magyar magyar    română română

Művelődés

közművelődési folyóirat - Kolozsvár


Molnár Tünde: Erdély legszebb arborétuma


     „A piskitelepi városközpont felé haladva már a vasúti átjáróról látni lehet a fehérre meszelt régi kúriát. A 19. században épült. Északi oldalán egy Celtis australis (déli ostorfa) látható. A kerítéstől az épület felé Juniperus sabina (nehézszagú boróka) kúszik. A feljárat kőpárkányánál tekomák, az oszlopos oldalán kékakác fut fel a tetőzetig. Mindkét kapu közelében nagy Forsythia suspensa (bókoló aranyfa) bokrok sorakoznak. Nagyok, hiszen már gyermekkoromban is alatta játszottunk.

     A kúria északi oldalától kb. 30 méternyire végződik a piskitelepi plató, onnan hirtelen, 15 méteres lejtőn leereszkedünk a Maros árterére. Az arborétumot egy malomárok osztja ketté alsó- és felső-kertre. Ennek vize Batiz falunál ágazik ki a Sztrigyből. Az alsókertet a Maros-kanyar öleli, jobban mondva ölelte körül. Helyesebb múlt időben írnom, hiszen a 70-es árvíz után a Maros új medrét vágott magának. A malomárok és a nagy tó között található a legnagyobb Magnolia acuminata (liliomfa): 1968-ban egy pusztító szélvihar teljesen összetörte a liliomfa koronáját, de azóta, szerencsére, új koronát növesztett.”

     Így kezdi a piskitelepi arborétum leírását a park utolsó tulajdonosa Ócskay István fia, Ócskay László, majd folytatja:

     „Menjünk most a kúria észak-keleti sarkától kelet felé. Egy öreg óriás Thuja plicata (óriás életfa) mellett haladunk el. Érdekes megfigyelni, hogy alsó gallyai mind legyökereztek és megvastagodtak. Bambuszok következnek. Az 1900-as esztendőben még 13 bambuszfajta volt a kertben, ma már alig tudtam 5 fajtát összeszámolni. Az új virágház előtt, egy keskeny ösvényen lekanyarodunk. A szerpentin első kanyarulatában egy Xantoxeras áll, de talán, érdekesebbnek tûnnek a közeli Pinus strobusok (simafenyők). Túlfelől, bokrokkal és fákkal körülvéve a Chununghamia chinensis egyetlen szabadban élő példányát láthatjuk Románia területén. A malonárokhoz közel a füves térségben, öreg akácfák; koronáik csonkon ülnek; ezek lehetnek az első Robinia pseudacaciák (fehér akácok), amelyeket annak idején Magyarországon ültettek.

     A Géjza-forrás felé haladva, egy Magnolia macrophyát láthatunk (egyedi példány), majd egy kék akáccal befutott fiatal Taxodium distichumot (mocsári ciprust). Törpe bambuszok között haladva elérjük a következő tavat. Platánfák, bambusz csoportok, fenyők, magnóliák mindenütt. Feltűnik egy Diospyros virgiana, majd tőle nem messze egy nagy Pinus excelsa (fenyőfa); az út mellett Bambusa metakae. Meg se próbálom tovább sorolni a rengeteg fafajtát és cserjefélét; száz és száz név következne egymás után. Sok részletet kihagytam a felsőkertből az általam annyira kedvelt Thujopsis dolobratákat és szilvafenyőket, Cephalotaxusokat.”

 

Hol van Piski és Dédács?

    Piski egy szinte elfelejtett helységnév. A köztudatban Sziméria szerepel, kevesen tudják, hogy e település magyar neve Piski. Már 1276-ban említik a helységet. Az erdélyi püspök birtoka volt. Piski egyébként a szabadságharc egyik csatájáról nevezetes. 1849. február 9-én a Sztrigy fölötti piski-hídnál Bem apó serege fényes győzelmet aratott a Puchner tábornok által vezetett császáriakon. A román Simeria a magyar Szent Máriából származik, feltehetően Szûz Mária volt a település védőszentje.

     Dédács valamikor falu volt. A múlt században, a vasúti gócpont létrehozásakor alakult Piskitelep várossal ma már teljesen összeépült. A valamikori Dédácsra csupán egy utcanév a Biscaria utca emlékeztet. Ebben a helységben van Erdély egyik legértékesebb, talán legrégibb és legfestőibb egzotikus fa- és cserjegyűjteménye. A park a Maros völgyében, Dévától 10 km-re fekszik, 200 m tengerszint feletti magasságban és 70 hektárnyi területen. A 18. században a Gyulay család különleges növényfajokat telepített a kertbe, amely a Maros-parti erdő, ősi szilfa és évszázados tölgyekből állt. Később a Marosnémetiben lakó gróf Kuún család tulajdonába került. A birtok lányágon öröklődött tovább: Kuún Irmát, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Fáy Béla vette feleségül. Ekkor kezdődött el a tulajdonképpeni arborétum kialakítása. Mivel nem születtek gyerekei, Fáy Béla sógorának, Máriássy Andor gyerekeire hagyta vagyonát és a birtokot. Az egyik lány, Ella nem ment férjhez, de Klementina férje, Ócskay István azonban nagy előszeretettel és hozzáértéssel fejlesztette az arborétumot 1949-ig. A Kuún, a Fáy és az Ócskay családok más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből hoztak fa- és cserjefajokat (toboztermő, magnóliafajok, bambusz, díszcserjék stb). A park jelenlegi alakja azonban mindenekelőtt Ócskay István szépérzékének tulajdonítható. Ócskay István fia,  Ócskay László szerint az arborétum legfigyelemreméltóbb teljesítménye a nagyszámú egzotikus növény, cserje és nemes fa sikeres honosítása, éghajlatunkhoz való szoktatása. A különböző módon beszerzett magvakat még az Ócskay család idején kialakított melegházba ültették. 1949. március 1-én az Ócskay családot Marosvásárhelyre hurcolták kényszerlakhelyre. 50 évig a parkban mostoha körülmények uralkodtak.

    A pusztulástól az mentette meg, hogy 1955-ben megalakult az Erdészeti Kutató Intézet, amely ma is mûködik. A parkot dendrológiai rezervátumnak nyilvánították és évente 50 000 turista látogatja. Több százan keresik fel a faiskolát is, hogy dísznövényeket vásároljanak kertjeikbe. Ezekből a bevételekből fedezik a park fenntartásához szükséges kiadásokat. 251 rendszertani fajt tartottak számon a park növényei között. Habár a kommunizmus idején nem sok lehetőség nyílt a nyugati botanikus kertekkel való együttmûködésre, a Piskin dolgozó kutatók lelkiismeretes munkával konzerválták és gyarapították az idetelepített fajokat. Ma 2200 fajta nemesített növényt tartanak számon, a park kertészei, akik 250 botanikus kerttel tartanak fenn állandó kapcsolatot, és az évente megjelenő bemutató katalógusok alapján igyekeznek kicserélni egymás közt a ritkábban előforduló növények magvait. A legjobb kapcsolatuk a francia botanikus kertekkel van, de cseréltek már magokat angol és az óceánon túli intézményekkel is.

 

Valamikor itt járt Kazinczy Ferenc is

 

    Folytassuk Ócskay Lászlóval kezdett képzeletbeli sétánkat: „A hídtól egyenes út vezet Kazinczy Ferenc kedvenc pihenőhelyéhez. Az erdős részek között tágas, levegős, füves tisztások következnek egymás után. Egy fenyőcsoport mögött egyszer csak feltûnik előttünk egy százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis (ez az egyetlen példány maradt meg). A tisztásokon túl tölgyek következnek, Bignonia, Grataegus (galagonya), megint Taxonium distichum (mocsári ciprus), Ginkgo biloba (páfrányfenyő), nyárfák, füzek, fenyők és paratölgyek.

Északnak tartunk, egy kis kiemelkedőn kikapaszkodunk, gyönyörû tisztás tárul ki előttünk. A téres tisztáson a tujacsoport mögül cseréptetős kis ház kandikál felénk. A tisztás másik oldalán nagy fák fala zárja el a kilátást: diófa, tulipánfák, fenyők. A fenyőknél megállunk, megtaláltuk, amit kerestünk: a Kazinczy Ferenc-emlékoszlopot.”

    Kazinczy Ferenc 1816 nyarán Erdélybe utazott és akkor találkozott a marosnémeti és dédácsi Gyulay-kúriákban Hunyad megye előkelőségeivel. Későbbi apósa, gróf Török Lajos révén ismerkedett meg gróf Gyulay Ferenc feleségével és így jutott el a dédácsi birtokra. Leveleiben megörökítette ott tartózkodásának élményeit: „…szebb napokat, ha ide nem számolom, amit a szerelem ada, sohasem éltem. … A hideg Sztrigy (Sargetia) dél felé a havasokból siet a völgybe, s a grófné kertje alatt omlik eggyé az itt sebesen elfutó Marossal az erdélyi vizek fejedelmével… Kijövök a szobából, s a grófnét fehér öltözetében, a magányosan látom ülni a Maros szélén, kedvelt fája alatt, míg három barátnéi s a gyermekem a pázsiton játszadoznak. Akkor sebesen futok le a kert ormáról, hogy körükben újra láthassam magamat, s újra éljem életemnek eltûnt szép örömeit.” Szerette volna, hogy látogatásának maradjon emléke. Az óhaja 1881. szeptember 25-én valósult meg, amikor Kuún Irma grófnő, a birtok akkori tulajdonosa, a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat küldöttségével együtt Kazinczy-ünnepélyt rendezett, és a „szent öreg” által kedvelt szilfák árnyékában egy emlékoszlopot avattak fel, amelyen a következő felirat állt: Kazinczy Ferencz / kedvencz helye / 1816

Az oszlop tetején levő kehely ma már nem létezik, és az emlékhelyhez vezető utat is megszüntették, pedig senki oly lelkesen, annyi elragadtatással nem dicsőítette e vidéket, mint Kazinczy:

 

Sztrigy és Maros istenei, kiket a gyep szőnyege szólít

Táncra és kiket az agg szilas éje födőz

És te kies völgy itt sziklás vadoninak ölében,

Melyre a dévai vár orma búsongva nevet,

Vendégetek megyen, ő titeket most lát meg utolszor

Óh! De ti hagyjátok zengeni néha nevét:

És mikor ő ide lép s a víz szélére hanyatlik,

És mikor a szeretett Lotti kiáltja Zsenit

Zúgjátok neki távozik az s messzire, de lelke

Hozzád, élte kegyes angyala, visszasóhajt

 

Sétám az arborétumban

 

    A nyáron meglátogattuk a parkot és próbáltuk követni Ócskay László leírását. Szerettem volna megtalálni a Kazinczy emlékoszlopot, ami azonban nem sikerült. Ezért október közepén újra elmentünk és sok fényképet készítettünk, hogy mentsünk valamit az arborétum szépségeiből. Nemcsak az emlékoszlopot kerestük, hanem azt a tíz nagyon ritka növényt is, amelyet a park prospektusa említ: Abies delavayi Franch. és Abies faxomana (jegenyefenyők), Acer mono Maxim. (juhar), Magnolia virginiana (virginiai liliomfa), Platycaria strobilacea S & Z., Tillia pallida Simk. (hárs féle), Trachycarpus fortunei (kínai kenderpálma), Sassa tesselata Makino & Shibata, Metasequoia glyptostroboides Hu et Cheng (szecsuáni mamutfenyő) és Torreya taxifolia Arn. (tiszafa féle). Az emlékoszlopot újra elkerültük, de a ritkaságokból lencsevégre kaphattuk az utolsó hármat. Nem könnyű keresni itt, hiszen a park ötször akkora, mint a híres kolozsvári botanikus kert!

     Már a bejárat közelében feltûnt egy erdőszerû juniperus sabina (nehézszagú boróka) telep. A megtört hajtásoknak erős az illata. Levelei mérgezők. Főzetét magzatelhajtásra használták. Innen ered neve, a legenda szerint a szabin nők gyermektelen lovas amazonok voltak. Továbbhaladva érdekes Gleditsia tricanthos és Gleditsia tricanthos inermis lepényfákkal találkoztunk, majd egy madárbirset (Cotoneaster splendens) fényképeztünk. Vörös bogyóiról felismertük a közönséges tiszafát (Taxus baccata L.) Erdeinkben igen ritka már. Minden része és magja mérges, a vörös magköpeny kivételével, kemény fáját a fafaragók, műbútorasztalosok igen becsülik. Közelében találtuk rokonát, a kanadai tiszafát (Taxus canadensis). Végre láthattam egy addig csak névről ismert cserje, a magyal egyik változatát az Ilex aquifolium L. „nigricans”-t. Furcsa termésével tûnt fel a Koelreuteria paniculata (bugás csörgőfa), majd a Cephalotaxus drupacea tûlevelû cserjefélét fényképeztük le.

    A Sasa tesselata hosszú leveleire az egyik tó partján figyeltünk fel, ahol egy japán kertet hoztak létre. Ez volt számomra a park legszebb része. A tavat magas fák szegélyezték, vizét benőtte a békatutaj, de maradt hely egy csoport tavirózsának is. Közelében találtuk a mocsárciprust (Taxodium distichum (L). Rich), amely mocsarak, mélyen fekvő folyópartok, árterek lakója. A furcsa, bábuforma légzőgyökerek, úgynevezett ciprusbabák fatönkszerű kinövésként veszik körül a törzset. A mocsárciprus-erdőségek bizonyos földtörténeti korokban az európai barna- széntelepek legfontosabb nyersanyagát szolgáltatták. Amerikai mamutfenyőt nem találtunk, de ráakadtunk ázsiai rokonára a szecsuáni mamutfenyőre (Metasequoia glyptostroboides Hu et Cheng), amely a ginkó bilobához hasonlóan, tulajdonképpen élő kövület, amelynek fosszilis elődeit már régen ismerjük. Levélkövületei mindenhol megtalálhatóak, ahol barnaszenet termelnek. Impozáns termetû Platanus acerifoliat (juharlevelû platán) fényképezhettünk, majd egy japán vörösfenyőt (Larix leptolepis). Számos liliomfa található a parkban, tavasszal ők a sztárok, mi csak a leveleit csodálhattuk az ernyős liliomfának (Magnolia tripetala L.) és rokonainak a Magnolia susannak, a Magnolia kobusnak és a nagylevelű liliomfának (Magnolia macrophylla). Tényleg puha kérge van a parafáknak, egymás mellett nőtt a Phellodendron amurense és a Phellodendron chinense. Pár lépésre diószerű termést találtunk a földön, felette magasodott a Juglans nigra L. (fekete dió), amelynek fáját szép rajzolata és színe miatt értékelik. Cserép nélküli kis házra akadtunk. Itt volt valamikor az úgynevezett állatkert és a fácános. A harmincas évek végén a brádi aranybánya vezetőségének segítségével hozták létre Ócskayék a fácánost abból a célból, hogy elszaporítsák a fácánt Piski környékén, ami akkor sikerült is. Az állatkert pár évvel ezelőtt még működött, már azonban semmi sem maradt belőle, csak az omladozó fedetlen házikó! Kedvtelenül folytattuk sétánkat a kijárat felé tartva. Felfigyeltünk a szivar formájú terméseiről elnevezett szivarfára (Catalpa bignonioides), majd egy újabb egzotikus növényre a Crytomeria japonica-ra és az addig csak olvasmányokból ismert cserszömörcére (Cotinus coggygria „purpurea”). Majdnem félszáz növényt sikerült lefényképezni, azokat, amelyek alakjukkal vagy nevükkel felkeltették a figyelmet. Utoljára egy óriás tuját (Thuja plicata Don.) örökítettünk meg és ezzel két órás sétánk végéhez értünk.

    Nagy élmény volt, kár azonban, hogy vannak olyan részei a dendrológiai rezervátumnak, amelyről nem gondoskodnak kellőképpen. Ilyen a már említett állatkert, amelyre biztos lenne igény a park fiatalabb látogatói részéről. Nem sikerült bejárni csak egy kis részét az arborétumnak. A Maros közelében vegyes fûz- és nyárfa ligetek alakítják át a homokos alluviális talajt. A túlsó parton egykor volt egy véderdősáv, de a felelőtlen emberek és a viharok miatt a partot ma már nem védi semmi. A folyó nagy sodrásával egyre mélyítette medrét, és így a talajvíz is legalább 2-3 méterrel süllyedt. A növények nem bírják szárazságot, a ház melletti kút pedig nyáron kiapad. A másik gondot a gyakori áradások képezik. Igaz, hogy ilyenkor feldúsul a talaj, a fiatal növényeknek azonban sokszor megárt, ha huzamosabb ideig maradnak víz alatt. Egy másik gond, hogy elszaporodott az amerikai juhar, az akác és a kanadai szőlő, kiszorítva egyes érzékenyebb fajokat. Sok helyen a gaz ellepte a nemes növényeket, a díszfák is csak vadon, gondozatlanul nőnek, a sétányok el vannak hanyagolva.

    Sürgősen utána kellene nézni, hogyan lehetne változtatni a helyzeten. A természetnek szépségeit nem örökségbe kaptuk, hanem megőrzés végett és szépítésre a jövő nemzedék számára.



vissza a kiadáshoz
minden cikke
ENCIKLOPÉDIA rovat összes cikke

© Művelődés 2008