyenyed múltját, jelenét és jövőjét egyaránt meghatározzák: „És ezen történetnek száz és ötven esztendeje immár, s a két fűzfa folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a kollégium kényelmes mulatólakot építtete e fűzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulók, elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról s elénekelve, hogy: „Erős várunk nékünk az Isten!”– írja ugyancsak Jókai Mór a nagyenyedi két fűzfában.